Gőbl Gábor (Moby Dick): „Lázadni, kritikát megfogalmazni manapság is szükséges”

Május 28-án, azaz ma jelent meg a soproni Moby Dick zenekar mára már ikonikussá vált első nagylemeze, az 1990-es Ugass kutya! vinyl-formátumú újrakiadása. Az albumot 2015-ben a legnagyobb hatású, magyar nyelvű rock-metál lemezeket összesítő lista első helyén végzett, ebben a rangsorban helyet kapott továbbá az 1991-ben megjelent Kegyetlen évek, valamint az 1992-es Körhinta is. Ebből is látszik, hogy az 1980-ban alakult zenekar valóban hatalmas hatást gyakorolt a magyar rockszíntérre, ugyanakkor azt is fontos hangsúlyozni, hogy egy nagyon rövid szünettől eltekintve bő négy évtizede töretlenül dübörög a Moby Dick-gépezet.

Az Ugass kutya! újrakiadásának apropóján ragadtuk meg az alkalmat és a zenekar basszusgitárosát, Gőbl Gábort kérdeztük a korai évek buktatóiról, a metálzene hőskoráról, valamint annak mai recepciójáról, de szóba került a Moby Dick különleges viszonya a Magyarország határain túli közönségéhez is. Nosztalgikus felhangoktól sem mentes nagyinterjúnk következik.

Nagy örömmel értesültem az Ugass kutya! újbóli megjelenéséről, hisz ez a kiadvány nekem sincs meg vinylen. Ráadásul a rajongók egy igazi különlegességet kapnak ezúttal, mert ha jól láttam, akkor limitált példányszámúban rendelhető meg az album, egyenesen a zenekartól. Ez egyben azt is jelenti, hogy saját kiadásban jelentettétek meg az anyagot?

Nem saját kiadás, hanem ugyanaz a Proton kiadó gondozza ezt is, mint az 1990-ben megjelent debütáló albumunkat.

Fotók forrása: Gőbl Gábor magánarchívuma

Miért tartottátok indokoltnak ezt az újrakiadást épp most?

A kiadó 33 év után tavaly újra megjelentette CD-formátumban, és ennek sikere után úgy döntöttek, hogy vinyl-formátumban is jó lenne eljuttatni az érdeklődőkhöz. Egyfelől ennek nagyon örvendünk, másfelől pedig nem is csodálkozunk, hiszen 200-250 eurós összegekért cserélnek gazdát a korabeli lemezeink.   

Térjünk vissza a múltba, mégpedig az eredeti megjelenés idejére. Ha jól tudom, akkor az Ugass kutya! megjelenése korántsem volt egy egyszerű történet, mert a nyolcvanas évek végén az akkor mindenható és egyetlen magyarországi lemezgyár illetékesei nem akarták (vagy nem merték?) bevállalni az első Moby Dick nagylemezt, amit végül csak a rendszerváltás után sikerült kiadni. Beszéljünk picit azokról az időkről, hisz egyben ez a magyar metálzene hőskorának is számít. Minden bizonnyal rengeteg szép emléketek is van, ugyanakkor a folyamatos elutasítás biztosan nem tett jót a morálotoknak. Nem fordult meg a fejetekben, hogy akkor és ott feladjátok?

A zenekarban való hitünket nem befolyásolta az, hogy 1985–1988 között nem kaphatott lemezszerződést a Moby Dick. Az elutasítás nem folyamatos volt, hiszen nem kopogtattunk minden hónapban a Vörösmarty téri Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) üvegpalotájában a vezetőségi iroda ajtaján, akkoriban ugyanis a kopogásig sem volt egyszerű eljutni. Mivel fiatalok voltunk, úgy éltük meg, hogy alkalmazkodtunk. Fejlődni akartunk, fél évről fél évre jobbak akartunk lenni önmagunkhoz képest, és más rockbandákhoz képest egyaránt.

A Pokolgép 1986-os és az Ossian 1988-as albumdebütálásait követően bíztunk abban, hogy a harmadik magyar metál banda mi lehetünk. A közönséggel való találkozásokra, azaz a koncertezésekre fókuszáltunk leginkább. Kezdetben ennek sem volt túl nagy realitása, hiszen majdnem minden városban bontogatták szárnyaikat az akár nálunk is jobb metál bandák, a fővárosról nem is beszélve. Úgy gondoltuk, ha a közönség előtt sikeresek leszünk, akkor ennek jelei lesznek, annak pedig az a hatása, hogy a létszámot és a produkció minőségét látva, egyszer csak pozitívan reagál az MHV.  Ezért a próbákon túl a koncertezés megvalósítására törekedtünk, no meg a személyes kapcsolatok kialakítására.

Kik voltak azok, akik akkoriban támogattak benneteket?

A kizárólagos és egyetlen érdemi segítőnk, akitől ráadásul önzetlen segítséget kaptunk, Nagy Feró volt. Meg kell említeni ugyanakkor a vele dolgozó Szűcs Alfréd menedzsert és Füchsel Tibor hangmérnököt is. Kaptunk törődést, figyelmet, jó és tanító szavakat, rádiós lejátszásokat Feró Garázs című műsorában, és ami talán a legfontosabb, legalább 25 fellépési lehetőséget a Beatrice előtt vidéken és Budapesten. 1989. augusztus 19-én a Petőfi Csarnokban több mint 5000 ember előtt adtunk olyan sikerű koncertet, amellyel berúgtuk az ajtót a magyar rockzene élvonalába. Képletesen persze, de konkrétan ekkor esett hanyatt Enyedi Ernő, aki nem az MHV vezetője volt, hanem a frissen alakult Proton Kiadó igazgatója. Kereste azokat a produkciókat, akik szabadok voltak és hajlandók voltak az MHV helyett vele dolgozni. Az Edda után mi voltunk a második rockbanda, amellyel szerződött.

A Moby Dick 1992-ben

Ferón és a közvetlen saját soproni segítőinken kívül (Varsányi Péter, Rév József, Gőbl György, Lőrincz Józsi) érdek nélkül senkitől sem kaptunk segítséget, és voltak olyan helyzetek, amikor még fizettünk is volna valamit az előzenekari fellépésért, de még úgy sem adódott lehetőség, hogy a Pokolgép vagy mondjuk a Lord közönsége előtt zenéljünk. A ’89 őszi első albumszerződést megelőző években 50 koncertet sikerült adnunk, és már akkor felléptünk az ország minden részében, volt, amikor előzenekarként, és voltak önálló koncertjeink. 

  Végül aztán kijött az első lemez, akkoriban nagyon ütős és szókimondó szövegekkel. Szerinted mennyire aktuális az Ugass kutya! üzenete ma? Változott-e lényegét tekintve egyáltalán a világ azóta? Ha pedig már a változásokról beszélünk, akkor mennyire változott az a közeg, amelyben ti is mozogtok a mai napig, konkrétan a zenei világ?

A világ természetesen óriásit változott az elmúlt 35 évben, elsősorban a technológia és a tudomány, az innováció tekintetében. A hatalom, a társadalom működési mechanizmusát viszont én változatlannak látom, ahogy magát az embert is. Csak az eszközrendszer alakult át. Lázadni, kritikát megfogalmazni manapság is szükséges, hiszen számos dolog fojtogatja napjaink emberét is.

A jelenlegi tagság: Schmiedl Tamás – gitár, ének (1980–1998, 2002–napjainkig), Schmiedl Balázs – gitár (2021–napjainkig), Gőbl Gábor – basszusgitár (1988–1998, 2002–napjainkig), Király Zoltán – dobok (2018–napjainkig)

A második kérdéssel kapcsolatosan azt tudom mondani, hogy a nyolcvanas évektől a kilencvenes évek közepéig a magyar médiában korrektül foglalkoztak a hazai könnyűzenével. A televízióban és a rádióban is több olyan műsor volt, amelyek a pop- és rockzenének, de még akár a blues műfajának is teret, azaz sugárzási lehetőséget biztosítottak. Akkoriban komoly nézettséget, hallgatottságot produkáltak ezek a műsorok. Aztán 1996-97 környékén megjelentek a kereskedelmi tévék, amelyek másfajta zenei világot prezentáltak, a klasszikus rockzenével foglalkozó műsorokat pedig kivezették a képernyőről, a rádióból. És hiába lett Z+ TV-zenecsatorna, mert ott meg a nemzetközi trendeket kezdték lekövetni, mint a eurodance, rap, alternatív meg a hip-hop. A szerkesztők nem vették figyelembe, hogy van itt egy bő félmilliós réteg, amely a hagyományos magyar rockzenét szereti, ezen szocializálódott. Pedig ez a műfaj a koncertlátogatás terén mindig is nagy számokat produkált.

Manapság teljesen új világ van. Minden zenei műfaj elérhető, amit csak akarsz. Trend, divat viszont manapság is alapvetően abból lesz, amit sokszor sugároznak és írnak róla, illetve beemelik azokra a koncerthelyekre az egyes produkciókat, amiből pénzt akarnak keresni. A magyar rockzene konkrétan el van nyomva, ki van rekesztve a fősodorból. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan, valamilyen módon mindig fennmarad. Már csak azért is, mert a rockot szerető felnőttek gyerekei is tinédzserként a rockot választják a szülői minta alapján. De ez egy folyamatosan olvadó tábor. Én azt gondolom, hogy komoly felhajtóerővel bír a tömegmédiába kerülés. Még mindig úgy működik a világ, hogy az létezik, amit a tévében látnak az emberek, bár egyes felmérések szerint a legfiatalabbak állítólag egyre kevesebbet néznek tévét. Egyébként ebben nem vagyok annyira biztos, de nem is az én feladatom ezt mérni. Szerintem nagyon sokat számít, ha valaki meg tud jelenni a tévéképernyőn a produkciójával – és ugyanez a helyzet a rádióval is.

Sopron a Hűség városa, ti pedig onnan indultatok el ezen az úton. Soha nem kacérkodtatok a gondolattal, hogy esetleg Budapestre kellene áttenni a bázist, mert főváros lévén talán több lehetőség állt volna előttetek?

Szerencsére nem voltak ilyen ambíciók, sem egyénileg, sem zenekari szempontból. Mindenre van példa, meg az ellenkezőjére is. A Tankcsapda pályafutását sem az határozta meg, hogy hol van az otthonuk, ahogyan a miénket sem. Szeretünk Sopronban élni.

Maradjunk a hűségnél: a Moby Dick azon kevés zenekarok egyike, amely az évek során nagyon hangsúlyosan vitte tovább saját stílusát, azaz nem igazán tértetek le a thrash metál ösvényéről. Itt sem merült fel bennetek kérdés soha azzal kapcsolatosan, hogy esetleg megpróbáljatok szélesebb közönséghez szóló zenét játszani?

Érdekes kérdés, el is gondolkodtam most rajta. Én alapvetően örvendek annak, hogy nem tértünk el a saját magunk által 1988-ban lefektetett irányvonaltól. De ha jobban belegondolok, 1994–95-ben a zenekar fele, Mentes Norbi és Hoffer Peti létrehozott egy alapvetően más stílusú, könnyedebb hangzású rockzenét, a Brazil produkciót. Nem lett éppen sikeres és biztos oka is volt annak, hogy akkor ők ezt létrehozták, főleg úgy, hogy a Moby Dick a pályafutása csúcspontján volt akkoriban. Nem volt túl logikus lépés, sőt szerencsés sem az a kísérletezgetés. Hofi immár 10 éve, hogy elköszönt tőlünk, Rúzsa Magdi dobosaként érvényesül a szakmában, míg Norbi és a zenekar útjai 2020-ban váltak el. Smici (Schmiedel Tamás énekes-gitáros) és jómagam is hűek vagyunk ahhoz a zenéhez, ami felviszi bennünk az adrenalint, mindegy, hogy mennyien nézik és hallgatják manapság a kemény rockot. 

A Moby Dick, ha jól tudom, akkor első ízben 1993-ban koncertezett Erdélyben - azt a marosvásárhelyi teltházas koncertet a Sportcsarnokban sosem felejtem el – és azt tapasztaltam, hogy amilyen gyakran csak tehetitek, visszatértek Erdélybe. Mit jelent számotokra az itteni közönség előtt játszani?

Elöljáróban itt azzal kezdeném, hogy a Beatrice, az Edda és a Republic mellett a Moby Dick lépett fel a legtöbbször Erdélyben. Fontos volt számunkra régen, és fontos továbbra is, mert mindig azt tapasztaltuk, hogy nagyon szeretnek itt bennünket. Annak idején én kezeltem a rajongói leveleket, és a harmaduk a határon túli területekről érkezett. Teljesen normális, hogy magyar fiatalok ugyanazt a magyar kultúrát fogyasztják, mint a határok innenső oldalán. Pályafutásunk elején megtapasztaltuk, ha már az eredeti Magyarország sajnos nem létezhet, attól a mi működési területünk kiterjed a Kárpát-medence minden azon részére, ahol koncertjeinkre egybegyűlnek a minket kedvelők. Ez a mottó a mai napig vezérli a zenekart.

Szatmárnémetiben 1994-ben

Egyébként nem véletlenül léptünk fel a marosvásárhelyi Sportcsarnokban. 1990 elején a Vatra Românească, vagyis a legnacionalistább román kultúrpolitikai szervezet ott tartott népgyűlést. A túlfűtött nagyromán mondókák után a hallgatóság azt követelte, hogy akasszák fel Tőkés Lászlót. Két hónap múlva pedig jött a marosvásárhelyi pogrom. Amikor láttam a Panoráma tudósítását erről a nagygyűlésről, megfogalmaztam a célt, hogy egyszer majd zenélnünk kellene abban a sportcsarnokban. Ez 1993-ban meg is valósult, méghozzá teltházas koncerten, majd még utána is néhányszor. Aztán egy évre rá megszerveztem a Kárpát-medence-turnét. 30 városban nap naputáni sorozat keretében jártuk végig a Kárpát-medence magyarlakta városait, határokon át. Ausztriában, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában, és persze itthon. Azóta sem csinált ilyet senki Magyarországon, ráadásul mindezt állami támogatás nélkül sikerült összehozni.

Az 1993-as erdélyi turné plakátja

A Duna TV akkori elnökével, a közelmúltban elhunyt Sára Sándorral megbeszéltük, hogy kiküld velünk egy forgatócsoportot az erdélyi koncertjeinkre, de sajnos végül nem tudta beváltani a vállalását. Ezt azért sajnálom elsősorban, mert többezres közönség előtt léptünk fel Erdélyben, így szegényebbek lettünk egy egyedülálló, szociológiai riportokkal is fűszerezett, hazaszeretetről is szóló koncertfilmmel, ami megörökíthette volna, hogyan viszonyulnak az akkoriban elnyomott erdélyi fiatalok a magyarságukhoz és a rockzenéhez. Viszont mi kétségtelenül gazdagabbak lettünk azzal a tapasztalással, hogy mi volt a valós helyzet a román-magyar együttélés tekintetében, aminek kapcsán őszintén remélem, hogy mindez mára már csak történelem.

Nagyon köszönöm ezt a tartalmas beszélgetést, Gábor, és remélem, hogy hamarosan újra a színpadon láthatunk benneteket! Egyúttal megígérem, hogy véletlenül sem fogok többé sört önteni a gitárodra… Aki pedig meg szeretné rendelni az Ugass kutya! új vinyl-változatát, az a következő címen teheti ezt meg: mobydick@mdstudio.hu

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_fX8C1fFi_KUK_Webbanner_300x250_ANIM_UJ.gif
banner_yJD1hpjB_KUK_Webbanner_970x250_ANIM_UJ.gif
banner_fZuguXC4_KUK_Webbanner_728x90_ANIM_UJ.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?