Kalányos Ottó gyermekként súlyos betegséggel küzdött, édesanyja lemondott róla, de a Jóisten más utat szánt neki. Ma katolikus papként szolgál Csíkszentkirályon, és cigánypasztorációs munkájával igyekszik közelebb vinni a roma közösséget Istenhez és az egyházhoz. Könyvében nevelőanyjának állít emléket, korábban a Maszolon beszélgettünk vele a kötetről. Története idén jelölést kapott a Highlights of Hungary-n, ennek apropóján megkeresésünkre őszintén mesélt elhivatottságról, etnikai megkülönböztetésről és arról is, miért félt sokáig találkozni vér szerinti édesanyjával.

– Hiszel a csodákban?

– Nagyon is hiszek, persze! Elég gyakran megmutatkoztak az életem során csodák: maga az életem is az, hiszen csecsemőként súlyos betegségben szenvedtem, de a Jóisten fogta a kezem, nem engedte el. Nagyon sok állomáson végigvitt, így alakult ki például, hogy olyan nevelőszülőkhöz kerültem, akik teljes mértékben szeretettel viszonyultak hozzám, és apukám most is él, úgyhogy szeretetet ad mind a mai napig. Fejlődtem, sikeresen leérettségiztem, a teológiát is elvégeztem, de ki kellett tartani, jelen lenni, ezek számomra a csodák apró jelei.

– Ha azt mondom, hogy biztonság, mi jut eszedbe?

–  A családom, különösképpen anyukám, aki az első tekintetével szeretett feltétel nélkül. Ebből a szeretetből fakadt a biztonságérzet, hogy jó helyen vagyok, még akkor is, ha esetlegesen szerény körülmények között élünk, ezt jó volt megélni gyermekként. Olyan alapot adtak nekem a nevelőszüleim, amiből elég jól lehet építkezni, fejlődni.

– Mikor jött be a képbe a Jóisten? Azt tudom, hogy édesanyáddal kezdtél el imádkozni.

– Igen, de már hamarabb éreztem a Szentlélek közreműködését, hiszen kisóvodásként is működött bennem a Jóisten. Már akkor adott jeleket arra, hogy a papi hivatás útján kell járnom, hiszen én játszottam a pap szerepét, és „adtam össze” a szerelmes óvodástársakat. Amikor anyukám megtanított imádkozni és énekelni, már kicsivel nagyobb voltam, de ezt is neki köszönhetem. Ő vezetett rá, hogy az imával nemcsak egyszerű szavakat ismétlek, hanem tényleg beszélgetek Istennel. Tehát már kisgyerekként érdekelt az a téma, hogy van egy természetfeletti erő, akit én Istennek hívok, és vele társalgok az imáimon keresztül.

– Sokszor meséltél már arról nyilvánosan, hogy téged sokat szekáltak az iskolában azzal, hogy cigány is vagy, szegény is, buta is, szóval te biztosan nem lehetsz majd pap. De te rácáfoltál. Volt, aki szemmel láthatóan csodálkozott ezen? Esetleg van, aki ma is összesúg a hátad mögött?

– Minden nap úgy kelek fel, hogy tudom, ki vagyok, hol tartok, és tudom azt is, hogy a társadalomnak milyen meglátásai vannak ezzel kapcsolatosan. Diákként kétszer annyit kellett dolgoznom azért, hogy bizonyítani tudjak. Papságomban, cigánypasztorációs feladatommal is arra próbálok rámutatni, hogy cigányból is lehet jó ember, a társadalomnak hasznos tagja.

Tisztában vagyok azzal is, hogy sok esetben nem feltétlenül a személyem vívja ki az emberek tiszteletét és az elfogadást, hanem inkább a titulusom, hogy pap lettem. Mert ha nem lennék pap, hanem egyszerű munkásember, aki bemegy a gyárba, lehúzza a nyolc órát és hazamegy, de azon kívül még próbál valamilyen szociális vagy karitatív tevékenységet is művelni, nem biztos, hogy időzőjeles népszerűség vagy elfogadás övezne, mint most papként. Természetesen nem feledkezek meg arról sem, hogy ha bizonyítok, figyelmes és alázatos vagyok, egyes emberek elfogadnak, tisztelnek és szeretnek is.

– Ha jól tudom, találkoztál a vér szerinti anyukáddal, aki ott hagyott téged a kórházban csecsemő korodban. Eleinte nem akartál találkozni vele. Mitől féltél?

– Saját magamtól és a gyökereimtől féltem. Én jól elvoltam a kis világomban, ahol mindenki szeretett, elfogadott, jó volt ebben a burokban élni. Féltem, hogy mi fog változni akkor, ha esetlegesen közel engedek cigány embereket magamhoz. Nagyon idegennek tűnt számomra, bár tisztában voltam vele, hogy cigány vagyok. De mit is lehet elvárni egy olyan gyermektől, aki pólyás kora óta magyar környezetben, kultúrában nevelkedik, magyarul érez és gondolkodik, egyszóval a bőre színén kívül minden magyar?

Amikor anyukámmal találkoztam, nem voltak bennem hátborzongató érzések, hogy most mi is kellene történjék. A hálaérzés volt bennem, mert rátekintettem arra, hol is nőhettem volna fel, és mégsem ott kellett. Kiderült az is, hogy édesanyám nem azért hagyott a kórházba, mert el akart dobni magától, hanem azért, mert súlyos betegségben szenvedtem, és nem lettek volna meg a megfelelő kondíciók ahhoz, hogy meggyógyulhassak. Ez a találkozás arra volt jó, hogy szembenézzek a helyzettel: kellettem édesanyámnak, mégis lemondott rólam, hogy nekem jobb legyen. Szerintem ez is a Jóisten működése. És amikor kezded lehámozni ezeket a rétegeket, egyre tisztábban látsz, így sikerült szembenézni a cigányságommal is. Még nem tudtam átvenni a cigány szokásokat, de persze a tánc, ének, zene a véremben van. Viszont igyekszem minél inkább belelátni a hagyományokba, mivel ezeken keresztül jobban megértem a cigánytestvéreket.

– Segédlelkészi teendőid mellett cigánypasztorációval is foglalkozol. Pontosan mit jelent ez?

– Már öt éve vagyok az alcsíki főesperesi kerületben a felelős a cigánypasztorációért. Ezen a környéken végzem a cigányterstvérek pasztorálását, tehát az üdvösségre való vezetést, útmutatás, megteszek mindent annak érdekében, hogy gördülékenyebben menjen a szentségek kiszolgáltatása. Még nagyon az elején vagyunk, viszont most már kialakult egyfajta folytonosság, már tudják a hívek, hogyha keresztelni, elsőáldozni vagy bérmálkozni szeretnének, akkor telefonálnak vagy jeleznek. Emellett pedig sok színes programot szervezünk, ez elengedhetetlen, hiszen ezáltal is közelebb tudjuk vinni az embereket Istenhez is, az egyházhoz is.

– Találtam egy tíz évvel ezelőtt készült interjút veled a Maszolon, akkor így fogalmaztál: Ha rajtam múlna, a cigányok folyamatos segélyezését megszüntetném. Miért részesüljön segélyben egy ép, egészséges ember? Még mindig egyetértesz ezzel?

– Persze, egyetértek, viszont most már jobban átlátom a helyzetet. Nekem nincs joghatóságom a plébániákon, ezért mindig az adott plébánosnak a jósága, a közreműködése az, ami mérvadó, de ha hagyják, akkor el tudok érni jó eredményeket. Van olyan hely, ahol lehet dolgozni és programokat szervezni, van, ahol nem nyitottak rá.

– Van olyan plébános, aki elzárkózik ettől?

– Vannak olyanok, akik a sajátos felfogásuk miatt nem nyitottak erre, és így nehezen lehet érvényesülni. Amikor egy atya azt mondja, hogy nem járnak a cigányok templomba, és „elszívják” őket különböző neoprotestáns gyülekezetek, akkor mindig megkérdezem: És mi lenne, ha járnának? Mi lenne, ha egy településen megindulnának a cigányok, és elmennének a templomba? Falun általában mindenkinek megvan a saját padsora, helye, ha netán egy cigány oda mer ülni, a hívek első útja a plébánoshoz vezet. Az ülésrend után jön egyéb olyan probléma, ami kellemetlen lehet, például, hogy büdösek vagy éppen a gyerekek nem tudnak viselkedni.

A szociális juttatásokra visszatérve, el kellene indítani egy olyan képzést vagy bármit, amiben hangsúlyozzák a cigányoknak is, hogy a szociális juttatásnál sokkal többet lehet keresni, ha elmész egy bejelentett munkahelyre, netán külföldre dolgozni, ahol a sokszorosát is zsebre lehet tenni. Azt kéne felfogniuk, hogy sokkal vagányabb életük lenne, ha dolgoznának. Amúgy egyre többen kezdenek el munkával pénzt keresni, több család is külföldre megy, házépítésbe fekteti a pénzét. Ugyanakkor nagyon sokak lusták és a kényelem miatt a szociális segélyre szorulnak, mert lopják a napot. Úgyhogy ezen a szociális szféra kellene dolgozzon, útmutatót kéne adni a cigányoknak, kihangosítani azokat a pozitív példákat, akik tisztességes munkával keresik a kenyerüket.

– Ha lehetne három kívánságod magaddal kapcsolatosan, mi lenne az?

– Az első, hogy ebben a földi életben soha nem feledkezzek meg arról, honnan indultam. Akkor sem, amikor nagyon jól megy a szekér és minden vagány. A második az, hogy hiteles ember tudjak maradni, soha ne legyen az, hogy bort iszok és vizet prédikálok. A harmadik kívánság pedig az, hogy jó útmutató legyek, de Krisztusra mutassak mindig, sosem magamra, ne miattam legyenek ott a hívek. Jelenleg Csíkszentkirályon az esti misén tele van a templom, és azt szeretném, hogy amikor elmegyek onnan, akkor is ugyanúgy tele legyen a templom. Akkor fogom azt érezni, hogy jó munkát végeztem.