45 éve alakult az első magyar thrash metál zenekar, a soproni Moby Dick, amely mai napig töretlenül koncertezik és igyekszik minden évben eljutni a Kárpát-medence minden szegletébe. Ha egy zenekar ilyen hosszú ideig képes fennmaradni, az nem kis fegyvertény, különös tekintettel arra, hogy a soproni thrasherek esetében nem egy mainstream-zenekarról beszélünk, de ennek ellenére valamiért a Moby Dick az útközben felmerülő minden nehézség ellenére, halad tovább azon az ösvényen, amelyen csaknem fél évszázaddal ezelőtt elindult. Erről az utazásról beszélgettünk Schmiedl Tamás – Smicivel, aki 1980-ban Mentes Norberttel közösen alapította azt a zenekart, amely később jelentős sikereket ért el a magyar metál szcéna köreiben, nem mellékesen műfajteremtőként bevonulva a magyar zenetörténetbe. Persze, ez az út korántsem volt mindig egyszerű, ezért Smicit a szombati kolozsvári fellépés előtt egy átfogó, nem kis mértékű múltidézéssel fűszerezett beszélgetésben kérdeztük a korai évekről, az első erdélyi turnéról, na meg nyilván a jubileumi évben tervezett különleges események és egy új lemez megjelenése is terítékre került.

- Az első kérdésem nagyon sematikus, ugyanakkor egyszerű: minek a hatására döntöttetek úgy Norbival 1980-ban, hogy rockzenekart fogtok alapítani?

- Hú, hát nagyon mélyen visszamész az elejére... Nézd, fiatalok voltunk, valamiben ki akartunk teljesedni. Tizenévesen elkezdtünk zenéket hallgatni, magyar és külföldi zenéket, és nyilván ez a zene iránti rajongás hozta ki belőlünk, hogy mi is szeretnénk valami ilyesmit, felállni a színpadra és dalokat előadni. Érdekes módon minket a legelső pillanatban az inspirált inkább jobban, hogy saját magunkat szerettük volna kifejezni, saját dalokat akartunk írni. Persze, amikor az ember elkezdi, még nagyon kevés hangszertudással, mindössze egy-két akkordot tudva, akkor ez a része még döcögve működött, de már akkor is próbáltunk összerakosgatni valami ötleteket, arra valami kis szöveget ráilleszteni. Emellett a kedvenceinket is próbáltuk, egy-két számrészletet, csak úgy a magunk szórakoztatására eljátszani, tehát valahogy így indult ez az egész.

Mivel ez 45 évvel ezelőtt volt, akkor egyébként még sok minden nem is létezett a rockzenében, például a mai generációk nehezen képzelik el, hogy nagyon sok együttes csak ezután alakult. Amikor mi tizenévesek voltunk, akkor előttünk még a Beatles, meg a Rolling Stones létezett, utánk jött a Black Sabbath és a Led Zeppelin, tehát mi tulajdonképpen ezeken a zenekarokon nőttünk fel. Aztán ahogy jöttek sorba a zenekarok, meg változtak a trendek, ezek hatására a mi zenei ízlésünk is folyamatosan alakult, fejlődött, és fokozatosan eljutottunk ehhez a fajta Moby Dick-zenéhez. Itt is voltak azért lépcsőfokok, mert azért egy hosszú karrierről beszélünk, ami most már az ötödik évtizedében tart. Ez alatt az idő alatt rengeteget változott a világ, mi is idősebbek lettünk, de a zenei trendek is sokat változtak. Az elején mi is kerestük az utunkat. Mindig egy ilyen lázadóbb hangvételű, gitárcentrikus zenében gondolkodtunk, de azért egészen más volt még a 80-as években a lázadás, mint ami aztán később lett. Amikor meghallgattuk a Black Sabbath-ot, akkor rádöbbentünk, hogy ó, atyaúristen, így is lehet játszani rockot és metált? Különleges hangzása volt a torz gitároknak, sötét és erőszakos hangulatú lett a végeredmény, ez pedig valamilyen szinten minket is inspirált. Igazából a pályánk először ilyen power metalos, dallamosabb heavy metal stílusban indult, de az első lemezre gyakorlatilag kiforrott már a stílusunk, ami már ötvözte a testes elemeket. Aztán a második lemezünk, a Kegyetlen évek, ami talán azt mondhatom, hogy az egyik legnépszerűbb lemezünk a mai napig, azon már kiteljesedett a Moby Dickre azóta is jellemző hangzás. Egyébként ez már egy nagyon egységes album volt, amely már tartalmazza a thrash metál stílusjegyeit. A trashnek is sokféle műfaja létezik, és mi mindig egy érdekesebb fajta thrash művelésére törekedtünk. Nem a germán, nem is a tipikus amerikai thrash vonalán haladtunk, hanem sokkal inkább igyekeztünk ezeket ötvözni valamilyen módon, és talán ennek köszönhetjük mi azt, hogy a mi zenénkkel meg tudtunk érinteni szélesebb rétegeket, annak ellenére, hogy ez a műfaj azért hangsúlyosan rétegműfaj. A 90-es években viszont olyan sikereket tudtunk felmutatni, ami alapvetően egy ilyen zenekar esetében szokatlan volt, meglepően nagy korlátokat döntöttünk le. Ehhez szerintem egyébként az is hozzájárult, hogy a Metallica hatására külföldön is változtak a trendek, az ún. Fekete Album fókuszba helyezte a thrash metált, ami így valamilyen szinten bekerült a mainstream-vonulatba is.

- Szerintem itt az is fontos szerepet játszott, és saját tapasztalatból beszélek, hogy a Kárpát-medencében azért is értetek el jelentős sikereket, mert – az egyébként mind a mai napig rendkívül szókimondó és aktuális – szövegeitek magyarul szólaltak meg. Ennek kapcsán egyébként rákérdeznék, hogy nektek ugye az első lemez megjelenésére egy évtizedet kellett várnotok. Ennek köze volt esetleg ahhoz a fajta lázadó attitűdhöz, amit képviseltetek a zenétekkel, és ezért jöhetett ki az Ugass, kutya! csak a rendszerváltás után?

- Nem gondolom azt, hogy ezek a dolgok ennyire egyértelműen összefüggenének. Mi tisztában voltunk vele, hogy ez nem egy könnyű műfaj, és a siker nem jön magától, az előrelépés rengeteg munkát feltételez. Egyébként mi, helyi szinten, attól függetlenül, hogy nem sikerült lemezszerződést elérnünk, baromi sikeresek voltunk. Kezdetben Sopronban és Sopron környékén, majd más szomszéd városokban, népszerű zenekarnak számítottunk. Akkor egyébként még más világ is volt, mint most, tehát az emberek jobban jártak élőzenés bulikra, de egyértelmű magyarázatot erre a sikerre én se tudok adni.

Álszerény sem leszek, tudom helyén tudom kezelni a zenénket, és kétségtelen, hogy volt bennünk valami újszerű, egyedi és különleges, ami megfogta a közönséget. Már szinte a legelején észrevettük, hogy nagyon hatunk az emberekre, azt mondták, hogy mennyire jó az, amit csinálunk, és igazán annyira nem is értettük, hogy miért ennyire jó, de örültünk neki, és közben tömegeket vonzottunk. Most ez hihetetlenül hangzik, hogy olyan koncerteken vettünk részt Sopronban, a művelődési házban, ahol 1200-an voltak, és lezárták az épületet, hogy már nem mehet be több ember, mert leszakad az első emelet. Egyébként nem kimondottan csak a Moby Dick lépett fel, de mi voltunk az egyik fő attrakciója ennek a koncertnek. A mai világban ilyen nézőszámokat, ha talán Budapesten összehozol, akkor az már egy kimagasló eredmény. Arról, hogy a Kádár-kor hatóságai hogyan viszonyultak hozzánk, azt tudom mondani, hogy mi nem éreztük annyira magunkon, a kádári rendszernek a rossz hatásait. Minket nem vegzált úgymond a hatalom, mi nem tapasztaltuk azt, hogy ügynökök járnak a koncertre, és figyelik a mi szövegeinket, vagy figyelik a zenekarnak az előadásmódját, vagy a közönségnek a reakcióit. Sok mindent hallottunk más zenekaroktól, hogy vannak ilyenek, de mi valahogy ezt nem vettük észre. Ettől függetlenül lehet, hogy voltak, de lehet, hogy úgy gondolták, hogy ilyen szempontból nem zavarunk olyan vizet, amiből probléma lehetne.

- Az első magyarországi zenekarok között voltatok, aki közvetlenül a rendszerváltás után jöttetek koncertezni Erdélybe, ez pedig azóta is tart nálatok. Hogyan emlékszel vissza a kilencvenes évek elejére?

- Nagyon jó, hogy megkérded, mert visszakanyarodnék picit az előző kérdéshez. Nagyon érdekes, egyben meglepő volt számunkra, hogy az első erdélyi koncertjeinket sokkal nagyobb figyelem övezte a hatóságok részéről, mint odahaza azelőtt bármikor. Amikor az első marosvásárhelyi sportcsarnokos koncertünk volt, ami egyébként teltházas volt, csak bámultunk, hogy mennyi plexipajzsos rohamosztagos vonult fel, két vízágyúval az épület körül. Addig ilyet csak a Sepultura brazil videóiban láttunk, és akkor ott egyértelmű volt, hogy valami miatt sokkal jobban tartanak a román hatóságok a magyar zenekaroktól, talán azt gondolták, hogy bejövünk ide, és akkor talán valamilyen fajta feszültséget generálunk, vagy olyan hatással vagyunk a közönségre, ami mondjuk a hatalomnak nem tetsző dolog. Arról nem is beszélve, hogy más módon is igyekeztek keresztbe tenni, emlékszem, hogy épp a koncert napján szerveztek a Sportcsarnokban egy kosárlabda-mérkőzést, mi pedig kénytelenek voltunk a kamionokkal és a 9-10 technikussal együtt kint várni, hogy elkezdődhessen a színpad összerakása, nyilván óriási késéssel, és fogalmunk sem volt, hogy ilyen körülmények között egyáltalán mikor kezdődhet el a koncert.

Amúgy ezzel együtt mély nyomot hagyott bennünk ez az esemény, ritkán jön össze olyan, hogy ennyi ember előtt léphessünk színpadra, tehát egy meghatározó emlék azóta is. Ahogyan az is meghatározó, hogy még mindig egyfajta küldetéstudatnak érezzük, hogy a határon túli magyarlakta területeken, így Erdélyben is koncertezzünk. Nagy élmény a mai napig átjönni a határon, több száz kilométert utazni, és ahova megérkezünk, ott magyarul beszélnek az emberek. Sok-sok év eltelt, amióta először voltunk, és azóta sokat jártunk, de amikor először jöttünk ki, akkor érzelmileg nagyon nagy hatással volt ránk ez az egész. Persze, otthon tudtuk a történelmet, tisztában voltunk azzal, hogy Magyarország határain túl élnek magyarok, Erdélyben vannak városok, amikben szinte csak magyarok vannak, de hát egészen más a távolból tudni ezeket a dolgokat, mint amikor kijössz, és első kézből tapasztalja az ember. A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy határon túl a mai napig nehezebb összehozni koncerteket, hiszen elég nagyok a költségek, messze van, sokat kell utazni, nem tudunk teljes erőbedobással részt venni a koncerteknek a reklámozásában. Otthonról nagyon nehéz kézben tartani ezt az egészet, tehát nekünk kell egy itteni promóter, akiben meg tudunk bízni, aki ki tudja fejteni az itteni promóciós tevékenységet, hogy ha eljövünk, akkor sikeres legyen a koncert.  Fontos, hogy megérje a zenekarnak, megérje a szervezőnek, mindenkinek, mert hát a költségek meg a mai világban mindenütt az eget rugdossák, és egyre drágább minden.

- Hogyan látod az előbb elmondottak kapcsán, milyen helyzetben van jelenleg a magyar rockszíntér?

- Nagyon sok minden változott az elmúlt 45 évben, sajnos nem mondhatom, hogy könnyebb lett, hanem fokozatosan egyre nehezebb minden. Ennek nagyon sok összetevője van, különösen az utóbbi néhány évben Magyarországon nehéz helyzetbe került a teljes szakma. Vannak ugyan pályázatok, meg állami támogatások, de ezek csak ilyen tűzoltás jellegűek, ráadásul ezek sem mindig annak mennek, akinek igazán szüksége van rá. A jelenlegi adózási rendszer sem kedvez a művészvilágnak, meg a zenészeknek, a KATA megszűntetése nagy érvágás volt, olyan szempontból is, hogy sokkal bonyolultabb az adózással kapcsolatos ügyintézés is, ezért jelentősen növekedtek a működési költségek. Ezen kívül tudott dolog, hogy Magyarországon a legmagasabb az ÁFA Európában, ez pedig rányomja a bélyeget a jegyvásárlásra, mert ha valaki megvesz egy koncertjegyet, abból indulásból 27% elmegy az áfára. Ezekkel mind meg kell küzdeni, ugyanakkor szembenézni azzal, hogy az érdeklődés is visszaesett, az élőzenés produkciók iránti kereslet jelentősen megcsappant, és ez nem csak a rockzene esetében igaz, hanem igazából mindenfajta élő zenét érint, még a mainstream-vonulatot is. A rock és a metál műfajok képviselői, amilyenek mi is vagyunk, nem kerülnek be azokba a körökbe, ahol mondjuk állami pénzekből, városi pénzekből finanszírozzák a zenekarokat, mert jószerével egy városnapok jellegű rendezvényre ilyen együtteseket nem hívnak. Nekünk gyakorlatilag a jegybevételből kell mindent állni, tehát a zenekar az úgy működik, mint egy bármilyen más jellegű vállalkozás.

- Milyen tervekkel vágtok neki az elkövetkező időszaknak? Esetleg várható a közeljövőben egy új Moby Dick-lemez?

Az elkövetkező időszakban szeretnénk minél több helyre eljutni, az idei 45. jubileumi évfordulót rajongóinkkal közösen szeretnénk méltóképp megünnepelni, ezért az idei koncertek mind ennek az évfordulónak a jegyében zajlanak. Ami az új lemezt illeti, bármennyire furcsán is hangzik, már egy ideje a 90%-a készen van. Az a hiányzó 10 százalék, ami nagyon nehezen akar összeállni, hogy eljussunk addig a pontig, hogy megjelenhessen, de nagyon eltökélt szándékunk, hogy még ebben az évben megjelenjen, mert most már tovább nem húzhatjuk az időt. Ennek is több oka van, hogy jelenleg miért nem tudunk teljes erőbedobással az új albumra koncentrálni, az egyik ráadásul paradox módon épp az, hogy nagyon nagy fordulatszámra kapcsolt a zenekar. Rengeteget koncertezünk, összefüggő turnékat szerveztünk, amiket most elkezdtünk lebonyolítani, pont a jubileum kapcsán. A korábbi években inkább az volt a jellemző, hogy szórványosan szerveztük a koncerteket, így több idő jutott a stúdiózásra, az új ötletek összerakására. Ugyanakkor a lemezkiadás terén, az új lemeztől függetlenül, a közelmúltban történt egy fontos változás, ugyanis hosszú évek jogi csatározásait követően sikerült megszereznem a régi lemezek kiadói jogait azoktól a multinacionális cégektől, amelyek ezeket annak idején kiadták, és a jogokat ők birtokolták. Ez egy óriási áttörés, mert már a 40 éves jubileumi évünkre meg volt ígérve a kiadónk által, hogy megszerzik a jogokat, és újra kiadják a lemezeket, de nem lett belőle semmi. Most viszont már a régi kiadványok közül megjelent Fejfa helyett újrakiadása a lemez 30 éves jubileumára jött ki, azelőtt az Ugass, kutya!, és sorban következik a többi lemeznek is az előkészítése. Mindenre megszereztük a jogot, de nagy munka ezeket előkészíteni, mert vannak lemezek, amiket a nulláról kell újra teremteni, mert nincsenek meg a régi grafikai anyagok. Tehát ez egy nagyon nehéz folyamat, nem is szabad elkapkodni, másrészt a közönségre sem lehet mindet egyszerre rázúdítani. Ezért lesz majd minden szépen, sorban újra kiadva, hogy időt hagyjunk a rajongóinknak felkészülni ezekre, mert az a tapasztalat, hogy ugyan nagyon szívesen megvásárolják a lemezeket, CD-ket, meg a hozzájuk tartozó merch-termékeket, pulóvereket, pólókat, de a jelenlegi gazdasági helyzetben nem tehetjük meg azt, hogy egyszerre kiadunk öt-hat lemezt, és utána elvárjuk, hogy azokat mind felvásárolják, mert egyértelműen nem olcsó mindez manapság, és erre is tekintettel kell lenni.

- Lesz esetleg idén egy központi, kiemelkedő esemény, ami az eddigi 45 éveteket foglalja össze?

- Amint már mondtam, idén mindegyik koncert a jubileumi évforduló jegyében zajlik, és nem lesz kevés, mert már be vagyunk rendesen táblázva, de ha egy eseményt akarsz kiemelni, akkor legyen az év végi budapesti koncert, amivel meg szeretnénk koronázni az egész idei menetet, erre pedig a Barba Negrában fog sor kerülni, ahova nagy szeretettel várunk minden régi és új rajongót, barátot, egyszóval mindenkit, akinek valamit is jelentett a Moby Dick az elmúlt 45 évben.