Kilencféle etnikum, hét vallási felekezet, tündöklő fabirodalom, országszerte egyedülálló vasúthálózat – ezt jelentette valamikor a Kovászna megyei Kommandó, amely ma már csak árnyéka egykori tündöklő önmagának. A fabirodalom felvirágzását hatalmas bukás követte, a kommunizmus idején szálaira bontották a „békés együttélés szimbólumát” és a „székelyföldi ipar egyik alapkövét”: ócskavasba vitték 200 kilométernyi vasútját, eltüntették a mozdonyait, a fakitermelésben használt gépezeteket. Ma kis híján üresen kong: nagyrészt nyugdíjasok lakják, akiknek az önfenntartás érdekében szezonmunkát kell vállalniuk. A fakitermelés ugyan dübörög a környező erdőkben, de a falubelieknek nincsenek kapaszkodóik: a gyermekek úgy nőnek fel, hogy tudják, menniük kell, amint az iskolát befejezik. És mennek is – külföldre, hogy otthon maradt családtagjaiknak némi segítséget nyújthassanak. A települést Szabó Máriával, a falu krónikásával jártuk körül.

Kommandó a Háromszéki-havasok szívében rejtőzik 1000-1100 méter magasságban, egy dombokkal koszorúzott fennsíkon. Kialakulása az 1764-es madéfalvi veszedelemhez kapcsolódik, akkor vált indokolttá, hogy a kényszerrel megalakított 2-es határőrezred kiképző-állomáshelyeként működésbe lépjen.

A szálerdőktől övezett irtáson egyetlen kincstári ház állt, háromszögű homlokzatán a Grenzkommando felirattal – akkori funkciói szerint az alakulatokat kommandónak nevezték –, innen ered a későbbi falu neve.

Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharcig működött a határőrezred állomáshelye, ezt követően a parancsnokság megszűnt, helyét Kommandón a vámhely vette át, az Osztrák-Magyar Monarchia peremén. Később Horn Dávid felvidéki zsidó fakereskedő fűrészgyárának hirtelen megjelent, sokféle nációból összesereglett munkacsoportja lakta be, és az Erdélyi Erdőipari Részvénytársaság első és legnagyobb fűrésztelepe roppant mennyiségű faanyagot kezdett termelni Magyarország, Ausztria és Csehország felé.

Szabó Mária elmondása szerint a vasútvonal kiépítésével kezdetét vette Kommandó felvirágzása, egy tündöklő fabirodalom épült ki a helyszínen, amely megalapozta a háromszéki faipart, és bevéste azt a köztudatba.

Az elhivatott Horn Dávid vállalkozó idejében Kovászna és Kommandó között megépült a kovásznai sikló, ami egyedülálló kivitelezésnek, mérnöki remekműnek bizonyult: a Lux Emil által tervezett nagyszerű alkotás, a gravitációs síklóvasút 400 méternyi szintkülönbséget egyenlített ki minden egyes rönk- vagy deszkaszállítmány átrakásakor.

Horn idejében szerelték fel a gyulafalvi József-gőzfűrészt (Pótsa József főispánról kapta nevét) és indult meg a Gábor-gőzfűrész a hét kilométerrel fennebb levő gyártelepen, Kommandón (Apor Gábor alispánról elnevezve). Gyulafalva, Kommandó egyetlen szomszédja, a Bászka és a Györke patak összefolyásánál 1889-ben létesült (Zathureczky Gyuláról elnevezve), pár éven belül már villanyvilágítással rendelkezett, amikor még Brassóban is csak gázlánggal világították az utcákat.

1898-ban Horn Dávid eladósodott, vagyonát kénytelen volt eladni a Groedel tesvéreknek. Cégük, a Bajor Fakereskedelmi Társaság bekebelezte az Erdélyi Erdőipari Rt-t. Ebben az időben további terjeszkedések zajlottak: megépítették a neruzsai (Năruja, Nehoiu település közelében) és gór-havasi siklókat, ahová szintén keskenyvágányú vasútvonalak vezettek, összesen 78 km hosszúságban. 1932-ben Groedelék is eladósodtak, tulajdonuk a holland és svájci tőkével rendelkező Holding céghez vándorolt. A gyártelep azonban tovább virágzott, és 1936-ban önálló községi rangot kapott, leválhatott az anyaközségtől, Papolctól.

„A falu fénykora 1924-re tehető, akkor jegyzik a 200 kilométeres iparvasutat, a 16 gőzmozdonyt, a 36 gőzfűrésszel beépített gyárat, a négy siklópályát” – tudtuk meg Szabó Máriától, miközben Kommandó utcáit felfedeztük. Elmondása szerint a település fénykorában hétezer lelket számlált, helyieket és vendégmunkásokat egyaránt. Kilenc etnikum élt békességben Kommandón, hétféle vallási felekezet, de „nem voltak sem vallási villongások, sem etnikai összetűzések”.

A falu többsége magyarajkú volt, a környező falvak székelyei odasereglettek a kecsegtető munkalehetőség hallatán, nyelvüket az akkori kisebbség is elsajátította. „Tömegesen jöttek és tömegesen mentek az emberek, folyamatosan cserélődtek. Éltek itt lengyelek, ukránok, olaszok, ruszinok, fehéroroszok, morvák, szászok, románok. Jelenleg is él a mondás Kommandón, hogy fogjuk az üstöt, lábost, s megyünk más város, mert, ha nem tetszett, elvándoroltak, és mindig jött a helyükbe más” – osztotta meg velünk a falu krónikása, amikor a falumúzeumba tessékelt bennünket.

A kultúrák keveredését ez a kétszobányi „kincstár” hitelesen ábrázolja: jól látható, hogy a népviseletek, a használati tárgyak, és még a díszelemek is táplálkoznak egymás stílusából, például románul hímzett falvédő is található a gyűjteményben. A kulturális keveredés ellenére azok, akik végérvényesen maradtak, a zsidóság kivételével mind beleolvadtak a nemzet tégelyébe, és székelynek vallják magukat.

Kommandó, a békés együttélés szimbóluma

Kommandó száz évig nem rendelkezett templommal, nem akarták megosztani a sokszínű vallási közösséget, így ki-ki eljárt a saját felekezetének megfelelő szertartásra, illetve temetésekre mindig kilátogattak a papok, lelkipásztorok.

Az első templom végül a reformátusoké lett, mert ők éltek többségben a faluban. De a felekezeti különbségek inkább a temetőben mutatkoztak meg, semmint a közösség életében. A kopjafák elhelyezési módja és stílusa mutatta, hogy hányféle nemzet és hit fonódott össze az évek folyamán a településen. Még egyedibbé tette a külön temetkezési szokás, amely nem volt jellemző Erdély más vidékein: a vasút felvirágzása vasutas temetést honosított meg, gyermeknek, nőnek, férfinak egyaránt kijárt, hogy holttestét befűtött mozdonnyal szállítsák körülbelül 500 méteren át, a sírkertig. „Sípoltak a mozdonyok, dudált a gyár” – emlékezett vissza Szabó Mária kiemelve, hogy az utolsó vasutas temetés 1996-ban zajlott.

Mára sajnos elöregedett és megkopott Kommandó. Ódon épületei turistalátványosságok is lehetnének, ám Kommandó nem igazán turistacsalogató, hiszen még jól járható útja sincs, így nehezen megközelíthető. Szabó Mária szerint a település „bomlása” a második bécsi döntéskor kezdődött, ekkor ugyanis meghúzták a határvonalakat, és Gyulafalva három kilométer miatt maradt a román részen: felszámolták a falut, „legyalulták a temetőjét”, és mindent lebontottak, ami a román részen maradt, siklókat, és a vasútból 98 kilométert.

A kommunizmusban a gépeket és mozdonyokat javítási céllal elszállították, de soha nem szolgáltatták vissza. Lassan minden tönkrement, amit lehetett, eladtak, a vasutat az ócskavasban adták le, kifosztották az iparvállalatot. A gyárak egyre szűkültek, a 36 gőzfűrészből jelenleg három található a településen, közülük egy működőképes, egy magánvállalkozó bérli. A több száz munkásember helyett pedig tíz alkalmazott dolgozik ennél a vállalatnál.

„1999 novemberében mindent leállítottak. Jelenleg tíz kilométer vasutunk van, az is nagyrészt a föld alatt” – fogalmazott Szabó Mária falukrónikás, majd szomorúan hozzátette: nem csoda, hogy a fiatalok mind elvándorolnak. Szinte üres a település, „a falu többsége nyugdíjas, az aktív lakosság 80 százaléka nem dolgozik, idénymunkából élnek az emberek, az erdőből gyűjtögetnek gombát, áfonyát, azt árulják, amikor szezonja van. Alkalmi munkát vállalnak, néhányan ingáznak, körülbelül 70 ember dolgozik”.

Kommandó bukásához az is hozzájárul, hogy a lakossága elöregedik, „évente húsz ember hal meg, kettő születik” – mondta interjúalanyunk, hozzátéve: a fiatalok csak addig maradnak, amíg elvégzik az iskolát, majd külföldre vándorolnak a jobb megélhetés reményében.

A település helyzete nem kecsegtető, a falu krónikása mégis hiszi, hogy megmenthető még az enyészettől: „A turizmus szempontjából még lehet tenni, megmenthető, de ahhoz elsősorban út kell, 15 kilométeres szakaszon nincs aszfaltburkolatunk, ami hátráltatja a turistákat. Kellene a motiváció”.