Idén immár 30 éves a floridai Death zenekar hatodik stúdiólemeze, a Symbolic, amit már megjelenésekor elragadtatással fogadott a közönség és kritika egyaránt, és azóta is zenetörténeti mérföldkőként hivatkoznak rá szakmai körökben.

Feltevődik a kérdés, hogy hogyan lehet egy, az underground zenei szcéna bugyraiból érkező extrém metál zenekarnak összehozni egy olyan lemezt, amelyet mindmáig korszakalkotónak tartanak, ráadásul nem csak egy meghatározott műfajon belül, hanem a legkülönfélébb zenei irányzatok képviselői között is konszenzus van arról, hogy a Symbolic egy minden szempontból kiemelkedő és időtálló anyag, ami három évtized alatt sem vesztett semmit átütő erejéből, és bármikor érdemes ma is levenni a polcról és feltenni a lemezjátszóra.

Ha egyszerű választ akarunk adni erre a kérdésre, akkor elég annyi, ha azt mondjuk: Chuck Schuldiner. Persze, ennél sokkal több van a sztoriban, de tény, hogy ő volt az a zenész, akinek neve gyakorlatilag egyet jelentett a Death zenekarral, és még ha sok más, rendkívül tehetséges zenész is megfordult a zenekarban az évek során, akkor is bátran kijelenthető, hogy az egyetlen konstans elem az együttes történetében Chuck Schuldiner énekes/gitáros volt.

A Death előzményeként 1983-ban (egyes források szerint 1984-ben) alapította meg a floridai Altamonte Springsben a Mantas zenekart Kam Lee dobos-énekessel és Rick Rozz gitárossal közösen. Rövid idő elteltével már a Death név alatt futottak tovább, és az underground körökben nagyon gyorsan ismertté váltak, ami nem utolsósorban az akkor népszerűvé váló thrash metáltól némileg eltérő hangzásnak volt köszönhető. Egyébként a névváltoztatással egyidős körülbelül az a mindmáig sosem tisztázott kérdés – hasonló a tyúk meg a tojás esetéhez –, miszerint a death metál, mint műfaj, az a Death-ről kapta a nevét, avagy a szóban forgó extrém zenei irányzat már létezett azelőtt is. Maga Chuck Schuldiner erről több ízben is úgy nyilatkozott, hogy ő sosem tekintette magát műfajteremtőnek, maga a Death (Halál) névválasztás pedig testvére korai halálának tulajdonítható.

Bárhogy is volt, az tagadhatatlan, hogy Chuck Schuldiner műfajteremtő volt, még ha ő maga nem is tekintette magát annak. Tény, hogy a Death 1987-ben megjelent első nagylemeze, a Scream Bloody Gore szintén egy mérföldkőnek számított death metal vonalon, mert korábban senki sem ötvözte úgy a lemezen hallható zenei megoldásokat a hörgő énekhanggal, valamint a borító látványvilágával, mint a Death. Ezzel az albummal elkezdődött valami, ami a Florida Death Metal néven vonult be a zenetörténetbe, és olyan, azóta legendássá vált zenekarok jelentek meg a szcénán, mint az Obituary, a Morbid Angel, a Deicide vagy a Cannibal Corpse. Fontos adalék, hogy kezdetben a zeneiparban dolgozók sem igazán értették, hogy mi ez az egész, még a kiadó illetékese is (egy ismerős közbenjárására jutottak lemezszerződéshez) később úgy nyilatkozott, hogy azt gondolták, hogy egy nagy bukta lesz az egész. Nem lett az, ugyanis a közönség kezdettől fogva jól fogadta ezt a szokatlan zenét, a death metal pedig a nyolcvanas évek vége-kilencvenes évek elejének egyik legnépszerűbb műfajává vált, mindez pedig nem jött volna létre a Death két első korszakalkotó albuma, a Scream Bloody Gore és a Leprosy nélkül.

Most viszont ugorjunk előre az időben, egészen pontosan 1995-ig, amikor a zenekar megjelentette hatodik stúdióalbumát, az idén harmincéves Symbolic című lemezt. Amikor azt mondjuk zenekar, akkor igazából session-zenészekre kell gondolni, mert Chuck Schuldiner minden egyes lemezt gyakorlatilag más-más felállással rögzített. Keringett is egy vicc a kilencvenes években, hogy egyedül Schuldinernek sikerül több zenészt kirúgni, mint a Megadeth-főnök Dave Mustaine-nek. Ez a tény viszont mit sem vett el az idők során kiadott Death-anyagok minőségéből, sőt, inkább hozzátett a különböző zenei szempontok érvényesítése miatt.

Ezen a lemezen pedig egy igencsak érdekes felállás játéka hallható, mert Chuck Schuldiner ekkor vette be a bandába Gene Hoglan dobost, Bobby Koelble ritmusgitárost és Kelly Conlon basszusgitárost. Ha Hoglanról lehetett tudni, hogy kicsoda (mai napig a világ egyik legprecízebb és leggyorsabb metáldobosa, aki olyan zenekarokban játszott, mint a Dark Angel, Testament stb.), addig a másik két fickóról senki sem tudott semmit, bevallom őszintén, mai napig fogalmam sincs, hogy kik ők. A végeredmény tekintetében viszont mondhatni, hibátlan játékot produkálnak ezen a lemezen, ami már megjelenésekor jóformán csak dicséretet kapott, és sokan úgy vélik – bár itt nyilván lehet vitatkozni – a Death pályafutásának csúcsát képezi.

Mi változott annyira a korábbi lemezekhez képest? Ha a zenekar diszkográfiáját kronológiai sorrendben vizsgáljuk, akkor világossá válik, hogy a Symbolic nem egy véletlen szerencse miatt lett az, ami. Az első két lemezt követően a Spiritual Healing albumon már egyértelműen felfedezhetők egy merőben új irányba történő elmozdulás jelei, ami még hangsúlyosabban tetten érhető a Human és az Individual Thought Patterns korongokon, hogy aztán a Symbolic szerzeményei egyértelművé tegyék a hallgató számára, hogy a Death – és implicite a death metal műfaja – sosem lesz már olyan, amilyen volt, és ezt a szó legpozitívabb értelmében kell érteni. És talán ebben rejlik igazán Chuck Schuldiner legnagyobb erőssége: egy önálló műfaj megalapozása után – és az érintett szabadkozása ellenére hagyjuk ezt itt ebben a formában – a saját maga által teremtett műfajt képes volt folyamatosan továbbfejleszteni és megújítani. Nem dőlt hátra a kezdeti sikereket követően, nem süllyedt bele a sablonosság és a rutin kényelmébe, ehelyett folyamatos kísérletezéssel, új technikák behozatalával igyekezett egy még jobb, még különlegesebb hangzásvilágot létrehozni, tette mindezt úgy, hogy a gyökerektől ne szakadjon el. Valahol itt született meg a tech-death metal, amely a legváltozatosabb műfajok ötvözetéből keverődött ki a Death boszorkánykonyhájában.

A leglátványosabb változás első hallásra az énekhangban következett be. Chuck itt már nem hörög, bár megmarad egy árnyalata a hangjának, ami meglehetősen túlvilági hangulatot kölcsönöz a teljes anyagnak. Ami a szövegeket és a mondanivalót illeti, a Symbolic esetében lehet már arról beszélni, hogy ez egy valóban filozofikusra sikeredett anyag. Azt még meg kell jegyezni, hogy az első két lemez tipikus death metal témái (slasher horror, vér, zombik stb.) után, a harmadik lemeztől kezdődően egyre hangsúlyosabban jelennek meg a társadalmi problémák, egzisztenciális kérdések és vallással kapcsolatos reflexiók, mindez pedig szintén itt éri el a csúcspontot. Chuck Schuldiner erről úgy fogalmazott, hogy egy idő után rájött, hogy nem a horrorfilmek világa az igazán félelmetes, hanem a minket körülvevő világ jelenségei azok, amik igazán nyomasztóak. Nem mellékesen az elszigeteltség, a magány és a különböző mentális betegségek, ember és Isten viszonya és a vallás problematikája harminc év elteltével is igencsak aktuálisak, főleg, ha napjaink kontextusában próbáljuk értelmezni a lemezen felvetett problémákat.

Zenei vonalon a Chuck által használt B. C. Rich Stealth gitár egy meglehetősen furcsa, sejtelmes hangzást eredményez, különösképp az olyan dalokban, mint a Zero Tolerance, ahol Koelble és Schuldiner valóságos „gitárpárbeszédet‟ folytatnak egymással. Persze, itt ki kell emelni Chuck azon képességét, miszerint úgy tud technikás riffeket kirázni csuklóból, hogy azok a halandó botfülűek számára is élvezhetők legyenek, nem mellékesen mindezt úgy oldja meg, hogy nem is alszunk bele az egészbe. Maga az egész anyag egy zenei utazás, a címadó Symbolic, a Zero Tolerance tempóváltós, közepes súlyú dübörgésétől a 1000 Eyes, vagy a Sacred Serenity legyalulós-lefejelős zúzásáig. Ezen a skálán valahol középen helyezkednek el az olyan tételek, mint a Crystal Mountain és az Empty Words, amelyekben a leghangsúlyosabban érhető tetten a progresszív és technikás gitárjáték, különös módon egészülve ki a ritmusszekcióval, ahol Gene Hoglan kétlábdobos konstans dübörgése teszi teljessé, ugyanakkor némileg kontrasztossá a képet.

A Symbolic ma is ugyanúgy üt, mint 30 évvel ezelőtt, főleg azok számára, akik ezen a fajta zenén szocializálódtak. Én ezzel együtt azok számára is tudom ajánlani, akik eddig valamilyen okból kifolyólag fenntartásokkal viszonyultak a keményebb zenei műfajokhoz, így a death metálhoz is. Annyit mondok, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez az egyik legkomplexebb műfaj, ami magas szintű zenei tudást igényel, a Death és Chuck Schuldiner pedig ennek a csúcsa volt.

P. S.: Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy mi mindent tehetett volna még le az asztalra Chuck Schuldiner, ha idő előtt nem távozik erről a világról. A Death még egy lemezt adott ki – The Sound Of Perseverance címmel, ami a maga nemében szintén kimagasló teljesítmény – mielőtt Chuck 2001-ben egy rákos agydaganat miatt fellépő komplikációk miatt elhunyt. Mindössze 34 éves volt.