Ha az ember elkezd az extrém metál igencsak gazdag és változatos történetében kutakodni, akkor nagy valószínűséggel a szakértők és laikusok tábora egyaránt egyet fog érteni abban, hogy kevés olyan, mindmáig aktív zenekar lelhető fel, amelynek a tevékenysége olyannyira meghatározó lenne, mint az Autopsy együttesé, sőt, ha mélyebbre akarunk ásni, akkor abban is konszenzus van, hogy a kaliforniai banda alapítója, Chris Reifert alanyi jogon is egy valóban különleges pályafutást tudhat maga mögött, hisz ő gyakorlatilag ott volt már a death metál legkorábbi időszakában is azzal, hogy ő dobolt a Death korszakalkotónak tartott Scream Bloody Gore című, 1987-ben megjelent első nagylemezén. Esetében pedig ez csak a kezdet volt, hisz nem csak ezáltal vonult be a zenetörténelembe, hanem a még ugyanabban az évben alapított Autopsy volt az, ami az idők során igazi underground kultuszzenekarrá vált, népszerűsége pedig mai napig töretlen az extrém műfajok kedvelői körében.

Chris Reifert és az Autopsy múlt szombaton a bukaresti Quantic Clubban megrendezett Old Grave Fest egyik headlinereként látogattak pályafutásuk során először Romániába, ebből az alkalomból pedig interjúzni is sikerült Chrisszel, aki egyébként egy rendkívül közvetlen és vidám fickó, olyannyira, hogy az ember nem is gondolná az Autopsy zenei világának brutalitásából kiindulva. Ha pedig már itt tartunk, akkor azt is el kell mondani, hogy a cím némileg pontatlan, mert nem is egészen négy évtized, és nem is vegytiszta death metál az, amit az Autopsy csinál, de erre az utóbbi vetületre a beszélgetés során is kitérünk.

– Sablonos kérdés, tudom, de egy jó kiindulópont: mik az első benyomásaid Romániáról? Tudtommal ez az első alkalom, hogy eljutottatok ide.

– Ez így igaz, 38 év alatt először vagyunk itt. Mit mondhatnék, érdekes első látásra, bár sok mindent a városból nem láttunk. Elvittek viszont ebbe a hatalmas épületbe, a román parlamentbe… hát, nem is tudom, hogy jellemezzem…

– Tudtad, hogy a Népek Háza a Pentagon után a világon a második legnagyobb közigazgatási épület?

Ezt máig nem tudtam, viszont az idegenvezető elmondta, és kaptunk némi ízelítőt Románia történelméből is. Nagyon érdekes volt és abból, amit hallottam, nem volt valami egyszerű dolgotok itt a kommunizmus évtizedeiben. De ha már a benyomásaimról kérdeztél, azt feltétlenül ki akarom hangsúlyozni, hogy mindenki rendkívül kedves és segítőkész. Nagyon jól érezzük magunkat itt.

– Arról, hogy mennyire nem volt egyszerű, tudnék elég hosszan mesélni, de legyen most elég annyi, hogy ez a zenei fejlődésünkre is negatív hatással volt. A nyolcvanas évek végén nagyon nehéz volt hozzájutni a külföldi zenekarok lemezeihez, és igaz, hogy voltak módszerek, különböző utakon eljutottak ide is a nyugati zenék, de korántsem volt egyszerű. Valószínű, hogy ez az oka annak is, hogy én az Autopsyval csupán 1991-ben találkoztam, akkor is véletlenül az ócskapiacon, ahol valaki kazettán árulta az abban az évben megjelent második albumotokat, a Mental Funeral-t. Ahogy megláttam a számomra nagyon furcsa és absztrakt borítót, tudtam, hogy ezt megveszem. Miután először lejátszottam otthon, azóta nyugodtan sorolhatsz a rajongóid közé. Valahogy más volt az a zenei világ, ami az addig hallott death metál zenekarokra jellemző volt: mélyebb, lassabb, de ugyanakkor zúzósabb, mint bármi más. Ezen felül, böngészve a borító hátsó oldalát, észrevettem még egy furcsa dolgot, mégpedig azt, hogy a dobos és az énekes ugyanaz a személy, azaz te. Beszélj picit azokról a korai időkről, hisz egy roppant intenzív időszakról beszélünk a metál vonatkozásában, és arra is kíváncsi vagyok, hogy hogyan került esetedben az énekes a dobok mögé?

– A kérdésedre nagyon egyszerű a válasz: azért döntöttem amellett, hogy a dobolás mellett énekelni is fogok, mert nem találtunk megfelelő énekest. Meghallgattunk néhány embert ugyan, de senki nem tudta hozni azt, ami az én fejemben körvonalazódott akkoriban és ami az Autopsy zenei világának megfelelt volna. A bandán belül is voltak próbálkozások, például Eric gitárosunk egy adott pillanatban átvette ennek a feladatnak egy részét, de aztán bemondta az unalmast, közölte, hogy ezt nem akarja csinálni, marad csak a gitározásnál. Röviden, a szükség és a körülmények ezt diktálták, így a dobolás mellett én lettem az énekes. Aztán ez valahogy így is maradt, egy idő után már nem is kerestünk mást erre a posztra. Tudom azt is, hogy ez a fajta felállás meglehetősen szokatlan volt akkor is, és megkockáztatom, hogy mindmáig az. Van ugyan néhány zenekar, ahol ezzel a jelenséggel lehet találkozni, de összességében kevesen vagyunk.

– Valóban szokatlan megoldás, de ezen felül is meglehetősen szokatlan volt az a stílus, amit akkoriban hoztatok létre, ebben pedig egyetértés volt és van mind a mai napig, legyen szó zenekritikusokról, avagy zenésztársakról, elég, ha csak arra gondolunk, hogy nagyon sok utánatok jövő zenekar tekinti az Autopsy munkásságát meghatározónak a saját zenei stílusuk vonatkozásában, tehát rengeteg embert sikerült inspirálnotok…

– A helyzet az, hogy mi valójában nem találtunk fel semmilyen fajta új dolgot. Mi csak játszani akartuk a saját zenénket, ehhez pedig megvoltak már azok a zenekarok, amelyek ránk is hatással voltak. Nem mi voltunk az elsők, akik heavy metált, doom metált, death metált vagy éppenséggel grindcore-t játszottunk, viszont valahogy úgy alakult, hogy mindezeknek egy sajátos ötvözetét sikerült létrehozni, de ismétlem, ebben semmi tudatosság nem volt, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Sokkal inkább tekintek úgy magunkra, mint egy láncszemre, amely kapcsolódik az előző és a következő láncszemekhez, ezzel pedig mi is részei vagyunk annak a sokszínű és csodálatos világnak, amit úgy nevezünk, hogy heavy metál. Amúgy ezt a megnevezést használom előszeretettel mind a mai napig, sosem voltam híve annak, hogy ezerféle címkét használjunk valamivel kapcsolatosan. Gondolj csak vissza, kezdetben senki sem beszélt death metálról, az is egyfajta heavy metál volt, aztán jött valaki és bedobta ezt az elnevezést, amit felkapott a média, és onnan számolva beszélünk erről, mint különálló alműfajról. A többi hasonlóról nem is beszélve, én őszintén követni sem tudom már régóta, ezért nálam nagyon egyszerűen néznek ki ezek a dolgok: van jó metálzene, amit szívesen hallgatok, aztán van rossz metálzene, amit nem hallgatok.

Ami a másokra gyakorolt hatásunkat illeti, itt is viszonylag egyszerű a képlet: egyrészt az nagyon jó dolog, ha valaki elismeri a teljesítményed és azt mondja, hogy figyelj, nagyon tetszik a zene, amit csinálsz. Aki zenészként azt mondja, hogy sose érdekelte, hogy valakinek is tetszenek-e a dolgai és csak a művészet kedvéért csinálja, az egyszerűen hazudik. Mi is szerettük volna, ha legalább öt-tíz ember szívesen meghallgatja a dolgainkat, mert ha nem, akkor végképp értelmetlen lett volna tovább folytatni ezt az egészet. Ezt leszámítva amúgy sosem állt szándékunkban hatással lenni bárkire is. Az, hogy ez végül így alakult, az külön örömre ad okot, de különösebben sosem foglakoztatott ez a része. Örülünk, hogy egy kis részben hozzájárulhattunk egyes emberek művészi kibontakozásához, ennyi és semmi több. Említettem, hogy ránk is sokan hatottak, tinédzserekként mindenféle kemény zenét igyekeztünk megszerezni, sok esetben még csak demófelvételekhez lehetett ilyen-olyan módon hozzájutni. Első körben volt a Slayer, amely akkor már egy népszerű bandának számított, de hallgattunk olyanokat, mint a Death, Master, Terrorizer, és persze, nem hiányozhat ebből a felsorolásból a Black Sabbath és mindazok a zenekarok, amelyek ebben a regiszterben végül a doom metál úttörőiként kerültek be a történelembe, mint például a Candlemass vagy a St. Vitus. Meg kell említeni ugyanakkor, hogy nem csak a kemény metál előadókat vadásztuk, hanem rendszeresen pörgettük a lemezjátszón Frank Zappa, Alice Cooper, a Cream és más hasonló legendás zenészek albumait. Szóval az Autopsy megalakulásakor volt, ahonnan meríteni, még ha alapvetően egy markáns és agresszív zenei irányba is mozdultunk el.

– Valóban agresszív és rendkívül brutális az Autopsy zenéje és szövegvilága, de vizualitásában is sokkolóan hatnak a lemezborítók. Olvastam valahol, hogy megállítottak az utcán és kifejtették, hogy nem szabadna ilyen borzalmas dolgokról énekelned. Honnan jön ez a sok brutális, véres horrorsztori?

– Jól olvastad, tényleg előfordult, hogy felelősségre vontak bizonyos dalszövegek miatt. Én azt gondolom, hogy minden egyes zenekarnak ki kell alakítania a saját stílusát. Nálunk kezdetben ez a zenében nyilvánult meg, azt ugyanis tudtuk már rögtön az elején, hogy brutális zenét akarunk játszani. Ehhez pedig kellettek olyan témák, amik passzolnak ezzel a fajta zenei világgal. Na most akkor miről kellett volna énekelni szerinted? Politikáról? Vagy arról, hogy apám sose értett meg és emiatt kellett volna keseregni? Nem, ezek egyszerűen nem működtek volna semmilyen szinten, így létrejött egy olyan szövegvilág, amely viszonylag gyorsan a zenekar védjegyévé vált. Nálam ez már amúgy is valamilyen szinten adott volt, hisz a korai Death munkásságában is fellelhető ez a horror-vonal, ezen felül akkoriban Erickel közösen rengeteg horrorfilmet néztünk, mert a műfaj egyik fénykorát élte a nyolcvanas években. Másrészt rengeteg szörnyű dolog történt a való életben is, gondoljunk csak a hírhedt amerikai sorozatgyilkosokra, de voltak más beteg dolgok is, amikkel intenzíven foglalkozott a média. Ezekből bőven meríthettünk olyan témákat, amiket fel tudtunk használni, de ez akkor is és most is megmaradt a művészet és a fikció szintjén.

– Death… életem egyik legnagyobb bánata, hogy sosem láttam élőben játszani a legendás Chuck Schuldinert. Most viszont kihasználom az alkalmat és megkérdem tőled – hisz a mára már zenetörténeti mérföldkőnek számító Scream Bloody Gore című első Death-lemezen te doboltál –, hogy milyen emlékeid vannak azokból az időkből, amikor gyakorlatilag közösen indítottatok útjára valamit, amit ma már death metálként ismer az utókor?

– Akkoriban feltétlenül be akartam szállni egy együttesbe és vadásztam a lehetséges opciókat. Volt egy haverinám, aki a középsuli rádiójában volt DJ és egy metálműsort vezetett. Ő szólt, hogy van egy fickó, aki zenésztársakat keres és lefirkált egy nevet és egy telefonszámot egy papírlapra. Amikor megláttam, hogy kiről van szó, azt hittem, hogy csupán a név azonos, ugyanis én akkor már ismertem a Death-et különböző fanzinekből, sőt, az első akkoriban beszerezhető demójuk is megvolt, tehát rajongónak számítottam. Viszont tényleg nem gondoltam, hogy ugyanarról a zenekarról van szó, pontosabban, mint utólag kiderült, semmilyen zenekarról nem volt szó, ugyanis Chuck, amikor feladta a zenésztársakra vonatkozó hirdetést, egyedül volt a zenekarban, amivel viszont nagy tervei voltak. Ez akkor vált világossá számomra is, amikor végül felhívtam telefonon és hosszú ideig dumáltunk, többnyire a zenéről. Igyekeztem meggyőzően adni a jól tájékozott, bennfentes metálrajongót, csak úgy dobálóztam a bandanevekkel – Kreator, Bathory meg még a fene tudja mi minden –, mert eltökélt szándékom volt, hogy jó benyomást tegyek rá és bekerüljek az együttesébe. Ez végül sikerült, de még mindig ott volt két jelentős probléma: az egyik a fizikai távolság, Chuck Floridában élt, én Kaliforniában laktam, ezen felül mindössze 17 éves suhancként attól tartottam, hogy amikor elmondom neki az életkoromat, el fog hajtani a francba. Hatalmas volt a meglepetésem, amikor erre azt mondta, hogy nem tragédia, mert ő is csak 19 éves, ez pedig nem egy akkora korkülönbség, hogy gondot okozzon. Leesett az állam, mert sokkal idősebbnek gondoltam, hisz már jelentős hírnévre tett szert, ott szerepelt egy csomó magazinban, nagyon sok helyen fennforgott a neve. Aztán végül találkoztunk és elkezdtünk zenélni és viszonylag hamar összerázódtunk. Így lettem a Death dobosa és ért az a megtiszteltetés, hogy a korai anyagokon játszhattam. Chuck Schuldiner fiatal kora ellenére egy zseni volt, ez már akkor is látszott, a későbbi dolgairól nem is beszélve, és inkább ne is gondoljunk bele abba, hogy még mi mindent tett volna le az asztalra, ha nem távozik idejekorán.

– Még egy kérdés a nyolcvanas évekről és ígérem, leszállok a nosztalgiavonatról: épp az imént általad meséltek kapcsán meg voltam győződve, hogy floridai vagy, aztán olvastam, hogy te tulajdonképpen Kaliforniában születtél és ott is nevelkedtél, ráadásul a legendás Bay Area övezetben, az ott kibontakozó és világhódító útjára induló zenei szcéna leglátványosabb éveiben. Mesélj…

– Hú, hát felejthetetlen évek voltak, az biztos. Hatalmas pezsgés közepette telt el a tinédzserkorom, fel sem fogtam akkoriban, hogy részese vagyok a történelemnek. 1982-ben, 13 évesen kezdtem koncertekre járni és máig tisztán emlékszem, hogy az első nagy durranás, amit élőben láttam, az az Iron Maiden és a Saxon közös bulija volt, ami akkor is már hatalmas dolognak számított, hisz itt a heavy metál úttörőiről beszélünk. De rengeteg kisebb klub működött abban az időben, gyakorlatilag ha az ember elindult az Oakland-San Francisco-Berkeley háromszögben, akkor minden este beeshetett valami metálbuliba. Emlékszem, hogy egyszer Slayer/Exodus közös bulira mentünk, ahol a beugró mindössze öt dollárba került. Azóta jelentősen változott a helyzet e téren is, a legtöbb klub mára már megszűnt, nem beszélve arról, hogy manapság öt dollárért már nem mész sehova. Visszatérve, mindenki ott volt, akit azóta valamilyen szinten jegyeznek a metálzene történetében, rendszeresen fellépett a W.A.S.P., a Venom, a Metallica és a sort folytathatnám holnap reggelig. Fantasztikus volt. Mi kölykök voltunk ugye, nem volt jogosítványunk sem, ezért mindig kalandos volt eljutni egy koncertre. Volt, amikor anyám fuvarozott ki a vonathoz vagy a buszhoz, hogy eljuthassak Friscóba, de mai napig emlékezetes élmény, amikor a thrash metál inkubátoraként is aposztrofált Ruthie’s Inn nevű klubba mentünk. Ha jól emlékszem, aznap a Slayer, az Exodus és a Possessed volt műsoron. Szóval, kerítettünk egy havert, aki már 16 éves volt és volt jogsija, mi több, az apjának a leharcolt Ford Mustangjával fuvarozott el bennünket a helyszínre. Apró szépséghiba volt, hogy a kocsiba – tudod, hogy mekkora egy Mustang – összesen tíz kölyök zsúfolódott be. Én akkor is ilyen kis vékonydongájú voltam, így hátul, keresztben a többieken feküdtem, de volt, aki a csomagtartóban utazott. Most akkor el tudod képzelni, hogy mennyire beleéltük magunkat ebbe az egészbe. Ez az időszak meghatározó mindmáig az életemben és rányomta bélyegét a személyiségemre.

– Megérkezünk lassan a jelenbe, de ezért még mindig vissza kell nyúlnom a múltba egy mozzanat erejéig. Arról van szó, hogy sokat gondolkodtam, de egy zenekart se tudok említeni, amely a kezdetektől közel négy évtizeden át ugyanannál a kiadónál maradt volna. Ebben a vonatkozásban az Autopsy és a Peaceville Records esete valóban különleges…

– Igen, náluk kezdtük és mind a mai napig velük maradtunk. Mondhatni, együtt nőttünk fel, mert azt hiszem, hogy a Peaceville talán előttünk egy évvel jött létre és az egyik első metálbanda voltunk, amelynek szerződést kínáltak. Ráadásul úgy, hogy Jeff Walker a Carcassból ajánlott bennünket nekik, ők pedig gondolkodás nélkül szerződést kínáltak nekünk, pedig csak egy nagyon kezdetleges demót tudtunk felmutatni. A magunk részéről mi sem gondolkodtunk sokat és aláírtunk, a dolog pedig valahogy az első pillanattól fogva nagyon jól működött. Akkor sem és most sem helyeznek ránk nyomást, nincs olyan elvárás, hogy X-időközönként kell készítenünk egy nagylemezt, vagy világkörüli turnékon kellene promózzuk magunkat az anyagi haszon érdekében. Egyszerűen hagyják, hogy a magunk tempójában haladjunk, amikor pedig helyzet van, akkor minden eszközzel támogatják a munkánkat. Így kellene ennek mindenhol működnie, de nyilván – és sajnos – nem ez a helyzet. Mi viszont szerencsések vagyunk ezen a téren is.

– Nagyon jó, hogy szóba hoztad a lemezkészítést. Ugye az Autopsy történetében 1995 után volt egy hosszú szünet, de az újjáalakulást követően meglehetősen aktív a zenekar, bár volt egy szakasz, amikor hét év telt el két nagylemez között. Ezt leszámítva viszont egy-kétévente kirukkoltok egy-egy új albummal, ami nagyon jó teljesítmény, tekintve azt, hogy te és a társaid is az Autopsy mellett számos mellékprojektben is érdekeltek vagytok. Mi a munkamódszeretek, hogy ilyen rövid idő alatt tető alá tudtok hozni olyan komplex anyagokat, mint például a legutóbbi Ashes, Organs, Blood and Crypts?

– Most épp egy kényszerszünetet kellett beiktatni, ami a lemezkészítést illeti – a legutóbbi album, amit említettél 2023-ban jelent meg –, ugyanis év elején egy vállműtéten estem át, mert ezt az intenzív dobolást sem lehet büntetlenül a végtelenségig csinálni. A ma esti buli után hazautazunk és Ericen lesz a sor, hogy kés alá feküdjön. Utána viszont feltétlenül nekiállunk dolgozni, főleg, hogy ebből a megfontolásból jövő áprilisig koncert sem lesz, akkor majd New Yorkban lépünk fel, ha minden igaz és a terveknek megfelelően alakulnak a dolgok. Ami a munkamódszert illeti, az évtizedek alatt mindannyiunkban kialakult egyfajta rutin, ami azt jelenti, hogy kezdeti fázisban mindenki külön dolgozik a saját dolgain, aztán azokat összedobjuk a próbateremben és ott elvileg nagyjából már össze is áll az új anyag. A helyzet az, hogy erre bizonyos értelemben rá is vagyunk kényszerítve, mert nekünk nincsen otthoni stúdiónk, ahol nyugisan tudunk egy-egy témán hónapokig pepecselni. A stúdiózás iszonyú drága, ezért igyekszünk kész anyaggal bemenni, hogy a kelleténél egy perccel se töltsünk ott több időt.

– A zeneipar jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi időben. Hogyan tud manapság egyáltalán túlélni egy olyan zenekar, amely sosem tartozott a mainstream vonalhoz?

Ehhez kicsit őrültnek kell lenni. A metál műfaj mindig is underground volt, sosem volt benne igazán pénz. Aki akár a nyolcvanas-kilencvenes években, akár most azt gondolja, hogy ebből meggazdagodhat, nagyot téved. Viszont mi mindig is úgy voltunk ezzel, hogy addig csináljuk, amíg van igény erre és jól érezzük magunkat. A jelek szerint még működik a dolog, az emberek eljárnak a koncertjeinkre, megveszik a lemezeinket is, sőt, most már a streaming szolgáltatók is fizetnek valamennyit a zenekaroknak, ami nagyon jó dolog. De ebből meggazdagodni nem fogunk, igaz, sose terveztük. Mit mondhatnék? Amíg ti kíváncsiak vagytok ránk, addig mi itt leszünk. Végeredményben erről szól és szólt mindig is a heavy metál.