Megszólalt a héten, az orosz-ukrán háború kitörésének negyedik évfordulóján a Kárpáti Igaz Szóban több olyan gyökeresen eltérő élethelyzetben levő kárpátaljai honfitársunk, akinek a sorsát meghatározó módon befolyásolta a 48 hónapja tartó háborúskodás és vallott arról, hogy 2022. február 24 óta mi volt a leginkább megrendítő személyes élménye.

 „2022. február 24 az élet kettévált – békés és háborús időkre. Attól a naptól kezdve sokak számára nem egyszerűen megváltoztak a mindennapok, hanem végérvényesen más irányt vett az életük. Volt, akit egy hajnali robbanás ébresztett rá a valóságra. Volt, aki gyermekekbe próbált lelket önteni, miközben őt is a bizonytalanság gyötörte. Egy gyászoló anya már csak a fiai sírját látja lakása ablakából. És volt, aki akkor értette meg igazán, mit jelent a háború, amikor eltűnt a mosoly az emberek arcáról. Vannak, akik távolról gyászolják elhunyt szeretteiket.”

Az orosz-ukrán háború negyedik évfordulójára tematikus lapszámot jelentetett meg a héten az ungvári Kárpáti Igaz Szó, melyben többen és több nézőpontból közelítették meg ezt a szomorú mérföldkövet – ennek a címlapjáról származik az idézetünk. A négy esztendeje tartó vérontást és annak következményeit Kárpátalja magyar közössége éppúgy megszenvedte és megszenvedi, mint minden más lakója a putyini agresszióval orvul megtámadott országnak.

A félelem, a bizonytalanság, a veszteségmegélés és a túlélni akarás 1462 napjának mindegyike a második világháború óta nem tapasztalt próbatételeket hozott a kárpátaljai magyarok számára. Persze voltak e napok között viszonylag könnyebben elviselhetők, de sajnos bőven akadtak köztük félelemkeltőek meg szörnyűek is. Az évforduló arra késztette a Kárpáti Igaz Szó redakcióját, hogy e számában Négy év legmegrázóbb emlékei címmel egy interjúsorozatot is közreadjon. Ebben az elmúlt négy év leginkább megrázó tapasztalatát osztja meg az olvasóval mindegyik vallomástevő.

Közülük elsőként egy fiát elveszített édesanyával, a császlóci Gyurik Máriával folytatott dialógust emelném ki, akinek fia Mihály 36 éves volt, amikor tavaly novemberben elesett a harcokban. Súlyosan beteg édesanyja gondozójaként járt volna neki a felmentés a katonai szolgálat alól, de ő félt belépni a hadkiegészítő parancsnokság ajtaján, ezért inkább bujkált – mondja el a gyászoló anya. Pedig akár alakulhatott volna teljesen másképp a sorsa, amiről szintén ő számol be:

„Mondták neki, hogy csak jelentkezzen be, mutassa meg a papírt. De ő azt mondta: „Anyu, nem megyek, mert elvisznek.” Félt, hogy elfogják. Aztán egyszer kiment az ungvári bolhapiacra, és ott megfogták. Beültették az autóba, bevitték a toborzóközpontba, másnap reggel pedig már vitték is tovább.”

Mihályt 2025 júliusában vitték el, és november 13-án érte halálos találat. Az aggódó édesanyját előbb arról értesítették, hogy a fia eltűnt, majd néhány nap múlva következett a bizonyossággal való szörnyű szembesülése: DNS-mintát kértek tőle egy holttest azonosításához, s a teszt pozitív lett – így aztán minden addigi reménye elveszett.

Amivel Gyurik Mária a mondandóját zárja, az szintén szívbemarkolóan megindító:

„Elhozták a ruháit, minden csupa vér volt. Nem akartam megnézni. Nem akartam látni. Azt sem mondta meg senki, pontosan hogyan halt meg, kivel volt, mi történt ott az erdőben. Csak annyit tudok, hogy kiküldték őket, és többé nem jött haza. Most már itt van a közelemben. Ha kitekintek az ablakon, látom a sírját. Legalább tudom, hogy jó helyen van. Nekem ez számít. És annak örülök, hogy van reményünk a feltámadásra. Hiszem, hogy egyszer majd találkozunk a szeretteinkkel. Én csak ennek örülök, ez tart életben.”

A Magyarok Kijevi Egyesületének elnökhelyettese számára egyértelműen a háború kitörése volt és maradt mindmáig a legfelkavaróbb emlék – derül ki egy másik interjúból. Berdár Szilvia konfessziójából előbb egy hosszabb, önmagáért beszélő drámai részletet adok közre:

„Míg élek nem felejtem el az első napokat. Már a levegőben volt, hogy esetleg kitörhet egy háború, a túlélő csomag bekészítésére is figyelmeztettek, de a környezetemben senki nem hitt benne, hogy a 21. században, Európa közepén lehetséges ilyen. 24-én reggel ébredés után felmentem a közösségi csoportokba és szembesültem a valósággal. Sokkot kaptam. Tanácstalan voltam, nem tudtam gondolkodni. Egyedül Kijevben, egy 8. emeleti lakásban… Kinéztem az ablakon, már pakolták a bőröndöket az autókba, a kutyát, a macskát… Mindenki menekült. Felhívtam a barátnőmet, hogy mitévő legyek, aki felajánlotta, hogy menjek át hozzájuk. Ők egy zárt, őrzött lakónegyedben laktak az ex-katonatiszt férjével, volt pincéjük is. Két órát vártam, amíg kijött a taxi. Leállt a tömegközlekedés, zárva maradtak az üzletek, zárolták a bankautomatákat, megjelentek a tankok, a felderítő osztagok, kijárási tilalmat vezettek be. A Kijevből kivezető Győzelem sugárúton rossz volt látni a hosszú sorokban álló autókat, aki tehette, menekült. A barátnőmnél folyamatosan néztük a tévét a hírek miatt.

Az egyesületünk elnöke azt ajánlotta, ha ki akarok jutni a fővárosból, hívjam fel a riporter K. Debreceni Misit, aki éppen a székházban forgatott előtte való nap, hátha velük el tudok jönni. De kiderült, hogy ők már elindultak a magyar nagykövetség konvojával. A vonatokra egyáltalán nem lehetett feljutni, egyre sem, mindenki felült az elsőre, amelyikre felfért, csak nyugatra tartson. Ezután telefonáltam én is a nagykövetségre, ahol azzal biztattak, hogy lesz még evakuálás. Ha szólnak, egy-másfél órán belül késznek kell lennem. Március 1-jén reggel hívtak, hogy fél 9-re legyek a nagykövetségnél maximum egy poggyásszal. Összecsomagoltam a legfontosabb személyes tárgyaimat és másnap éjjel 11-kor, 36 órás út után érkeztem meg Ungvárra egy tíz kocsiból álló konvojjal. Mivel addigra már eltávolították az összes útjelzőtáblát – a GPS sem működött, úton-útfélen ellenőrző pontok lassították a forgalmat –, körülményesebb volt a haladás. Hol mellék-, hol földutakon mentünk, amerre irányítottak bennünket az első autóból. Hmelnyickijben egy szanatóriumban éjszakáztunk. Másnap reggel tovább indultunk és késő este érkeztem haza Ungvárra.”

A Big Bróker biztosításközvetítő cég ügyvezető igazgatójaként dolgozó Berdár Szilvia, mint mindenki más, maga is azt hitte, néhány nap alatt véget ér a konfliktus, de nem így történt. 2022 szeptemberében tért vissza az ukrán fővárosba és azóta is ingázik Ungvár és Kijev között. Legfrissebb élményeit így összegzi: „Most épp két hete voltam ott, ilyen Kijevet még nem láttam. A város egyes kerületeiben sötétség uralkodott, ilyen szintű áramszünetekkel eddig nem találkoztam. Az ottani lakásomat is feladtam. Az áramkimaradások miatt rendkívül nehézkes a közlekedés, nem jár a villamos, a troli, nem tisztítják a járdákat, minden csúszós, jeges…”

Kutuzaki-Puskás Judit, a Mikolajivi Magyar Kulturális Szövetség elnöke annak a városnak a lakója, amelyik a frontvonaltól mindössze 60 kilométerre húzódik és a háború kezdete óta folyamatos célpontja az orosz támadásoknak. A polgári infrastruktúrát érő csapások nem ritkulnak, ő pedig a város többi lakójával együtt immár négy éve rakéták és dróntámadások között éli a mindennapjait. Az ő emlékezetébe is kitörölhetetlenül a háború első napja, 2022. február 24-e égett bele:

„Négy éve hajnali öt órakor robbanások zaja ébresztett minket, mint később kiderült a közeli katonai repülőteret bombázták le az oroszok – emlékezett vissza. – Tudtuk, hogy kitört a háború. Ezt követően nyolc hónapon keresztül szinte folyamatosan lőtték a várost az oroszok. – Eleinte lementünk a ház alatti óvóhelyre. Voltak olyan időszakok, amikor átvirrasztottuk az éjszakákat. A hetedik emeleti lakásunkban minden este úgy feküdtünk le, hogy elbúcsúztunk egymástól. A rakéták szó szerint a házunk felett húztak el. Nem tudtuk, reggel találkozunk-e még. A legmeghatározóbb emlék a háború első napjaihoz kötődik. Egy rakéta egy közeli ismerősünk lépcsőházába csapódott be, a romok maga alá temették az asszonyt. Meghalt.  Ezt a veszteséget a mai napig nem tudtuk feldolgozni.”

Arra a kérdésre, mi a legnehezebb: a fizikai veszély vagy a kiszámíthatatlanság, Judit habozás nélkül válaszol:

 „A bizonytalanság. Minden nap úgy élünk, hogy nem tudjuk, mi lesz holnap”. Beszélgetésünk idején is légiriadó volt a városban. A napokban vízért ment – mivel hónapok óta nincs vízszolgáltatás a házukban –, amikor villamosmegállóba csapódott egy Sahed drón, (iráni gyártású cirkáló lőszer – szerk. megj.) mindössze két megállóra tőlük.”

A vele folytatott kérdezz-felelekből megtudjuk: bár sokan elhagyták a várost, ő maradt, mert „A családom itt tart, és a munkám.”  Egy helyi klinikán dolgozik, ami sebesülteket is ellát. „Kárpátaljai katonákat is kezelünk. Sokan vannak.” – mondja el.

Lélekbemarkoló az is, ahogyan zárul a vele folytatott diskurzus: „Arra a kérdésre, mi változott meg négy év alatt, hosszabb csend után válaszol: Mindenki megváltozott. Elég végigmenni az utcán. Nincs már az a mosoly, nincs az az öröm, ami régen volt. Az emberek arcán ott van a háború. Gondterheltek, bánatosak. Ez a csendes, lassú lelki erózió talán még pusztítóbb, mint a robbanások. Belefáradtunk a háborúba, már nagyon várjuk, hogy vége legyen”

Kárpátalja viszonylag még mindig a béke szigete, de itt is érződnek a háború terhei. Időről időre megszólalnak a légiriadót jelző szirénák és szinte nem telik el úgy nap, hogy ne érkezne gyászjelentés a frontról. A KMKSZ-től származó, két nappal ezelőtti információk szerint már 97 magyar áldozata van a háborúnak, közülük csak Beregszászból és vonzáskörzetéből eddig 41-en veszítették életüket.

Ilyen dermesztő körülmények közepette, bármennyire meglepő, „a reménynek is vannak képei”. Ez derül ki abból az interjúból, amelyben egy kárpátaljai református lelkipásztor nemcsak az elmúlt négy esztendő számára legmegrázóbb emlékét idézi fel, hanem azt a közösségi hozzáállást, amit gyülekezetében csak a hit megtartó ereje tesz lehetővé. Ugyanis Dénes-Zsukovszky Elemér, a borzsovai lelkipásztor a híveivel együtt a háborús időkben… templomot is felújított.

A tiszteletes a legmegindítóbb háborús élményét 2024-nek egy októberi napjához köti – olvashatjuk az Ékszerdoboz a háború árnyékában alcímet viselő interjújában. Hogy miért épp ez a nap ívódott be kitörölhetetlenül az emlékezetébe, arról így számol be:

„Egy gyülekezeti alkalomra készültünk. Reggel azonban kiderült, hogy a gondnokukat bekísérték a toborzó irodába »adategyeztetésre«. Azonnal felkerekedtem, hogy elmenjek érte. Odabent nyugtattak, hogy csak papírmunka, mindjárt rendeződik, mert lennie kell felmentésnek. A férfi papírjai viszont nem voltak rendben, mert kiderült, hogy a felesége hiába a születésétől fogva rokkant, mint ahogy az általában lenni szokott itt Ukrajnában, ezt korábban nem vették nyilvántartásba, a háború kirobbanását követően pedig már a bürokrácia miatt kifejezetten problémás volt ezt »kijárni«. De azt mondták, minden rendben lesz. Hazajöttem. Pár órával később jelezték, hogy mégsem lesz minden rendben, el fogják vinni a kiképzőközpontba.”

A feleséggel nekiindultunk még egyszer a városnak, beengedtek, de csak rácson keresztül beszélhettek, sírva, ugyanúgy, mintha börtönben lettünk volna. Sosem felejtem el azt a jelenetet.”

A tiszteletes és az elhurcolt neje nem adta fel a küzdelmet, ami ebben az esetben végül nem az általában jellemző kudarccal zárult, hanem épp ellenkezőleg, pozitív fordulatot vett. Persze az is igaz, az előjelek eredetileg nem utaltak kedvező végkifejletre:

„17 napig volt oda Rivnében. Alig tudtunk kommunikálni vele. A gyülekezetet is megviselte. A negyvenes éveiben járó férfi két fiúgyereket hagyott otthon a rokkant édesanyával, és senki nem tudta, mi lesz… Aztán csoda módon sikerült hazahozni, a feleségének elrendeztük a papírjait. Ugyanabban a farmernadrágban és kapucnis felsőben jött haza, mint amiben bő két héttel azelőtt elment… Megrázó volt. Ez ráébresztett arra, hogy a háborúban van, amikor még a pénz sem ér semmit…”

Az interjú folytatásában a borzsovai református nyáj pásztora előbb arról szól, hogy a megpróbáltatások napjaiban egy percre sem lett úrrá gyülekezetében a lemondás, vagy pedig az önzés, a hívei mindig példamutatóan viselkedtek. Ezt követően mondja el, hogy mi valójában ennek a másfél ezres, csaknem színtiszta magyar településnek az a bizonyos ékszerdoboza, amire az interjú címében visszaköszön:

„Közben a háború »felerősít« régi töréseket is: magányos idősek maradnak egyedül, betegségek mellett nincs, aki fogja a kezüket.

A Halábor-borzsovai szociális konyhán keresztül próbálnak segíteni. Mégis, a reménynek is vannak képei. A lelkipásztor menekültekkel közös ünnepekre emlékszik, amikor gyerekekkel és idősekkel »a hit, a remény és a szeretet fáit« ültették el. És ott van a templom: a felújítás szinte a háború kezdetével egy időben indult, munkát és biztonságot adott a helyben maradóknak. Ma már kívül-belül megújult – »ékszerdoboz« – így nevezik. »De az akkor lesz igazán ékszerdoboz, ha lesznek benne emberek« – teszi hozzá Elemér, mert a legdrágább kincs szerinte az emberi élet.”

Az interjú vége egy olyan tanúságtétel, ami meggyőzően hitelesíti az eddig elmondottakat:  

„A remény nálam nem azt jelenti, hogy holnap minden jobb lesz. Inkább azt, hogy a javulást nem »más emberektől« vezetőktől kell várni, hanem magunkban kell elkezdeni. Ahhoz, hogy változzon valami, nekünk is változni kell. És hogy a legnagyobb sötétségben is lehet úgy élni, hogy a másiknak könnyebb, kellemesebb legyen mellettünk. Én a böjt kapcsán most ezt a célt tűztem ki maga elé, hogy ne a reménytelenség mondatait ismételgessem, ne azt sugározzam, hogy kész, vége mindennek, nincs kiút, hanem mondjak valami jót, ami köré oda tudnak gyűlni az emberek és feltöltődni belőle.”