A csodák mindennap jelen vannak az életünkben. Hol egy baráti ölelésben, hol egy szülői dicséretben, hol egy tancis „szuper vagy!” dicséretben. De az isteni vezetésben, a helyes útra terelésben, a gyógyulásban, a meglepetésekben is ott bujkálnak az apró örömök, amikre sokszor azt mondjuk, hogy „hát nem jön, hogy elhiggyem, ez nem lehet más, mint egy csoda!” Csupán nyitott szemmel kell járni, amit összekapcsolhatunk a hittel, jó cselekedetekkel, szép szavakkal, figyelmességgel, kedvességgel, segítőkészséggel, szeretettel. Ezáltal nemcsak velünk történhetnek csodák, hanem mi is okozhatunk boldogságot másoknak.

Felnőttkorban már tudatosabban kezeljük, sokszor magunknak teremtjük meg a csodákat, míg a gyerekkorban legfőképp a mesék jelentik a mágikus világot, ahol a jó mindig győz, a tündérek segítenek a bajba jutott királyfin, ahol a kőből leves főzhető, a hegy megmozdítható, a nap ránk mosolyog, és ahol a Mikulás elrepít minket a szánjával. A mesék jelentik a csodát. Ez nincs másképp a Mikulással és az angyallal sem. Ezek azok az apró örömök, amik minden évben beteljesülnek, boldogabbá, varázslatosabbá teszik a mindennapokat.

Sok szülő fejében megjelenik a kérdőjel, hogy mit tegyen, hogy az ünnepek varázsa ne csupán az ajándékozásról szóljon. A gyerek ne csupán azért várja a Mikulást, angyalt, hogy ajándékot kapjon, és ha a társa esetleg nagyobb, szebb ajándékot kapott, akkor csalódott legyen. Úgy gondolom, hogy a közös ünnepi készülődésben, az „együttön” van a hangsúly. Ha a gyereket bevonva a család együtt takarít, süt- főz, bevásárol, feldíszíti a lakást, sőt ha még beszélgetnek is a sürgés-forgás okáról, akkor a gyerek megérti, hogy az ünnep nemcsak az ajándékról szól. Meg hát mennyire jó érzés, amikor minden készen áll, megjön a Mikulás vagy az angyal, a család együtt van, és mindenkinek fülig ér a szája. Mindenki lelassul és elfelejti a mindennapok zaját.

Az ünnepekre való felkészülés az iskolai mindennapokban is jelen van. A Mikulásról, az angyalról szólnak a tankönyvben a mesék, a kézimunkaórán ünnepi díszek készülnek, mikulásos, karácsonyos dalok csendülnek. Ezekben a napokban van valami különleges, valami meghitt. A mi osztályunkban az igazán kedves pillanatok azok a beszélgetések, amikor megfogalmazzuk, hogy mi az ünnep lényege, mennyit ér az, hogy a család együtt van, hogy egészséges mindenki. Sokszor a gyerekek mondják el, hogy ők azért várják a Mikulást, mert olyan jó a készülődés, jó érzés, hogy a Mikulás figyeli azt, hogy ők mennyi jót cselekednek, és megajándékozza őket, viszont az igazán értékes dolog az, hogy a Mikulás jövésekor is a család együtt van. Természetesen örvendenek az ajándékoknak, de ők is szoktak ajándékot készíteni, amit az ablakba téve várják, hogy eltűnjön. Majd amikor megkapja a fa alatt édesanya, apa, a testvér az ajándékot, látni az arcukon, hogy mennyire boldogok. Ezek az igazi apró csodák, amit a gyerekek hamar megértenek és észrevesznek, csak vezetni kell őket ezen az úton.

Ha pedig a Mikulás és az angyal már csak a szívünkben létezik, akkor azt érezzük, hogy adni jobb, mint kapni, hisz mennyire jó érzés, hogy nemcsak segítünk a szüleinknek készülődni, de általunk készített ajándékkal is meglephetjük őket. A csoda nem tűnik el, csupán átváltozik, más lényeget kap.

A mikulásozás és az angyalozás azonban ennél többet is tanít a gyerekeknek. A hitről szól. Arról, hogy vannak csodák még akkor is, ha tudjuk, hogy talán nem bizonyítható, de mégiscsak vannak. Arról szól, hogy bízhatunk egymásban, bízhatunk a világban, mert van miért, hiszen a Mikulás és az angyalka akkor is „jön”, amikor már tudjuk, hogy fizikai valójában nem létezik. Arról szól, hogy nemcsak magunkra számíthatunk, hanem itt a családunk, és benne a csoda.

„Nem az a kérdés, hogy léteznek-e csodák. Hanem az, hogy hiszel-e bennük eléggé ahhoz, hogy láthasd őket.”

(A szerző a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Általános iskola tanítónője.)