Az ország egyik legkisebb magyar tannyelvű középiskolája a máramarosszigeti Leőwey Klára Elméleti Líceum, mégis évről évre szinte futószalagon indítja az orvosi, gyógyszerészeti, állatorvosi egyetemekre a diákokat. Végső soron mindez a tanintézmény diákjait dicséri, azonban nehezen elképzelhető, hogy Iuhos Emese biológia szakos tanárnő hathatós közreműködése nélkül összejönne. Szigorúsága ellenére a több mint húszéves szakmai tapasztalattal rendelkező pedagógusnak sokakkal sikerül megkedveltetnie a biológiát.

– Sokakat meglephet, hogy egy elszórványosodott máramarosi kisvárosból milyen sok magyar diák jut be az ország orvosi, állatorvosi, gyógyszerészeti egyetemeire.

– És sorolhatnánk tovább a többi szakot is, azaz szinte mindent, ami a biológiával kapcsolatos. Lehet az tanári, egészségügyi asszisztensi vagy gyógytornászi pálya. Valamikor még volt a testnevelési is, de onnan, számomra teljesen érthetetlen módon, kivették az anatómiavizsgát, maradt mindössze a szaladás meg az ugrabugrálás. Pontegyenlőség esetén – és ez itt a következő furcsaság – a román nyelvből elért érettségi eredmény dönt. Vagy mondok mást: az asszisztensképzőbe évekig nem szerveztek felvételi vizsgát. Akik beiratkoztak, azokat mind felvették! Aztán legfeljebb menet közben kirostálódtak. De csak néhányan, hogy még véletlenül se bomolhasson fel a szak, tanári állásokat veszélyeztetve. Vagy ott van a kolozsvári egyetem esete: a felvételin kért biológiatudás-szint körülbelül azonos azzal, amit én a hetedik osztályos tanulóimtól követelek. Hiába na, modern világot élünk, szoktam mondogatni… Visszakanyarodva a témához, valóban apró közösség kis iskolája vagyunk, de nincs olyan évfolyamunk, amelyről néhányan ne jelentkeznének a felsorolt szakokra. Még akkor is, ha olyan végzős évfolyamról van szó, amelyről nem ballagtak el több mint tízen. Arra meg kimondottan büszke vagyok, és jó érzéssel tölt el, hogy aki a Leőwey Klárából próbálkozik, annak mind sikerül a felvételije.   

– Meggyőződésem, hogy a diákok pályaválasztásában közrejátszik az a rendkívül fontos tényező, hogy sikerül velük megkedveltetni a biológiát. Hogyan jön ez össze egy olyan tantárgy esetében, amely nem a legegyszerűbb?

– Valóban nem egyszerű, ráadásul még sokakban él az az általános hiedelem, hogy a biológia tanulásához leginkább fenékre van szükség. Üljél, és magoljál, és mindegyre csak magoljál… Holott egyáltalán nem így van. A biológia is egy bizonyos logikán alapszik, ahol minden mindennel összefügg. Másrészt én régimódi tanár vagyok, aki megköveteli a tanulást. Ami, tegyük hozzá, napjainkban sokaknak eléggé furcsának tűnhet. Következetes és elég szigorú vagyok, ezért is neveznek sárkánynak. De a gyerekek legnagyobb része azt is érzékeli, hogy csakis az ő érdekükben vagyok sárkány, azért, hogy segíthessem őket. Ezenkívül számos iskolán kívüli tevékenységbe vontam és vonom be a diákjaimat, és ebben az összes eddigi intézményvezető támogatását élveztem és élvezem. Hadd említsem meg név szerint Béres Ildikót, Pesek Szilárdot és a jelenlegi igazgatót, Kósa Attilát. Rengeteget túrázunk a hegyekben, és nem csak a környéken. Minden évben bejárjuk az országot, a Kazán-szorostól a Radnai-havasokig, a Gutintól a tengerig.

– Mi történik azokkal a diákokkal, akiket nem igazán érdekel a biológia, és nem is hajlandók tanulni? Egy magát szigorúnak tartó tanárnál akár pótvizsgára is kerülhetnek?

– Az igazat vagy a megszépített valóságot mondjam? A világjárvány előtt mindenki tudta, ha nem tanul, mehet pótvizsgázni, vagy akár évet is ismételhet. A nyáron elballagott osztályomban is volt egy diák, aki évekkel ezelőtt, hatodikosként semmit nem akart tanulni biológiából, így értelemszerűen megbukott. A Fennvaló viszont úgy intézi, hogy mindenki oda kerüljön, ahol a helye. Ez a fiú, akivel egyébként semmi más gond nem volt, az én osztályomban sokkal jobban megtalálta a helyét, mint az előző évfolyamban. A pandémia után sok miden változott: új rendelkezések, új iskolaév-szerkezet stb. Ma már szinte elképzelhetetlen az osztályismétlés. Leírva még nem láttam, hogy nem lenne szabad elvágni azt, aki a minimális anyagot sem hajlandó megtanulni, nem hivatalosan azonban egészen magas szintről megfogalmazott elvárás, hogy a tanár ne buktasson meg senkit. Pedig amúgy is ijesztő, mennyire lesüllyedt a diákoktól megkövetelendő szint! A tanítványaimról kijelenthetem, hogy nem élnek vissza az efféle kiskapukkal. Sőt a középiskola utolsó éveiben azok is elkezdik tanulni a biológiát, akik addig elhanyagolták. Mert sokan ráébrednek, hogy talán könnyebb ebből érettségizni, mint fizikából vagy informatikából.

– Sárkány ide vagy oda, de ezek szerint mégiscsak sikerül megszerettetnie magát azokkal is, akiket kevésbé érdekel a biológia?

– Ez általában a tizenkettedik osztály elvégzése után derül ki. Én azt tanultam az egyik régi kedvenc pedagógusomtól, hogy egy tanárt nem szeretni, hanem tisztelni kell. Én tisztelem és imádom a gyermekeket, ugyanakkor hálás vagyok, hogy ezt a hivatást választottam. Viszont számomra mindig gyanús, amikor egy diáktól azt hallom, hogy mennyire szereti egyik vagy másik tanárát. Meggyőződésem szerint felnőttkorban kell szeretned az egykori tanáraidat. Akkor, amikor visszapörgetve az éveket, rájössz, hogy ha szigorú is volt, de azzal a te érdekedet szolgálta. Nekem számos olyan volt tanítványom van, aki időnként felhív, kimegyünk egyet a városba, kávézunk, elbeszélgetünk… És olyan is akad, aki lelki problémáit osztja meg, netán tanácsot kér, holott már rég elballagott, családot alapított.

– Azokkal, akik már a középiskola kezdetén jelzik, hogy a pályaválasztás okán szükségük volna alaposabb biológiai ismeretekre, külön foglalkozik?

– Abból indulok ki, hogy az is bejuthat az egyetemre, aki rendszeresen készül, és az órán kellőképpen figyel. Ezenkívül természetesen foglalkozom azokkal a diákokkal, akik egyértelművé teszik, hogy hová szeretnének jelentkezni. Sajnos az utóbbi időben országos jelenséggé vált, hogy egyre kevesebben próbálkoznak az orvosira. A minap egy anyukától hallottam, hogy ő azért próbálja eltéríteni erről a pályáról a lányát, mert nehéz, és hosszú éveken át kell mindegyre vizsgáznia. És akkor inkább mondjon le az álmáról, ne legyen orvos! Az egyetlen hazai orvosi egyetem, ahol magyarul lehet felvételizni, az a marosvásárhelyi. Oda az úgynevezett piros könyvből kell tanulni, amelyet én személy szerint nem szeretek, mert egy jellegzetes amerikai egyveleg. Hiányzik belőle az a logika, amely a mi tankönyveinkben tetten érhető. De mivel azt kérik, abból is dolgozunk. A vásárhelyi egyetemnek viszont az az előnye, hogy a felvételire nemcsak magolni kell, hanem tanulni és főleg gondolkozni is szükséges.

– Mégsem mindenki választja Marosvásárhelyt. Nehezebb feladat román nyelvű felvételire felkészíteni a magyarul tanuló diákokat?

– Nem állíthatom. A máramarosi szórványban mindenki jól ismeri és használja a román nyelvet. Azt is mondhatnám, hogy a román nyelvű biológiát valamivel könnyebb elsajátítani, mint a magyart. A latin nyelvű szakkifejezések sokkal közelebb állnak a románhoz. Ugyanakkor ki lehet következtetni őket. Mi már ötödik-hatodik osztályban lebontva tanuljuk a szakkifejezéseket. A visszajelzésekből tudom, hogy az orvosis diákjaink – főként a székelyföldi évfolyamtársaikhoz képest – nagyon jól boldogulnak románul. Mert ugye Vásárhelyen is a laborórákat vegyes csoportokban, román nyelven tartják.

– A tantárgyversenyeken is jól teljesítenek?

– Általában oda nevezünk be, ahol lehet magyar nyelven is versenyezni. Mert hát a tételek lefordítása Romániában még mindig gondot jelent. Fel is szoktam lelkileg készíteni a gyerekeket arra, hogy az olimpiászok országos szakaszait nem nekik találták ki. Vannak viszont egyéb színvonalas vetélkedők, ahová bátran szoktunk jelentkezni.

– Biztos, hogy óriási elégtétel egy tanár számára, hogy diákjai egytől egyig bejutnak az egyetemre. De el tudom képzelni azt is, hogy míg az egyik szeme nevet, a másik sír, hisz borítékolható, hogy aki orvosit végez, azt a fiatal értelmiségit a máramarosszigeti magyar közösség elveszíti.

– Engem nem zavar, hogy távoznak, hisz mindig arra biztatom a tanítványaimat, hogy menjenek, nézzék meg, hogy van élet Szigeten kívül is! Hogy legyen ahová visszajöjjenek. Azelőtt viszont lássanak világot, szerezzenek tapasztalatot, gyűjtsenek tudást meg egyebet, legyen összehasonlítási alapjuk. Persze vannak olyan volt diákjaim is, akikben fel sem merül, hogy Erdélyben keressék a boldogulást.

– Úgy tudom, ön is tett egy-két kisebb kört, mielőtt ennek a világvéginek is tartott városba került volna…

– A dél-erdélyi szórványban, Maros­újváron születtem, hároméves koromtól Székelyföldre kerültem, az egyetemet Kolozsváron végeztem, aztán Csíkszeredában és Tusnádfürdőn tanítottam, s onnan kerültem Máramarosszigetre. Az elején nagyon furcsa volt Csíkból Máramarosszigetre, a gázas melegítésből a fával fűtött iskolába kerülni. Az emberek viszont sokkal melegebb szívűek, mondhatni tárt karokkal fogadják az idegenből érkezőket. Csíkszeredában mindegyre azt vetették a szememre, hogy nem beszélek olyan székelyesen, mint ők. Szigeten nem voltak ilyen problémáim, magyar, román, ukrán egyformán befogadott. Ráadásul az évek során olyan iskolaigazgatóim voltak, akik minden egyes iskolai és azon kívüli tevékenységben támogattak. Itt soha nem mondtak nemet, nem magyarázkodtak, hogy most ezt ezért vagy azt azért nem lehet. Mindig és mindenben a megoldást keresték. Az sem mellékes, hogy már idekerülésemkor, 2006-ban egy nagyon jól felszerelt laboratórium fogadott. A Leőweyben minden diáknak jut mikroszkóp meg egyéb matatási tárgy, ahogyan én nevezem őket.

– Ami nem kis dolog, hisz máshol, akár nagyobb és nevesebb iskolákban a labortermeket elhanyagolják vagy akár fel is számolják.

– Sajnos. A másik gond meg az, hogy az Európai Unió legújabb irányelvei és tiltásai miatt a laborokat nem igazán lehet rendeltetésüknek megfelelően használni. Bogarakat nem szabad felszúrni, állatot tilos boncolni, a gyermek kezébe nem szabad szikét adni, ezért mi például régi borotvapengéket használunk.

– Viszont a békát mivel helyettesítik?

– Semmivel. Elvileg mindent a számítógép képernyője előtt kellene tanulmányozni, ami egy vicc. Még egy-egy szemet, szívet, vesét szerzek a piacról, vagy a gyermekek vidéki nagyszüleitől, azt boncoljuk. Régebb még a gilisztával is próbálkoztunk, de lemondtam róla. Soha nem lehet tudni, hogy a mai világban ki, mikor és hol szól meg, netán jelent fel. A rovargyűjteményt is már csak eldugva, a szekrény tetején tartjuk. Nem elég, hogy a memorizálási kötelességet is törölték, még a gyakorlatot is korlátozzák. Ott az internet, tessék megkeresni és megnézni! Ez az uniós irányelv, kérem! De nem probléma. Alkalmazkodunk mindenhez úgy, hogy jó legyen nekünk, hisz Darwin is azt mondta, hogy aki nem alkalmazkodik, az kiesik a sorból. Mi pedig a sor elején szeretnénk maradni!