Gyakorlatilag már az 1975-ös megalakulásukat követően hatalmas feltűnést keltettek, az azóta eltelt öt évtized során pedig mit sem vesztett népszerűségéből a Vágtázó Halottkémek. Ez valószínű annak is köszönhető, hogy amit a kezdetektől fogva mindmáig csinálnak, mondhatni, egyedülálló. A VHK két hete a bonchidai Bánffy-kastélyban koncertezett a Transylvania Nemzetközi Filmfesztivál meghívására, ebből az alkalomból pedig Grandpierre Attila alapító-frontemberrel ültünk le egy röpke múltidézésre, amelynek kapcsán nyilván a jelen és a jövőbeli tervek is szóba kerültek.

– Ötéves korodban jelentetted ki, hogy csillagász leszel, majd hétévesen azt, hogy énekes, végül mindkettő összejött. Hogyan is volt ez?

– Ma is sokan kérdezik tőlem: csillagász vagy? Én ilyenkor azt válaszolom, hogy elsősorban ember szeretnék lenni. A csillagász az csak egy foglalkozás, ami persze lehet hivatás is. Nálam a csillagászat csak az egyik tevékenységi ág, mert a zene épp úgy hivatás, és ezek egymást kölcsönösen segítik. Hatalmas szerepe volt és van a zenének az életemben. Egy öt földrészre kiterjedő felmérés szerint az ember életében a zene az egyik csúcsélmény. A másik a szerelem. Vagyis óriási jelentőségű a zene, még ma is, egy olyan világban, ahol mind az embert, mind a kultúrát alárendelik a gazdaságnak, ahogy ezt például Konrad Lorenz is megírta. Tény, hogy minél mélyebben tekintünk vissza a múltba, a műveltségnek és ezen belül a zenének is egyre nagyobb a szerepe és társadalmi megbecsültsége. Az őskorban az ösztönösen, belülről születő, az emberi lélek legmélyét megmozdító zenének mai szemmel egészen rendkívüli jelentősége volt, úgy tartották, az igazi zene a Világegyetem alapelveiből születik, és rendkívüli hatást gyakorol az emberekre. A mai ember azonban a Világegyetemet is leértékelte, élettelen anyagnak tekinti, és ennek megfelelően kisbetűvel írja. A régi, természetes ember önmagát mélyebben és teljesebben, az élet egyetemes oksági rendjéhez kötődve fogta fel, és így a Világegyetemet, az élet legmagasabb, kozmikus szintű szerveződését, lelki és szellemi hatásait még többre értékelte, mint az anyagi oldalát. Ez a felfogás az alapja a lélek természetadta legmélyén rejlő természetes lényünket megmozdító, felelevenítő zenefelfogásnak, amely a legmélyebb érzéseket megmozdító zenének kozmikus jelentőséget tulajdonít.

A magyarság őstörténetében is létezett egy zenei kozmológia, ami például a Júlia szép leány című népballadában is felfedezhető. Ez a zenei kozmológia a kultúrának az alapjához tartozott. Ha pedig a Világegyetem él, akkor érzőnek is kell lennie, és ahogy a Világegyetemnek vannak törvényei, úgy a természetes lényünkhöz tartozó érzéseinknek is kell legyenek törvényei. Ezeken a törvényerejű érzéseken keresztül vezet az út ahhoz a rendkívüli zenéhez, ami a kezdetektől foglalkoztat. 15 éves lehettem, amikor álmomban elcsavarogtam egy vadidegen helyre, láttam egy olyan zenekart, akik elképesztő eltökéltséggel és összetartással játszottak rendkívül erős, törvényerejű érzéseket ébresztő zenét. Többek között ennek az álomnak a hatására elhatároztam, hogy ezt én is meg fogom csinálni, én is a lélek legmélyét, természetes lényünket felelevenítő zenét fogok játszani.

– És hát megcsináltad, mégpedig nem is akárhogy, de itt még arról is szólni kell, hogy a későbbiekben népzene-kutatással is foglalkoztál.

– Amikor először akartam zenekart, akkor még úgy gondoltam, hogy népi hangszereken fogunk játszani, és a tartalom és maga a zene legyen erős, nem feltétlenül a hangerő. Egyébként a '60-as évek elején még az én életemben sem játszott olyan nagy szerepet a rockzene, ami később elsöprővé vált a kultúrában. Amikor a zenekar 1975-ben megalakult, akkor azért inkább a rockzene állt a többiekhez közel, és én is közelebb álltam hozzá, de amit kezdetekben szerettem volna, azt soha nem temettem el teljesen. Egyszer elmentem megnézni egy filmet, ami előtt volt egy filmhíradó, amiben a szocialista mongol szövőnőkről voltak dokumentum bejátszások, és az a zene, ami ezt kísérte, az rendkívüli szerepet játszott az életemben. Megértettem, hogy az a zene, ami a néplélekből jön, sokkal monumentálisabb, sokkal maradandóbb, sokkal felemelőbb, mert egy magasabb dimenzióban játszódik. A néplélek az egy természetadta összetartozás és érzésközösség, amely a közösség összes jó tulajdonságát egy magasabb szinten egyesíti. Amikor ezt a mongol népzenét meghallottam, akkor világos lett, hogy létezik az az erő a néplélekben, ami egyébként bennem itt Magyarországon úgy él, hogy itt nem nagyon találom semmiféle megnyilvánulását. Ennek a mélyebb érzésnek akartam valahogy hangot adni, és ez a tudat erősödött meg bennem ennek a mongol népzenének a hatására, annál is inkább, hogy az a zene, amit meg akartam szólaltatni, éreztem, hogy minden szokásos zenétől merőben eltérő volt. Olyannyira, hogy amikor Szibériából eljött hozzám egy hasonlóan megszállott zenei szakember, gyűjtő, a Misa Maltsev, aki később a BBC-hez került, akkor egy máig különleges epizód játszódott le. Misa a szibériai jakut népből jött, akiknek saját nyelvükön a népnevük szaka, és azért keresett föl, mert hallotta, hogy egyfajta sámánisztikus zenét játszunk, és Ő ilyen zenéket gyűjt.

Gondoltam, hogy ha Szibériából eljöttél idáig, én akkor rögtön mutatnék is neked valamit, amit nemrég álmodtam, mostanában vettünk fel, és álmomban valahol Közép-Ázsiában született. Azért is érdekes ez, mert a szaka nép az ősidőkben Közép-Ázsiában fontos szerepet játszott. Miután lejátszottam neki a VHK-tól a Tündérlányt, falfehér lett, aztán egy fehér nejlontasakból előhúzott egy duplalemezt, és mondta, hogy ezt hallgassam meg, de csak miután ő elmegy. Azt elmondta róla, hogy itt a szaka népnek olyan zenéjét játsszák föl a mai fiatalok, amit egyébként a szülők nem helyeseltek, mert ezek olyan többezer éves szakrális zenék, amik csak bizonyos ünnepeken hangozhatnak el. Elkezdtem hallgatni, de szinte érdektelen volt számomra, egészen a 13. tételig. Az viszont szinte egy az egyben ugyanaz a dal volt, mint amit én mutattam, és amit úgy álmodtam, hogy én Közép-Ázsiában táncolok tizenketted magammal egy tűz körül, közben mondunk egy mondókaszerű valamit, és énekelünk és toppantunk, és az a cél, hogy a lángokban megjelenjen egy tűzmanó, és ránk nevessen. Amikor harmadszor ránk nevetett, akkor annyira boldog voltam, hogy fölébredtem az álmomból, és akkor még ott zsongott a fejemben, de a számomra idegennek tűnő nyelvet nem tudtam a helyére tenni, de igyekeztem fölvenni még ameddig az álom még áthozható a felvilágba. Így született ez a szám, aminek Tündérlány a címe. Tényleg egy különleges szakrális, rituális dal, ami szinte egy az egyben visszaköszönt a Mishától kapott lemezről. Később többször is előfordult hasonló eset, és a zenészeim sokszor mondták a Csodaszarvasban is, hogy Attila, belőled dől Ázsia. Tehát létezik valami, nevezzük az egyszerűség kedvéért egyetemes népléleknek, mert hát nem csak anyagból áll az ember, hanem lélekből is, és hogyha létezik olyan, hogy néplélek, akkor az egyben egy közösségi lélek, és akkor létrejöhet az emberek közötti kapcsolat idő- és térbeli korlátok nélkül, ezt pedig ez a fajta ősi zene segíti elő, amely mindannyiunkban ott van belül, csupán az a kérdés, hogy miképp sikerül felszínre hozni.

– Rengeteg címkét aggattak a VHK-ra az idők során: sámánpunk, etnorock stb., de most téged kérdezlek, hogy milyen definíciót adnál annak a stílusnak, amit a Halottkémek képvisel?

– Én úgy gondolom, hogy igazából az emberiség természetes módon a kezdetektől spontán, ösztönösen hozta létre a zenét a saját örömére és a saját önkifejezése érdekében. A nagy ünnepeken együtt énekeltek, együtt fokozták a hangulatot, ez volt a zene. Aztán egyszer csak megjelent a műzene, és azért, hogy megkülönböztesse magát az ösztönös önkifejezéstől, az ősi zenét elnevezték népzenének. De az a népzene az nem valamiféle rétegzene, hanem az volt a zene fő árama évmilliókon keresztül. Mint műfaj, inkább a műzene az, ami rétegzene, kezdetben az udvari rendtartáshoz, majd a hatalom elvárásaihoz alkalmazkodva, egy illedelmesebb, visszafogottabb, „jól fésült” zene alakult ki. De az emberi lélek nem ilyen, jó esetben az emberi lélek még őrzi az eredeti indíttatásait, a benne rejlő természeti erőket, az élnivágyást, és nem idegenedett el önmagától, tehát igazából az az igazi zene. Hogyan nevezzük ezt el ma? Sokféle népzene van, de az, ami varázslatos erejű, törvényerejű, lenyűgöző, vagy átemel egy teljesebb világba, azt én úgy nevezném, hogy mágikus népzene.

– Maradjunk is ennél a meghatározásnál, hisz kiválóan kifejezi a lényegét annak, amit a VHK csinált és csinál a mai napig. Ha pedig már a hatalom elvárásairól beszéltél az előbb, a 80-as években nektek is akadtak problémáitok a kádári Magyarországon. Mi volt ennek az oka? Mert ha jól tudom, ti akkor sem politizáltatok, nem helyezkedtetek szembe a hatalommal.

– Amikor mi indultunk, akkor egyfajta légüres tér volt. Semmi érdemleges nem történt a zenében, csak a zeneipar ontotta magából az érdektelennél érdektelenebb zenéket. Nagyot szólt az, hogy vagyunk és létezünk. A punkot is megelőztük egy-két évvel legalább. Országosan ismertté váltunk már '76-ban az első, 20 perc után félbeszakított koncertünk után, aztán később az ország legnépszerűbb és legfélelmetesebb hírű zenekarai közé tartoztunk. A mi zenénk sosem szólt arról, hogy Magyarországon a kicsinyes hatalomnak milyen formája uralkodik. Mi sokkal nagyobb dolgokkal foglalkozunk. Ennek ellenére, vagy éppen ezért egy olyan szabadságot képviseltünk, ami elképzelhetetlen volt abban az időben Magyarországon, egy idomulást elváró beállítottságú társadalomban ez abszolút derült égből villámcsapás volt. Sose lehetett tudni pontosan, hogy miért, de egyszer csak a zenekarunk a feketelista élén találta magát, és ez azért volt így, mert ez a zenekar nem volt megalkuvó, nem állt be a sorba. Rögtön elkezdték betiltani a koncertjeinket, amit amúgy a rendőrség, mint rendfenntartó szerv nem is tehetett volna meg, de simán túllépték a hatáskörüket, fenyegetőleg léptek fel, és folyamatosan éreztették, hogy azok a szervezők, akik bevállalják a mi koncertjeinket, megüthetik a bokájukat, ami sok esetben meg is történt. Sok embert kirúgtak miattunk, de ennek ellenére vállalták, és a zenekarok is kiálltak mellettünk, mert amikor meglátták, hogy ott vagyunk a közönségben, akkor fölhívtak bennünket, és így jónéhány spontán VHK-koncertre került sor, gyakorlatilag a semmiből. Nagyon erős volt az, amit a VHK képviselt akkoriban, és valójában ma is az. Egyszer úgy hozta a sors, hogy összeakadtam két titkosrendőrrel a villamosmegállóban, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy most akkor miért van betiltva a zenekar, mert hát nincsen semmi olyan politikai szövegünk, mint a többieknek, nem szidjuk sem a rendőrséget, sem a rendszert, hát akkor mégis mit akarnak? Erre azt mondták, hogy hát igen, ez igaz, de hogy annyira pozitív jövőképünk van, hogy ez sokkal veszélyesebb, mint az összes többi zenekar együttvéve.

– Az otthoni vegzálások ellenére paradox módon külföldön, elsősorban Németországban hatalmas népszerűségre tettetek szert. Ezt hogy sikerült elérni?

– 1981-ben készült a Smink-fesztiválról egy felvétel, amelyet Bódy Gábor készített. Ez a fesztivál gyakorlatilag az underground zenekarok seregszemléje volt. A VHK-n kívül ott volt a Kontroll Csoport, a Bizottság, a Neurotic. Mindegyik zenekar adott egy koncertet, a végén pedig kihirdette a zsűri, hogy ezt a vetélkedőt a Vágtázó Halottkémek nyerte meg, mert mi ábrázoltuk a legdrámaibban a 20. század feszültségeit, úgymond. Ez a felvétel kikerült Németországba Baksa-Soós Vera, Bódy Gábor felesége révén, aki nyugatnémet állampolgár volt, egy ottani tévé pedig leadta ezt a felvételt, ami valósággal országos feltűnést váltott ki, óriási figyelmet keltett, meg kellett ismételni, újra meg újra leadták. Bemutatták a Kutya éji dalát is, ami csak olaj volt a tűzre. 1983-tól már nagyon benne volt a levegőben, hogy valami lesz, és amikor érkezett a meghívó az első kinti fellépésre, engem persze nem akartak kiengedni. Mindenki megkapta a turistaútlevelet, mert nem koncertezésre kértük nyilván, de én nem. Akkor kitaláltam, hogy bemegyek a rendőrség külföldieket ellenőrző útlevélosztályára, mert volt akkor ilyen, és az első hivatalnoknak nagyon határozottan kifejtettem, hogy nekem Nyugat-Berlinbe kell mennem koncertezni, és per pillanat húsz nyugatnémet újságíró várja a telefonomat, ha pedig húsz percen belül nem kapok útlevelet, akkor olyan nemzetközi botrány lesz, hogy kő kövön nem marad. Csak nézett rám, aztán annyit kérdezett, hogy ha félóra múlva kapom meg, az még rendben lesz? Mondtam, jó, legyen, annyi még belefér. Így sikerült végül kiutazni.

Egyébként ez az első németországi koncert rögtön teltházas volt, állítólag csak David Bowie-n voltak ennyien, de hozzá képest mi úgymond egy nevesincs magyar zenekar voltunk. Persze, gyorsan kiderült, hogy nem így van, nagyon is lett akkorra már nevünk Németországban, csak mi azt indulás előtt még nem tudtuk, és a Front Kino nevű klub szervezői sem. Ezután rögtön kaptunk egy csomó koncertmeghívást. Ezután már könnyebben tudtunk kiutazni. Persze volt még olyan eset, hogy nem akartak kiengedni, egyszer egy ilyennél az egyik szervező egy Külügyminisztériumban dolgozó ismerősét kérte meg, hogy lépjen közbe az érdekünkben. Ez meg is történt, nem is akárhogyan. A külügyminisztériumban dolgozó VHK-rajongó magát a holland királynőt kérte meg, aki magyarországi hivatalos látogatásra érkezett, hogy szóljon egy-két jó szót a kiutazásunk érdekében. Képzelheted, milyen képet vágtak az illetékes elvtársak, amikor a holland királynő bedobta, hogy hallotta, hogy van itt egy nagyszerű zenekar, a VHK, és hát reméli, hogy nem lesz kifogása senkinek az ellen, hogy ez a zenekar kiutazhasson Hollandiába. Hebegtek-habogtak ott, kifogása nyilván senkinek sem volt ettől kezdve. Annyit azért még megpróbáltak keresztbe tenni, hogy az utolsó utáni pillanatban kaptuk meg az útleveleket, de még elértük a Vörösmarty térről induló buszt, ami majdnem már rám csukta az ajtót, de szerencsésen kijutottunk.

– Kalandos életút, hogy finoman fogalmazzak, de most menjünk picit előre az időben: 2001-ben a sikerek és a kultuszzenekari státus ellenére kiléptél a zenekarból, ami persze az együttes feloszlását is jelentette. Mi történt akkor tulajdonképpen?

– Ennek a zenekarnak az egyik, és talán leglényegesebb titka az volt, hogy egy rendkívül erős barátság, egy rendkívül erős érzelmi erőtér kötötte össze a tagokat. Mindeközben egyikünk se volt, hogy is mondjam, átlagos vagy beszámítható, tehát a „normális” emberekhez nem nagyon hasonlított senki. Ez azt jelenti, hogy huszonvalahány év alatt, miközben az ital is azért kisebb-nagyobb szerepet játszott, kialakultak olyan személyes ellentétek közöttem és Ipacs László (a VHK alapító dobosa – szerk.) között, aminek következtében sajnos megromlott a barátságunk, ami már önmagában, kicsit olyan volt, mintha egy pillanat alatt megszűnt volna az az ún. időtlen varázserő, ami a zenekart összetartotta. Ekkor kénytelen voltam ráébredni, hogy ez már nem az, mint régen volt, mert megszűnt a zenekarban az a képesség, hogy úgy játsszon, ahogy addig játszott. Közben nem éreztem úgy, hogy az alkotó erő kifogyott volna, de azt viszont igen, hogy a zenekar nincs már úgy velem, ahogy azelőtt. Úgyhogy ennek így kellett történnie. A kilépést követően volt egy másfél évem, ami rendkívül nehéz volt, de aztán úgy lábaltam ki belőle, hogy rájöttem arra, hogy én is hibás vagyok. Ugyanis másfél évig úgy gondoltam, hogy a többiek így meg úgy, én sokszor elmondtam, de ők mégsem, szóval ilyenek voltak bennem. Aztán ennek a másfél éves periódusnak az őrlődései elhozták a felismerést, hogy nekem sokkal jobban tisztelnem kellene a zenekari tagokat, magát ezt a zenét, sokkal nagyobb figyelmet és megbecsülést kellene tanúsítani. A próbákhoz is olyan módon kell hozzáállni, hogy az lehetőleg ne a sörözésről szóljon, mert a zene százezerszer többet kell jelentsen, mint bármi más. Így végül úgy érzem, hogy megerősödve kerültem ki ebből a válságos időszakból, és így jött létre aztán a Vágtázó Csodaszarvas az első zenei tervemnek megfelelően. Fritz (Németh László Fritz – szerk.), a gitárosunk mondta a fejét csóválva, hogy Attila, nem tudom mit műveltél ezekkel a galamblelkű népzenészekkel, hogy így megvadultak. Az akusztikus hangszereinkkel is annyira erős zenét játszunk, hogy egy kritikus egyszer azt írta, hogy a Csodaszarvas monumentalitásában még a VHK-ra is ráver.

– Számomra mindenképp nagy öröm, hogy végül egy nyolcéves szünet után sikerült rendezni a soraitokat, és azóta ismét van VHK, ráadásul idén ötven éves jubileumot ünnepeltek. Hogyan zajlik ez az ünnep amúgy?

– Már január elsején elkezdődött, azóta több minden történt. Például a Petőfi Irodalmi Múzeumban szerveztünk az idei kerek évfordulók jegyében egy összművészeti és létfilozófiai konferenciát, aminek az volt a címe, hogy Fellázadt a Semmibe Vett Öröklét! Nagyon sok híres, Kossuth- és Széchényi-díjas tudós jött el, különböző szakterületekről, és számomra csodálatos volt látni, hogy ezek az emberek mennyire kiálltak a zenekar és az általunk képviselt élet- és művészet-felfogás mellett, úgyhogy ez a rendezvény fel tudta hívni a társadalom figyelmét az emberi élet legfontosabb értékére, a kozmikus életerőre. Már megjelent róla egyébként hat beszámoló, az én zárszavam még épp nem, de folyamatban van az is, tehát most lesz igazán kerek ez a program és az utóélete. Előtte már februárban megjelent az új lemez, a Fellázad a Semmibe Vett Öröklét!, amelynek a címe majdnem azonos az imént említett konferenciával, és amelyet szintén nagyon jól fogadott a közönség, egy ideig vezette a lemez az eladási listát. Volt egy lemezbemutató koncertünk a Magyar Zene Házában és egy emlékezetes 50 évet ünneplő koncertünk a Budapest Parkban, ahol Ipacs Lászlóról, Czakó Sándorról, Fritzről és Boliról is megemlékeztünk. Most itt vagyunk, aztán június végén a Fishing in Orfű fesztiválon lépünk fel, augusztus 1-én pedig a Fekete Zajon játszunk a Mátrában. Augusztus 30-án a Dürer Kert szabadtéri színpadján búcsúztatjuk a nyarat, de ezzel nem ér véget a jubileumi koncertsorozat, mert az őszi programokkal kapcsolatosan még folynak az egyeztetések. A VHK él, a kozmikus életerőt hozza közelebb, s ezzel az emberiség boldogabb jövőjét. Természetes lényünk megelevenítése képes egész életünket felemelő erővé változni. Remélem, egyre többen megtapasztalják ezt az érzést. Mi rajta vagyunk, hogy így legyen. Hej!