A maga több mint ezerszázas diáklétszámával a tizenhárom esztendővel ezelőtt létesített margittai Horváth János Elméleti Líceum nem csak mennyiséget, minőséget is jelent a térség anyanyelvű oktatásában. A kisváros egykori Fő utcájában működő magyar tannyelvű iskola igazgatónője, Nagy Gabriella úgy véli, aki tanul, az Értől akár az óceánig is eljuthat.

– Ma már természetes egy margittai magyar család számára, hogy gyermekét óvodától az érettségiig a Horváth János Líceumba járatja. Viszont nem volt ez mindig így. Mekkora munka előzte meg a 2011-es iskolaalapítást?

– Hosszas és hatalmas. Már a 90-es évek elején léteztek próbálkozások, amelyek hol helyi, hol megyei, máskor meg központi szinten akadtak meg. Igény az önálló magyar iskolára már a rendszerváltás után mutatkozott, de a csillagok mintha soha nem úgy sorakoztak volna, ahogyan mi akartuk. A fordulópont valamikor a 2000-es évek második felében történt, amikor az akkori vegyes tannyelvű tanintézmény kicsengetési ünnepén a díjazott éltanulóinkat a román tömeg kifütyülte. Az eseményen részt vettek vezető politikusok is, akik azon a nyári napon végre meggyőződhettek követelésünk jogosságáról.

– Margitta azon egykori magyar többségű városok közé tartozik, ahol mára átbillent az etnikai egyensúly. Ezt mennyire sínyli meg az iskola?

– Nagyon hiányoznak a ’89-es fordulat után kivándorolt fiatalok gyermekei. És míg ezelőtt harminc évvel a mieink tömegesen hagyták el a várost, a románoknál a múlt rendszerben elkezdődött beköltözési hullám folytatása volt észlelhető. Így, a számadatokat tekintve – tetszik, nem tetszik – a magyarság leszálló ágban van. Ezelőtt harminc évvel Margittán nagyon jó magyar tagozat működött, diákjaink nemcsak az országos, a nemzetközi tantárgyversenyeken is kiválóan teljesítettek.

– Azzal, hogy a román tannyelvű iskola bizonyos szempontból esetleg erősebb lenne, nem szippant el magyar diákokat?

– Aki azzal a céllal íratja csemetéjét román óvodába, hogy tanulja meg az állam nyelvét, jobbára előkészítő osztályba sem hozza át magyar tagozatra. Körülbelül fele-fele az arány. „Megszokta és megszerette a közösséget a kicsi” – ezzel szokták indokolni döntésüket a szülők. Kilencedik osztálytól már elenyésző azok száma, akik tagozatot váltanak. A tavaly egyetlen fiú ment át román tagozatra, mert ő rendőr-akadémiára készült. Pedig ott a magyar anyanyelvű diákoknak külön helyeket tartanak fenn, de hadd ne ragozzam tovább ezt az esetet. A helyi tűzoltóság parancsnoka például Bukarestben tanult úgy, hogy azelőtt nálunk érettségizett. Szóval vannak esetek és esetek. Az Értől el lehet jutni az óceánig, csak tanulni kell – ezt szoktam mondani.

– Az Érmellék része az aránylag közeli másik két városkája, Székelyhíd és Érmihályfalva is. Hogyan sikerül boldogulni ebben az aránylag kis háromszögben?

– Úgy sikerült kigondolni a három központ kínálatát, hogy kiegészítsük egymást, ne pedig versenyezzünk egymással. Amúgy nem jellemző, hogy a margittai gyermek Székelyhídra vagy Érmihályfalvára menjen iskolába, mint ahogyan ennek a fordítottja sem valószínű. Csak az a szülő vagy diák gondolkozik, hol kezdje a kilencedik osztályt, aki ebben a háromszögben valahol félúton lakik. Nagyon jó a viszony mindkét iskolával, melyeket partnereinknek tekintünk. A három település tanintézménye közül a mi iskolánk a legnagyobb, hisz 1150 körül mozog a diáklétszám. Nyolc óvodai és napközis csoporttal rendelkezünk, 11 elemi, 13 felső tagozatos, 11 líceumi és 6 szakiskolai osztállyal. A felnőttoktatás két osztályban folyik.

– Kezdjük a végéről, a felnőttoktatással. Komoly igény mutatkozott erre?

– Úgy gondoltuk, hogy egy alternatívát kell kínálnunk azoknak, akik valamilyen okból kifolyólag nem szeretnének vagy nem tudnak egyetemi oktatásban részt venni. Ennek általában két oka lehet: az egyik az anyagiak, a másik a sikeres érettségi vizsga hiánya. Mint köztudott, a kétéves nappali posztliceális képzésben való részvétel mindössze a líceum elvégzéséhez kötött, érettségi diplomához nem.

– Gondolom, hogy az évfolyamok egy része tanulni szeretne itt, a másik felének meg csak az oklevélre van szüksége…

– Ez valóban így van, körülbelül fele-fele az arány. Aki alapjában lelkiismeretes, a felnőttképzésben is lelkiismeretes marad, és érdekli a tananyag. Más meg ugródeszkaként tekint a posztliceális képzésre. Embere válogatja.

– Az elemi osztályokban a hagyományoson kívül alternatív oktatást is biztosítanak?

– Igen, vannak úgynevezett step by step osztályaink, ahol a tananyag ugyanaz, mint a hagyományos osztályokban, csak az oktatás szerkezete különbözik. Ennek komoly hagyománya van Margittán, még a 90-es években sikerült elindítani, és a szülők egy része azóta is igényli. Nagyobb kiadással jár, de fel sem merült, hogy költséghatékonysági szempontokat vegyünk figyelembe. Elvégre az iskola van a gyermekekért és szüleikért, nem pedig fordítva! Felső tagozaton általában két párhuzamos osztályt indítunk, de vannak népesebb évfolyamok is, amelyeken három csoportba osztjuk a diákokat.

– Hány osztály indul a középiskolában?

– Van évfolyamunk, amely három líceumi és két szakosztállyal működik, de ez kivételes eset, általában két-két osztályt sikerül indítanunk. Azért többet, mint az általános iskolában, mert kilencediktől számos vidéki tanuló bejön tanulni Margittára.

– A helybéli gyerekek közül sokakat íratnak szüleik Nagyváradra vagy Debrecenbe színvonalasabbnak vélt iskolákba?

– Tudunk néhány esetről, de Margittán ez nem számít jelenségnek. Közel vagyunk a határhoz, de nem annyira, mint például Nagyszalonta, Székelyhíd vagy Érmihályfalva, ahonnan elég sokan járnak át magyarországi iskolákba. Tőlünk évente két-három gyerek próbál szerencsét, de olyanok is akadnak, akik rövidebb vagy hosszabb idő múlva visszatérnek hozzánk. Nagyváradra azok mennek, akik művészeti vagy felekezeti iskolában szeretnék folytatni a tanulmányaikat, netán olyan szakosztályban, amilyennel mi nem rendelkezünk. Az itteni szülők általában azon vannak, hogy ebben a zsenge korban gyermekeik maradjanak mellettük. Inkább magánórákkal pótolják azt, amit esetleg mi nem olyan szinten nyújtanánk, mint egy nagyváradi vagy debreceni iskola, de akkor sem kockáztatnák, hogy gyermekeik valahol a távolban hányódjanak, elkallódjanak.

– Ezek szerint semmiféle sznobizmus nem tapasztalható az itteni szülőkben, akik akár presztízskérdést csinálhatnak abból, hogy csemetéik hol járják ki a tizenkét osztályt?

– Margittán nem, a környéken viszont egyre inkább. Az utóbbi négy-öt évben terjedt el az a szülői felfogás, hogy ha már úgyis ingázik vagy bentlakásba kerül a gyerek, akkor legalább járjon egy nagyvárosi iskolába. Szülőként én nem örülnék annak, ha a nyolcadik osztályos gyermekem otthonról elkerülne, és csak hétvégeken találkoznék vele. Szerintem ebben a korban nagyon fontos a családi háttér, az együttlét, a mindennapi beszélgetések…

– Mennyire van rálátása a tanároknak a diákok életére, arra, hogy ha félrecsúsznak, még időben tudják megállítani a lejtőn? Merthogy a Horváth János-líceum a maga több mint ezerszáz diákjával nem kis iskola…

– Ha gondot észlelünk, akkor az osztályfőnök és az iskolapszichológus szintjén igyekszünk beavatkozni. Ha viszont meghaladja a kompetenciánkat, de a szülők partnerek a megoldáskeresésben, akkor leülünk velük, meghányjuk-vetjük a helyzetet, és javaslattal állunk elő. Létezik egy harmadik változat is, amikor a szülő és az iskola nem egy irányba húzza a szekeret, és maga a család jelenti a problémát. Ebben az esetben mi már kevesek vagyunk a megoldás megtalálásához. Legfeljebb az iskolapszichológus által próbálunk lelki támaszt nyújtani a gyereknek.

– Érezni azt, hogy a határ, azaz a Nyugat közelsége negatívan is hathat az ifjabb nemzedékre?

– Nem hinném, szülőként én legalábbis nem tapasztaltam. Nem tudom, mi történik Nagyváradon vagy a többi határ menti nagyobb városban, de egy biztos: kisebb településként Margitta másfajta értékrendet képvisel. A kisvárosnak ugyanis megvannak a maga előnyei: itt mindenki mindenkit ismer, és az emberek nem közömbösek egymással szemben. Például, ha egy diák elkezd dohányozni, és ezt észreveszi a negyedik vagy ötödik szomszéd, egészen biztos, hogy felhívja erre a szülők figyelmét.

– Térjünk az oktatás minőségére. Mennyire elégedett a diákokkal és a kollégákkal?

– Amondó vagyok, hogy mindenki igyekszik a lehető legjobban végezni a dolgát. A kollégák hozzáállása az eredményekből is visszaköszön. Az elemisek számos mese- és szavalóversenyen tündökölnek, a nagyobbak meg a különböző tantárgyversenyeken és iskolán kívüli tevékenységeken bizonyítanak. Az érettségi eredményekre sem panaszkodhatunk, bár tudjuk, hogy az érmelléki falvakból származó diákjaink számára komoly kihívást jelent megküzdeni a román nyelvvel és irodalommal. Úgy, ahogy sokaknak a matematika is kemény diónak bizonyul. Általában vannak pótvizsgázóink, osztályismétlőink nincsenek. A szakosztályokkal, mint mindenütt az országban, kissé más a helyzet. De minthogy azok a fiatalok, akik ide járnak, az utcán kallódjanak, inkább tanuljanak szakmát, aminek majd hasznát vehetik. A kicsengetést megelőző tanár-diák közös szerenádra az asztalra kerülő finomságokat a pincérnek és szakácsnak tanuló szakiskolásaink készítették. Ezeknek a gyerekeknek már most megígérték a helyi és környékbeli vendéglátósok, hogy miután kikerülnek az iskolából, alkalmazzák őket.    

– Az elmúlt négy évben, 2020 és ’24 között nem az RMDSZ irányította a várost, egy román tanárember, Marcel Emil Sas-Adăscăliţii volt a polgármester. Előnyt vagy hátrányt jelentett a magyar iskola számára ez?

– Mindenképpen hátrányt, és nem azért, mert a kolléga román nemzetiségű. Jól ismerem, dolgoztam vele, az egykori vegyes tannyelvű iskolában, amelyet vezetett, a helyettese voltam, tehát tudom, kiről és miről beszélek. Ő volt az, aki az említett ballagási ünnepségen nem állította le a csőcseléket, inkább tétlenül szemlélte gyermekeink lehurrogását és megalázását. Nem azt akarom mondani, hogy cselekedete által a magyar iskola szülőatyjává vált, de hogy akaratán kívül hozzájárult tanintézményünk létrehozásához, az biztos. Nemcsak igazgatóként, önkormányzati képviselőként is kijelenthetem, hogy az elmúlt négy évben nagyon nehezen tudtunk Sas-Adăscăliţiivel együtt dolgozni. Semmiben nem volt partner, mintha nem is a pedagógusi társadalomból származna! Néhány évvel ezelőtt Cseke Attila minisztersége alatt az iskolánknak kiutaltak központi alapból ötmillió lejt egy sportcsarnok építésére. Az önkormányzat kisajátította és kifizette a tulajdonosnak a két iskolaépületünk közötti területet, megvan a terv, fel van szabadítva a telek, és a sport szakos polgármester négy éven keresztül még az első kapavágásig sem juttatta el a projektet. Kérdem én, most az az ötmillió lej mire elegendő, illetve a tornatanár-polgármester konoksága és rosszindulata miatt most mennyivel kell megpótolni? Közpénzből, természetesen.

– Igazgatóként, önkormányzati képviselőként kapott-e erre valamiféle magyarázatot?

– Csak négyszemközt. Egyszerűen nem tekintette prioritásnak. Pedig semmi tennivalója nem lett volna azon kívül, hogy elindítja a közbeszerzést, és a végén átveszi a munkálatokat. Szerencsére az idei helyhatósági választásokon megtörtént a – nemcsak magyarok által – várva várt változás, és sikerült leváltani a jelenlegi városvezetőt.

– Mit ígér a város és a térség jövője?

– Ez az, amitől jó ideje tartunk, hisz látjuk, milyen kevés gyerek születik. Miközben a határ túlsó oldalán, az anyaországban csak ámulunk és bámulunk látván, hogy a városok parkjaiban ma már ritka az a házaspár, amely körül ne két-három gyerek szaladgálna. Sajnos ez nálunk nem így van. Ma már a roma családokban sincs hat-hét gyerkőc, mint hajdanán. Érződik, hogy ott, ahol az állam komoly népesedési politikával rendelkezik, ott gyarapodnak a családok, ott, ahol nem, a fiatalok egy, legfeljebb két gyermeket vállalnak.