Idén több korszakalkotó metálzenei kiadvány is kerek évfordulós, ennek okán pedig nem árt picit nosztalgiázni és a múltidézéssel együtt levenni a polcról ezeket az albumokat. Múltkor egy műfajteremtő zenekar, a Death karrierjének csúcspontját képviselő Symbolic című kiadványról írtunk, ezúttal pedig újra Florida fele vesszük az irányt és a zenei időgéppel 35 évet ugrunk visszafele, ugyanis épp ennyi idős egy másik korszakalkotó death metál zenekar, az Obituary második stúdiólemeze, a Cause Of Death. 

A halál oka – ez lenne a magyarra fordított cím, ami a korabeli időkben minden kétséget kizáróan hangzatosnak számított egy hasonló zenekar esetében, már csak olyan értelemben is, hogy az ember rögtön tudta, mire is számítson. Ezenkívül viszont az Obituary esetében van egy csavar, ami miatt ez a zenekar némileg különálló vonalat képviselt a korabeli floridai death metál szcéna más, azóta már szintén legendássá vált együtteseihez viszonyítva. Mielőtt azonban alaposabban megvizsgálnánk ennek a különbözésnek a mibenlétét, ugorjunk még egyet az időben – ezúttal a múltból vissza a jelenbe – és szóljunk néhány szót arról, hogy mi is szolgált ennek az írásnak az apropójául. Az Egyesült Államokban nem egészen egy hete kezdődött az a turné, amelynek keretében a ma is aktív Obituary emléket állít a 35 évvel ezelőtt megjelent Cause Of Death című klasszikus albumuknak, ami konkrétan azt jelenti, hogy a texasi San Antonioból indulva bő egy hónapon keresztül harminc helyszínen játsszák el teljes egészében a lemez tételeit, ugyanakkor az alkalomhoz illő jubileumi újrakiadás és kapcsolódó exkluzív merch-termékekhez juthatnak hozzá a rajongók. Az Obituary zenekar eddigi tevékenységét ismerve várható idén egy európai kör is, mert ezek a floridai – immár a hatvanas éveiket súroló – srácok az elmúlt négy évtized egyik legaktívabb bandájaként vonultak be a metálzene történetébe, ez a lendületük pedig szerencsére mindmáig kitartott. Egy másik ok, hogy a minap került a tulajdonomba az a könyv – angolul Turned Inside Out a címe –, amely nem más, mint a hivatalos Obituary-biográfia, ami egy magamfajta rajongónak igazi kuriózum, ugyanis magyarra nem lett lefordítva valami miatt. David E. Gehlke munkája három évvel ezelőtt jelent meg, és mint ilyen, most már egyre nehezebb hozzájutni Amerikában is, de a bolygók szerencsés együttállásából kifolyólag nekem mégis sikerült, ezért ez az írás egyúttal kicsit erről a könyvről is szól a múltidézés mellett. 

Térjünk is a tárgyra, és lássuk, hogy miért különbözött az Obituary kezdettől fogva a Floridában kibontakozó death metál szcéna olyan ikonikus zenekaraitól, mint a Death, a Morbid Angel, a Deicide, az Atheist, vagy épp a Cannibal Corpse, amely ugyan nem Floridából származik, de a klasszikusnak számító első lemezeiket ők is a floridai Tampában, a Morrisound stúdióban vették fel, az azóta szintén legendaként aposztrofált Scott Burns hangmérnök és producer irányításával. Azzal a Scott Burns-szel, akit épp az Obituary fedezett fel még a debütáló lemezük, a Slowly We Rot készítése alkalmával, és amely Burns első death metál lemeze volt. Az album 1989-es megjelenését követően minden zenekar vele akart dolgozni, annak a sajátos és nyers hangzásnak köszönhetően, ami szinte rögtön a műfaj egyik legpregnánsabb jellemzőjévé vált, és ez valahol épp az Obituarynak köszönhető. A jelentős eltérés viszont abból fakad, hogy míg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján befutó death metál zenekarok többsége arra törekedett, hogy minél gyorsabb és technikásabb, hörgő énekkel telepakolt számokkal tarolja le a közönséget, addig az Obituary ösztönösen egy lassabb, grooveosabb hangzás mellett tette le a garast, amely nem utolsósorban az alapítótagok – John Tardy énekes és Donald Tardy dobos, valamint Trevor Peres ritmusgitáros – által gyerekkorban hallgatott zenei stílusokban gyökerezik. A banda történetét feldolgozó könyvben az érintettek elmondták, hogy floridaiként már a kezdetektől fogva nagy hatást gyakorolt rájuk a country és a southern rock, olyan zenekarok révén, mint az Alman Brothers vagy a Lynyrd Skynyrd, a súlyosabb zenék terén pedig az otthonuktól két saroknyira próbáló Nasty Savage, valamint a szintén a Tampa elővárosából, Brandonból származó Savatage jóvoltából merítették a kezdeti inspirációt. Ez a sajátos, sokkal inkább a középtempós, súlyos riffekre épülő hangzás azóta az Obituary védjegyévé vált, akárcsak John Tardy jellegzetes énekhangja, ami miatt kapásból felismerhető akármelyik Obituary-szerzemény. 

A szóban forgó jellegzetes hangzás viszonylag korán, a 35 évvel ezelőtt megjelent Cause Of Death című lemezen teljesedett ki, amelyről mai napig sokan úgy vélekednek – jómagam is ezt a tábort erősítem –, hogy ez a zenekar legjobb albuma. Figyelemreméltó teljesítmény, már csak azért is, mert a lemez készítésekor a tagok a húszas éveik elején jártak, és bár az első albumuk, az 1989-ben megjelent Slowly We Rot többnyire pozitív fogadtatásban részesült, a valódi sikert az 1990-es Cause Of Death hozta el az Obituary számára. Ekkor kezdtek komolyan számolni velük a zeneiparban, és ekkor szerződtették őket komolyabb turnékra, amiből kifolyólag Európába is eljutottak. A Turned Inside Out vonatkozó fejezetében a tagok egybehangzó visszaemlékezései szerint korántsem voltak felkészülve a hirtelen jött népszerűségre. „A zeneipar világával kapcsolatosan gyakorlatilag nulla tapasztalattal rendelkeztünk, mi ugyanazok a floridai srácok voltunk, akik a zene és a rajongók szeretetéért fogtunk bele ebbe az egészbe. Fogalmunk sem volt, hogy mi az a turnémenedzsment, ahogy egy rakás más dologról sem” – mondta el ennek kapcsán az ifjabb Tardy-testvér, Donald. Ezzel együtt vitathatatlan, hogy a zenekar ekkor indult el egy olyan úton, ami ma sem ért véget, ugyanakkor a lemez átütő sikere okán gyakorlatilag egyik napról a másikra vált az Obituaryból az extrém metál egyik legmeghatározóbb alakulata, amely mindmáig hatással van rengeteg zenekarra, a Cause Of Death albumra pedig zenetörténeti mérföldkőként szokás tekinteni. 

A legviccesebb ebben az egészben az, hogy egy adott pillanatban benne volt a pakliban, hogy ez a lemez el sem fog készülni. A munkálatok még 1989-ben, a Slowly We Rot megjelenése után kezdődtek, de nagyon rövid idő alatt a zenekar basszusgitáros, majd szólógitáros nélkül maradt. Daniel Tucker bőgősnek családi problémái miatt annyira hirtelen kellett távoznia, hogy a többieket még értesíteni sem tudta, de a nagyobb probléma Allen West szólógitáros kilépése volt, ugyanis az addig elkészült anyag fő dalszerzője volt. Ennek ellenére a srácok tovább folytatták a munkálatokat, és úgy voltak vele, hogy majd valahogy kialakul. Előbb sikerült egy új basszusgitárost találni Frank Watkins személyében (elhunyt 2015-ben), majd egy véletlennek köszönhetően James Murphy érkezett a szólógitáros posztjára. Murphy képzett zenész volt, aki a Death harmadik lemezén, a Spiritual Healingen játszott, de a Chuck Schuldinerrel való ellentétek épp ebben az időben csúcsosodtak ki, ezért távoznia kellett a zenekarból, viszont az Obituarynak ekkor volt a legégetőbb szüksége egy szólógitárosra. Utólag bebizonyosodott, hogy a lehető legjobb döntés volt (még ha rövid ideig is tartott az együttműködés), mert Murphy játéka nélkül a Cause Of Death biztosan nem lett volna az, ami. Scott Burns producer később ezt így foglalta össze: „Allen (West, az előző szólógitáros) úgy játszott, mint Kerry King és Jeff Hanneman, vagy akár Kirk Hammet. Tisztán death metál gitáros volt. Ezzel szemben James stílusa sokkal kifinomultabb volt. Vérbeli szólógitáros, aki által az Obituary egy teljesen új dimenzióba lépett a Slowly We Rot zenei világához képest.”

És ha már zenei világ, van itt egy másik nagyon érdekes vetület, mégpedig a John Tardy által meghonosított énekstílus. A Cause Of Death esetében az első dolog, ami feltűnő, hogy meglehetősen kevés az ének. Sokkal hangsúlyosabban vannak jelen a szólók és a riffek, míg az ének esetlegesen bukkan fel helyenként, teret engedve a zenének. Maga John Tardy ezt később úgy magyarázta, hogy tudatos döntés eredménye volt ez a megközelítés, mert egyszerűen úgy érezte, hogy egy zeneileg komplex dal esetében nem feltétlenül szükséges minden résznél hörögni, mert az inkább elvenne, mintsem hozzátenne a végeredményhez. „A Dying egy nagyon jó példa erre. A stúdióban, miután felénekeltem egy részt, a többiek odajöttek, hogy mit fogsz csinálni ezután? Azt válaszoltam, hogy semmit. Vagyis csak ennél az egy résznél lesz ének? Pontosan.” Az már csak hab a tortán, hogy az Obituary első két lemezén nem léteztek előre megírt dalszövegek, Tardy végig improvizált és azt énekelt, ami az illető számok hangulatához szerinte épp talált. Szokatlan technika, de a jelek szerint bevált, elég, ha csak a Chopped In Half című tételre gondolunk, ami mind a mai napig elmaradhatatlan az Obituary-koncertek műsorlistájáról, és talán a zenekar legismertebb számává vált az idők során. Majdnem annyira népszerűek még az olyan szerzemények, mint a címadó Cause Of Death, az Infected - itt különösen kiemelkedő James Murphy és Trevor Peres játéka, vagy a Body Bag, amelyek szintén közönségkedvenc nóták, amiket mindig jól esik egy rajongónak újrahallgatni. 

Külön történet az album borítója, ami Michael Whelan munkája, és eredetileg a Sepultura 1989-es Beneath The Remains klasszikusához szánták. A Roadrunner Records kiadónál viszont valaki úgy gondolta, hogy jobban fog találni a Cause Of Death-hez, viszont erről elfelejtette tájékoztatni a Sepulturát, akik végül egy másik Whelan-alkotással jelentették meg lemezüket. Erre a malőrre csak évekkel később derült fény, és az Obituary-biográfia előszavában maga Max Cavalera számol be újra az esetről, ami már szintén a metálzene történetének szerves részét képezi. Ha pedig David E. Gehlke művét kell néhány szóban jellemezni, akkor azt lehet mondani, hogy egy rendkívül alaposan dokumentált és precízen megírt munka, amiből az olvasó rengeteg háttérinfóval megspékelt sztorival lesz gazdagabb az Obituary történetével kapcsolatosan, a kezdetektől – amikor még Xcutioner néven futottak – napjainkig, rengeteg korabeli szereplő megszólaltatásával és gazdag fotóanyaggal. A Turned Inside Out egy valóságos időutazás, amiből kiderül, hogy az Obituary végig hű maradt gyökereihez. Sosem hagyták el Floridát, menedzserük továbbra sincs, lemezeiket most már saját kiadásban jelentetik meg, és egyfajta családi vállalkozásként működtetik a zenekart. John Tardy hajnalban saját maga válaszol a rajongói levelekre – tényleg –, amikor pedig szükséges, akkor a bandatagok közösen csomagolják és postázzák a rendeléseket. Az Obituary történetében létezik egy magyar szál is, mégpedig egészen hangsúlyos, ami szintén felbukkan a könyvben, és Gróf Balázs magyar képregényrajzolóhoz kapcsolódik, aki több klipet is rajzolt az Obituarynak, hozzájárulva ezzel a zenekar szélesebb körben történő népszerűsítéséhez. Gróf Balázzsal készült beszélgetésünk ITT olvasható.

John Tardy frontember a saját szerepéről az Obituary máig tartó sikerében meglehetősen visszafogottan nyilatkozik: „A valóság az, hogy sosem merült fel komolyan, hogy én legyek a banda énekese. Csak azért lógtam a srácokkal, mert a próbák nálunk otthon zajlottak. Arról volt szó, hogy beugrom addig, amíg találnak egy rendes énekest. A jelek szerint ez négy évtized alatt sem sikerült, így hát maradtam. Azt nem tudom, hogy Donald (Tardy) és Trevor (Peres) továbbra is keresik-e a megfelelő énekest, de ha igen, akkor abban tudok segíteni, hogy kiragasztok néhány hirdetést.” Valószínű, hogy ez most már nem szükséges, és remélhetőleg még hosszú ideig nem hagyják abba azt, amit mindeddig a végletekig hitelesen és alázattal képviseltek.