Életművéért és Marosvásárhely fejlődéséért végzett munkája elismeréseként dr. Hollanda Dénes professzor vehetett át idén Marosvásárhelyen a Bernády-emlékplakettet. Az októberben megszervezett Bernády Napok gáláján a díj átvételekor azt mondta, ez a mostani kitüntetés a legkedvesebb, és talán az utolsó, amelyet kapott. Birtokában van már a Magyar Köztársaság Érdemrendje, Arany János-érem az MTA-tól, Bocskai István-díj a Sapienta EMTE-től és a Tudomány Erdélyi Mestere-díj is. 2002-ben Marosvásárhely díszpolgárává avatták.  A Bernády-emlékplakett átvételét követően beszélgettünk Hollanda Dénessel. Szó esett arról, hogy miért tartotta fontosnak a magyar nyelvű egyetemi oktatást, hogyan lehetett leküzdeni az akadályokat, és milyen terveket dédelget most. 

– Mit érez ilyenkor, amikor az a város tünteti ki, ahol ilyen hosszú ideig élt és dolgozott?

– Én soha életemben nem azért dolgoztam, hogy kitüntetést kapjak. Őszintén szólva, és nem szeretnék megsérteni senkit, de én nem rajongok a kitüntetésekért. Valóban sokat kaptam, és ez most azért esik jól, mert 86 éves koromban is akadnak, akik rám gondoltak. Ez volt az igazán jóleső érzés.

– Gyakran mondja, hogy hinni kell, és akkor minden sikerül. Ennyire egyszerű volt ez a sok évtized alatt, amíg küzdött?

– Amíg az egyetemet (A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem – szerk. megj.) építettük, soha nem gondoltam arra, hogy nem fog sikerülni. Nem tudom miért, de nagyon bíztam benne, hogy sikerülni fog.

– Akkor is, amikor buktatók jöttek? Hogy lehetett megőrizni ezt a hitet?

– 1998-ban azt mondtam egy újságírónak – ez meg is jelent a Romániai Magyar Szó május 17-i számában –, hogy életem legfontosabb céljának tartom, hogy Marosvásárhelyen magyar nyelvű műszaki egyetem legyen. Ez a hit tartotta bennem a lelket mindaddig, amíg az egyetem felépült. 

– Ennyi év távlatából hogyan látja a Sapientiát?

– Ha összehasonlítom a volt egyetememmel (marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem - szerk. megj.), ahonnan el kellett mennem , nagy különbség van. Itt nívós, becsületes oktatás folyik. Nagyon elégedett vagyok, hogy a kollégáim továbbvitték azt a gondolatot, amiért én egész életemben küzdöttem. ’77-ben azért jöttem el a brassói műszaki egyetemről, hogy segítsek Vásárhelyen talpra állítani a műszaki felsőoktatást. Mindig is vágyam volt, hogy lehessen magyarul tanulni. Ez talán onnan jön, hogy amikor én egyetemre kerültem, jóformán nem tudtam románul. Nagyon nehéz volt. A szerencsém talán az volt, hogy egyetlen magyar voltam az egész évfolyamon, így egész nap románul beszéltem és két év alatt jól megtanultam a nyelvet. De soha nem gondoltam arra, hogy én románul beszélve fogom megkeresni a kenyerem.

– A diákjai nagyon szerették — és szeretik ma is. Mi a titka annak, ha egy tanár a diákok lelkéhez is hozzá tud férni?

– A legnagyobb titok az, hogy tisztelni kell a diákot, és úgy honfolom, hogy ők is ezért tiszteltek engem.

Mit mondhatnék? Jó tanár voltam – rossz sose –, de szigorú igen. A diákok megértették ezt, különösen miután végeztek. Érezték, hogy sok bennem a jóindulat, de elvárom, hogy aki mérnök lesz, az tudjon is. Igaz, ahhoz képest, amilyen szigorú voltam Brassóban, ez a szigor sokat csökkent.  Az is igaz, hogy középiskolából jött diákok sokszor nincsenek jól felkészülve. Amikor én jártam egyetemre, egy egész körzetből egy diák volt egyetemista. Az én időmben nagyon kellett tudni ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre. Mi például 1200-an voltunk 100 helyre Brassóban. Az nem semmi, tudni kellett.

– Ez gondja az oktatásnak?

– Nagy problémák vannak. Én próbáltam beszélni a középiskolai tanárokkal. Tanítsák meg a diákoknak a lényeget, hogy maradjanak valamivel. Azt mondták, nekik mindent le kell adni ami a tantervben van, hiszen mindent meg kell tanítaniuk, amit az érettségin kaphatnak. Pedig sokkal jobb lenne, ha csak az alapokat kellene megtanítani.

Én ’71-ben voltam Nyugat-Németországban. A könyvek vékonyak voltak, de minden diák tudott mindent, ami azokban volt. Csak a lényeg volt bennük. Itthon túl sokat kérünk a diákoktól.

– Egész életében dolgozott és épített valamit. Mi tölti ki most a napjait? Miben hisz ma?

– Hiszem, hogy az oktatók legfontosabb feladata biztosítani az erdélyi magyar értelmiség utánpótlását. Nem szabad elveszíteni egyetlen fiatalt sem azért, mert például árva, árvaházban nőtt fel, vagy anyagilag nem engedheti meg, hogy egyetemre menjen.

Ennek a segítésére felajánlottam az egész vagyonomat. A háromszintes villámból ingyenes bentlakást hoztam létre. Ezt telekkönyveztettem, és átadtam az alapítványomnak, a kuratórium kezeli.

A kuratórium most úgy döntött, hogy adjuk el ezt a háromszintes villát, ami egy hektár területen van és építsünk egyet az egyetem mellé. Ez a tervem most.