Doro, Obituary, Testament, vagy épp Rob Zombie – mind olyan nevek, amelyek jól ismertek a metálzene-rajongók körében. A zenén kívül van viszont még valami, ami közös kapcsolódási pont ezen – és még sok más magyar és nemzetközi – előadók vonatkozásában, ez pedig nem más, mint Gróf Balázs pécsi grafikus, akinek animációs klipjei sokmilliós megtekintésnél tartanak, ráadásul az említett zenekarok esetében Balázs munkái villámgyorsan leköröztek nézettség terén számos korábbi videót, amit valaha publikáltak. A számok önmagukért beszélnek, de ezen felül is figyelemre méltó mindaz, amit Balázs az utóbbi években az animációs videók terén alkotott, és aminek révén neve világszerte ismertté vált bizonyos zenészkörökben. A ma is szülővárosában, Pécsett élő és alkotó Gróf Balázzsal beszélgettünk.

– Kezdettől fogva világos volt számomra, hogy Gróf Balázs személyében egy metálrajongót ismerhetek meg. Erre a csevegésre készülve keresgéltem az interneten, keresve azt a kiindulópontot, ahonnan elindíthatjuk ezt a beszélgetést. Aztán rá is bukkantam: egy Obituary – Napalm Death – Dismember koncert Budapesten, valamikor 1992-ben. Meg is kérdezném, hogy végül sikerült autogramot szerezned az Obituary zenekar tagjaitól? Mert egy interjúban mesélted, hogy ott álltál sorban…

– Ja, és az elbeszélésből nem derül ki a történet vége? Nos, akkor elmondom most, hogy igen, sikerült, mégpedig nem is akárhogyan. Úgy kezdődött, hogy épp ment a Dismember szettje, amikor a tömegben felfedeztük Mitch Harrist (a Napalm Death gitárosa – szerk.), aki némileg szokatlan módon, strandpapucsban nézte a koncertet. Persze, el is kezdtük ott biztatni egymást a haverokkal, hogy menjünk oda gyorsan és kérjünk aláírást tőle, csak az volt a baj, hogy nem volt tollunk. Akkor én ajánlkoztam, hogy megyek és a hangosítóktól szerzek egy írószert. Biztosan emlékszel, akkoriban a PeCsa (Petőfi Csarnok) szabadtéri részén a keverőpult egy fakerítéssel volt elkerítve. Odamentem és elkezdtem egy baseball-sapkás figurának integetni, hogy adja már ide azt a tollat, ami a pulton hevert. Így integetve kommunikáltunk egy kicsit, aztán közelebb jött, hogy ideadja, ekkor pedig rájöttem, hogy a baseball-sapkás fickó nem más, mint John Tardy (az Obituary énekese – szerk.), csak nem ismertem fel, mivel a ma is legendásan hosszú sörényét teljes egészében valahogy begyűrte a sapka alá. Tehát adta magát a helyzet, és ott helyben meglett az autogram, egyébként meg Mitch Harristől is.

– Ezért irigyellek, nekem nem sikerült akkor aláírást szerezni, viszont van egy haverom, akinek igen, és aki hasonló tehetség birtokában van, mint te, ugyanis egy nagyon jó karikaturista, a különböző zenekarokról készült rajzai pedig nagyon sok, máig is tartó kapcsolatot eredményeztek a rockzenei világ meghatározó szereplőivel. Ugyanez hatványozottan igaz a te esetedben, hisz te azóta már két videót is összehoztál az Obituarynak, amire még visszatérünk, de most mesélj egy picit, hogyan is kezdődött nálad ez a rajzolás?

– Úgy kezdődött, mint bármelyik átlagos gyerek esetében, amikor először három-négyévesen a kezébe adnak egy ceruzát, vagy filctollat, esetleg zsírkrétát, és akkor azzal elkezd rajzolgatni. Nálam azért nem apadt el ez a rajzolási kedv, mert az apukám elvitt a moziba még azelőtt, hogy olvasni tudtam volna, és megnéztem a Csillagok háborúját, amiben az volt az érdekes, hogy a film feliratos volt, tehát gyakorlatilag egy szót sem értettem abból, hogy mi történik. Viszont mai napig emlékszem – négyéves lehettem akkor –, hogy nem is volt számomra igazából lényeges, hogy mi a konkrét sztori, hanem sokkal inkább a film képi világára koncentráltam, amiből egyébként kb. a cselekmény lényegét is sikerült megértenem. Ami viszont a legfontosabb, hogy ez a látványvilág olyannyira lenyűgözött, hogy hosszú időre meghatározó volt a fejlődésem szempontjából, másrészt meg nem is volt kérdés, hogy rajzolni fogok, mégpedig olyasmit fogok rajzolni, amit akkor a moziban láttam, mindenféle furcsa lényeket, robotokat, azt a fajta bolygóközi perspektívát. A nyolcvanas évek elején jártunk, ezért más lehetőség nem nagyon volt, mint emlékezetből megrajzolni ezeket a dolgokat. Idővel persze megjelent azért némi képi segítség, voltak Magyarországon filmes lapok, ahol láthattam fekete-fehér fotókon a film egyes jeleneteit, meg hát lehetett már kapni akkoriban a Pif című francia képregény-magazint is, amelyben időszakosan megjelent egyfajta melléklet, ami a Star Wars első és második részéből ragadott ki részeket, így jobban meg tudtam figyelni ezt a képi világot. Egyébként fél év leforgása alatt láttam moziban a Csillagok háborúja-trilógia első két részét, aztán ’84 januárjában láttam egy műsormagazinban, hogy ősszel Magyarországon is mozikba kerül a harmadik rész, A Jedi visszatér. Hát, azokra a hónapokra még ma is úgy emlékszem, mint életem leghosszabb várakozási időszaka, viszont ezalatt előre megrajzoltam, hogy mi lesz ebben a harmadik részben.

– Na és találkozott a te elképzelésed a film cselekményével?

– Helyenként igen, helyenként nem. Az első két filmben már jól megismert figurákat mozgattam meg a saját fantáziám alapján. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit ennyire megtalált ez a franchise, hisz tulajdonképpen itt egy nemzedéki, ha úgy tetszik, akkor egy X-generációs élményről beszélünk, legalábbis az első trilógia kapcsán.

– Mikor kezdtél el olyan képregényeket rajzolni, amelyek már szélesebb körben is elterjedtek?

– 1988-ban, 12 éves koromban gondoltam egyet és elküldtem egyik munkámat a Well magazinnak, ami akkoriban egy angolul tanuló magyar diákoknak szóló lap volt, országos szórással. Én amúgy 1984 óta tanultam angolul, ezért is került a kezembe ez a magazin, másrészt akkorra már nagyon sok képregényt rajzoltam, de ezek a fióknak készültek. Tehát beküldtem ezt a képregényt, ami után nem történt semmi, válasz sem érkezett tőlük. Aztán két évre rá, épp az Alföldön látogattam meg egy unokatestvéremet, akinél ott volt egy haverja, aki a bemutatkozást követően mondta, hogy ja, hát ismerem a neved, most jelent meg a képregényed a Wellben. Mire teljesen elképedtem és rohantunk is az újságárushoz magazint vásárolni, amiben tényleg ott volt a képregényem. Ráadásul nagyon jó fejek voltak, mert a két év alatt jutott idejük kijavítani a kis nyelvtani hibáimat a szövegbuborékokban, szóval ez a története az első képregényemnek, amit az egész országban láthattak az olvasók. Aztán elmentem a gimibe 14 évesen, ahol jöttek egy nap a folyosón a harmadikosok és árulták az iskolaújságot. Fúj Magazin volt a címe, 9 forint 90 fillér volt az ára. Vettem egyet, kinyitottam és ahogy lapozgattam, megláttam, hogy van benne képregény. Önkéntelenül fölkiáltottam: „Hát én ennél sokkal jobbat tudnék csinálni!” Ezt meghallották a harmadikosok, és mondták, jó, akkor hozd be a szerkesztőségbe a képregényed, aztán majd eldöntjük, hogy tényleg jobb-e… A következő lapszámban már az én képregényem jelent meg. De, ami ennél is fontosabb, hogy így ismertem meg Papp Andrást, aki később az Esti Pécsnek lett a főszerkesztője, ahol 1996-ban elindult a Flinter című képregénysorozatom. Később ez a lap beolvadt az országos Est-médiába – Pesti Est és különböző mutációi minden megyeszékhelyen –, így egyre több városban jelentek meg különböző képregényeim. Végül a Pesti Esttel leszerződtem 2001-ben. Nagyjából tíz éven át ez egy remek időszak volt számomra képregényrajzolóként.

– Mikor készítetted az első animációs videóklipet?

– 2001-ben megjelentek a szigetvári Persona Non Grata zenekarból a fiúk és közölték, hogy Balázs, te fogsz nekünk videoklipet csinálni. Ez nagyon jó – feleltem, – de hogyan, mivel, mivel nekem még számítógépem sincs. Azt mondták, hogy ők emiatt nem aggódnak, elég ügyesnek gondolnak engem, meg fogom én azt oldani. Véletlenül tényleg szembejött a technika pár hónappal később, úgyhogy végül vettem is számítógépet és azon csináltam meg a klipet. A PNG bár folyamatosan koncertezett Nyugat-európai klubokban, de nem igazán került a magyar zenei televíziók fókuszába, YouTube se létezett még, nekem viszont ez egy jó tanulási folyamat volt. Ez a klip lett a diplomamunkám az egyetemen. A következő videót viszont már a Heaven Street Sevennek készítettem, ezt már nyomták az MTV-n is.

– A kezdetektől mostanig viszont igencsak figyelemreméltó utat jártál be, mára Gróf Balázs neve világszerte ismertté vált bizonyos zenészkörökben. Ha jól tudom, az első nemzetközi munkád az Obituary zenekarnak készült, akiknek végül két klipet és több reklámvideót is csináltál. Hogy sikerült ezt az együttműködést tető alá hozni?

– Már 2008-ban, az első Blind Myself-klipem láttán megkérdeztek, hogy mennyiért csinálnék nekik egy klipet, de végül csak 2014-ben tudtunk megalkudni. Addigra már úgy voltam vele, hogy igazából tök mindegy, mennyiért csinálom meg az első klipemet egy nemzetközileg ismert zenekarnak, csak legyek már túl ezen a lépcsőn és lássuk meg, mi lesz belőle. Boldog voltam, amikor láttam a különböző külföldi cikkeket róla, a nézettség meg folyamatosan nőtt, olyannyira, hogy rövid idő alatt ez lett a zenekar legnézettebb klipje a valaha megjelent összes közül.

– Értsem úgy, hogy az Obituary révén akkor más ajtók is nyíltak a nemzetközi karrier tekintetében?

– Kicsit híres, közepesen híres és nagyon híres zenészek vagy a menedzsmentjük is megkeresett engem a két Obituary-klip láttán 2017-re. Ha csináltam egy klipet egy bizonyos zenekarnak, akkor az ugyanahhoz a lemezkiadóhoz szerződött előadók könnyebben elérhetővé válnak. 2020-ban készítettem egy klipet a Testamentnek, akik a Nuclear Blast kiadónál vannak, és pont akkoriban olvastam valahol, hogy Rob Zombie is épp oda szerződött.

Azonnal szóltam a kiadónak, hogy mutassák meg Rob Zombie-nak a munkáimat, mert szívesen dolgoznék neki. Kétszer is láttam őt koncerten, miután nagy nehezen átjött Európába a 2010-es évek elején. Legnagyobb meglepődésemre egyszer csak rám írt, hogy látta a melóimat, tényleg dolgozhatnánk együtt. Végül nem csak klip lett a közös munka eredménye, hanem reklámvideó is, de még a Munsters című filmjébe is csináltam háttéranimációt egy jelenethez. Két turnén is az óriás-kivetítőkön futtatta az animációimat. A Shake Your Ass-klip megnyerte a legjobb animáció díját a Magyar Klipszemlén 2022-ben. Ráadásul ez 14 hónappal azután jelent meg, hogy kijött a lemez, mégis ezt nézték meg a legtöbben az összes klip közül, amit Rob Zombie ehhez a lemezhez publikált.

– Átlagosan mennyi időbe telik egy ilyen klipnek az elkészítése?

– Viszonylag rövid idő alatt is el tud készülni, abban az esetben, ha a zenekar nem ragaszkodik mindenáron egy komplett történet elbeszéléséhez. Az Obituary-klipek ilyenek voltak. Azok tulajdonképpen zene nélkül is megállnák a helyüket, mert elmondanak egy-egy történetet. Sőt, a két klip összerakva meg pláne elmond egy történetet, mert az egyik a másiknak a folytatása. Egy történet nélküli klip jóval hamarabb megvan – és nem mellesleg nem is kérek érte annyit, mint egy sztoriklipért.

– Ha már az anyagi részét is szóba hoztad, akkor megkérdezem, hogy jelenleg mennyire mutatkozik igény az előadók részéről, hogy animációs klipeket rendeljenek tőled? Manapság már rengeteg eszköz áll rendelkezésre egy videóklip elkészítéséhez, persze, az már más kérdés, hogy milyen minőségű lesz a végeredmény…

– Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy az első Covid-év, a 2020-as hozta a legtöbb klipes munkát nekem, amióta csak klipeket csinálok. Ekkor egyetlen év alatt öt klipem jött ki, valószínűleg akadt köztük olyan is, ami azért született meg, mert hagyományos forgatásra épp nem nagyon volt lehetőség a járványügyi korlátozások miatt. Azt, hogy a mesterséges intelligencia mekkora konkurenciát fog jelenteni a magamfajta rajzfilmeseknek, animátoroknak, meg majd pár év múlva tudjuk igazán megválaszolni…