Talán 1993 lehetett, amikor egy reggelen az egyik haver megjelent a kávézóként aposztrofált füstös és alkoholszagú lambériával bélelt kocsmában, ahol suli előtt ismételtük az aznapi leckét némi tömény kíséretében, és köszönés nélkül, határozott léptekkel ment a pult felé, ahol egy meglehetősen nyúzott állapotú kétkazettás magnó szolgáltatta a zenei aláfestést. A kezében egy kazettát szorongatott, azt pedig gyorsan besuvasztotta az egyik rekeszbe, aminek következtében hamarosan egy olyan jellegzetes riff-kavalkád töltötte be a teret, amelyre mindannyian felkaptuk a Bundesliga-frizurás fejünket. Metál, metál, de rögtön feltűnt, hogy ez picit más. A haver önelégült vigyorral menetelt a sarokasztalhoz és csak annyit vetett oda foghegyről, hogy na ezt hallgassátok, vazzeee, Panteraaaaaa…

A Pantera az első pillanattól kezdve gyakorlatilag bedarált mindenkit a társaságból. Utólag visszagondolva, a legérdekesebb talán az volt, hogy egyértelműen nem lehetett beilleszteni egyik irányzatba sem. Ez pedig tetszett. A Pantera maga volt a nyers acél, a metálzene egyfajta esszenciája, amely akkor és ott mindent megtestesített, amire az akkori tizenéves, faragatlan és lázadó kölyök-egyéniségeink vágytak. Egyszerűen nem kellett több annál a gyilkos szólókból, brutális riffekből és dübörgő ritmusszekcióból összeálló kavalkádnál, amelyet végletekig fokozott egy karakteres, morogva üvöltő énekhang. Vegytiszta adrenalin. A kazettát mindenki lemásolta és azonnali hatállyal bekerült minden bulislágerlistájába, rögtön a Slayer meg a Sepultura mellé, de ha lehet, akkor erre még kapitálisabb zúzás vette kezdetét, mint bármire addig – Joli néni, ezúton is, bocsánat a vitrinért…

Azt szeretném ezzel érzékeltetni, hogy a Pantera abban az időben egy állapot fokmérője volt. A meglehetősen zűrzavaros időkben kiteljesedő kamaszkori lázadás zenei aláfestése. Egy teljes generáció szabadságvágya és az ennek a valóra válását gátoló tényezőkből fakadó frusztráció, valamint a hit, hogy ezeket az akadályokat szét lehet zúzni. Mert kemények vagyunk. Mert Panterát hallgatunk. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat, de ugyanakkor soha semmi nem volt ennél igazabb. Akkoriban szolid részévé vált a mindennapjainknak a texasi különítmény által keltett fémes dübörgés: a bulikon kívül ott üvöltött Phil Anselmo a sufni-konditeremben, a hordozható magnóból az erdő közepén, vagy éppenséggel a parkban egy feles szánkós elfogyasztása közben. Volt is baj elég.

Vágás. Eltelt közben harminc év. Többnyire a hajunkat is levágtuk, a Pantera-varázs pedig meglehetősen megkopott, amiről nem utolsósorban maga a zenekar is tehet. Amikor ezer százalékban teljesítve érsz fel a csúcsra, ott óhatatlanul jelen van a nagy bukás lehetősége is. Ez a mozzanat pedig elérkezett a Dimebag Darrell, Vinnie Paul, Phil Anselmo és Rex Brown alkotta négyes életében is. Botrány botrányt követett, egész addig, amíg a zenekar kvázi-feloszlott, a tagok között pedig a viszony – látszólag – visszafordíthatatlanul megromlott. 2004-ben aztán futótűzként járta be a világot a hír, hogy Dimebaget koncert közben, a színpadon lőtte le egy mentálisan instabil Pantera-rajongó, aki a virtuóz gitárost okolta kedvenc zenekara feloszlásáért. Ezek után mindenki úgy volt vele, hogy a Pantera újjáalakulására gyakorlatilag semmi esély nincs, ráadásul 2018-ban Dimebag testvére, a másik Pantera-alapítótag, Vinnie Paul is elhunyt, így aztán a statisztikák alapján a nulla körül stagnált a feltámadás lehetősége.

Egy adott ponton felröppentek bizonyos hírek, miszerint Brown és Anselmo komolyan tervezi a Pantera újbóli feltámasztását. Ezzel egyidőben a találgatások is megindultak, hogy a két régi tag mellett vajon kit is láthatunk majd a színpadon. Aztán az is kiderült, hogy Zakk Wylde (Black Label Society) fogja nyüstölni a gitárt, a dobok mögött pedig Charlie Benante (Anthrax) foglal majd helyet. Itt pedig meg is állhatunk egy pillanatra: a hivatalos bejelentéssel egyidőben gyakorlatilag el is kezdődött a rinyálás, hogy ez micsoda dolog, mivel ha a Panteráról beszélünk, akkor Dimebag és Vinnie Paul is pótolhatatlan, meg különben is, ez már nem Pantera, meg úgy egyáltalán, hogy is képzelték. Egyszóval fanyalgás. Amikor már semminek sem tudunk örvendeni, mert valami okosnak feltétlenül magyarázhatnékja támad, mert lehet és semmibe se kerül.

Tegnap, május 30-án Budapesten a Barba Negrában volt a saját hamvaiból feltámadott Pantera első magyarországi fellépése, bő két évtizednyi kihagyást követően. Az előbb említett felállásban elindult Európa-turné harmadik állomása volt a pesti, amelyre nagyon gyorsan elfogytak a jegyek. Én is nagy elvárásokkal érkeztem kezdés előtt félórával a helyszínre, ahol már több ezer ember összegyűlt, de még nem sejtettem, hogy az egyik legkülönlegesebb koncertélményem lesz ez a buli. Egyszer láttam már a Panterát a ‘90-es évek végén, akkor még eredeti felállásban, de hát nyilván azokat az elvárásokat nem akartam támasztani, hisz rengeteg idő eltelt azóta, és közben mindenki sokat változott. Gondoltam én. Egészen addig, amíg a felvezető kisfilmet – nagyon hangulatos, régi bulikról és ökörködésekből összevágott képkockák, bármelyik Jackass-szériába be lehetne válogatni – követően fel nem robbant a színpad és el nem kezdődött az A New Level. Be kell vallanom, hogy hirtelen úgy éreztem, mintha rám rúgták volna az ajtót, ami maga alá is temetett. Hihetetlen volt, hogy ez a Pantera épp úgy szólt, ahogy annak idején a régi. Legalábbis számomra mindenképp. De megkockáztatom, hogy nem csak én éreztem így, mert a körülöttem álló tömegben az emberek arcáról is ugyanaz a csodálkozás volt leolvasható az első akkordok alatt, hogy aztán a következő másfél órában pillanatnyi leállás nélküli, örömteli tombolás vegye kezdetét.

Mouth for War, Strength Beyond Strength, Becoming, I’m Broken – sorban jöttek a nagy Pantera-klasszikusok, úgyhogy egy adott pillanatban el is veszítettem a fonalat, csak pillanatképek maradtak meg, hogy mit is játszanak éppen. Mindez azért, mert a színpadról az első perctől az utolsóig hihetetlen energia áradt a nézőtér felé, ahonnan hálás reakció érkezett a közönség részéről, ezzel valódi ünneppé téve ezt az estét. Kicsit olyan volt, mint amikor egymást rég nem látott barátok találkoznak, a beszélgetés pedig ott folytatódik, ahol évtizedekkel ezelőtt abbamaradt. A 5 Minutes Alone, a This Love, vagy a Fucking Hostile mind-mind olyan részei a Pantera történetének, amelyről lehet, hogy senki se hitte volna, hogy még egyszer élőben fogja hallani és látni, most viszont a lehetetlen mégis megtörtént. Phil Anselmo ugyan néhány éve a The Illegals nevű zenekarával összeállított egy Pantera-műsort, ott viszont többnyire a Vulgar Display of Power album tételei szerepeltek, és elmondhatom, hogy amikor 2019-ben Los Angelesben az utolsó Slayer-koncert nyitózenekaraként előadott néhány számot, korántsem volt meggyőző. Ennek az élménynek a tudatában kissé aggódtam is, hogy mi lesz, de nagyon hamar kiderült, hogy ez az Anselmo, akit tegnap Pesten láthattunk, valamilyen valószerűtlen metamorfózison keresztülmenve megtalálta a régi önmagát, és ezt pozitív értelemben mondom. Ha nagyon látványosan akarjuk megközelíteni, akkor talán a legtalálóbb, hogy a Panterával együtt Phil is újjászületett. A korábban néha jellemző arroganciának nyoma sem volt, viszont alázattal és iszonyúan profin vezényelte le a műsort, közben pedig a közönséggel is párbeszédet folytatott, pont ott és akkor, amikor ez szükséges volt. Ami pedig a hangját illeti, ugyanúgy üvöltötte a szöveget, mint fénykorában, én legalábbis semmi különbséget nem véltem felfedezni a tegnapi előadás és az a fiatal fenegyerek között, aki annak idején a Walk szövegét üvöltötte azzal a dühvel, amely a Pantera védjegyévé vált az idők során. És ha már Walk, akkor a ráadásban még jobban elszabadult az őrület, amikor a nagy klasszikus kezdőakkordjait követően a színpadon megjelent a Mayhem és a Tormentor frontembere, Csihar Attila, akivel közösen adta elő Phil ezt a kedves kis nótát.

Rex Brown és Zakk Wylde hibátlan műsort szolgáltattak Phil két oldalán, a színpadi jelenléte ennek a két figurának és a közöttük működő kémia pedig egyszerűen hihetetlen volt. Ugyanakkor Zakk karakteres gitárjátéka nem hozta egy az egyben Dimebag stílusát, viszont ez nem tett rosszat a Pantera-daloknak, sőt úgy fogalmaznék, hogy hozzáadott értéket adott a műsornak, mert nem is várható, hogy egy utánozhatatlan egyéniség hangról hangra lemásolja egy másik gitárvirtuóz riffjeit és szólóit. Attól még minden akkordban Panterát hallhattunk és nem is akárhogyan. Hasonló szuperlatívuszokat lehet alkalmazni Charlie Benante dobjátékára is, de azt hiszem, hogy aki valamennyire is jártas a metálzenében, annak különösebben nem kell kifejteni ezt a részt. Maradjunk annyiban, hogy kiváló választás volt az Anthrax-dobos személye.

Abban nincs vita, hogy Dimebag és Vinnie pótolhatatlan, amikor a Panteráról beszélünk. Viszont bebizonyosodott az, hogy jó zenészekkel helyettesíthetők, itt pedig mondjon bárki bármit, engem sikerült meggyőzni arról, hogy a kedd este átélt pillanatokért érdemes volt belevágni egy ilyen vállalkozásba. A Pantera-féle acél, amelyről egy adott pillanatban még Kerry King is megjegyezte, hogy talán elkezdett korrodálódni, most értő kezekbe került ismét és sikerült rozsdátlanítani úgy, hogy régi pompáját felvillantva gyönyörködtet. Ennek az újjáalakulásnak deklarált célja, hogy a zenekar a két elhunyt alapítótag emléke és hagyatéka előtt tisztelegjen. A színpadon is elhangzott, hogy minden egyes hang, amit lejátszanak, az Dimebagért és Vinniért van, miattuk történik. Én hozzátenném még, hogy ajándék ez az egész mindazon rajongóknak, akik ennyi év után sem felejtették el ezt a nagyszerű zenekart, amelynek ezúton köszönöm, hogy sikerült zenéjükkel visszaröpíteniük egyenesen a harminc évvel ezelőtti sarokasztalhoz. Tanulságos utazás volt, amiért jelenleg csak hálás tudok lenni. A lesson learned in life…