Megszólalt a héten a Felvidék.mában a ma 92 éves Lebovits Imre, a mártírsorsú embermentő gróf Esterházy János rehabilitálásáért küzdő holokauszt túlélő és a Sorsközösségben Esterházy Jánossal címmel megjelent interjújában elmondja: miért harcol erejét és energiáját nem kímélve, konok következetességgel azért, hogy a mártírsorsú egykori politikus, akire a szlovákok minden alap nélkül, immár 75 éve hazaárulóként és háborús bűnösként tekintenek, végre erkölcsi elégtételt kaphasson.

A köztiszteletben álló, a magyar és a német állam magas kitüntetéseit elnyert Lebovits Imre, aki szívén viseli azon nem zsidó személyek munkájának méltatását, akik kiálltak a vészkorszak üldözöttjei mellett, szól az általa nagyra becsült Esterházy emberi-politikusi nagyságáról, a személye körül kialakult vitákról és nem hallgatja el azt sem: nehezményezi, hogy Világ Igaza elismerést annak ellenére nem kapta meg eddig a gróf, holott erre a bátor kiállásával és embermentő tevékenységével joggal rászolgált.

Nincs még egy olyan XX. századi magyar kisebbségi politikus, akinek a személye annyira megosztaná a magyar és a szlovák közvéleményt, mint a zoboralji Nyitraújlakon 1901-ben született és háborús bűnösként előbb halálra ítélt, majd életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtott, a morvaországi Mírov börtönében 1957-ben elhunyt gróf Esterházy János.  Őt, akinek egész élete a Felvidékhez kötődött, az ott élő honfitársaink mellett Magyarországon, Lengyelországban, Izraelben, Ausztriában és sokfele másutt is, a második világháború idején üldözött zsidókért és lengyelekért való kiállás élharcosának tekintik, embermentő tetteiért messzemenően tisztelik.

Ugyanakkor, mivel a nemzetének és római katolikus hitének mélyen elkötelezett Esterházy a többségi szlovák nemzettel való kiegyezés valamint együttműködés elkötelezett híve volt és az első bécsi döntés után is, bár felajánlották neki a magyar felsőházi tagságot szülőföldjén maradt, hogy a frissen megalakult első szlovák államban képviselje az ottmaradt, mintegy 66-70 ezres magyarságot, – a helytállás példaképéve nemesedett.

Ezt a megtiszteltetést elsősorban azzal érdemelte ki, hogy a Tiso-féle náci csatlós szlovák bábállam parlamentjében 1942. május 15-én, egyedüliként, a zsidóság kitelepítéséről szóló törvényt nem szavazta meg. Ennek emlékére a bátor kiállása napját a hálás utókor a Helytállás Napjává nyilvánította és 1994-ben megalapította a Pro Probitate – Helytállásért díjat. Tiszteletére, az idei esztendőt, születésének 120. évfordulójának évét, Esterházy János emlékévvé nyilvánították. Közben folyik boldoggá avatásának az eljárása is, melynek megindítását a Vatikán még 2018 novemberében engedélyezte. A boldoggá avatási pert a krakkói főegyházmegye folytatja 2019 márciusa óta.

Bármennyire is meglepő, annak az Esterházy Jánosnak az elévülhetetlen érdemeit, aki embert próbáló időkben is tudott jól dönteni és számára fontosabb volt, hogy sorsközösséget vállalva népével hű maradjon a Szlovákiában maradt töredék magyarsághoz, mint saját politikai karrierjének az építése, – a hivatalos szlovák vélemény szerint megvetendő hazaáruló és háborús bűnös volt. Ezt azzal indokolják, hogy a gróf tagja volt 1938 és 1944 között az akkori félfasiszta szlovák parlamentnek. Nekik nem számít, hogy, akkor ellenzékiként és a magyar kisebbség egyetlen képviselőjeként volt jelen a pozsonyi törvényhozásban. Ráadásul azzal is vádolják igaztalanul, hogy Horthy és az akkori budapesti kormányok ügynöke volt.

Évekkel ezelőtt Esterházy János eltérő magyar és szlovák megítélése apropóján írt cikkünkben részletekre terjedően bemutattuk, hogy mennyire szélsőségesen elfogult és hamis az a kép, melyet a grófról kialakítottak a magyarellenes hangulatkeltők a szlovák közvéleményben, akik körömszakadtáig ragaszkodnak a történelemhamisításhoz. Közöttük élenjárt Ivan Gašparovič, aki tíz évvel ezelőtt államfőként egy vérlázító és provokatív nyilatkozatában kijelentette: „Esterházy János Hitler és a fasizmus híve volt.”

Gašparovič és a hozzá hasonlók szándékosan nem kívánják tudomásul venni azt, hogy Esterházy János szlovákiai magyarokat „A mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt!”- elhíresült mondatával távol tartotta a szélsőjobb táborától. Róluk leperegtek például azok az érvek, melyeket Simon Wiesenthal, a neves náci vadász felsorakoztatott abban az 1993-as levelében, melyben nyomatékosan kérte a szlovák döntéshozókat Esterházy mielőbbi rehabilitációjára. Nem tudták meggyőzni őket az Igazak Jelölő Bizottság (Jad Vasem) elnökének az egykori politikus lányának írt, félre nem érthető sorai sem. „az Ön apja úgyis, mint egy politikai párt vezetője, és mint a szlovákiai parlament tagja megértést mutatott az igazságtalanul üldözött zsidók iránt, és bátran kritizálta a nácik tetteit nyilvánosan is, ami nagyon ritka jelenség volt azokban az időkben. ... Az Ön apjának, Esterházy Jánosnak a neve, bátor helytállása és igazságérzete miatt örökre emlékezetes lesz a szlovák zsidóság és minden zsidó számára."

Nem utolsósorban arról se vesznek tudomást, amit Esterházy politikai hitvallásaként hangoztatott: „Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”

Annak az Esterházy Jánosnak a rehabilitálásáért, aki 1944-ben zsidók, csehek, szlovákok és lengyelek százainak segített a szökésben és Magyarország 1944. októberi német megszállása ellen memorandumban tiltakozott, akit a Gestapo körözött majd a nácik internáltak is, sokan és sokat megtettek az elmúlt évtizedekben. Köztük a ma Rómában élő lánya, Esterházy-Malfatti Alice mellett Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László köztársasági elnökök, Lech Kaczyński volt lengyel államfő, Karel Schwarzenberg, volt cseh külügyminiszter, Frantisek Miklosko, a szlovák parlament egykori elnöke, Ján Carnogursky, Szlovákia volt igazságügyi minisztere, Alois Mock korábbi osztrák alkancellár és külügyminiszter – hogy csak néhány nevet említsek a neki jogos elégtételt követelők közül.  A jóvátételért makacs következetességgel küzdők között ott találjuk azt a most 92. évében járó, az ukrajnai munkaszolgálatot és a mauthauseni náci koncentrációs tábort megjárt Lebovits Imrét, aki évtizedek óta, időt és energiát nem kímélve harcba szállt Esterházy bemocskolt hírnevének helyreállításáért.

Ezúttal a Felvidék.mában megjelent, az idei Helytállás Napján a sokatmondó Sorsközösségben Esterházy Jánossal címmel közreadott

interjúját kívánom bemutatni. Teszem ezt nem utolsósorban azért is, amit egy nem akármilyen megpróbáltatásokkal teli életutat bejáró holokauszt túlélő (egy vallomása szerint szüleit és tizennégy nagynénjét, illetve nagybátyját is beleértve, a családjából legalább 70 rokonát ölték meg) reménykedve így fogalmazott meg: „Ha ez a riport megjelenik, talán egyesek lelkiismeretében is feltámad valami önvizsgálat. Hogy az, amit gróf Esterházyval tettek és tesznek, bűnös dolog. Ahogy ezt már korábban is leírtam, jó lenne… jó lenne, ha végre nyugodtan feküdhetne a sírjában gróf Esterházy János.”

Lebovits Imre mérnök-közgazdász, a Budapesti Műszaki Egyetem könyvtárának volt vezetője, a Holokauszt Emlékközpont felügyelő bizottságának korábbi elnöke, aki 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetésben részesült és 2019-ben német érdemkereszt szalaggal tüntették ki, feleségével, Lebovits Évával nemcsak a vészkorszakot túlélő sorstársainak az ügyeit képviseli, hanem éppígy kötelességének tartja azon nem zsidó személyek munkájának méltatását, akik kiálltak az üldözöttek mellett. Életkorára rácáfolva, határon innen és túl is tartott előadásaival járul hozzá a múlt tisztázásához és az emlékezéskultúra ápolásához. A hivatkozott interjújában Esterházy Jánosról, a személye körül kialakult kérdésekről, a szlovák álláspontról, illetve a Világ Igaza elismerés körüli furcsaságokról is beszélt. 

A beszélgetés elején elmondja, hogyan menekült meg csodával határos módon az embertelenség korában és túlélőként miként gondol vissza Esterházy János gesztusára, aki annakidején egyedüliként utasította el az egész szlovák parlamentben a zsidók deportálásának törvényét:

„Hazánkban, Magyarországon is kevés ember volt, aki nyíltan szembeszállt azokkal az intézkedésekkel, melyek következtében  az 1944. március 19-i német megszállás után vitéz nagybányai Horthy Miklós és Sztójay Döme tudtával közel félmillió zsidót raktak vagonokba és szállítottak el. A magyar vidék ugyanarra a sorsra jutott, mint a szlovák, csak itt 1942-ben kezdődött, a miénk meg később. Nem hittük el, hogy ez megtörténhet. Azt hittük, hogy Horthy megvéd bennünket. De nem tette, ami szörnyű, de igaz. 1943-ban Budapestre mentem inasnak és 1944. március 19-én a német megszállás után megpróbáltam hazatérni Tiszafüredre. Nagy szerencsém volt, mert akkor már a vonatról leszállították a zsidókat és áttették egy Auschwitzba menő szerelvényre. Tudom, mit jelent  a tény, hogy az emberek nagy része helyeselte Magyarország zsidótlanítását. A deportálások után a szomszédok bementek és elloptak, amit tudtak. Ez az igazság. Kifosztották és megölték a vidék zsidóságának nagy részét. Kiket?

Gyerekeket, öregeket, nőket, mert a férfiak nagy része, a 20 és 50 közöttiek  már munkaszolgálaton voltak. Senki nem volt, aki megvédje az otthon maradottakat.

A tiszafüredi szolgabíró szavait szeretném idézni, aki egy rendkívül aljas ember volt, azt mondta nekik zárszóként: „Viszontlátásra, mint trágya”. Képzeld el, mit érezhettek? Akkor már nem voltam otthon, mert megmentett vitéz Horváth Kálmán magyar királyi százados, aki besorozott munkaszolgálatra. Megjártam a keleti frontot, majd onnan hazatérve Kassán betettek nyolcvanunkat egy vagonba, és vittek Sopronba. Attól nem messze egy Donnerskirchen nevű településre kerültem, amely egy melléklágere volt Mauthausennek. Végül Mauthausenben szabadultam. Közben átéltem a flekktífuszt, aztán ezt a járványt is. Úgy látszik, valaki figyel rám odafentről…”

Esterházy János lánya egy interjújában olyan „egyedülálló személyiségként” jellemezte Lebovits Imrét, aki saját elhatározásából kezdte meg az édesapja rehabilitálásáért folytatott harcot és egy Gašparovič-hoz intézett, hatalmas visszhangot kiváltó nyílt levelében pontra megcáfolta a volt szlovák elnök Esterházyt rágalmazó kijelentéseit. A barátként tekintett véd- és dacszövetségeséről találóan jegyezte meg Esterházy-Malfatti Alice: „Holokauszttúlélő zsidó emberként, saját sorsából kiindulva jól tudja, mennyit kellett Esterházynak szenvednie és ismeri azt a megalázó rágalomhadjáratot is, melyet szlovák oldalról olyan személyek folytatnak ellene, akik úgy gondolják, Esterházy bemocskolásával építhetik saját karrierjüket.”

Hogy miért vállalta ezt a nemes küzdelmet a meghurcolt hitvalló mártírsorsú gróf védelmében, az igazságkeresőnk habozás nélkül válaszol: az embertelenség, legyen az fasiszta vagy kommunista ihletésű, az üldözötteknek a földi poklot jelentette. Ezért őt kettőjük sorsközössége kötelezte a tenni akarásra:  

„Egyértelmű, hogy sorsközösségünk van gróf Esterházy Jánossal. A legnagyobb szeretettel gondolok rá, újra és újra megpróbálom az ügyet győzelemre vinni. Jó lenne, ha a magyar kormány is többet tenne. Értem, hogy nem akarnak háborúzni Szlovákiával, de a szlovák kormánynak végre szembe kell néznie azzal az igazsággal, hogy egy ártatlan embert, aki az embertársait mentette – nemcsak zsidókat, de segítette a cseheket és szlovákokat is – egyszerűen megölték. Mert ez az igazság. Úgy járt, mint sok zsidó, akit elvittek a lágerbe, elvittek Auschwitzba. Őt is elvitték Oroszország északi részére. A nagyságát mutatja, hogy ott is vallotta, ha a Jóisten ezt akarja, akkor tudomásul kell venni. Ez a meggyőződés olyan nagy emelkedettséget mutat, ami embernél ritkán tapasztalható.

Ezért írtam azt a bizonyos nyílt levelet az akkori szlovák elnöknek, Ivan Gasparovičnak, aki háborús bűnösnek merte nevezni Esterházyt, hogy tiltakozzak a kijelentése ellen, ami semmilyen vonatkozásban nem felel meg a tényeknek.

Nagyon szeretném, miután 92 éves vagyok, hogy gróf Esterházy János rehabilitálva legyen és a Jad Vasem is befogadja. Saját feladatomnak tartom ma is, amelyet próbálok azokkal együtt elvégezni, akik Esterházy János ügyéért tevékenykednek. Nagy dolog, hogy legalább a temetése megtörténhetett, remélem, ezzel elindult valami.”

Arra kérdésre, hogy miben látja Esterházy János nemmel szavazásának a jelentőségét a nácibarát szlovák parlamentben 1942-ben, amikor Hitler a hatalmának csúcsán volt, Lebovits Imre így felel:

„Egyszerű a válasz, gróf Esterházy Jánosnak a kapcsolatai révén pontos információi voltak arról, hogy mit jelent a náci hatalom Németországban, mert az édesanyja egy lengyel grófnő volt. Ő tudta, hogy Lengyelországban mit csináltak a nácik a lengyelekkel és a zsidókkal.

Egyértelmű volt, hogy ő, mint hívő katolikus nem hajlandó elfogadni, sőt, a parlamentben megintette a szlovák állam vezetőit és kérdőre vonta őket, hogy szintén hívő katolikusokként hogy viselkedhetnek így?

Mindezt azért fontos hangoztatni, mert amikor Esterházy így lépett fel, nem állt mögötte senki. Nem támogatta őt sem Magyarország, sem Szlovákia. Vállalva minden következményt, a saját felelősségére tette, amit tett. Óriási példáját mutatta az egyéni helytállásnak. S mi lett ennek a vége? Átadták a szovjet NKDV-nek, majd halálra ítélték. Egy nagyon szomorú helyzetbe került.

Teljesen érthetetlen a szlovák kormány és a szlovák zsidó hitközségek álláspontja, hogy mindenféle mondvacsinált ürüggyel próbálják elhitetni saját magukkal, meg másokkal is, hogy Esterházy János tulajdonképpen ilyen, olyan, meg amolyan volt, ami egyszerűen nem igaz.

Egyértelműen szembeszállt a szlovák rendszerrel, ahol nemcsak zsidókat, hanem szlovákokat, lengyeleket, cseheket is börtönbe zártak és koncentrációs táborba küldtek.

Szlovákiában is volt egy koncentrációs tábor, az ilavai, ami ellen gróf Esterházy János szintén felszólalt, és elmondta azt is, hogy ami ott történik, az törvénytelen, és ő mindezt nem hajlandó támogatni.

Esterházy János rehabilitációjának követelése Magyarországon már Göncz Árpád köztársasági elnök úr idején megkezdődött. Kérte és meg is kapta az oroszoktól a gróf rehabilitációjának okmányait. Mindenütt, ahová csak eljutottam, felszólaltam és elmondtam, hogy Esterházy Jánost márpedig rehabilitálni kell.

Csodálatos módon Szlovákiában az történt, hogy nem történt semmi azóta sem. Én nem szeretnék meghalni, és az a véleményem, hogy Alice grófnő sem halhat meg addig, amíg meg nem hallja, hogy rehabilitálták az édesapját.”

Sajnos terjedelmi okokból nem tudok kitérni a teljes interjú ismertetésére. Így például arra a konkrét estre sem, amelyik, mint cseppben a tenger megmutatja Esterházy János olyan embermentő tevékenységét, aminek köszönhetően számára ismeretlenek köszönhették életben maradásukat.

Azt viszont nem hallgathatom el, hogy a beszélgetés végén Lebovits Imre határozottan kifejti: méltatlannak tartja azt, hogy hiába terjesztették fel, természetesen a kellő indoklások kíséretében Esterházy Jánost többször is a Világ Igazainak kitüntetésére, lánya a Jad Vasem intézettől csak egy édesapja zsidók mentését elismerő és megköszönő levelet kapott. Erről a szemforgató magatartásról az interjúalanynak a következő az elmarasztaló véleménye:

„Ezt méltatlannak, hibának és bűnnek tartom. Egyértelmű, hogy a Jad Vasem-nak azzal kell foglalkoznia, hogy ki mentett zsidókat, és nem a politikával. Gróf Esterházy esetében pedig többszörösen bizonyított a dolog.

A közeljövőben majd megjelenik egy erre vonatkozó összefoglaló is, amiből kiderül, hány olyan embermentési esetet ismerünk, ami a grófhoz kötődik.

Persze ettől sokkal több személy esetét nem ismerjük, hisz az egész titokban zajlott. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a grófnő, aki sajnos most nagyon rossz egészségi állapotban van, elmondta rólam, hogy ebben az ügyben milyen módon próbáltam közreműködni. Az a vélemény, hogy előbb-utóbb újra elő kell venni ezt a kérdést, Izrael magyarországi nagykövetével és más személyekkel újra kell tárgyalni az ügyet azért, hogy gróf Esterházy János nemcsak a rehabilitációt, hanem a Jad Vasem elismerést is megkapja holtában.”