Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Hegedűs Norbert és a Nincs más hátra, mint előre című jegyzetében arról cikkezett, hogy „hosszú szenvedés után talán végre sikerült kibillenteni a magyar–magyar tárgyalásokat a stagnálás mocsarából.” Ehhez az kellett, hogy a Magyar Közösség Pártja (MKP) és a Híd vezetői felismerjék: az egységes szlovákiai magyar párt létrehozásáért folytatott eddigi háromoldalú tárgyalások végképp kudarcot vallottak a harmadik partner, az Összefogás makacs kompromisszumképtelensége miatt. Így más választás nem maradt számukra, mint a kényszerű döntés: ha eleget akarnak tenni az egyre fokozódó közösségi elvárásnak, akkor ők ketten kell egymással dűlőre jussanak az egységesülés kérdésében.

Búcsút intve a majdani egységes szlovákiai magyar párt vezető testületeiben a tényleges súlyát jelentősen meghaladó pozíciókat követelő intranzigens Összefogástól végre látótávolságba került az egységes szlovákiai magyar érdekképviselet létrejötte. Hegedűs nem hallgatja el azt sem, úgy látja: „mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy nem lesz egyszerű ez a közös tánc”. Ugyanakkor a felől sincs kétsége: az MKP és a Híd kiegyezése „a józan ész szüleménye, egy kompromisszum, amivel senki nem elégedett igazán, de az elmúlt pár év megmutatta, hogy nincs más lehetőség.”

 Forró Krisztián, a szlovákiai MKP elnöke, aki a „Nem csak ahhoz kell bátorság, hogy az ember kiálljon és beszéljen, hanem ahhoz is, hogy leüljön és meghallgassa a másikat.” meghirdetett krédóját Winston Churchilltól kölcsönözte, február 5-én a következő szavakkal jelentette be, hogy a Híd és az MKP együtt teszik le felvidéki új magyar politizálás szervezeti alapjait:  

„Bátor lépést tettünk. Nagy lépést az egyesülés felé. Hittem benne, hogy hárman fogjuk megtenni. Ezt bizonyítja, hogy a decemberi sajtótájékoztató után még mindig a közös tárgyalást tartottam fontosnak.

 Mindemellett érzem az igényt közösségünk részéről, hogy lépnünk kell, mert az ő problémáikra szeretnék a megoldást, nem azt, hogy élő adásban magunkkal foglalkozzunk. Az MKP-nak és a Hídnak ÚJ vezetősége van, elkezdtük az árkok betemetését, amelyek több mint egy évtizede csak mélyültek. Erre az alapra építeni lehet és kell.

 A kapuk továbbra is nyitva állnak mindenki előtt, aki az egységes képviseletet helyezi előtérbe, és ebben partner szeretne lenni. Tanuljunk a tegnapból, ma pedig dolgozzunk a holnapon.”

Erre a Forró nyilatkozatra hasonló szellemben erősített rá Sólymos László Híd-elnök, aki a következőképpen reagált a közös döntésre:

„A mai döntés legerősebb üzenete az, hogy az új szlovákiai magyar párt szervezeti alapjait az a két párt kívánja letenni, amelyik hosszú éveken keresztül megosztotta a szlovákiai magyar társadalmat. Mert a végső cél ez lenne, a szlovákiai magyarság egyesítése. (…)

A választók bizalmát nem lesz egyszerű visszaszerezni, de ha őszintén és kellő elhivatottsággal állunk az emberek elé, akkor hiszem, hogy ez sikerülni fog. Mindenki érdeke az lett volna, ha ezzel a történelmi lehetőséggel mindhárom párt élt volna. Ennek érdekében a Híd több kompromisszumos javaslatot tett. Mi építkezni és teremteni szeretnénk, mi nem hozunk létre új frontokat."

Ezekkel a nyilatkozatokkal, illetve azzal a közös állásfoglalással, melyet a felvidéki magyarok által leginkább támogatott, de a 2009-es pártszakadás óta egymással folyamatosan versengő és ellenségeskedő két párt múlt pénteken kiadott, és ebben elkötelezte magát az egységes érdekképviselet létrehozása mellett, lezárult közel féléves tárgyalássorozat, mely célul tűzte ki a rég várt pártegyesítést. Csakhogy a történetnek volt sajnos egy szépséghibája is: hárman indultak el ezen az úton, de erre a fordulópontot jelentő állomásra már csak ketten érkeztek meg.

Szókéréseiben se Forró, sem Sólymos, sem pedig az általuk jegyzett dokumentum sem említi a harmadik felvidéki magyar pártot, az Összefogást. Történt ez annak ellenére, hogy a közös közleményük már az indító mondatában egyértelműen utalt a hiányzóra: „Be kell látnunk, az MKP és a Híd januári kompromisszumos javaslatai nem jelentettek elmozdulást a hárompárti megegyezés irányába, és a folytatódó tárgyalások sem vezettek eredményre” .

Hogy miként következett be ez a nem kívánt, de elkerülhetetlen helyzet, abban sajnos nincs semmi meglepő. Annak előzményeiről korábban már tájékoztattuk olvasóinkat, beleértve a nagy reményekre feljogosító kezdeteket is. Ezért most nem is térnénk ki arra, hogy részletezzük közel hat hónapnak azokat a történéseit, melyek elvezettek a tavaly augusztus 20-án tett ünnepélyes közös komáromi fogadalomtól, az ún. „Komáromi nyilatkozattól”, melyben az MKP, a Híd és az Összefogás Mozgalom elnökei elkötelezték magukat az egységes felvidéki magyar párt létrehozása mellett, el addig a mindenkit hidegzuhanyként ért meglepő múltévi "karácsonyi ajándékig", amivel az Összefogás, nevére rácáfolva, ráadásul botrányos körülmények kíséretében, zátonyra futatta a nemes kezdeményezést. Csupán annyit idéznénk fel a kínos decemberi intermezzo okán, hogy az Összefogás azért torpedózta meg a végső fázisba jutott hárompárti megállapodást, mert a jobbára csak a Facebookon ismeretes szerveződés, „támogatottsága illúziójától messzire elrugaszkodva, sokkal nagyobb súlyt akart” szerezni a még meg sem alakult egységes felvidéki magyar párt majdani irányításában.

A nemes ügy érdekét szem előtt tartva az MKP és a Híd vezetősége még ezt a „békát is lenyelte” és bízott abban, hogy a józan ész felülkerekedik az állítólag „akár egy teherliftben elférő párt” túlzó ambícióin. Sajnos hozzáállásuk hiú ábrándnak minősült, mert az Összefogás megmakacsolta magát. Hiába kísérelték meg jobb belátásra bírni újabb egyeztetések során több kompromisszumos javaslattal is élve, a két nagy párt irányitói azzal szembesültek, hogy holtpontra jutottak; a közvélemény-kutatásokban nem is mérhető szerveződés inkább hajlandó volt lenullázni egy 95 %-ban már kész kiegyezési kontraktust, minthogy engedjen túlzó igényeiből.

Ezek lényege: azzal ugyan egyetértett az Összefogás, hogy a majdani egységes párt irányító testületeiben 50 %-os részvétel jusson az MKP-nak, de a felkínált 17 %-os részesdés helyett a tisztségek egynegyedét követelte. Ennek az igénynek a visszautasítása után egy, a politikatörténetben eddig teljesen ismeretlen „kreatív”, mosolyfakasztó és kivitelezhetetlen ellenjavaslatot szorgalmazott: azt kérte, hogy a leendő párt személyi kérdéseit egy országos előválasztáson döntsék el a választópolgárok.

Az elmúlt bő másfél hónap fejleményei alapján az MKP és a Híd vezetősége számára világossá vált, hogy az Összefogás mit sem törődve azzal, hogy közvélemény közben ellenük fordult, valójában a kiegyezés elszabotálására törekszik. Lépéskényszerbe kerülve nem volt más választási lehetőségük és bekövetkezett az, amiről a bevezetőnkben ismertetett nyilatkozatok szóltak.

A gyökeresen új helyzet értelemszerűen hatalmas sajtóvisszhangot váltott ki a szlovákiai magyar sajtóban. A fordulat ihlette értékelések, elemzések döntő többsége üdvözölte az MKP és a Híd határozott lépését. Nem tagadva azt sem, hogy még így is rögös út vezethet el a megnyugtató végkifejlethez, azt is elismeréssel nyugtázták: a magukra maradt egységteremtők hitet tettek amellett is, hogy a jövőben számítanak minden létező felvidéki magyar szervezet csatlakozására, beleértve az Összefogást is.

E cikkek közük ez alkalommal Hegedűs Norbertnek az Új Szóban minap napvilágot látott Nincs más hátra, mint előre című jegyzetére hívnánk fel a figyelmet, annál is inkább, mert abban nagyra értékeli a meghozott sorsdöntő döntést, mint egyetlen lehetségest, ugyanakkor kulcsfontosságú felvetésekkel figyelmeztetni is akart. Már az indító sorok tükrözik a fentebb jelzett pozitív megítélését a gordiuszi csomó megoldásának, de azt is előrevetítik, hogy az immár csak kétszereplőssé lett egyesítési folyamat se ígérkezik könnyűnek:

„Hosszú szenvedés után talán végre sikerült kibillenteni a magyar–magyar tárgyalásokat a stagnálás mocsarából. Pénteken megtudtuk, hogy megegyezett a Híd és az MKP vezetése, közös párt létrehozását ígérik, mely azonban mindenki előtt nyitva áll. Ez jó hír, és még jobb, hogy úgy tűnik, komolyan is gondolják. „A szlovákiai magyarságot ez a két párt osztotta meg tíz éven át. Amit mások elválasztottak, azt mi most összekötjük” – áll a közös nyilatkozatban. Akárki írta, kitett magáért, megkönnyezni mégsem fogjuk, mert van benne egy logikai bukfenc. Szép dolog, hogy vállalják a felelősséget a közösség megosztásáért, de kár, hogy a következő mondatban azonnal jön a hárítás.”

E parírozás mögött Hegedűs érhetőnek értékelendő üzenetet lát: „Persze az üzenet érthető: az MKP és a Híd új vezetése így akar éles vonalat húzni a múlt és a jelen között, fényesebb jövőt ígérve. A kiegyezés próbája lesz a két elnök hatalmának is, de ha összehozzák a közös pártot, az tényleg történelmi lesz. Nincs más hátra, mint előre, a nagy kérdés az: innen hogyan tovább?”

A hárompárti tárgyalások kudarcának a legfőbb tanulságát cikkírónk abban látja, „hogy a titkolózásból, zárt ajtók mögötti egyezkedésből mindenkinek elege van, és ez a módszer több kárt okoz, mint hasznot. Egyrészt azért, mert ha nem jön össze a közös álláspont és az egyik fél borítja a bilit – ahogy az megtörtént az év elején –, a nyilvánosság csak találgathat, hogy most akkor kinek van igaza. Ez csak parttalan vitákhoz és további megosztottsághoz vezet.”

Ezért is véli úgy, hogy „az elkövetkező tárgyalások során kulcsfontosságú lesz a nyilvánosság tájékoztatása”. Ehhez viszont, bár jó alap az MKP és a Híd itt megismerhető 12 pontja, lényegesen több fogódzóra is szükség van. Nem kérdéses, hogy a két párt között ma még óriási a szakadék, ennek áthidalása viszont hatalmas munka, melyben kulcsfontosságú a világos kommunikáció. Mert, mint teszi hozzá: „Mindkét oldalon van egy kemény mag, mely már most árulást emleget. Hogy őket egyáltalán meg lehet-e győzni, abban nem vagyok teljesen biztos, de az száz százalék, hogy az információhiány nem tesz jót a közös párt ügyének.”

Az sem vitás, hogy tizenegy év szekértáborosdi után a kölcsönös gyanakvások nem oszlathatók el egy varázsütésre, de a félelmeket nem elsunnyogni kell, hanem konfrontálódni szükséges velük. Míg egyesek attól tartanak, hogy a hidasok megpuccsolhatják az MKP-t, a másik oldalon a budapesti kormány túlzott befolyásától tartanak. Hasonlóképpen, világosan lefektetett és mindenki által vállalt játékszabályok is kellenek, amihez jó kiindulópont nyújt a már hivatkozott 12 pont, amennyiben ahhoz a felek tartják is magukat. Ez az egységes és következetes fellépés sine qua non-ja, egyúttal pedig „a második, és sokkal nehezebb rész.”

A sommás kommentár szerzője azt se titkolja el, hogy amire most a Forró Krisztián és Sólymos László vezette pártok vállalkoztak, előzménytelen és tele lesz buktatókkal is. Mint mondja: „Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy nem lesz egyszerű ez a közös tánc.” Ugyanakkor az, amit záró mondataiban egyfajta összegzésként megfogalmaz, nem hagy kétséget a felől, a sokat próbált felvidéki magyarságnak egy józan önvizsgálatot követő megfontolt és elkötelezett tenni akarás jegyében, belátható időn belül lesz egységes érdekképviselete:

„Az MKP és a Híd kiegyezése ugyanis a józan ész szüleménye, egy kompromisszum, amivel senki nem elégedett igazán, de az elmúlt pár év megmutatta, hogy nincs más lehetőség. És hát a magyar ember semmitől nem irtózik annyira, mint a józan, megfontolt, felelős döntésektől. Mi nem agyalunk, nem egyezkedünk: érzelmi alapon politizálunk, kivont szablyával, vágtában, neki a várfalnak. Ezzel az a probléma, hogy ha valaki ért hozzá, az érzelmeinkkel úgy játszhat, ahogy akar. Amikor aztán falnak csapódunk, balsorsot, összeesküvést, turáni átkot emlegetünk. Pedig néha elég lenne tükörbe nézni, ha a saját legnagyobb ellenségünket keressük. Ideje továbblépni.”