Dr. Berszán Lídia kolozsvári egyetemi oktatóval, integráltjátszóház-vezetővel, az Egymásmesék című, a fogyatékkal élő gyerekek iránti érzékenyítést célzó mesekönyv szerzőjével beszélgettünk munkájáról, valamint a frissen megjelent kötetről.

– Munkádból kifolyólag foglalkozol a mássággal, mondhatni szakmai szempontú megközelítésben életed fontos része a fogyatékkal élő gyermekkel és fiatalokkal való foglalkozás nemcsak gyakorlati, hanem elméleti szempontból is, hiszen egyetemi oktató vagy, szakemberek képzésében veszel részt. Ezeknek a tapasztalatoknak köszönhető az idén a kolozsvári Koinónia kiadónál megjelent Egymásmesék című mesekönyved?

–  Csak mióta ez a könyv megjelent, számoltam utána, hogy 1996 óta kerültem közel a fogyatékkal élő gyerekek világához. Az első kolozsvári munkahelyem a Bethánia fejlesztőközpont volt, ahol családsegítő szociális munkásként találkoztam olyan családokkal, akik valamilyen mértékű speciális igénnyel élő gyermeket neveltek. Pár évvel később egyetemi óraadóként is ez volt az első tárgy, amit tanítottam. Kezdetben csak annyit tudtam, amit az egyetemen tanultam, illetve volt egy családi érintettségem is, a tágabb családban volt súlyosan mozgássérült gyerek. Dolgoztam még az egyetemi tanulmányaim előtt egy székelyföldi gyermekotthonban, akkori nevén árvaházban. Ott is voltak speciális igényű gyerekek is, például egy autista kisfiú, de akkor még ezt a kifejezést sem ismertük. Egy tizenkilenc éves nyitottságával és kíváncsiságával próbáltam „megfejteni” ennek az autista gyereknek a titkát: miért van az, hogy bizonyos ételeket elfogad, másokat nem; miért nem akarja, hogy ölbe vegyem; miért zárkózik be teljesen, ha fehér köpeny van rajtam? Akkor még nem készítettem feljegyzéseket, de ezek a kérdések megmaradtak bennem, és valódi megrázkódtatást jelentett számomra, amikor a gyógypedagógia-órán egyszer csak összeállt a kép bennem, hogy az a kisfiú autista volt. Azért nem megvilágosodást mondok, mert így utólag is fájt, hogy mennyire tudatlan és eszköztelen voltam, mennyire nem értettem én sem, de a tapasztaltabbak sem, hogy mi van vele, hogy kellene megközelíteni. Pedig a szemében, a ritkán elkapott tekintetében időnként láttam felvillanni valamilyen érdeklődést, keresést. Talán ez a megfejteni akarás késztetett arra, hogy elkezdjek lejegyezni olyan részleteket, amelyek később kiindulópontjai lettek azoknak a történeteknek, amiket leírtam ebben a könyvben. 

– Miért a szépirodalmat választottad kifejezési formának? Honnan jött az ötlet, hogy meséket írj? Hogyan tudnád meghatározni műfaji szempontból, milyen meséket tartalmaz a kötet?

– Legszívesebben érzékenyítő történeteknek nevezném az Egymásmesék tartalmát. De annak is örülök, amikor szépirodalminak tekintik, ilyenként olvassák. Úgy gondolom, úgy tapasztalom, vannak olyan árnyalatai a speciális igény által meghatározott létezésnek, ami nehezen mondható el szaknyelven. Ezekben az írásokban igyekeztem nem a másságot helyezni előtérbe, mert a másság túlhangsúlyozása nem kedvez az elfogadásnak. Beszélgetésindítóként tudom leginkább ajánlani ezeket az írásokat.

– Az „egymás” szónak, itt mint jelzőnek fontos szerepe van a kötet címében és a szövegek hangulatában is, mit szerettél volna ezzel jelezni?

– Csak ez a közös nevező lehet a jó kiindulópont. Az egymás mindannyiunkra alkalmazható kifejezés. Külön-külön mind egymás vagyunk a körülöttünk levőknek.  Sokszor, sokfelé  elmondom, hogy mennyi mindent tanultam és tanulok ezen a közös úton. Néha gondolkodom is ezen, hogy vajon merre billenne a mérleg: tanítom-e én annyit őket, mint amennyit én tanultam, tanulok tőlük? Úgy hiszem, és úgy élem meg, hogy az egymás felé való nyitás gazdagít emberként és szakmailag is. Ha csak a saját példáimnál maradok: egyetlen szakkönyvből sem tudtam meg, hogy aki gyengén látó, attól még érdeklődhet a természeti jelenségek, a köd, a szivárvány, a holdjárás, a csillagok iránt. Úgy gondoltam, hogy ezek elsősorban látás útján megragadható élmények. De aztán megismerkedtem néhány látássérült gyerekkel, akiket nagyon izgatott az, hogyan lehet összerakni a többi érzékszervből származó érzékletekből azt, amit nem láthatnak. Ámultam, amikor én azt mondtam, hogy piros pulóver, és ők azt mondták, hogy az a puha, könnyű, kicsit fojtó szagú, háromágú ruhadarab a második polc jobb szélén. És valóban ott volt, és háromágú volt, mert volt egy többször visszahajtható magas nyaka, és tényleg a méretéhez képest könnyű volt és puha, meg kicsit festékszagú talán. Azt meg végképp nem tudtam követni, hogy erre a képletre szeretnék megfejteni a természeti jelenségeket. De elkezdtem jobban figyelni rájuk. És ugyanígy jöttem rá arra, hogy van olyan, hogy valaki mozgássérült, és mégsem szenvedésként éli meg a tornaórát. Sőt bele tud kapcsolódni az élménybe, tudja csodálni azokat, akik képesek rohanni, lengeni a szeren. Persze az egymás tanulásának a  folyamatához tartozott az is, hogy ezek a felfedezések nem általánosíthatóak. Mert lehet olyan is, hogy valakinek fáj, hogy kimarad a szabadon mozgás élményéből, fáj, hogy elveszíti a képességeit. Hogy fájhat egy számomra megszokott szólás is, amit netán én magam is mondogatok néha.

– A mesék főszereplőinek gondolkodásmódja nagyon egyedi, sokszor meglepően érdekes és bölcs, ugyanakkor bájosan gyermeki is. Tele van a szöveg gyermeknyelvi sajátosságokkal, olyanokkal, amelyekre bárki ráismerhet, hogy ez vele vagy a gyermekével is megtörtént. Mit gondolsz erről, lehet ez egy olyan tényező, ami segít az érzékenyítésben?

– Igen, határozottan így gondolom én is. Azt szeretném, hogy az legyen az olvasók első benyomása, hogy mennyi minden hasonló: hogy én is gondolkodtam a csillagokról, én is készítettem finomságot, hogy én is rájöttem arra, mennyivel nehezebb ’jónak lenni’, hogy én is az apa-anya-gyermek háromszöget éreztem a teljességnek, hogy én is megküzdöttem az er-rel, engem is bántott, ha elneveztek. Ez az, ami kimarad, ha a más, a speciális felől közeledünk és nem a gyermek felől.

– Munkád során mit tapasztaltál, mi működik a legjobban az érzékenyítésben? Mi lehet ennek a legjobb tere? Az élő találkozások, az olvasás vagy a különböző programok, netalán a tudományos érvelés?

– Mindegyik a maga helyén és a megfelelő életkorban hasznos az érzékenyítésben. Legfontosabbnak és elsőnek a közös térhasználatot tartom, ahol meg lehet figyelni, tapasztalni egymást, be lehet járni ki-ki a saját ritmusában a közeledés, kapcsolat felvétel, majd a kommunikáció és interakció útját. Erre szoktam azt mondani, hogy részvét helyett részvétel. Részvétel egymás látóterében, játszóterében, életterében stb. Mert amíg csak elképzelem azt, aki Down-szindrómás, látás- vagy hallássérült, mozgásában akadályozott, netán autista, addig hajlamos vagyok arra, hogy a részvét miatt csak azt lássam, ami különböző, furcsa, fogyatékos. De ha részt veszek egy órányira az életében, ha magam is tapasztalom, hogy mi érdekli, minek örül, miben tehetséges, vicces vagy nagyon egyedi, akkor sokkal egészségesebb képem lesz róla.

– A 13 mesét tartalmazó kötet történetei és különösen a látássérült kisfiúról szólók nagyon szép, lírikus megfogalmazásokat tartalmaznak. Nemcsak ez a mese, de úgy gondolom, hogy az egész kötet alkalmas az érzelmi intelligencia fejlesztésére, hiszen sok olyan témát feszeget, ami minden gyereket foglalkoztat: család, szerelem, barátság, hit stb.

– Az érzelmi intelligencia nagyon fontos abban, hogy képes legyek átélni olyan tapasztalatokat is, amelyeket nem mindig könnyű helyre tenni, amelyek kérdéseket ébresztenek bennünk, amelyek megérintik a biztonságérzetünket. A fogyatékosság ténye minden bizonnyal ezek közé tartozik. Van benne sok küzdelem, fájdalom is. A lírikus megfogalmazás segíthet ezek oldásában. Ezért írtam meg azokat a tapasztalataimat, amelyek a képességet mutatják fel ezeknél a gyerekeknél és nem a hiányt. Nem minden  Down-szindrómás gyerek ilyen elmés és nyitott mint Dánoska, de tapasztalataim szerint mindegyiküknek vannak ’sziporkái’. Nem minden látássérült gyerek keresi így annak a lehetőségét, hogy megfejtse a számára érzékszervileg nehezen megfogható jelenségeket, de mindegyiküknek vannak érdeklődési területei. Úgy gondolom, ez fejleszti az érzelmi intelligenciát, amikor tanulom egészében látni az embereket: képességeikkel és hiányaikkal, örömeikkel és küzdelmeikkel együtt. Ez a önmagunkkal való kapcsolatunkban is elfogadóbbá tesz.

– A fogyatékkal élőkkel kapcsolatos téveszmék felülírására is alkalmasak lehetnek ezek a történetek, hiszen például megtudjuk a Gyöngyök című történetből, hogy egy mozgássérült gyereknek egyáltalán nem zavaró, ha sportoló, futkározó gyerekeket lát, vagy a GPS-apa című mese, ahol az válik nagyon egyértelművé, hogy csak úgy találjuk meg a gyerekhez vezető utat, ha teljesen beleéljük magunkat a gyerek gondolkodásába, belső világába. Mit gondolsz erről?

– Mindig több az ember, mint a fogyaték, még akkor is, ha nagyon meghatározó a fogyatékossága. A közös részvétel arra is jó lehetőség, hogy átlagos emberként, –  épként, ahogy mondjuk – a saját esetlenségeimet, ’bénaságomat’, hálátlanságaimat megtapasztaljam. Hogy nem tudok megkerülni egy kerekesszéket, annyira csak azt látom, hogy elfelejtek normálisan beszélni, nem jut eszembe, mit is lehetne kérdezni, mesélni, játszani. Valós történés a Szólások című történet alapja. Amikor rámutatott nekem az a hallássérült kislány a Tudod-e sorozat Szólások, mondások című kiadványában arra a mondatra, hogy „néma gyermeknek anyja sem érti a szavát”, én akkor azon döbbentem meg, hogy milyen siket voltam mindeddig, nem hallottam, hogy ez annyira kemény. Mert őt négy évig nem tanították sem jelnyelvre, sem szájról olvasásra, de kifejlesztettek az anyukájával egy olyan kétszemélyes saját kommunikációt, ami otthonos és akadálymentes volt. Az anya gond nélkül fordított oda-vissza, ha egy harmadik személy is bekapcsolódott. Számukra ez az egymás értése volt a megtartó erő. Ugyanez az egymás értése az alapja a GPS-apa történetnek is. Ott a mesélő az egészséges testvér, aki előbb a szülőket figyeli ki, általuk tanulja, hogy egymást érteni mindennél fontosabb, még akkor is, ha az autizmus vonalain nem mindig lehet átlépni, legfennebb tiszteletben tartani lehet. Mert csak így lehetnek családként ott egymásnak.

– Milyen korosztálynak ajánlod a könyvet?

– Támogatott olvasással már 4-5 éves kortól ajánlom. Ha együtt olvassuk és beszélgetünk róla, ha kérdezhetnek, ha kimondhatják, ami gondolnak és éreznek, akkor nincs alsó korhatár. Persze, úgy 8-tól felfelé tudják igazán követni a történeteket. De azt látom, hogy az egyetemi hallgatókkal is jól tudunk beszélgetni egy-egy mese mentén. Mindig elmondom azt is, hogy ez nem gyógypedagógiai kézikönyv vagy esetleírás. Nem azt a következtetést kell levonni, hogy ilyen egy Down-szindrómás gyerek vagy egy autizmussal élő. Azt viszont fontos megbeszélni éppen az efféle kérdések mentén, hogy nagyon sokfélék az azonos diagnózissal élők is.

– Milyen pozitív változásokat látsz Romániában a másság elfogadása, a fogyatékkal élők életének megkönnyítése, segítése terén akár oktatási tekintetben, akár életminőség szempontjából?

– Nem látok rá eléggé arra, hogy országosan milyen a helyzetük. Vannak nagy hiányok és szégyenletes lemaradások, és vannak jó kezdeményezések és pozitív változások is.  Ha generációban gondolkodom, talán van némi elmozdulás a nyitottság, az elfogadás felé. Időnként hallok ilyen történeteket, amikor a gyerek magyarázza a szülőnek, hogy ez nem olyan nagy baj, hogy van az osztályban olyan gyerek is, akinek segíteni kell. Az én rálátásom szerint mindig az érintettek irányából jövő és a közösségi kezdeményezések tudnak hosszabb távon is eredményesek lenni. Amikor például egy iskolában kialakul a befogadás kultúrája a pedagógusok körében, majd a gyerekek szintjén is, azt nagyon jónak tartom.

– Mit javasolsz a pedagógusoknak, szülőknek, hogyan, milyen módszerekkel érzékenyítsék a gyermekeiket az egymás látásának, értésének irányában?

– Segítsenek abban, hogy legyenek ilyen közös tér lehetőségek, élmények, ahol kapcsolatba léphetnek egymással, tapasztalhatják, tanulhatják egymást. Olvassanak el egy-egy Egymásmesét, és beszélgessenek róla. Mire végigolvassák a könyvet, azt remélem, kicsit jobban, színesebben fogják látni azt is, ami közös, azt is, ami más.