Kevés olyan zenekar létezik a rockzene történetében, amelynek a neve ismerősen cseng az emberek többségének, még akkor is, ha életében soha nem volt különösebb köze az illető zenei szubkultúrához – jelen esetben konkrétan a black metál műfajához. Az 1984-ben alakult norvég Mayhem viszont kétségtelenül ebbe a kategóriába sorolható, még akkor is, ha ismertségük nem csupán pozitív kicsengésű történésekhez köthető, sőt. Az összes sötét történet ellenére ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az elmúlt négy évtizedben a művészi hatások tekintetében megkerülhetetlen a zenekar, munkásságukat pedig világszerte zenetörténeti mérföldkőként tartják számon.

Elöljáróban fontos leszögezni, hogy bármilyen zenekarról is legyen szó, egy négy évtizedes múltat egyetlen esti előadásba sűríteni korántsem egyszerű feladat. Különösen igaz ez a Mayhem esetében, hisz a bandának a története több – ha úgy tetszik, akár különálló – korszakra is bontható. Erről a rendhagyó jubileumi műsorról még tavaly decemberben beszélgettünk Csihar Attila énekessel – a vele készült interjú itt olvasható –, aki 1993-ban vendégzenészként énekelte fel az azóta már ikonikus albumnak számító első Mayhem-nagylemez, a De Mysteriis Dom Sathanas dalait, és aki az album megjelenése után tíz évvel – 2004-től – állandó tagjává vált a norvég együttesnek. Ekkor még maga Attila sem tudott sok konkrétumot a készülő műsorról, viszont annyit elárult, hogy a zenekar egy minden eddiginél látványosabb performansszal fog a közönség elé állni, amelynek keretében valószínű, hogy minden korszakból fognak majd játszani valamit. Ez valóban így történt, de mielőtt a tulajdonképpeni koncertre rátérnénk, érdemes egy rövid zárójelet nyitni arról, hogy miért is annyira bonyolult ez a korszakolás, és a Mayhem esetében művészi síkon milyen összefüggésrendszerben kell erre tekinteni.

Ha valaki a teljes képet szeretné látni a statisztikai adatok vonatkozásában, akkor a Wikipedián részletes leírást – sőt, egy grafikont is – talál arról, hogy az 1984-től napjainkig terjedő idővonalon hányan és mikor zenéltek a Mayhemben. A teljes névsorolvasást itt helyszűke miatt mellőzném, legyen elég annyi, hogy fennállása során a zenekarban nem kevesebb, mint 21 zenész fordult meg hosszabb-rövidebb ideig. Ez négy évtizedre lebontva akár nem is tűnhet olyan soknak, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi felállás – Csihar Attila ének, Jørn Stubberud „Necrobutcher” basszusgitár (az egyetlen alapítótag), Jan Axel Blomberg „Hellhammer” dobok, Morten Iversen „Teloch” gitár, valamint a koncertgitárosként foglalkoztatott Charles Hedger „Ghul” – már bő évtizede stabilnak számít, akkor látható, hogy a Mayhem története korántsem volt egy sétagalopp. Ha pedig már a korszakolásnál tartunk, akkor az Øystein Aarseth „Euronymous” gitáros által grundolt zenekar korai periódusa 1984-1988 közé tehető, viszont a Mayhem az ezt követő időszakban, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején vált egyre ismertebbé. Ez az ismertség kezdetben az underground színtéren vált egyre hangsúlyosabbá, ami nem utolsósorban a svéd Per Yngve Ohlin, művésznevén Dead személyének is tulajdonítható, aki 1988-1991 között volt a zenekar énekese. Az ő csatlakozásával sikerült szintet lépni, a Mayhem-koncertekre pedig egyre többen voltak kíváncsiak, mivel ezeken a közönség, a korabeli beszámolók szerint olyan élményben részesült, mint korábban még soha. Aztán egy tragikus esemény – Dead öngyilkossága – némileg szokatlan módon további löketet adott az együttes népszerűségének, bár az esettel kapcsolatos híresztelések, valamint Euronymous hozzáállása, aki üzleti hasznot remélt a tragédiától, Necrobutcher zenekarból való távozását eredményezték. Ekkor viszont már gőzerővel dübörgött a gépezet, amely fölött fokozatosan elveszítette az irányítást maga Euronymous is, ami olyan eseményekhez vezetett, amiket a kilencvenes évek elején világszerte megdöbbenéssel figyelt a közvélemény.

Kétségtelenül súlyos örökség, amellyel szembe kellett néznie Jørn Stuberudnak akkor, amikor Øystein Aarseth alapító gitáros 1993-as halála után (Christian „Varg” Vikernes basszusgitáros gyilkolta meg) és az első, hosszas huzavona után 1994-ben megjelent nagylemezt követően 1995-ben a Mayhem feltámasztása mellett döntött. Az azóta eltelt időszakban a dolgok fokozatosan egyenesbe jöttek, és mostanra egyértelművé vált, hogy a Mayhem már rég nem az a sátánista zenekar, aminek a nyolcvanas évek közepén indult, és melynek egyes tagjai – volt, aki tudatos imázsépítés céljából, és volt olyan, aki valós meggyőződésből – nagyon összekuszálta a határokat a művészet és a valódi atrocitások között. Nyilván, egy bizonyos ponton túl ez a többi tag számára egy olyan választóvonal volt, ami már nem fért bele, de szerencsére mára mindez már történelem. Másrészt adott volt a probléma, hogy ebből a sötét időszakokkal terhelt történelemből mit lehet megmutatni egy negyvenéves jubileumi koncerten. Erre jómagam is nagyon kíváncsi voltam, amikor a május 10-i oslói fellépésre jegyet váltottam, ugyanis az először meghirdetett 11-ei showra rekordidő alatt elkelt az összes belépő.

A koncert napján érződött Norvégia fővárosában, hogy lesz valami este, a Karl Johans Gate-n feltűnően nagy számban sétáltak talpig feketébe öltözött emberek, idősek és fiatalabbak egyaránt. A kapunyitáskor aztán a Senter Stage épülete előtt ez a rajongótábor hosszan kígyózó kettes sorban várt a bebocsátásra, a Mayhem előtti fellépő pedig a black metál színtéren szintén régóta aktív Mortiis volt. Ezt sikeresen lekéstük, a koncertterembe érve már a Deathcrush vörös háttere, egy kivetítő és egy nagyon egyszerű dobszerkó látványa fogadott. Rövidesen az is kiderült, miért nem a zenekartól eddig megszokott komplex színpadkép látható, ugyanis rövidesen az intróként szolgáló Silvester Anfang akkordjaira bevonult a zenekar. Az első meglepetés rögtön itt érte a közönséget, mert ez a zenekar nem az a zenekar volt, mivel a dobszerkó mögött nem más, mint az alapító-dobos Manheim foglalta el helyét, a mikrofonhoz pedig az az Eirik Nordheim – művésznevén Messiah – állt, aki rövid ideig, 1986-ban volt a banda énekese, de 1987-ben három számot énekelt fel a Deathcrush EP-re. Három nótát toltak le ebben a felállásban a ’87-es klasszikus kiadványról, melyek során megmutatták, hogy a kor előrehaladtával azért még nem felejtettek el zenélni.

Eme minden elemében nosztalgikus bevezető után a technikusok villámgyorsan összepakolták a dobszerkót, az addig a színpad mélyét takaró háttér is eltűnt, és a kivetítőn a Mayhem történelmét megidéző képek, filmes bejátszások kezdtek peregni. Itt külön meg kell jegyezni, hogy aki a vizuális hátteret összeállította, valamint ennek koncepcióját, remek munkát végzett, ugyanis sikerült olyan formában megmutatni az együttes különböző korszakait, hogy a negatív dolgokat sem rejtették el, magyarán egy pillanatig sem merült fel a nézőben, hogy a jubileummal kapcsolatosan egyúttal egy tisztára mosási törekvés is érvényesül. Ami volt, az volt, és igen, a háttérképeken a korai próbafolyamatok és koncertek mellett megjelentek a korabeli híradókban mutatott lángoló templomok is (amint említettem, egyesek akkoriban nagyon túltolták a dolgokat).

Aztán megelevenedett a színpad, és a Mayhem jelenlegi tagsága berobbantotta a motorokat. A műsor második és harmadik részében a Daemon, a Chimera, az Ordo ad Chao, a Grand Declaration of War, az Esoteric Warfare és a Wolf’s Lair Abyss lemezekről játszottak, kiadványonként egy-két számot, ami pont elég volt ahhoz, hogy a néző egy szűkített keresztmetszetét kapja mindannak az útnak, amit az együttes az idén már 30 éves De Mysteriis Dom Sathanas megjelenése után bejárt. Nem mellékesen, a Mayhem zenéje, ahogyan ez az egymás után eljátszott nótákból is erőteljesen kiviláglott, az évtizedek során egy műfajilag és stílusilag rendkívül komplex képződménnyé vált, ahol a punk-hatások kiválóan megférnek a különböző avantgárd és dark ambient irányzatokkal, mindezt ráadásul úgy, hogy teljes mértékben sosem szakított a kezdetekben jellemző nyers és kásás black metál-hangzással.

Ha pedig már a kezdetek, akkor az is nyilvánvaló, hogy a műsor negyedik része képezte az egész jubileum kvintesszenciáját, és láthatóan a közönség is azt a pillanatot várta leginkább, amikor a kivetítőn megjelent egy hatalmas telihold előtt a kékes színben játszó templomtorony, ami egyben a De Mysteriis Dom Sathanas borítója, ezzel egyidőben pedig felcsendültek a Freezing Moon kezdő akkordjai. Hatalmas tombolás kezdődött a színpad előtt a zenekar talán legismertebb számára, ami aztán nem is csendesedett addig, amíg le nem jártak az első nagylemez olyan klasszikusai, mint a Life Eternal, Buried by Time and Dust, De Mysteriis… és a Funeral Fog. Egy apró malőr zavart be mindössze ennél a pontnál, mégpedig az, hogy a Buried by Time and Dust közepe táján az addig is már néha akadozó kivetítő felmondta a szolgálatot, ami azért volt kissé zavaró, mert egyértelmű volt, hogy a vetített háttérképek hangsúlyos részét képezik a színpadi összképnek és a műsor egészének. Ez természetesen nem a zenészek hibája volt, de eléggé idegesek lehettek ettől, mert a blokk végi rövid szünetre vonulás közben Hellhammer nagyon energikusan csapta földhöz dobverőit. A rövid közjátékot követően a ráadásban régi és új tagok együtt jöttek vissza, hogy még a Carnage és a Pure F…in Armageddon Mayhem-klasszikusokkal méltóképp zárják ezt a negyvenéves jubileumi koncertet, amelynek során észre sem vevődött, hogy bő két és fél óráig tartott ez a különleges múltidézés. A hangosítás tökéletes volt, minden hangszer jól kivehetően hallatszott, a zenészek pedig kifogástalan teljesítményt nyújtottak.

Egy apró zárójel: Csihar Attila ezen az estén újfent bizonyította, hogy nem véletlenül nemzetközileg is az egyik legismertebb magyar zenész. Színpadi jelenlétével mindvégig biztosította azt a hangulatot, amit egy ilyen jellegű műsornál elvár az ember, folyamatos mozgásban volt, hol itt, hol ott bukkant fel, a hangjával pedig továbbra is félelmetes dolgokat tud művelni, a skála a torokhangú gurgulázó hörgéstől a kántáláson át a magas hangon megszólaló tiszta énekig terjed, ráadásul minden elemében egyedi és különleges. Ahogyan egyedi és különleges volt a teljes jubileumi műsor is, amit azok az ismerőseim is lélegzetüket visszafojtva figyeltek, akik sosem hallgattak korábban Mayhemet, ez pedig önmagában sokatmondó.