A maroknyi közösség összetartó ereje a segesvári magyarság legfontosabb aduja. Ezt nem a politikusok állítják, hanem maguk az érintettek: tanárok, diákok és szüleik egyaránt. A magyar tagozattal is rendelkező Mircea Eliade Főgimnáziumban nemcsak helyi és környékbeli diákok tanulnak, Brassó, Hargita és Szeben megyéből is érkeznek tömb- és szórványbeli magyarok. László Imola aligazgató szerint, bár a politikai széljárás nemigen kedvez, ráadásul apadóban van a diáklétszám, nem szabad lemondani az önálló magyar tannyelvű iskola régóta tervezett alapításáról.

Amikor az 1980-as években az iskola jelenlegi igazgató-helyettese, László Imola diák volt, a Mircea Eliade Főgimnázium három párhuzamos magyar osztállyal működött. Mindössze a 11. osztályba való felvételi rostálta meg a diákokat, a vizsga után a három csoportból mindössze egy maradt, és ballagott el két esztendő után. A rendszerváltást követően két kilencedik osztály indult: reál és humán szakon. „Mindenki a reálba szeretne bejutni, a humánba azok iratkoznak, akiket az átlagnál jobban érdekel a magyar irodalom vagy az idegen nyelvek. Ám ugyanitt a gyengébb képességű diákok is helyet kapnak” – mondja az aligazgatónő. A reál osztály matek–infó, illetve természettudományi osztályt jelent, míg a humán intenzív németet vagy angolt.

A város elitnek számító középiskoláját nagyrészt az Aurel Mosora Általános  Iskola „táplálja”. Innen származik a diákság mintegy 80 százaléka, a fennmaradó 20 pedig Segesvár környékéről. Akár száz kilométeres körzetből is jönnek gyerekek: a Szeben megyei Erzsébetvárostól a Brassó megyei Olthévízig, a Maros megyei Szentdemetertől a Hargita megyei Szenterzsébetig az évtizedek során számos kisvárosba vagy községbe eljutott az Eliade hírneve. Arra a kérdésre, hogy a székelyföldi gyerekek – akiknek a közelében ott vannak az udvarhelyi és keresztúri iskolák – miért választják a szórványnak számító Segesvárt, László Imola két nyomós okot említ: az egyik a bentlakásként működő Gaudeamus-ház kínálta lehetőségek, a másik a román nyelv elsajátítására alkalmas vegyes környezet. „Ha meg tudunk nyerni egy gyereket, legyen az bármilyen távoli, az elkövetkezendő években hozzánk iratkoznak a rokonai is. Persze sokat nyom a latba a lelkész meg a tanító véleménye. Mint ahogyan az is, hogy számos diákunk tanárként tért vissza egykori iskolájába” – állítja az aligazgatónő.

A kis közösség nagy előnye

A város egyetlen középiskolájába tömörülő magyar diákság száma nem haladja meg a 125-öt. Úgy, hogy Erdély más szórványtelepüléseitől eltérően, a segesvári magyar szülők nem a román tagozatban látják csemetéik „érvényesülési lehetőségeit”. A könyvelői, turisztikai vagy autószerelői szak mindössze egy pár magyar fiatalt vonz az ipari líceum román osztályaiba, mint ahogy évente egy, legfeljebb két diák a német tannyelvű Joseph Haltrich Elméleti Líceumban kezdi a középiskolai tanulmányait.

László Imola szerint azonban a kisváros és kis közösség párosítás mindenképpen előnyt jelent. Például hamarább fény derül az esetleges gondokra, amelyeket így időben lehet kezelni. Nem mindig sikerül, ismeri el a vezető tanerő, de az esetek nagy részében az osztályfőnökök és a szülők bevonásával sikerül kiköszörülni a csorbát. Az igazgatónő azt sem rejti véka alá, hogy időnként kénytelenek elnézőbbek lenni, csak hogy ne veszítsenek gyerekeket. Az a tény, hogy a 15 tanár közül nyolcan osztályfőnökök, garanciát jelent arra, hogy jobb rálátásuk van a diákok iskolai és azon kívüli tevékenységére. „Merthogy nálunk nagyon sok az iskolán kívüli foglalkozás, hisz rendkívül fontosnak tartjuk a gyermekek érzelmi intelligenciájának a fejlesztését. A román tagozathoz viszonyítva, itt legalább ötszörös az osztályfőnökök hozzájárulása a közösségi élet szervezéséhez” – mondja a tanárnő.

Az iskola mellett a segesvári iskolában tanuló fiatalok számára a Kikerics néptáncegyüttes az a hely, ahol a legjobban egymásra és magukra találnak. Ezenkívül számos más csapatépítő akció és rengeteg kirándulás kovácsolja össze a társaságot. A három anyaországi testvériskolával fenntartott kapcsolat évi ugyanannyi kirándulást jelent: Békéscsabára, Kiskunfélegyházára és Keszthelyre. A Békés vármegyei tanintézménnyel diákcsereprogram is működik, amely minden tanévben négy segesvári sulisnak lehetőséget nyújt arra, hogy egy-egy hetet a Szeberényi Gusztáv Adolf Evangélikus Gimnáziumban töltsön.

Nem véletlen, hogy az érettségi találkozókra az alma materbe visszatérő öregdiákok mindig a csodálatos közösség összetartó erejét emlegetik, hozzátéve, hogy a segesvári évek után milyen furcsának tűnt az egyetemista élet kínálta szabadság a maga előnyeivel és hátrányaival.

A szülői példa

Számos délutáni-esti programba a szülők is szívesen bekapcsolódnak. A magyar tagozat közel száz bérletet váltott a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásaira, ebből huszonötöt a szülők vásároltak meg. Ilyenkor mindenki az iskola által bérelt busszal utazik, azok is, akik egyébként saját autójukkal gyorsabban megtehetnék az 50 kilométert.

A Kikericsben táncoló gyerekeknek egy része már otthonról hozta a népi hagyományok iránti szeretetet. Az iskolában számos olyan diák tanul, akinek anyja vagy apja, esetenként mindketten, valamikor a Kikericsben ropták. Nem véletlenül fogalmazott úgy Tóth Tivadar a tavaly ősszel, amikor az együttes fennállásának a 30. évfordulóját ünnepelték, hogy „amíg ilyen gyerekeink vannak, van jövőnk”. Azon a csodálatos novemberi esten, amely több száz résztvevőt begyűjtött a város egyik legnagyobb rendezvényközpontjába, az iskola volt aligazgatója, majd a város alpolgármestere és egyben a Kikericset 1993-ban „elültető” Gaudeamus Alapítvány elnöke a színpadról körülnézve azt is kijelentette, hogy „ma nem éreztem azt, hogy Segesváron mi szórványban élnénk”. Így szokott történni a szalagavatón is, amelyre minden diák 15-20 vendéget hívhat meg. Ilyenkor Segesváron körülbelül 700 magyar szokott egybegyűlni; együtt ünnepelnek, majd együtt buliznak hajnalig nagykorúsítottak, szüleik és hozzátartozóik.

Szintén a szülők hozzáállását dicséri az a tény is, hogy miután húszéves kihagyás után a Mircea Eliade vezetősége a tavaly a díszegyenruha újbóli bevezetéséről döntött, míg a román tagozaton egy év után sem gyűlt be a teljes pénzösszeg, a magyar gyerekek szülei két nap alatt lerendezték az anyagiakat. „És még van egy fontos dolog. A mi gyerekeink tisztelettudóbbak. Ezt nem én mondom, ezt a magyar tagozaton is tanító román kollégák szokták mindegyre hangoztatni” – hívja fel a figyelmet László tanárnő.

Felemás iskolai eredmények

Amikor a tanulási eredmények elemzéséhez érünk, keskenyedni kezd László Imola mosolya. A román tagozat A és B osztályaiban nem kérdés, hogy sikerül-e a teljes közösségnek az érettségije. A C osztályban is megközelítőleg mindenki sikeresen vizsgázik, míg a F betűvel jelzett sport osztályban bizonyos gondok észlelhetők. A magyar diákok közül a reál szakosok aránylag jól teljesítenek (85 százalékuk veszi az akadályt), a humánra iratkozottaknak azonban néha még csak fele sem éri el az átmenő jegyet. „Aki leérettségizik, az tovább is tanul. Más kérdés, hogy nem tér vissza Segesvárra. Nagyrészt az országban marad, de inkább Marosvásárhelyt vagy Kolozsvárt választja. Aki elbukja az érettségit, az csomagol, és indul külföldre dolgozni.

Jól jönne az önálló magyar iskola, de…

Az ezredforduló után a segesvári magyarságot egyre inkább kezdte foglalkoztatni az önálló anyanyelvű iskola létesítésének gondolata. Az RMDSZ kétszer is nekilendült, azonban a megyei szinten kötött politikai egyezség helyi szinten nem létezőnek minősült. A városi önkormányzatban kisebbségben lévő magyar képviselet hasztalan hivatkozott az oktatási törvény előírásaira, nem sikerült a maga oldalára állítania a román tanácsosokat. „Mindig találtak valamiféle kifogást: vagy nem volt épület, vagy amelyik lett volna, azt semmiképp nem adták volna, a lényeg az, hogy nem akarták, hogy Segesvárnak magyar iskolája legyen” – panaszkodott évekkel ezelőtt az akkor már nyugdíjba vonult Farkas Miklós matematikatanár.

Az adminisztratív kísérletekkel szinte egy időben a Magyar Polgári Párt is megpróbálta a maga útját bejárni. Anyaországi segítséggel sikerült egy központi ingatlant vásárolni, azonban az impozáns épület átalakítása mindmáig várat magára. A nagy kérdés az, hogy néhány év múlva lesz-e kinek magyar iskolát indítani? Segesváron két óvodában működik magyar csoport: egy belvárosiban és egy lakótelepiben. A gyermeklétszám egyik helyen sem éri el a húszat. „Az a gond, hogy minél tanultabb egy fiatal, annál nagyobb az esély arra, hogy elveszítsük, ne térjen vissza Segesvárra családot alapítani. A külföld, Kolozsvár és Marosvásárhely elszippantja azokat, akik az utánpótlást biztosíthatnák” – nyugtázza László Imola. A tanárnőt egyetlen dolog vigasztalja: az egykori diákok túlnyomó többsége nemcsak érvényesülni próbál a nagyvilágban, igyekszik minden körülmény között magyarnak maradni. „A magyar iskola körül semmi mozgás, mintha elhalt volna minden. A kollégák közül is sokan értelmetlennek tartják az ügy erőltetését. Ráadásul az épület körül sincs minden rendben. Én amondója vagyok, hogy ha kevesen is vagyunk, nem szabad lemondanunk erről az álmunkról” – állítja és egyben tanácsolja a kételkedőknek László Imola.