Megszólalt a héten a Mandinerben Sal Endre író, a hetilap főmunkatársa és az Újságmúzeum portál tulajdonos főszerkesztője, és arról számolt be, hogy Emily Charlotte Prince, a brit fővárosban élő fiatal ügyvédnő szenvedélyesen igyekszik minél többet megtudni nagyanyjának, a hajdan legendás hírű, de mára elfeledett kolozsvári színésznőnek, Fényes Alice-nek az életéről.

Az unoka, aki kisgyerekként ismerte még nagyanyját, de jóformán semmit se tudott annak színésznői múltjáról, csak nemrég szembesült azzal, hogy felmenője a harmincas-negyvenes évek Erdélyében és Magyarországán a legnagyobbak közé tartozott. Erről értesülve átfogó kutatómunkába kezdett és jutott el a több mint 160 ezer követővel rendelkező Újságmúzeumhoz, melynek mindenesétől segítséget is kért.

Sal Endre cikkében e megkeresés apropóján idézte fel Fényes Alice imponálóan lenyűgöző, de sajnos viszonylag rövidre szabott pályafutását, amely mára sajnos feledésbe merült. Tette ezt azzal a szándékkal, hogy az utókor megtudhassa, mennyire büszkék lehetünk „az erdélyi Blaha Lujzaként jegyzett Fényes Alice-re”, és szembesítsen bennünket: emléke méltó megőrzése érdekében lenne bőven tennivaló.

Az Erdélyi Helikonnak abban az 1940. évi 8-as számában, melyben Makkai Sándor Bánffy Miklósnak az Erdély története trilógiája zárókötete megjelenése alkalmából recenziójában közreadta a valaha megjelent talán legjobb méltatást „a magyar irodalom hat év alatt megírt maradandó értékéről”, a folyóirat szigorú ítészeként számon tartott szerkesztője, Kovács László, tőle szokatlan lelkesedéssel közölt nagylélegzetű portrét a két világháború közötti Erdély legnépszerűbb színésznőjéről, Fényes Alice-ról. Tette ezt annak okán, hogy a művésznő legújabb alakításában, Dumas Kaméliás hölgyének címszerepében, lenyűgözte őt.

Az akkor, alig 22 évesként már ámulatba ejtő színészi karriert magáénak mondható Fényes Alice-t szűkebb pátriája „legmeglepőbb tehetségének” nevezte, aki „előttünk, a színpad eleven életében, s a néző előtt végezte el azt az iskolát, amely megismertette őt a színpadi játszás ezer fortélyával, és megismertette főként önmagával.” Mint írta, „ez a rendkívüli színészi képességekkel megáldott leány, első fellépésétől kezdve művész volt. Művész volt akkor is, amikor új meg új, s a legkülönbözőbb feladatokban próbálta ki, vagy ismerte meg magát.”

Mondandója alátámasztására Kovács László felsorolta a művésznő eddigi pályafutásának fontosabb állomásait is. Ebből a számvetéséből hadd idézzünk még egy sokatmondó részt:

„Láttuk mindjárt vásott, bőgős gyermek-szerepekben, hogy aztán ez előgyakorlatok után felejthetetlen figurában elevenítse meg Tamási »Tündöklő Jeromos«-ában a kis székely legénykét, Gáspárt. (…)

 Játszott fiatal leányokat tragédiában, komédiában, népszín­műben és burleszkben. A legkülönbözőbb stílusváltozatokban. Közöt­tük mindjárt tizenötéves fejjel Shakespeare Júliáját, s a tragédia legké­nyesebb jelenetét, az úgynevezett »méregjelenetet« már akkor feledhe­tetlen erővel, a művész igazságával. Oféliát: gyöngédségében fehéren ra­gyogva, s őrületével megfagyasztva a néző lelkét. S Ofélia rokonát a magyar népszínműben, Szigligeti »Cigány«-ában sorozatos előadásokkal meglepő sikerre víve a romantikájában igazán avult népszínművet... Tamási »Énekes madár«-ának Magdóját: a szerelem vadvirágos tündér-hangulatát hiánytalanul varázsolva maga köré... Shaw »Szent Johanná«-ját, ezt a monumentális színpadi feladatot, amely egy nagy elme történetbölcseletét, szikrázó elmésségét kell valóságossá tegye a színpa­don; egy szentet, s a férfiak között forgó, a durva valóság örvényében álló tiszta szüzet; a halállal irtózva szemtől-szembe álló friss életerőt,  s magát mégis legyőző hősiséget...”

Hadd áruljam el, hogy a nem felejthető Kovács László-féle Fényes Alice laudáció megismerését valójában áldott emlékű jó barátomnak, Kötő Józsefnek köszönhetem. Egy vele folytatott valamikori, Bánffy Miklósról szóló beszélgetésben felemlegettem neki szülőfalum, Bonchida leghíresebb lakóját és az ő nagyregényéről írott Erdélyi Helikon-beli, nekem élményt nyújtó Makkai-féle recenziót. Ő pedig, aki mindent tudott a kolozsvári magyar színjátszás múltjáról, amit pedig nem, az bizonyára nem is volt annyira fontos, felhívta a figyelmemet, hogy ugyanebben a lapszámban olvasható egy remek portré arról a Fényes Alice-ról, akit Bánffy többször is rendezett és nagyra becsült, nem utolsósorban saját színművének, a Naplegenda egyik főszereplőjének, Virágszálnak a szerepében, 1939-ben nyújtott emlékezetes alakításáért.

E beszélgetést most az idézte fel bennem, hogy a Mandinerben minap újra találkozhattam Fényes Alice nevével. Akinek ez köszönhető volt, az Sal Endre, az Újságmúzeum című nosztalgikus portál tulajdonos főszerkesztője, aki a hetilap főmunkatársaként már nemegyszer megörvendeztetett azzal, hogy múltunk kevésbé ismert mozzanatairól vagy az emlékezetünkből érdemtelenül kihullottakról cikkezett. Most is erre a dicséretes újrafelfedezésre vállalkozott, azzal, hogy cikkében a múlt század harmincas-negyvenes éveinek azt a Kolozsváron, majd Magyarország-szerte sztárként ünnepelt színművésznőjét, Fényes Alice-t mutatta be, akinél akkoriban népszerűbb a színpadon és filmekben talán csak Karády Katalin volt.

Az apropót e Fényes Alice-bemutatáshoz egy szokatlan fejlemény szolgáltatta: a művésznőnek az angol fővárosban élő és magyarul nem tudó unokája fordult hozzá annak okán, hogy csak nemrég az internet révén fedezte fel, hogy milyen nagynevű és nagyhatású erdélyi felmenőnek a leszármazottja. Természetesen a budapesti kolléga igyekszik ebben neki segítségére lenni, sőt ugyanerre – kimondatlanul – mintha ösztökélni kívánná az olvasóját is. Közben pedig mindnyájunknak jó szolgálatot tett ezzel a figyelemfelkeltéssel, hisz egy olyan méltatlanul feledésbe merült színészóriását mutatja be a szűkebb pátriánknak, aki az egykori kolozsvári, a legendás Kemény János és Kádár Imre nevével fémjelzett kolozsvári magyar színház, a Thália R. T. meghatározó „védjegye” volt. Mindezek késztettek arra, hogy ezúttal A legendás magyar színésznő életét kutatja a Londonban élő unokája című cikkben foglaltakat megosszam a maszol olvasóival.

Mindenekelőtt lásuk a cikk felvezetést, amiből kiderül a már szóbahozott ihletadó kezdeményezés:

„Emily Charlotte Prince, a Londonban élő fiatal ügyvédnő szenvedélyesen kutatja a nagymamája, az egykori híres színésznő, Fényes Alice életét, bár nehézséget okoz számára, hogy csupán néhány szót tud magyarul. Az Újságmúzeummal is felvette a kapcsolatot, amely többször is írt az erdélyi Blaha Lujzaként jegyzett Fényes Alice életéről.”

Hogy ki is volt valójában Fényes Alice, arra egykori erdélyi és magyarhoni lapokban megjelent cikkeket átböngészve igyekszik választ adni Sal Endre. Elmondja, hogy a későbbi színésznő Nagyváradon született 1918 májusában, ahol édesapja Fényes Antal elismert díszlettervező volt. Ez a családi háttér tette lehetővé, hogy „már egészen pici korától a színházban sertepertéljen”. Az apa – mint olvashatjuk a mini biográfiában „a színházi világot ismerve féltette a lányát a pályától, de mivel Alice már egészen kicsi korában a lakásuk utcáján tartott színházi előadásokat a kis barátaival, várható volt, hogy eljön a pillanat, amikor engednie kell.”

Az apai beletörődés hamar elérkezett. Egy alig kétmondatos szerep után felfedezték és ezzel elkezdődött Fényes Alice tizennégy évet felölelő színészi pályája. Kolozsvárra került a sétatéri színházba és itt elhalmozták a szerepekkel. Itt 15 évesen – de ezt már tudjuk Kovács Lászlótól – a magyar színháztörténet legfiatalabb Júliájaként alakította Shakespeare klasszikus drámájában a női főszerepet. Egy másik alakítása kapcsán pedig a cikkszerző egy korabeli erdélyi újságból idéz: „Igazi könnyekkel sír a kis Fényes Alice. Ne csodálkozzunk, ha ezek után vele sír az egész közönség. Tehetségesebb színésznője nem volt az öreg kincses városnak.”

 A folytatásból az derül ki, hogy „Fényes Alice boldog volt és a kora ellenére magabiztos. Amikor ugyanis a nagybátyja, Szilágyi Lajos, Bihar megye főispánja jelezte, hogy bármelyik színházba elhelyezi, csak szóljon neki, a következőt válaszolta: „Nem kell nekem protekció, gyűlölöm. Engem ne protezsáljon senki, engem vigyenek!”  Megtudjuk azt is, hogy „a sikereket beárnyékolta, hogy 1936-ban az imádott édesanyja elhunyt hastífuszban, ám a színpad kárpótolta minden fájdalomért. 1940-ben, 22 éves korára több mint száz nagy színházi szerep volt a háta mögött.”

Erdélyi nagy sikereit követően 1941-ben Bókay János direktor hívására a budapesti Vígszínházba szerződött. Ebben a váltásban alighanem annak is szerepe lehetett, hogy a fővárosban élt egy másik nagybátyja, a kor ünnepelt dráma- és regényírója, Zilahy Lajos.

„Pestre érkezése előtt úgy harangozta be a sajtó, mint egyfajta Greta Garbót – írta róla születésének centenáriumán az emléke előtt tisztelgő felvidéki Haraszti Mária, aki beszámolt arról is, hogy a színházváltás számára felért egy pofonnal: „Azután jeges légkör vette körül, az első évad maga volt a csalódás. A magyar sajtó a különlegességet kereste, a kor divatos femme fatale nőjét várta Erdély nagy színésznőjétől, míg a kitűnő szerepeket adó tehetség eleinte nem érdekelte.”

A vesszőfutásként megélt budapesti újrakezdésről, melynek során kapott hideget is, meleget is, így ír a Mandiner szerzője:

„Óriási várakozás előzte meg a pesti debütálását, a sorok között ott ült például az író Heltai Jenő is, de a híres dívák, Bajor Gizi és Muráti Lili is megnézték az erdélyi lányt a színpadon. Bajor nyilatkozott is, el volt ragadtatva Fényes Alice játékától: „Cseppet sem kirívó, százszázalékosan tehetséges és minden szavában, minden mozdulatában emberi. (…)

Aztán ahogy lenni szokott, az irigyek nehezen viselték Fényes Alice tündöklését és egyre több rosszindulatú megjegyzést kapott a háta mögött, sőt, olykor az újságokban is. Nem véletlen, hogy Újpesten egy 14 éves kamaszlány megalakította a Fényes Alice rajongók klubját, hogy megvédjék az igaztalanul bántott bálványukat.”

Azt a barátságtalan fogadtatást, melyhez hasonlót az 1950-es évek közepén Magyarországra települt másik kolozsvári színésznőnek, Bara Margitnak is meg kellett tapasztalnia, Fényes Alice is nehezen viselte. Ezeket az éveit így sommázza Sal Endre:

„Fényes Alice 1942-ben egy nyilatkozatában már jelezte, a támadások mellett az is fárasztja, hogy hosszú évek óta csak a színház tölti ki az életét: „Amióta az eszemet tudom, megszakítás nélkül színpadon álltam, játszottam, Ahhoz se jutottam, hogy gondtalan gyerek legyek, hogy fiatal legyek, de még ahhoz sem, hogy egyszer úgy istenigazán kipihenjem magamat.” Az évek alatt rájött, hogy a mindig mosolygós kolléganők a háta mögött kibeszélik, bántó megjegyzéseket tesznek rá. Két kolléganőjét tudta maradéktalanul elfogadni, Bulla Elmát és Dajka Margitot. Mint mondta: „Mert emberek! Érezhető, tapintható, markolható emberek a színpadon is.”

Később, amikor már enyhülni látszott körülötte a légkör és több filmben is főszerepet kapott, úgy tűnt, hogy begyógyultak a sebek és otthonra talált Budapesten, hiszen a háború után az újra kezdődő színházi életben is megtalálta a helyét. Színháztörténetükben senki másnak nem sikerült az a rekordok könyvébe illő különlegesség, hogy 1934-ben még gyereklányként eljátszhassa a Rómeó és Júliában a veronai szerelmesek egyikét és ezt a szerepjátékot megismételje a Belvárosi Színházban dívaként, 1946-ban.

Utóbbi produkciónak volt még egy különlegessége: Fényes Aliz partnere az akkor a nála hat évvel fiatalabb pályakezdő Kállai Ferenc volt, aki kamaszkorában istenítette a színésznőt és a próbák során belehabarodott a bálványába, érzései pedig nem maradtak viszonzás nélkül. Erről a kölcsönös fellobbanásról a 173 színházi premier és 96 mozifilm szereplője idős korában, egy televíziós interjújában megkapó vallomást is tett.

Ez a Rómeó és Júlia színrevitel példátlan sikert hozott, hiszen 300 előadást ért meg. Viszont meglepő módon egyben Fényes Alice színházi karrierjének végét is jelentette.

Hogy miért? Itt adjuk át újra a szót Sal Endrének:

„Aztán 1945-ben jött a hír, hogy hozzá ment feleségül dr. Princz Endre diplomatához. Hamar elterjedt Pesten, hogy befejezi a karrierjét, ám ekkor még azt mondta, biztos valamelyik drága jó kolléganője terjesztette el a hazug pletykát. Egy év múlva aztán valóban visszavonult, a férjével Párizsba költözött, majd onnan meg sem álltak Londonig.

Fényes Alice örökre szakított a színházzal. Gyermeke született és sokáig semmit sem lehetett tudni róla, hiszen az újságok elfelejtették. 1957-ben aztán az Esti Hírlapban az általa feladott fizetett apróhirdetésből derült ki az is, hogy az édesapja 71 éves korában örökre elaludt. Csak 1973-ban lépett ismét magyar földre és a fiát is elhozta. Színházba is elment, sőt, megkereste Bulla Elmát és Básti Lajost is. Az újságok pedig csak annyit írtak róla, hazalátogatott a „negyvenes évek ismert színésznője”, miközben egy ország imádta.

Fényes Alice aztán visszament Londonba és ott is élt a haláláig.”

Szerzőnk cikkének végéhez közeledve kanyarodik vissza az ihletadó kezdetekhez, az unokához, Emily Charlotte Prince-hez, „aki levelet írt az Újságmúzeumnak angolul, s mindenre kíváncsi volt a nagymamájával kapcsolatban, akit ismert, de még nagyon fiatal volt, mikor meghalt, másrészt pedig állítása szerint Fényes Alice keveset tudott angolul, így nehéz volt vele beszélgetni.”

Arról is beszámol, hogy „Emily tudta, hogy a nagymama egykor színésznő volt Magyarországon, de sokáig nem foglalkozott vele. Hosszú ideig élt Olaszországban, hiszen az édesanyja olasz, majd elvégezte a jogi egyetemet és jelenleg Londonban dolgozik. Már felnőttként kapta magát azon, hogy egyre jobban érdekli, ki is volt valójában a nagymamája. Rákeresett a világhálón a nevére, s akkor szembesült vele, hogy Fényes Alice Magyarországon nagy sztár volt a harmincas-negyvenes években. Emily szerint a nagymama boldogan élt az önkéntes száműzetésben, az ő nagypapájával, Princz Endrével. Aztán idős korában Alzheimer-kórt kapott, gondozásra szorult, s mindez szintén hátráltatta, hogy az életéről kérdezgesse.”

A zárszó nemcsak e kivételes tehetség életpályájának utolsó állomást rögzíti, hanem az unokája elszántságát is, hogy tisztázza a maga számára, honnan is vétetett. Mondhatnánk e kutakodásról, hogy családi ügy, talán nem is tartozik a közre. De mégis úgy érezem, itt többről van szó, a segítséget kérő kíváncsi unoka, tudtán kívül nekünk is segít. Például abban, hogy az ő révén a Mandiner munkatársa ráirányította a figyelmet a kolozsvári magyar teátrum mára már feledésbe merült hajdani, csak a legnagyobbak közé sorolható tüneményes csillagára, akinek méltó emlékezetéért lenne tennivalója az utókornak.

„Fényes Alice végül 2007-ben, 88 éves korban halt meg Londonban, ott is temették el. Emily Charlotte Prince pedig minden tudni akar róla, fényképeket gyűjt és magyar írásokat fordíttat angolra, hogy megtudja, ki is volt az ő nagymamája, akinek vonásait és a hajszínét ő is örökölte. A színészi tehetségét nem, de az amúgy is páratlan volt...”