A demográfiai adatok nem túl biztatók, és a szülői szokások sem kedveznek, mégis Magó Attila, a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Líceum igazgatója bízik a Kis-Küküllő menti város magyar nyelvű oktatása jövőjében. A Maros megyei településen, ahol a magyarság aránya száz év alatt 75 százalékról 15 alá süllyedt, novemberben ünnepelték az anyanyelvű állami oktatás 150 éves létét.

– Honnan indult, hol tart, és merre halad a másfél évszázados dicső­szent­mártoni magyar nyelvű közoktatás?

– Kezdjük azzal, hogy amikor 150 évet mondunk, akkor kimondottan az állami, intézményesített oktatásról beszélünk, mert felekezeti oktatás Dicsőszentmártonban, mint az egykori Magyarország minden kis szegletében, addig is létezett. Városunkban a mai Traian-iskola hátsó, régebbi épületében jött létre az első állami magyar iskola. Az anyanyelvű oktatás a múlt század vége felé élte fénykorát, legalábbis, ami a diáklétszámot illeti, hisz a település több iskolájában is párhuzamos osztályok működtek. Jelenleg mind az általános, mind a középiskolában egy-egy osztály működik, bizonyos évfolyamokon akár összevonva. Az elemiből – gyermekhiány miatt – hiányzik a negyedik osztály. Az Andrei Bârseanu Líceumban nem is olyan régen, évfolyamonként még két-két osztályt tudtunk indítani, mára csak egyetlen, úgymond biprofil maradt: a tanulóink egy része reál, a másik fele humán szakos.   

– Ennyire megfogyatkoztak a dicső­szentmártoni és környékbeli magyar diákok?

– Próbálkoztunk és egy ideig, erőltettük a két, párhuzamos osztályt, de az alacsony létszám és a gyengébb gyermekanyag miatt be kellett látnunk, hogy kínlódás az egész. Mi magunk döntöttünk úgy, hogy inkább egyetlen osztályra szűkítjük a magyar nyelvű középiskolai képzést, de az az osztály legyen minőségi.

– Nem lehetett volna a gyengébb képességű tanulók számára szakoktatást biztosítani? Elvégre nem lehet mindenki humán vagy reál beállítottságú.

– Ezt szerettük volna mi is, hiszen ez lenne a járható út. Csakhogy a szülők nem így gondolják. Manapság senki nem akar kétkezi munkást nevelni a gyermekéből. Inkább erőlteti, kínozza, csakhogy elméleti líceumot végezzen. Nem érdekli, hogy a gyerek nem beszéli jól a román nyelvet, nem érti a matematikát, képtelen helyt állni, elbukhat az érettségin, ő mindenáron értelmiségit akar faragtatni belőle. Az ilyen szülő valóságos szégyenként élné meg, ha csemetéje szakmát tanulna. 

– Ezek szerint a dicsői középiskola végzősei egytől egyig egyetemisták lesznek?

– Iskolai szinten a diákjaink mintegy 80 százaléka valóban felsőbb szinten folytatja. A magyar tagozaton ez az arány kisebb. Merthogy nem mindenkinek sikerül az érettségi vizsgája.

– Ott mit mutat a statisztika?

– A magyar diákjainknak a fele érettségizett.

– Mivel magyarázható a kudarc? A Székelyföldön a román nyelvből buknak el a legtöbben, viszont Dicső­szent­mártonban ilyen gondok nem kellene hogy legyenek.

– Márpedig itt is vannak. Tanulóink zöme a környékbeli magyar falvakból jár be. Számukra gond a román nyelv helyes elsajátítása és az irodalom megértése. Ha nincs kivel naponta gyakorold a nyelvet, legyen az román, angol vagy bármilyen, nehéz helyzetbe kerülsz. Én sem az iskolában tanultam meg románul. Az angolt nyolc éven keresztül oktatták, mégsem voltam képes elsajátítani. Akkor tanultam meg, amikor kikerültem az életbe, és alkalmam nyílt használni. Azt már régóta hangoztatjuk, hogy valami gond van az iskolai nyelvoktatás körül, az elavult módszer nem hatásos. Van viszont egy másik probléma: a nemtörődömség. Sokan csak megszokásból járnak iskolába. Nem érdekli őket a tantárgy, nem oldják meg a házi feladatot, nem készülnek az órára. Amikor meg felelteted, azzal takaróznak, hogy nem értik a tananyagot. Persze, hogy nem értik, ha nem is foglalkoznak vele!

– Az oktatási minisztérium által felkínált tanulmányi, illetve érdemösztöndíj nem stimulálja a diákokat? Vagy a pótvizsga, netán bukás lehetősége nem ijeszti meg?

– Azt a réteget, amelyről beszélünk sem az egyik, sem a másik lehetőség nem hatja meg. Ugyanis tudják, hogy a magyar tagozat fenntartásához az iskolának mindenképpen szüksége van rájuk. Abban az időben, amikor sikerült kiharcolni a második magyar osztály elindítását, megígértük a gyermekeknek, hogy aki nálunk elkezdi a kilencediket, az a tizenkettediket is befejezi. Egyesek nagyon megjegyezték ezt, és esetenként akár fel is emlegették.

– Mi történik azzal a réteggel, amely sikeresen érettségizik és egyetemet végez. Visszatér Dicsőszentmártonba vagy környékére?

– Ritka az a fiatal, aki, ha belekóstol a nagyvárosi életbe, visszatérne Dicsőbe. 

– Ilyen körülmények között miként lehet hosszú távon biztosítani az utánpótlást?

– Egyértelmű: nehezen. Annál is inkább, hogy sok szülő Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre küldi gyermekét tanulni. Sem a városunk, sem az iskolánk nem tudja felvenni a versenyt a nagyokkal. Az viszont már kevésbé érdekli őket, hogy a 14 éves gyermek képes-e megszokni az idegen környezetet, fel tud zárkózni, jót tesz neki a családból való kiszakadás? Nem egy, nem kettő nem bírta, és visszatért. Volt, aki visszajött volna, de már nem volt hova, hisz az itteni osztály maximális létszámmal működött. Én amondója vagyok, hogy aki szeretne tanulni, tanulhat itt is. Akit meg nem érdekel az iskola, azt nem fogja érdekelni Kolozsváron sem, Marosvásárhelyen sem. Én ebben a középiskolában végeztem, a fiam szintén. No, de nem szeretnék túl borús képet festeni a dicsői oktatás helyzetéről, mert van mivel dicsekednünk is. Például az egykori vármegye házát „örökbe fogadó” diákjaink országos második helyezést értek el az Örökségünk Őrei vetélkedőn, jutalomként pedig eljutottak Brüsszelbe.

– És akkor visszatérnék a kérdés lényegére: milyennek látja a dicsői magyar oktatás jövőjét?

– Szerintem mind általános iskolai, mind líceumi szinten ezt az egy osztályt képesek leszünk fenntartani. Bár a helyi elemiben jelenleg van két évfolyamunk, amely hiányzik. Biztató, hogy az óvodában, amely a magyar állam által épített és az önkormányzat által fenntartott anyanyelvű intézmény, mintegy hatvan gyermekünk van. Itt kiváló körülmények közt folyik az oktatás és nevelés, ennek is köszönhető ez a létszám.

– Elméletileg ez a létszám a következő három évre mintegy húsz-húsz előkészítőst jelenthet.

– Elméletileg. Ugyanis elég sok a vegyes házasságból származó gyermek, akit magyar óvodába járatnak, majd román iskolába iratnak.

– Mekkora a román tagozaton tanuló magyar diákok aránya?

– A középiskolában szinte nincs olyan osztály, amelybe ne járna három-négy gyerek. Ami még ennél is furább, hogy közülük egyik sem tartott igényt a fakultatív anyanyelvű oktatásra.

– Ez annak tudható be, hogy ezek a gyerekek azért menekültek a magyar tagozatról, hogy egy tantárggyal kevesebbel „kínlódjanak”?

– Elképzelhető. Ami biztos, hogy a fiam egyik volt osztálytársa harmadikként jutott be a líceumunkba, és, mindenki meglepetésére, román tagozatra iratkozott. Olyan gyerek, aki színmagyar családból származik, a Kökényes Együttesben táncol, Marosvásárhelyre a Bolyaiba készült, aztán mégis hozzánk felvételizett.

– Egy időben szó volt az önálló magyar nyelvű iskolahálózat kialakításáról – előkészítő osztálytól tizenkettedikig. Elvetették a gondolatot?

– Az iskolaalapítás reménye minden dicsői és környékbeli magyar lelkében él. Komoly összefogással és külső támogatással meg lehetne valósítani. Csakhogy sokunkban még él az első, kudarcba fulladt kísérlet emléke. Nem vagyok egy borúlátó típus, de a közeljövőben mégsem tartom kivitelezhetőnek. Dicsőszentmárton nem egy Segesvár, Szászrégen vagy Marosludas, ahol szintén kisebbségben él a magyarság. Itt mindig is egy eléggé erős magyarellenes szellő lengedezett.

– Önt miként fogadták el igazgatóként?

– Az igazgató elhunyta után, addigi helyetteseként egyedül jelentkeztem a versenyvizsgára. Maradjunk annyiban, hogy sem a városban, sem a tanfelügyelőségen nem tapsikolt ennek mindenki, de jogilag nem is akadályozhatták. A kollégákkal más volt a helyzet, ők ismertek, addig is tiszteltek, és elfogadták a helyzetet. 

– A liberális polgármester, akinek a felesége magyar, támogatja?

– Nem gáncsol.  

– Nem láthat a jövőbe, mégis megkérdezem: ötven esztendő múlva lesz még, aki megünnepelje a 200. évfordulót?

– Én optimista vagyok. Ami tőlünk, dicsőszentmártoni és környékbeli pedagógusoktól telik, mindent megteszünk ennek érdekében.