Számos politikai elemző és publicista siratja a szabályokon alapuló nemzetközi rendet és Donald Trumpot teszi felelőssé a kialakult rémisztő helyzetért. Arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Államok elfogta Maduro venezuelai elnököt, bejelentette igényét Grönlandra. Trump elnök pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy figyelmen kívül hagyja a nemzetközi normákat, és kész akár erővel is érvényt szerezni Amerika érdekeinek. Amerika mindenek előtt...

Francis P. Sempa amerikai politológus viszont megkockáztatja, hogy a szabályokon alapuló nemzetközi rend valójában sosem létezett, ezért Trump elnök, bármilyen okos, körmönfont vagy ördögi is lenne, nem is tudná felszámolni. Állításának igazolására arra hivatkozik, hogy „a béke és a jólét állítólagos aranykorát valójában vérontások jellemezték.”

Sempa azért szólalt meg az American Spectator magazinban, mert dühítette, hogy amerikai politikai elemzők és publicisták, köztük Hal Brands, a Johns Hopkins Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Főiskolájának tudósa azt állította, hogy a világ fokozatosan eltávolodik az 1945 utáni korszak „liberális nemzetközi rendjétől”. Brands szerint egy minden eddiginél „kegyetlenebb korszakba” léptünk, ahol a „nyers erő” fontosabb, mint a szabályok.

Brands Trumpot okolja a liberális világrend „lebontásáért”, azzal vádolva az amerikai elnököt, hogy megveti az 1945 utáni rendet, amelyet Brands „viszonylag humánusnak és felvilágosultnak” ír le: „az 1945 utáni világrend a béke, a jólét és a szabadság terjedésének aranykora” volt. Ám most Trump miatt (bár Kína és Oroszország is részben felelős) „a legfontosabb normák és elvek felbomlanak”.

„Brands cikke bizonyítja, hogy még a jól képzett emberek is néha rózsaszín szemüvegen keresztül nézik a történelmet és a világot. Brands úgy tűnik, hogy egy atlantista buborékban él és gondolkodik, ahol 1945 óta a nagy kérdéseket nem vas és vér dönti el, ahogy Bismarck fogalmazott, hanem nemzetközi szabályok és globális kormányzás. Vessünk egy közelebbi pillantást az 1945 utáni liberális rendre, amelyet Brands humánusként és felvilágosultként mitizál” – írja Francis P. Sempa. Aki aztán felidézi, hogy ez az a korszak, amikor Sztálin számos kelet- és közép-európai nemzetet annektált, egész népeket deportált a szovjet ellenőrzés alá, gulágtáborokat töltött meg feltételezett politikai ellenségeivel, leeresztette a „vasfüggönyt”, a kontinens felét elzárva, szárazföldi blokádot vezetett be Nyugat-Berlinben, megszállta Ausztria és Észak-Irán egyes részeit, és támogatta a kommunista pártokat Európa- és Ázsia-szerte. A „béke és jólét” aranykora magában foglalta a véres és pusztító polgárháború újjáéledését Kínában, amely több millió ember életét követelte; a koreai háborút, amely kétmillió ember életét oltotta ki; az indokínai háborút, amely 1,2 millió katona és civil életét törte ketté; az amerikai beavatkozást Iránban, Guatemalában és Libanonban; a szovjet katonai fellépést Magyarországon, a szuezi válságot, Franciaország vereségét Algériában; Castro diadalát Kubában; a hatnapos háborút a Közel-Keleten; a szovjet fellépést Csehszlovákiában; Pol Pot népirtását Kambodzsában; a szovjet inváziót Afganisztánban; a nemzetközi terrorista szervezetek (PLO, IRA, ETA, Vörös Brigádok, Baader-Meinhof banda, Shining Path, Tupamaros) felemelkedését; az iráni–iraki háborút; a Tiananmen téri mészárlást; Szaddám Huszein kuvaiti invázióját és az öbölháborúkat; az etnikai tisztogatásokat a Balkánon; a 9/11-es terrortámadásokat és a globális terrorizmus elleni háborút.

„Kell folytatnom?” – kérdezi Sempa. – „Donald Trumpnak semmi köze nem volt ezekhez az eseményekhez…”

Elemzése végén Bismarck néhai német birodalmi kancellárt idézve, utal arra, hogy a nemzetközi politika mindig is az érdekekről és a nagyhatalmi rivalizálásról szólt, és a fontos kérdésekben mindig is az erő döntött.

De vajon ebből az következik, mint azt néhányan remélik, hogy Trump politikája csak stílusában különbözik az elődeiétől, lényegét tekintve azonban nem? Robert Kagan politológus szerint sajnos nem így áll a helyzet. A neokonzervatív elemző az Atlantic magazinban publikált friss elemzésében elismeri, hogy a szabályok uralta világrend valójában az Egyesült Államok hegemóniáját jelentette, Washington azért viselkedett globális csendőrként, mert érdekében állt. De Kagan attól tart, hogy Trump lemond erről a szerepről, és a világ jelentős részét átengedi Kínának és Oroszországnak. Kagan utópista illúziónak tartja a reményt, hogy a multipoláris világ békésebb lesz.

A Trump-kormány nemzetbiztonsági stratégiája hivatalossá tette: az amerikai dominanciájú liberális világrendnek vége. Nem azért, mert az Egyesült Államok anyagilag képtelennek bizonyult volna fenntartani azt, inkább azért van vége, mert az Egyesült Államok úgy döntött, hogy többé nem kívánja betölteni a globális biztonság fenntartásában betöltött, történelmi szerepét.

Az emberiség a második világháború óta a legveszélyesebb világba lép, amelyben a hidegháború gyerekjátéknak, a hidegháború utáni világ pedig valóságos paradicsomnak tűnik majd. Ez az új világ nagyon hasonlítani fog az 1945 előtti világra, több nagyhatalommal, terjedő versenyekkel és konfliktusokkal.

A 19. századi többpólusúság mai megfelelője egy olyan világ lenne, amelyben Kína, Oroszország, az Egyesült Államok, Németország, Japán és más nagy államok legalább évtizedenként egyszer valamilyen kombinációban nagy háborút vívnának – újrarajzolva a nemzeti határokat, lakosságokat kitelepítve, megzavarva a nemzetközi kereskedelmet és pusztító mértékű globális konfliktus kockázatát vállalva. Ez volt a világ, ahogyan 1945 előtt évszázadokig létezett. Azt hinni, hogy egy ilyen világ soha nem térhet vissza, a legmagasabb fokú utópizmusnak tűnik.

Pontosan azért, hogy elkerüljék ezt a konfliktusok körforgását, a két világháborút átélt amerikai generációk lefektették az amerikai vezetésű liberális világrend alapjait. Ők voltak az igazi realisták, mert nem áltatták magukat a többpólusúsággal kapcsolatban. 1945 után ahelyett, hogy újra létrehozták volna a többpólusú rendszert, az Egyesült Államokat globális hatalommá alakították, amelynek feladata nemcsak saját biztonságának, hanem a világ biztonságának megőrzése is volt. Ez azt jelentette, hogy meg kellett fékezniük a regionális hegemónok felemelkedését, különösen Európában és Kelet-Ázsiában. Ezt nem azért tették, mert az Amerikai Egyesült Államok képére akarták átalakítani a világot, hanem mert rájöttek, hogy a modern világ olyan módon kapcsolódik össze, hogy az végül úgyis belerángatja az Egyesült Államokat az eurázsiai nagyhatalmi konfliktusokba.

Mindez most véget ér. Trump nyíltan ünnepelte a nagy alkunak a végét. Kormánya arra szólította fel az európaiakat, hogy 2027-re készüljenek fel saját védelmük átvételére, és javasolta, hogy a szövetségesek és stratégiai partnerek, köztük Japán, Tajvan és Dél-Korea, fizessenek az Egyesült Államoknak a védelemért. Mindeközben az amerikai nemzetbiztonsági stratégia Oroszországot és Kínát nem ellenségnek, még csak nem is versenytársnak tekinti, hanem partnereknek a világ felosztásában. Trump stratégiája egy többpólusú világot támogat, amelyben Oroszország, Kína és az Egyesült Államok teljes dominanciát gyakorolhatnak saját érdekszféráikban.

Évtizedeken át a világ nagy része támogatta az Egyesült Államokat, amely általánosan elfogadott morális elveknek megfelelően igyekezett eljárni, és elfogadta Amerika hatalmát, hibái és tévedései ellenére is, pontosan azért, mert nem kizárólag szűk önérdekből cselekedett.

Ez a korszak véget ért. Talán jó is, hogy a jövőt nem ismerjük...

(Nyitókép forrása livelaw.in)