„Az emberek megbámulnak, amikor rajtam van a papi öltözet”

Sok cigány származású pap nem vállalja fel a gyökereit – állítja Kalányos Ottó, a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia bánkfalvi származású kispapja. A roma gyökereit vállaló papnövendék szerint nem csak a cigányságon múlik, hogy ki tud-e törni a jelenlegi helyzetéből: nekünk is toleránsabbak és nyitottabbak kellene lennünk velük.

Kiskorodtól fogva pap szeretnél lenni. Honnan jött ez a rendhagyó választás?

Gyerekkoromban szégyelltem, hogy pap akarok lenni. Azt hittem, ezzel egyedül vagyok, de a teológián szembesültem azzal, hogy sok más kispap is ugyanígy érzett. Szégyenkeztem a választott hivatásom miatt, talán mert sokan kinevettek, mondván: „Ha te pap leszel, akkor én pápa.” Mindezek ellenére mégis ebben láttam, és látom mai napig a hivatásomat. Miután leérettségiztem, a Szentírást lapozgatva egy ószövetségi résznél megakadt a szemem Jeremiás próféta meghívásán. Miután elolvastam, ráébredtem, hogy ez nekem szól.

Az általános iskola nehezen ment, néha megbuktam, mégsem szegte kedvem a kudarc. Minden megpróbáltatást Isten próbatételének tekintettem, ez adott erőt a mindennapi küzdelmekben. Hitem folyamatosan erősödött, és hivatásom is ez által alakult ki. Papi hivatástudatom talán az érzékelteti legjobban, hogy már óvodás koromban én voltam a pap a játszótéren, aki összeadta az aktuális szerelmeseket.

Tartottál attól, hogy származásod miatt diszkriminálnak a teológián?

Általános és középiskolában egyáltalán nem foglalkoztatott az, hogy cigány vagyok. Emiatt nem támadott senki, így nem is került ez előtérbe. Mindenki elfogadott, ha konfliktusom volt, az nem a származásom miatt alakult ki. Sőt talán épp roma származásom miatt, de segítettek, figyeltek rám. Amikor a teológiára kerültem, arra számítottam, hogy semmiféle megkülönböztetésben nem lesz részem. A valóság azonban egészen más volt. Jelenlétem minden kispap számára új állapotot teremtett. Kialakultak különös helyzetek: például cigányvicceket meséltek egymásnak, és én betoppantam, mire hirtelen mindenki elhallgatott. Ez szerintem annak tudható be, hogy nem ismertek. Nem tudták, hogy én három éves koromtól nevelőszülőknél élek, és azt hitték, hogy én teljes mértékben a cigány kultúrából származom, holott még cigányul sem beszélek.

Az első félévem nehéz volt, ekkoriban megfordult a fejemben, hogy otthagyom a teológiát. Voltak negatív tapasztalataim, hallottam több sértő cigányos történetet, és úgy éreztem, hogy nem tudom kezelni. Már az első hónapban megkezdődtek a piszkálódások, és lassan betelt nálam a pohár. Végül a „megszoksz vagy megszöksz” elvből nem a menekülést választottam, hanem a szembenézést. Nem a kispap társaimmal, hanem saját magammal, a nemzetiségemmel.

Csalódás volt, hogy egyházi környezetben, papok meg kispapok között szembesültél származásoddal? Hátrányként élted meg ezt?

Én azt láttam, hogy a javamat akarják – most úgy érzem, fel kellett nőjek ehhez. Még végzős koromban, találkoztam a szülőanyámmal – pedig egyáltalán nem akartam. Amikor az iskolában hívattak, hogy elég nagy vagyok, és ideje lenne megismernem, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nem akarom. Féltem. Én mindig kerültem a cigányokat, és ez által önmagam elől is elbújtam.

A teológián is van a versengés, aki jobb, mint az átlag, lenézi a többit. Én nyitott szellemiségű vagyok, bárkivel kellemesen el tudok beszélgetni. Talán ezt irigyelték, és a nemzetiségem hangsúlyozásával vágtak vissza. Ez utólag a hasznomra vált, mivel rákényszerítettek, hogy szembenézzek önmagammal. Cigány vagyok! És ha én ezt nem fogadom el, hogyan várom, hogy bárki más megtegye ugyanezt?

A hívek között akadtak-e olyanok, akik rosszalló megjegyzéseket tettek rád, amikor megláttak az oltár mellett, a papok között?

Amikor rajtam van a papi öltözet, az emberek általában megbámulnak és csodálkoznak, azonban eddig negatív véleményeket nem hallottam a személyemmel kapcsolatosan. Pozitív meglepődéseket látok a szemekben, aminek nagyon örülök. Szerintem a cigánynak mindig kétszer többet kell nyújtania, jobban kell teljesítenie. A jövőjük azoknak sincs bebiztosítva, akik nevelőszülőknél vagy gyerekotthonban vannak, azok teljes bizonytalanságban élnek, nincs semmijük, amibe kapaszkodhatnának. Épp ezért, ha nem tanulnak vagy nem dolgoznak, semmi esélyük nem lesz a hétköznapokban, a társadalom kitaszítottként tekint rájuk. 

Természetesen mindenki nem dolgozhat irodában, de ez nem azt jelenti, hogy a lopáson és a lustaságon kívül nem lehet más elfoglaltságuk. Ugyanis ha egyszer kikerülnek ebből a „mocsokból”, nem létezik, hogy nem tesznek meg mindent azért, hogy kint is maradjanak. Én szerencsésnek tartom magam, ugyanis soha nem kellett megtapasztalnom azt az életet, amit a cigányok megélnek - azokból a mélységekből ugyanis már nagyon nehéz a felemelkedés.

Onnan nem is lehet kitörni?

De lehet, segítséggel! Én sem lennék az, aki ma vagyok, ha nem segítették volna minden lépésemet. Értem ez alatt a nevelőszüleimet és a német keresztszüleimet, akik anyagilag mindig támogattak. És én hálám jeléül megteszek mindent annak érdekében, hogy rászolgáljak a segítségükre.  

Ha változást akarunk elérni a cigányoknál, akkor teljes erőből melléjük kell állnunk. Ha nem kapnak segítséget, saját erejükből nem lesznek képesek a változásra. Ez azonban csak akkor működik, ha a segítséget nem csak elfogadják, hanem viszonozni is tudják. Ha ez nincs meg, akkor azt lehet mondani, hogy ezek jól érzik így magukat, és rájuk kell hagyni. De csak egy generációt kellene valahogy megmenteni, a többi már menne magától.

Ennek mi az akadálya?

Az a probléma, hogy sok cigány származású pap vagy más értelmiségi egyszerűen nem vállalja fel a gyökereit. És ha én nem vállalom fel azt, hogy cigány vagyok, akkor az, aki ott van a falu végén, kire nézzen fel? Egy magyar emberre?  

Manapság már minden fel van hígulva, semmi nincs kőbe vésve. Számos roma család egyáltalán nem ismeri a romani nyelvet. Ha én, mint kispap vagy pap húsz évvel korábban bemegyek hozzájuk, lenéznének, mert nem házasodhatok meg és nem lehet gyerekem. Ez, az ő kultúrájukban megvetendő. De ma már ez nincs annyira kőbe vésve. Éppen ezért kellene a cigány származású értelmiségieknek lépnie. Lehet, hogy első próbálkozásra villával kergetnék el, de idővel ösztönzőleg hatna rájuk a pozitív példa, hogy igenis lehet jobb életük, ha akarják és tesznek érte.

Nekem tényleg semmi közöm nincs a cigány kultúrához. Anyámmal kilenc hónapot töltöttem együtt, nem ismerem sem a nyelvet, sem a szokásokat, csak azt tudom, amit látok. Ha nevet változtatnék, vagy lenne száz palotám, akkor sem tudnám letagadni származásom. Azonban sokan általánosítanak: a cigányok lopnak. Ez nem így van.   

Ha meglenne a hatalmad hozzá, milyen reformokat vezetnél be a romák felkarolása érdekében?

Ha rajtam múlna, a cigányok folyamatos segélyezését megszüntetném. Miért részesüljön segélyben egy ép, egészséges ember? Ha segíteni akarunk a romáknak, akkor nem ez a megoldás, ezzel csak még inkább elmérgesítjük a velük való konfliktust. El kell érni egyrészt, hogy megváltozzon a mentalitásuk, azonban még fontosabb, hogy a magyar emberek is toleránsabbak legyenek, és el tudják fogadni a roma osztály- vagy munkatársuk.

 

 

 

Kimaradt?