80 éves „az elfogultság és a tudatlanság oszlatója”, Karol Wlachovský

Megszólalt a héten az Országútban Käfer István, a nagytekintélyű szlovakista irodalomtörténész professzor és 80. születésnapja alkalmából személyes hangú esszéjében köszöntötte Karol Wlachovskýt, a magyar irodalom szlovák népszerűsítőjét, aki „Kosztolányi, Mikszáth és Grendel Lajos műveinek szlovák tolmácsolásával, műfordítói életművével egyben a szlovák széppróza megújítója is.”

Karol Wlachovský, aki elsősorban a modern magyar próza klasszikusait választotta ki fordításra és úttörőnek számított az a törekvése, hogy erdélyi magyar szerzőket is, így Szilágyi Istvánt és Bálint Tibort is eljuttassa a szlovák olvasókhoz, műfordítói tevékenysége mellett rengeteget tett a magyar–szlovák kulturális örökség föltárásáért.

Az elmúlt évtizedekben Karol Wlachovský valóságos intézménnyé vált, hiszen túl azon, hogy hetvenöt kötetnyi fordítása jelent meg a magyar írók műveiből, tizenhat kötetet szerkesztett a szlovák irodalomból szlovákul, illetve magyarul és közben a szlovák–magyar kiadói együttműködés egyik oszlopa is volt – kulturális diplomataként Budapest egyik legnépszerűbb irodalmi-művészeti találkozóhelyévé varázsolta az általa két ízben is, összességében mintegy tíz éven át vezetett csehszlovák, majd szlovák kulturális intézetet. Emellett évtizedekig tanított a magyar felsőoktatásban. Mindezek ismeretében is joggal jegyzi meg róla az őt köszöntő méltató: „Olyan életmű az övé, amely immár önálló életet él, és hatása felbecsülhetetlen a két nemzet szellemi kapcsolatrendszerében.”Karol Wlachovský l Fotó: Országút/TASR

Karcsi. Magyar barátai csak így emlegetik, csak így szólítják őt. A „mi Karcsink”. (S a szlovákok pedig így: a „mi magyarunk”.) Ezért talán nekem is megbocsátható ez a megszólítás. Annál is inkább, mert hogy így szólíthatom, így szólíthatjuk, így szólítjuk, az ő személyiségéről is mindent elárul…”

A budapesti születésű, de Dunaszerdahelyen élő irodalmi hidakat építő költő, író, szerkesztő, műfordító Tóth László, akinek „élete szünet nélküli határátlépés, és ez vonatkozik műfaji gazdagságára is” évekkel ezelőtt egy méltatásában ezekkel a sokatmondó szavakkal szólt barátjáról, a most nyolcvanéves Karol Wlachovskýról, a magyar irodalom legnagyobb szlovák tolmácsolójáról.

Azt is elmondta róla, hogy önmagában már az is érdekessé tehetné számunkra, magyarok számára ezt a kassai születésű, rozsnyói gyökerekkel rendelkező kitűnő irodalmárt, aki gyermekkorában egyáltalán nem tudott magyarul (első fordítását, történetesen az Országútban most őt méltató Käfer István professzor egyik tanulmányát még huszonévesen csak édesapja segítségével tudta elkészíteni), viszont aztán élete első 75 esztendeje alatt a magyar irodalom remekeiből 75-öt ültetett át szlovák nyelvre. Viszont az ő esetében ennél is többről van szó.

Ugyanis „Karcsi”, akivel először évtizedekkel ezelőtt Kolozsváron találkozhattam Szilágyi István Szamos-parti otthonában, ahol a szerzővel nagysikerű regénye, a Kő hull apadó kútba szlovákra fordításának tervét beszélte meg, nemcsak műfordítóként, hanem irodalomkritikusként, szerkesztőként, könyvkiadóként, egyetemi előadóként és hosszú időn keresztül kulturális diplomataként is, kezdettől fogva híven szolgálta a magyar és a szlovák nemzet egymást gazdagító együttélésének ügyét. Azalatt az évtized alatt, amit a szlovák és persze a cseh kultúra hivatásos közvetítőjeként töltött Budapesten, és amit mintegy háromezer rendezvény fémjelzett, a magyar literatúra legjobb szlovák ismerőjének köszönhetően „a budapesti Szlovák Intézet úgy tudott a magyar irodalom találkozóhelye lenni, hogy egy-egy rendezvényén olyan magyar írókat is együtt lehetett látni, akik akkor már erősen kerülték egymás társaságát.” Mindezt magam is sokszor megtapasztalhattam annakidején a fogalommá vált Rákóczi út 15-ben.

Erről a legendás hírű és hallatlanul népszerű irodalmi-művészeti központról teljes joggal vélekedhetett hasonlóképpen a Wlachovskýt 80. születésnapján a friss Hitelben köszöntő, és őt 42 éve eszmetársának és barátjának tudó tekintélyes közép-európai közvetítőnk, Kiss Gy. Csaba: „A pesti Rákóczi úton sikerült kialakítania a Szlovák Intézetben egy sajátos – a maga módján egyedülálló – kulturális központot, ahol nemcsak a szlovák kultúra népszerűsítésére volt lehetőség, hanem a magyar szellemi életnek is fontos, „semleges” találkozóhelye lehetett, különböző irányzatok, politikai fölfogások, nemzedékek képviselői jöhettek itt össze, gyakran olyan személyek, akik amúgy nem valószínű, hogy találkozni kívántak volna egymással. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy akkor a Rákóczi úton működött Budapest legsokszínűbb, legszínvonalasabb nem magyar kulturális szalonja – beleértve akár a Goethe Intézetet vagy a Francia Intézetet.”

Évtizedek óta Karol Wlachovský a magyar irodalom legjobbjait tolmácsolta szlovákul és teszi ezt a mai napig, köztük az általa személyesen is jól ismert Örkény István, Ottlik Géza, Szentkuthy Miklós, Mándy Iván, Mészöly Miklós műveit, illetve azokét, akik kiknek írói világát és mondanivalóját magáéhoz közel érzi. Így mindenekelőtt Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Hamvas Béla, Csáth Géza és Márai Sándor könyveit. A kedvence Mikszáth mellett a szlovákiai magyar irodalom jeles és sajnos körünkből oly idejekorán eltávozott képviselője, Grendel Lajos volt, akit már kéziratból is fordított, és akit a legnagyobb szlovákiai magyar írónak tart. Neki köszönhetően Grendel teljes életműve szlovákul is olvasható és az ő fordításainak tudható be, hogy a Kossuth-díjas író már 1986-ban megkapta a Szlovák Írószövetség legmagasabb kitüntetését is. Akárcsak az is, hogy Grendel Szlovákiában élő magyar íróként a szlovák PEN Club elnökévé válhatott.Karol Wlachovský Grendel Lajos (b) és Szörényi László (j) társaságában l Fotó: Fotó: mediaklikk.hu

Az a Karol Wlachovský, aki egy vallomásában elmondta, hogy már a kezdetektől fogva Fortuna melléje szegődött, hiszen barátságába fogadta őt többek között Mészöly Miklós, Konrád György, Esterházy Péter, Nádas Péter és még sokan mások is, nemcsak Magyarországot barangolta be még „az átkosban” az autójával, hanem a határon túlra is eljutott. Pontosabban – mint fogalmazott egy hajdani interjújában – „volt szerencsém megismerni a kolozsvári magyar írókat is.”

Felidézve ebben épp azt az általunk már szóbahozott egykori látogatását Szilágyi Istvánnál, hadd elevenítsük fel, miként is emlékezett vissza „Karcsi” arra a regényfordítására, mellyel sajnos – szándéka ellenére – csak félmunkát tudott végezni, mert… az elvtársak letiltották. Ugyanis a husáki kommunista diktatúra szemében szálka letti a műfordító túlságosan is messze tekintő irodalmi érdeklődése:

[Szilágyi Istvánnak] „a Kő hull apadó kútba című zseniális regényét sajnos nem sikerült teljes egészében lefordítanom, csak százhatvan oldalig jutottam el benne. Át kellett adnom egy kollégának, mert az akkori Szlovák Kulturális Minisztériumba érkezett egy vádlólevél, miszerint a fordításaimmal igyekszem egyesíteni még a határon túli magyar közösségeket is…”

És még valami, mielőtt rátérnénk Käfer professzornak az Országútban Az elfogultság és a tudatlanság oszlatója címmel megjelentetett Wlachovský-laudációjára, melyet ez alkalommal kívánunk bemutatni az olvasóinknak. Irodalmunk legjelesebb szlovák barátja évtizedeken keresztül jelentős oktatói tevékenységet is végzett Pannóniában. Tanított mind a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, mind a szegedi Juhász Gyula Tanárképző főiskolán és így sikerült kinevelnie egy egész új műfordítói generációt is.

A tisztelgő esszé közös történelmünk évszázadait tömörítő áttekintéssel indul. A megindítóan felkavaró históriai vázlat a sok évszázados magyar-szlovák együttélés fontosabb mozzanatait, a pozitív és negatív tapasztalatokat nem listázza. Ehelyett inkább a felszín alá tekint:

Bizony, ezer éve „hungarusok”, „magyarországiak” vagyunk, ha más anyanyelveken beszélünk is. Csak nekünk nincs anyanemzetünk a Szent Korona határain kívül, nemzeti identitásunk a „kalandozások” szláv keresztény harcostársaitól a tatár, török, kuruc, labanc világon, sőt nagyrészt „negyvennyolcon” át mindvégig azonos. Aztán kül- és belföldi bomlasztással azonosságunk idegenségre, ellenségeskedésre váltott, a közös nemzettudatot külhoni ordas eszmék bomlasztották. Az uszítás kirekesztő magyarsággá változtatta a „hungarus” tudatot, a szlovákokat pedig az ezeréves magyar elnyomás fikciójára, más ország elleni lázadásra, ködös múltteremtésre szorította. Mindez azonban csak a felszín.

Ezer év szellemi azonosságát máig sugározzák népdalaink, életmódunk, szokásaink, a telefonkönyvek névjegyzékei, a két etnikum megannyi azonos szellemi produktuma. És nyelveink dallamrokonsága, archaikus szókészletünk jó részének közössége. (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Súlyos válságok közepette két ország lettünk, de korunk ráébreszt közös nemzeti értékeink megbecsülésére, a történelmi közösség kezelésére. A magyaroknak meg kell tanulniuk a szlovák etnikum vérének egybefolyását, a magyar nemzeti kultúrát is gazdagító ezeréves létét, a szlovákoknak pedig azt, hogy Magyarországon lettek nemzetté. Vétkeinkért már kölcsönösen bocsánatot kértünk 2006-ban Esztergomban közös szentmisén, de mulasztásaink szaporodnak: nem foglalkozunk eleget nemes múltunkkal.”

Käfer István korholására sokan rászolgáltak és rászolgálnak. Szerencsénkre, üdítő kivételként immár sok-sok évtizede és egyszerre két nemzet napszámosaként fáradhatatlanul munkálkodik a mulasztások pótlására az a missziót teljesítő literátor, kinek „irodalmi műfaja a műfordítás”.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Hogy mit vállalt és vállal a minden tiszteletet megérdemlő értékközvetítő, arról így ír a professzor:

Ezt vállalja Karol Wlachovský, akinek életműve, mind fordításai a magyar irodalomból, mind közéleti, oktató és tudományos munkája a szlovák nemzeti kultúrát ápolja. Ennek nyomán sorra dőlnek a két nemzet művelődésében megosztó politikai akadályok. Már kiadói munkásságával támogatta a Felföld deszlovakizálását Daniel Krman vagy Mednyánszky László útleírásainak közös publikációival, Mikszáth szlovák népismeretének vaskos köteteivel, Grendel dehungarizálásával, beépítésével az egyetemes szlovák–magyar szellemi közösségbe. Ezt szolgálja Pest-Buda szlovák utcaneveinek használatával Kosztolányi-fordításaiban és az etnikai területéről levándorolt szlovákság szellemi örökségének mentésével.

Műfordítói munkásságának erkölcsi parancsa, hogy azt adja nemzetének, amihez az nem jutott hozzá. Ilyen a hiányzó polgári életmód, eszmevilág, hiszen a felföldi városok németből magyarrá asszimilálódtak, és a legnépesebb szlovák települések 1918 előtt Budapest után az Alföldön sorjáztak. (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Ezért vállalkozott Monoszlóy Dezső, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Kosztolányi Dezső, Mándy Iván, Hamvas Béla és mások átadására a szlovák közönségnek.”

Hadd egészítsük ki ezt a morális krédót is magába foglaló passzust egy olyan hitvallásával a missziót teljesítő irodalomtudósnak, melynek vállalására kevesen mernek vállalkozni a Dunától északra:

Egyébként is abból az alapigazságból indulok ki, hogy a magyar és szlovák nemzet annakidején egy közös államban lépett az európai „színpadra”. A múltban nagyon nehéz volt elválasztani a szlovák és magyar etnikumot, nem a nyelv határozta meg az emberséget – főleg a vegyes területeken. A nyelvi különállást tulajdonképpen csak a XIX. századi modern nacionalizmus vezette be a köztudatba.”

Fordította Karol Wlachovský: Hamvas Béla, Kosztolányi Dezső és Grendel Lajos kötetek szlovák nyelven l Fotó: FacebookA folytatásból kiderül, hogy sokak „Karcsiját” „személyes, nemritkán közeli barátság köti magyar és szlovák kortárs írókhoz, a két ország szellemi életének meghatározó személyiségeihez”. Továbbá az is, hogy mivel pozsonyi kezdetei után életének nagyobb részét Budapesten töltötte: „Érti, érzi a magyar nyelv legrejtettebb árnyalatait is, amire a világ nem magyar anyanyelvű fordítói között aligha akad hasonló. És mivel teljes mértékben elmélyül a szlovák írásbeliség minden rejtelmében, fordításai teljes élményt nyújtanak olvasóinak.”

A születésnapi köszöntő, aki maga is avatott ismerője a szlovák nyelvnek és kultúrtörténetnek, több példával is érzékelteti, hogy miért tekinthetők különleges teljesítménynek Wlachovský párját ritkító magyar műfordításai. Arra, hogy valamennyit bemutassuk itt, aligha vállalkozhatunk terjedelmi okokból. Viszont egyet közülünk mutatóba mindenképpen közreadnánk, hiszen abból is képet alkothatunk e nem mindennapi teljesítményről.

Íme, miként nemesedik a műfordító Mikszáth Kálmán esetében egyfajta „társszerzővé”:

A különc Štefan Pongrácot, Mikszáth Beszterce ostromának Pongrácz István grófját a fordító beoltotta a szlovákságtudományba, így vált szlovák hagyománnyá. Merészen igaz mecenatúra ez, hiszen itt nem disszonáns és kirekesztő, egykor kötelező névszlovákosításról van szó, hanem figyelmeztetésről, Regnum Hungariae = Uhorsko befogadására a mai szlovák közgondolkodásba.

A századvég táján a szlovák írók feladata a lázítás, a nemzetmentés volt, amiről a korabeli magyar szellemi élet képviselőinek alig volt akár sejtése is. A Beszterce ostromának főhőse azonban meghitt viszonyban van tótjaival. Csak velük. „Nálunk a buták és okos emberek egyaránt akarnak szerepelni. Roppant konkurencia van (...) István gróf beállott bolondnak (...).” Ez a konkurencia végzetesen folytatta az ország tönkretételét. A Mikszáth bevezetésében olvasható nálunk megfelelőjét a fordító a magyarra visszafordíthatatlan Uhorsko terminussal adja vissza, mint magyarok, szlovákok, németek, zsidók, lengyelek hazájának nevét.

Wlachovský eszköztárában tudatosan alkalmazza a filológiai-nyelvtörténeti felkészültsége során megszerzett archaizáló szókészletet. (…) Mikszáth nem hibásan beszélteti alakjait szlovákul. Wlachovský, a tudós szlovakista filológus tudatosan őrzi a hungarus hagyományokat, ugyanakkor felbecsülhetetlen a szerepe a szlovák történeti széppróza újrateremtésében.”

Mikszáth regényfordításai mellett Wlachovský a teljes Grendel életmű átültetését tekinti legnagyobb büszkeségének. „Grendel művei sokszor előbb jelentek meg szlovákul, mint magyarul.” – írja Käfer, majd így folytatja: „A szerző és a fordító nemegyszer együtt dolgozott, gyakran módosították mind az eredetit, mind a fordítást.” Kettőjük magyar–szlovák összeforrottságát az egykori természetes egység folytatásának tekinti az évszázadnyi szakadás után, s amit erről a gyümölcsöző, két kultúra és két nemzet javára szolgáló munkakapcsolatról elmond, az üzenetértékű és maximális figyelmet érdemel:

Olyannal gazdagítani a szlovák szellemiséget, ami megvédi nemzetét az évszázados nemzeti bezárkózástól, hogy vegye észre, a történelemtől kapott mai nemzetállam nem gettósíthatja nemzetiséggé országának magyarságát, mert az egyszerre szerves egysége a mai Szlovákiának és a mai Magyarországnak. Ez pedig már a nemzetek Európájának jövőjét jelzi. Így is kell tekintenünk Grendel betáplálását a szlovák irodalomba, mint a mai egyetemes magyar irodalom alkotóját.”

Végül következzen a születésnapi köszöntő zárszava. Ebben, mint cseppben a tenger benne foglaltatik egy kivételesen gazdag életpálya kvintesszenciája, átsejlik e sorokból az összetartozás és egymásrautaltság eszménye és korparancsa, a vele való azonosulás kötelező igénye:

Olyan életmű az övé, amely immár önálló életet él, és hatása felbecsülhetetlen a két nemzet szellemi kapcsolatrendszerében. Életének bizonyos időszakaiban talán maga sem gondolta, hogy a gyűlölet, az elfogultság, a tudatlanság oszlatója, és akaratlanul is a magyar–szlovák megbékélési fogadalom gyakorlati megvalósítója lesz.”

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?