A líceumi évek közel sem csak az érettségire való buzgó felkészülésről szólnak, hanem Maslow híres szükségletpiramisa harmadik szintjének beteljesüléséről is, mely az emberi, szociális kapcsolatokra, közösséghez való tartozásra és legfőképpen a barátságokra vonatkoznak.

Az iskolai életben a szociális interakciók osztálytársak és évfolyamtársak, illetve tanár és diák között szinte magától értetődően adottak, mint ahogy a közösség is, amihez a tanuló tartozik. Ami viszont nem épp annyira evidens, az a barátság – nemcsak diák-diák, de tanár-diák között sem. A valódi barátságok létrehozása egyre nehezebbé vált, köszönhetően a közösségi oldalaknak, és a kérdés, hogy a tanár egyáltalán lehet-e a diák barátja, igencsak vitatott. De mit jelent tulajdonképpen a barátság, és van-e bármilyen haszna, ha a diák barátként tekinthet a tanárjára?

A barát a legegyszerűbb megfogalmazásban az az embertársunk, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Olyan személy, akire számíthatunk a nehéz időkben, aki önzetlenül segít nekünk, és akiben megbízhatunk. A barátoknak rendkívüli szerepük van abban, hogy megtanuljunk kötődni olyan emberekhez is, akikhez nem fűz rokoni szál, ezáltal nyitottnak lennünk a világra, embertársainkra. Egy baráti kapcsolat fundamentuma az őszinteség, ami nélkül elképzelhetetlen a bizalom, avagy a másik emberbe való vetett hitünk.

Most pedig cseréljük ki a „barát” szót „tanár”- ra, és olvassuk újra a fenti szöveget. Távolról sem elképzelhetetlen vagy szürreális kép, hiszen egy tanár feladatköre korántsem csak a tananyag átadása. Ha csak annyi volna, akkor nem is volna szükség rá, hiszen az információkhoz napjainkban könnyebben hozzájuthatunk, mint eddig bármikor. Nem hiába vált közismertté Karl Menninger, amerikai pszichiáter bölcs gondolata: a tanár személye fontosabb, mint az, amit tanít.

Evidencia, hogy a diák iskolával kapcsolatos érzelmei szorosan összefüggenek azzal a hangulattal, amit a tanórákon tapasztal, illetve számos kutatás bebizonyította már, hogy a pozitív tanár-diák kapcsolat milyen nagy mértékben befolyásolja a tanulmányi eredményeket is. Ennek a kapcsolatnak az alapja pedig nem sokban különbözik a baráti kapcsolatétól. A tanár igen könnyen a diák ellenségévé válhat, ha a gyermek úgy érzi, nem fogadják el őt, nem veszik figyelembe, amit mond vagy érez, nem kap törődést, megértést és segítséget, érdemjegyektől függetlenül. A hűvös, távolságtartó, a csak a leckéről beszélni tudó stílusú tanárt a diákok nem képesek barát kategóriába sorolni.

Értelemszerűen nem akkor lesz hatékony egy tanár-diák kapcsolat, ha tanárként „lebratyizunk” a tanulóval, sőt a tisztelet sem amiatt alakul ki egymás iránt, mert haverként kezelik egymást a felek. Pályakezdő tanároknál gyakori jelenség, hogy a megkedveltetés érdekében a tanár inkább cimborája, a tisztelet kivívásáért pedig túl szigorú és érzéketlen ellensége lesz a diáknak, mintsem barátságos pedagógusa. Nem könnyű megtalálni azt az arany középutat, aminek fókuszában nem is a a tanár mint barát, hanem inkább a barátságosság mint emberi erény szerepel.

Visszatérve Menningerhez, amire egy jó tanár-diák kapcsolat megvalósításához szükség van, az a barátságos pedagógusi hozzáállás. A barátságosságot alapvetően a kapcsolatok fenntartásának képességeként tartjuk számon és ez az a tulajdonság, amivel a tanár képes az osztálytermi hangulatot olyanná alakítani, amiben igazán hatékonyan működhetnek együtt a felek. A tanórai hangulat pedig jelentősen befolyásolja a diák tantárgy iránti szeretetét, s ezáltal a tantárggyal kapcsolatos eredményeit, teljesítményét is – azaz a tanuló minél inkább kedveli a tanárt, annál inkább igyekszik jól teljesíteni.

Legfőképp kamaszkorban figyelhető meg, mekkora jelentőséget tulajdonítanak a diákok a tanár személyének. Ha visszajelzést kérünk tőlük egy-egy tantárggyal kapcsolatban, az esetek többségében nem a tantárgyról, hanem magáról a tanár hozzáállásáról, személyiségéről, tulajdonságairól alkotnak véleményt. Roppantul fontosnak tartják a kedvességet, a nyitottságot, a humort, az érdeklődést, a törődést, de javarészt a barátságosságot egy pedagógus esetében. A derűs, pozitív és jókedvű attitűd nyitja meg azokat a kapukat a diák előtt, melyeken keresztül bizalommal és legfőképpen bátorsággal fordulhat tanárához tanácsért, segítségért. Ezzel ellentétben viszont a negatív, görcsös, gyanakvó pedagógusi viselkedés bizalmatlanságot és ellenségességet sugároz a diákok felé, minek hatására irdatlan szakadék teremtődik meg diák és tanára között. Ebben a szakadékban pedig a tanár személye ellenséggé válik, ahonnan igen nehéz kimászni a barátságosság zónájába, ahol megvalósítható lenne az ideális és hatékony, eredményes tanár-diák kapcsolat. A pedagógusi munka, egyike a legnehezebb, ugyanakkor legszebb szakmáknak, mert emberekkel foglalkozik. Szellemileg, érzelmileg illetve fizikálisan is megterhelő, ugyanakkor a felelősségvállalás és a becsületes munkába fektetett energia is igen magas szintű. Elkötelezettség, lelkiismeretesség és odaadás nélkül képtelenség, sőt felelőtlenség több évtizedig végezni ezt a munkát, mely valójában sosem volt igazán szakma, jóval inkább hivatás.

Bármilyen munkát is végezzen az ember, szüksége van visszacsatolásra afelől, hogy jól végzi-e a dolgát, vagy sem, van értelme, vagy nincsen annak, amit csinál. Egy tanár esetében ez az értelem pedig a jól ismert „csillogó diákszemekben” keresendő. A tanár a gyermek szemében kaphat értelmet és valódi visszajelzést a munkájára. Abban az osztályteremben, ahol nem csillognak a szemek, ott vegetálás folyik, robotmunka, pusztán információátadás és -átvétel mindenféle emberi tényező nélkül. Mint a sótlan kenyér, ami sem tanárnak, sem diáknak nincsen ínyére főleg hosszú távon.

A jókedvű, derűs tanár önkéntelenül mosolyt csal az arcokra, kedvet csihol a lelkekbe, „almát ejt a fejekre”. A diák kedve maga az üzemanyag, ami beindítja a kíváncsiságot, az érdeklődést, a képletesen fejre pottyantott alma pedig maga a humor, amitől a tanítás-tanulás folyamata egyszerű információátadás és -átvétel helyett élménnyé válik. Amit pedig élményként élünk át, arra bizony nem nehéz visszaemlékezni. Az élményszerűen átélt tanulás képes kiragadni a diákot a hagyományos osztálytermi keretekből, felszabadultabbá, érdeklődőbbé, nyitottabbá téve őt.

Milyen is volna, ha mindez valóban igaz volna és az iskolai élet csupa móka és kacagás lenne, tele derűs és barátságos, csillogó szemű, kipihent diákokkal és tanárokkal? Nyilván a valóságban megvalósítani mindezt nem egy pikk-pakk feladat csupán. Elképesztő háttérmunkát igényel intézményi és családi szinten az, hogy egy tanóra hatékony legyen a diák és a tanár szempontjából egyaránt. Rengeteg energiát és emberséget igénylő feladat ez, ha igazán jól akarjuk végezni. A barátságossághoz nem elegendő, ha csak mosolyogva beszélünk, bízva abban, hogy így kedvesebbnek tűnünk, és jobban fognak kedvelni a diákok. A barátságos mosolynak elengedhetetlen tartozéka a nyitottság és az őszinteség, amely képes ledönteni az elsőre lebonthatatlannak tűnő falakat tanár és diák között. Az ilyen típusú falak azok, amelyek gátat vetnek a bizalom elé.

Pedagógusként irracionális elvárás lenne, ha azt szeretnénk: minden diákunk kedveljen, bízzon bennünk és töretlen érdeklődéssel forduljon a tantárgyunk felé. Egy tanuló kedélyállapota és tanulás iránti motivációja nem csak az iskola falai közt történő eseményektől függ, ez tény. Ellenben már az is sikerélmény, ha némiképp képesek vagyunk – ha csak csekély mértékben is – pozitív hatást gyakorolni rá. Az iskolába járás a gyermek feladata, és semmiképp sem szabadna kínszenvedésként megélt, éveken át tartó programként szerepeljen a tudatában. Azok a gyerekek, akik ki nem állhatják az iskolát, gyakorlatilag semmi olyat nem találnak sem a helyszínben, sem a társaságban, ami őket boldoggá tenné, sikerélményről nem is beszélve. Ezzel ellentétben viszont azok a gyerekek, akik számára az iskolába járás örömet és elégedettséget okoz, teljesen más a helyzet. Ők nem azért szeretnek iskolába járni, mert ott hasznos információkhoz juthatnak, amiket majd a nagybetűs életben felhasználhatnak, hanem azért, mert jól érzik magukat abban a környezetben. Minden iskolában szerzett információ értéke eltörpül az olyan emberi erények mellett, mint az elfogadás, megértés, figyelem, bizalom, őszinteség és barátság. Az az iskola, ahol mindehhez hozzáférhet a tanuló, már nem iskola számára, hanem második otthon.

Tanárként úgy építhetjük fel a diákok bizalmához vezető hidakat, ha hivatásunkra nem áldozathozatalként tekintünk, hanem kiváltságként. A pozitív szemléletmód és a barátságos hozzáállás a kulcsa annak, hogy változást tapasztalhassunk meg még a legreménytelenebb helyzetekben is.