Megszólalt a héten a SZEMlélkeben Gégény István, az egyre népszerűbb,  keresztény elkötelezettségű értékmagazin főszerkesztője.

A Sok sebből vérzik a Makovecz-féle „megatemplom” terve című publicisztikájában annak járt utána, hogy vajon mi állhat annak a napjainkban hatalmas visszhangot kiváltó, össznemzeti üggyé kreált budapesti gigantikus templomépítési kezdeményezésnek a hátterében, amely az organikus architektúra mesterének a nevéhez fűződik, de megvalósítását az építészeti koncepció 2005-ös nyilvánosságra kerülése óta a magyar katolikus egyház ellenezte, illetve ma is hevesen ellenzi.

Gégény nemcsak részletekre terjedően megvilágítja a valóságtól elrugaszkodott megalomán terv összes buktatóját, hanem kimondja azt is: a józan észre hallgatva végre megálljt kellene parancsolni annak az úgymond „civil kezdeményezésnek”, amely mögé állítólag – mint írja a tegnapi Magyar Nemzet – „a határon innen és túl egyre többen állnak, és aminek köszönhetően a templomépítés egyre inkább össznemzeti üggyé válhat”. Azzal kapcsolatosan pedig, hogy netán megépülhet majd „a koronaékszer, az életmű csúcsa”, az a „templom”, amiben „megjelenik a teljes életmű esszenciája”, és amit megálmodója a „Szentek és kárhozottak temploma" (sic!) névre már el is keresztelt, intően fogalmaz a kezdeményezést esetleg felkarolni kívánó potenciális döntéshozók felé: „Egy templom esetében pedig úgy helyes, ha a művészet, a tudomány szolgálja a hitet, nem pedig a hit rendelődik alá a művészkedés allűrjeinek.”

Makovecz Imre által megálmodott gyönyörű katedrális épülhet Budapesten címmel harangozta be a közügyeket, napi híreket és „karcos véleményeket” is keresztény szemüvegen keresztül közvetítő, magát „egyházi hírportálnak álcázó politikai propagandaoldal”, a Vasárnap január elsején a HírTV aznap adásba kerülő egyik kisfilmjét. A kormány- közeli tévécsatorna értékvédő műsorának, a Credonak arra a produkciójára kívánta ily módon a figyelmet felhívni, melynek készítői Makovecz Imre egyik utolsó munkájáról, egy különleges templomról mutattak be exkluzív képkockákat és amelynek megvalósulása érdekében – állítólag – egyre többen szállnak síkra határokon innen és azokon túl is. 

A beharangozó írás szerzője, Vágvölgyi Gergely azt követően, hogy felhívta a figyelmet az ide kattintva megtekinthető műsorra, elmondta: „Makovecz Imre „a másik Magyarország” egyik legnagyobb szellemi alakja, az elmúlt évszázad egyik legmeghatározóbb építésze, akinek neve elválaszthatatlanul egybeforrt az organikus építészettel. Sem a kommunizmus, sem a rendszerváltás utáni baloldali budapesti városvezetés nem nézte jó szemmel Makovecz Imre nemzeti-keresztény-polgári értékrendjét, így épületei a vidék Magyarországát gazdagítják felmérhetetlen értékkel.

Az elnyomás ellenére mégis meghatározó alakká vált, – írta a továbbiakban a cikk szerzője – akinek munkássága valójában – amiként a műsorban fia, Makovecz Pál fogalmaz – „ég és föld közötti építészet”. Nem keverte össze az értékeket, mint manapság teszik, a jó az jó volt, a rossz pedig rossz – emlékezett vissza fia, aki az örökség ápolásán keresztül napi kapcsolatban van a géniusszal.”

Azt is hozzátette: „Makovecz Imrének éppen Budapesten nem áll egyetlen középülete sem, ott, ahol született, alkotott és meghalt. A mester élete végéig dolgozott azonban egy különleges templom tervein. A katedrális legvégső formáját halála után barátja, Nagy Ervin álmodta meg, aki a legkorszerűbb módszerekkel fejezi be a tervező munkát.” 

Az emelkedett hangú méltatás szerzője úgy vélte a Szentek és Kárhozottak Templomának elkeresztelt monumentális székesegyház, mely „a szem számára is megmutatja Isten nagyságát, sokak szerint égbetörőbb és kifejezőbb, mint Gaudí Sagrada Familia-ja. Ez a terv az életmű csúcsa, a koronaékszer, miként a katedrálisról fia fogalmaz. A templom a magyarság és az európai kereszténység szimbolikus zarándokhelyévé válhat, amely képes pasztorálni, megtéríteni, nagy hatást gyakorolni hívőre és nem hívőre egyaránt.”– fogalmazott Vágvölgyi Gergely.

Az adásban megszólaló Melocco Miklós, a katedrális – írd és mondd – pontosan kétszáz kőangyalának tervezője szerint „önvédelemből kell megépíteni a templomot. Lelkünk is megszépül, ha olyan helyen lakunk, ahol szép épületek emelkednek” – tette hozzá a Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas szobrászművész.

A HírTv újévi adását követően azonnal fellángolt a vita arról, hogy vajon érdemes-e, szabad-e egy ilyen sokmilliárd forintba kerülő gigantikus székesegyház felépítését szorgalmazni a magyar fővárosban, amikor erre valójában az égvilágon semmi szükség.

Sarkosan fogalmaztunk fentebb, de ténykérdés: nem igénylik ezt a monumentális, kétszáz angyalos égbetörő kőcsipke-rengeteget a budapesti katolikus hívek és már az első tervek felröppenésétől kezdve határozottan ellenzi ennek a Makovecz-féle álomnak a megvalósítását a magyarországi katolikus egyház, elutasító álláspontját pedig józan érvekkel is alátámasztotta. Mindenekelőtt azért nem értett egyet az ötlettel, mert a tervezett helyszínen már volt egy katolikus templom, a közvetlen környéken pedig további öt római katolikus istenháza. Felettébb aggályosnak tartotta, hogy a tervezett gigantikus dóm mintegy tízéves építése forint-tízmilliárdokat igényelt volna, a majdani fenntartása pedig éves szinten további többszáz-milliókat.

Mindezek mellett azóta napvilágra került egy olyan fejlemény is, aminek okán a magyar katolikus egyház a tapasztalatai okán eleve ódzkodik bármely Makovecz tervezte megaépülettől, hiszen alaposan „megégették” már magukat egy csődtömegnek bizonyult sajnos megvalósult Makovecz-álommal. Konkrétan: hiába próbálta szebbik arcát mutatva tagadni éveken át a fenntartó Pázmány Péter Katolikus Egyetem, hogy csak teher neki és megválik a „Makovecz-féle hungaro-Disneyland” -nek becézett piliscsabai campusától, a múlt év végén belátva, hogy az egyetem bölcsészkarának kiköltöztetése eleve katasztrofális ötlet volt, teljesen és végleg kiürítették az épülteket. Ehhez a belátáshoz kellett egy negyedszázad és számolatlanul sok milliárd elköltött közpénz.

Viszont mégis, ezek ellenére úgy tűnik: egyre nagyobb a nyomás a magyar kormányra, hogy amennyiben úgymond az egyház képtelen megérteni nemzeti küldetését és nem kíván a magyarság és az európai kereszténység e szimbolikus zarándokhelyének a „nemes ügye” mellé állni, akkor ezt tegye meg a magyar polgárok adóforintjaiból az Orbán-kabinet.

Hadd áruljuk el, hogy a Makovecz-életmű csúcspontjának nevezett felső-krisztinavárosi katedrális tervezése egészen 2005-re nyúlik vissza, amikor meghívásos tervpályázatot írt ki a Hegyvidéki Önkormányzat az Apor Vilmos tér építészeti környezetének rendezésére. A pályázatot a Makovecz Imre által tervezett Szentek és Kárhozottak Temploma tervdokumentációja nyerte. Történt ez annak ellenére, hogy csak javarészt kézzel készült vázlatokból állt a győztes koncepció, melyet viszont kedvezően bírált el a XII. kerület főépítésze, a Nagy Ervin vezette bírálóbizottság. Makovecz hat évvel később bekövetkezett haláláig se tudta véglegesíteni a nyertes pályaművét, így hagyatéka alapján történetesen éppen az őt kritikátlanul tisztelő barát, Nagy Ervin képzeletét szabadjára engedve dolgozott tovább a templom tervein.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sem a nyilvánosan hozzáférhető tervanyag, sem pedig az Apor Vilmos téri helyszín nem tekintendő véglegesnek, habár a térre készült korábban egy katolikus nagytemplom terve is. Utóbbinak meg is épültek 1941-ben az alapfalai, de a kivitelezés előbb a háború miatt, majd a kommunista hatalomátvételnek „köszönhetően” elakadt. Az alapfalakra később a szomszédos felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János-plébánia, egy modern és az art deco szellemében fogant, 1934 óta ott álló templom közösségi házát húzták fel.

És még egy apró, de jellemző adalék az ominózus, tizenöt évvel ezelőtti győztes, de a magyar katolikus egyház által nem támogatott Makovecz-féle Szentek és Kárhozottak Temploma tervpályázatának históriájához.

Makovecz Imre 2005 januárjában tudta meg, hogy a megnyert tervpályázata ellenére a templom megépítésére nincs sok esély. A temperamentumos építésznél épp ekkor vendégeskedett Rényi András művészettörténész, aki utóbb beszámolt arról, hogy miként reagált vendéglátója a kedvezőtlen fordulatra: „a dühöngő Makovecz „pallérozott, tájnyelvi ékítményekkel földíszített magyarsággal” küldte el melegebb éghajlatra Erdő Pétert és a magyar püspöki konferenciát.”

Ezekben a januári napokban, amikor a kegyetlen járvány tartósan naponta jóval száz fölötti embert gyilkol meg Magyarországon és az elhunytak száma már 10 648-ra emelkedett, lélekszám, ami már meghaladja Szigetvár, Kapuvár, Ráckeve vagy Celldömölk összlakosságát, Istennek hála, ezt a gondot sokaknak sikerült háttérbe szorítani, hiszen figyelmük egy egészen más időszerű és lényeges kihívásra fókuszál. Ennek megnyugtató jele az, hogy „szinte megostromolták a napokban a tervezett Makovecz-templom megépítésének támogatói a néhai építész nevét viselő alapítványt” és „a határon innen és túl egyre többen állnak a kezdeményezés mögé, aminek köszönhetően a templomépítés egyre inkább össznemzeti üggyé válhat” – mint olvashattuk a tegnapi Magyar Nemzet Megmozdult az ország a Makovecz tervezte templom megépítéséért című cikkében.

Ha már egy ilyen felettébb aktuális, halasztást nem tűrő nemzetpolitikai tennivaló került Pannóniában, sőt Kárpát-medence szerte az érdeklődés homlokterébe, lássuk, miként vélekedik erről az összmagyar ügyről a keresztény elkötelezettségű SZEMlélek webes értékmagazin főszerkesztője, Gégény István, aki korábban, 2019 márciusáig a szintén ezt a címet viselő katolikus blogportált működtette mintegy négy éven keresztül. Róla még érdemes azt is tudni, hogy kommunikációs tanácsadóként és íróként is jegyzik a nevét Magyarországon, újságíróként nyomtatott és online szerkesztőségek változatos pozícióiban szerzett már eddig tapasztalatot, dolgozott országos és megyei lapnál is. Eddig 10 könyve jelent meg, többségük interjúkötet, amelyek médiaszakmai és etikai témákat érintenek. Egy vallomása szerint „munkáját a kreatív kommunikáció jegyében végzi, az alkotói szemléletet közösségi szempontokkal ötvözve.”

E heti megszólalását, melyet Sok sebből vérzik a Makovecz-féle „megatemplom" terve címmel jelentetett meg lapjában már csak azért is bemutatni kívánjuk az olvasóinknak, hiszen, ha hinni akarunk a Magyar Nemzet fentebb hivatkozott beszámolójának és miért ne tennénk így, akkor minden bizonnyal szűkebb pátriánkból is valósággal „ostromolják” a honfitársaink a pesti döntéshozókat: méltóztassanak végre meghallgatni az egész nemzet közóhaját, és tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy haladéktalanul elkezdődjön „a magyar Sagrada Familia” felépítése.

Az öt, saját maga által feltett kérdésekre adott válaszokból álló eszmefuttatás felvezetőjében a cikkszerző gyakorlatilag szembemenve az állítólagos földindulásszerűen megnyilvánuló népakarattal, azt firtatja: „Tényleg jó ötlet lenne ideológiai és turisztikai céllal kárhozottaknak gigantikus vallási épületet építeni?”  Már ezekben a felvezető sorokban is világossá teszi: azokkal ellentétben, akik most leporolták egy másfél évtizedes, a valóságtól elrugaszkodott és az ésszerűségnek ellentmondó vízió tervét, határozottan úgy véli, a nemzet megakatedrálisa felépítésének gondolatát, abban a formában, ahogyan Makovecz Imre megálmodta és azt az érte lelkesedők „tökélyre fejlesztették”, egyszer ’ s mindenkorra el kellene felejteni:  

Már önmagában érdekesség, hogy azon a felületen jelent meg "exkluzív" információként, hogy "megvalósulhat Makovecz Imre grandiózus terve", amely államosított csatorna saját vezetősége szerint is alig érdekel valakit. A hír pedig ez lenne: végre megépülhet "a koronaékszer, az életmű csúcsa", az a "templom", amiben "megjelenik a teljes életmű esszenciája". Az esszencia vagy a magyar főváros XII. kerületében, az Apor Vilmos téren épülhet meg, vagy máshol. Vagy sehol. Ez utóbbi lenne a leghelyesebb forgatókönyv, mármint a meg nem épülés, hiszen a józan ész, minden érv errefelé vezet. A jelek ugyanakkor arra utalnak, hogy a racionalitás és a realitás nem feltétlenül fognak találkozni ebben az esetben.

Az "építsünk-e mostanában Makovecz-templomot az Apor Vilmos térre" kérdés minden eleme megérdemli, hogy külön megvizsgáljuk, így megértsük, miért kell erre az egész kezdeményezésre nemet mondani – ahogy azt már 2011-ben megtették hazai katolikus egyházi vezetők, nagyon helyesen.”

E nyitány után következik a publicisztika első tétele, melyben Gégény István, a teológiai képzettségű hívő katolikus ember egy olyan alapkérdést tesz a vizsgálódás tárgyává, mely a jelek szerint cseppet sem érdekli az egyre hangosabban követelőző nyomásgyakorlókat: „Kik építsenek templomot?” 

„A "híradás" szerint – ami valójában csupán beszélgetés néhány emberrel, konkrét döntés bejelentése nélkül – civilek kezdeményezésére valósulhat meg az épület kivitelezése. Ez több szempontból is dilemmás megközelítés. Egyrészt keresztény templomot adott keresztény közösség számára helyes és szükséges építeni (ez egyben a lokációt is meghatározza), amennyiben arra a helyi hívő közösségnek szüksége van. Civilek segíthetik, előmozdíthatják egy létező keresztény közösségi igény megvalósulását, de erről itt szó sincs.

A cél világos: egy elhunyt ember álmának megvalósítása a szándék. Makovecz Imrének szeretnének "civilek" "templomot" emelni, akik ráadásul különleges civilek.

Merthogy kormányzati körökben a civil kifejezés évek óta szitokszóvá vált, kivéve azokat, akik bizonyos párt ideológiáját erősítik minden megszólalásukkal. Ha egy ilyen látszólag civil – valójában álcivil – szervezetet kellene említeni, sokan egyből a CÖF nevű gyülekezetre gondolnak. És lám: épp ez a társaság kezdeményezte a szóban forgó terv megvalósítását, amelyről most minden konkrétum említése nélkül egy kormánypárti orgánum úgy számol be, mint ami megvalósulhat. Ez az a szervezet, amelynek egyik fő hangadója bátran szidalmazta a katolikus egyházfőt, amikor épp az volt a fő irányvonal bizonyos körökben, de a CÖF "szellemi honvédő" titulust adott az érintett műsort vezető Földi-Kovács Andreának is. Vallási igény helyett tehát politikai, ideológiai motiváció áll a háttérben. Erős leegyszerűsítéssel a NER "templomáról" van szó, amelyre nem csupán szüksége nincsen a társadalomnak – bármely keresztény felekezetnek még kevésbé –, de azt is érdemes lenne bölcsen megfontolni, hogy mivel egy ilyen grandiozitás megépítésének időigényét 10 évre becsülik, egy demokráciákban szokásos kormányváltás milyen hatással lenne a nagy terv megvalósítására.”

A következő és egyben megkerülhetetlen kérdés, ami joggal felmerül Gégényben, főleg hisz a XXI. század adta realitásokat csak az nem veszi figyelembe, aki önmagának is képes hazudni, tulajdonképpen magától értetődik: „Mikor épüljön templom?” Hadd emlékeztessük az olvasót, hogy, aki ezt kérdezi, az egy felelősségteljesen gondolkodó, hitéhez és egyházához elkötelezetten ragaszkodó, hittudományi egyemen diplomázott honfitársunk, akinek a szavára érdemes lenne odafigyelni. 

„Elvonatkoztatva az ideológiai szándéktól, arra is érdemes kitérni, hogy ideje van-e új templom építésének. Itt is élhetnénk azzal a leegyszerűsítéssel, hogy a jelenlegi "paphiányos, keresztényhiányos" korszakban a meglévő templomok aktívabb használata lenne az elsődleges cél (azok megtöltésétől a fenntartásukig sok részkérdést ide értve), de ez nem teljesen helyes megközelítés. Csak azért nem kialakítani ugyanis templomot, mert onnan távol, más helyszínen megfogyatkozott a hívő közösség – nem vallana bölcs gondolkodásra. Ma is épülnek templomok, olyannyira, hogy még Makovecz Imre tervei alapján is közel áll a befejezéshez egy ilyen vallási épület (minden valótlanság-terjesztés ellenére épp a fővárosban). Ideje és helye van a templomépítésnek, de csak akkor és ott, amikor és ahol valóban templomra van szükség. Általánosságban megállapítható, hogy a jelenlegi hazai egyházi állapotok alapján főként annak az arány(talanság) nak a kiegyensúlyozása lenne a fő feladat, amely aktuálisan az emberek (anyagi) megbecsülése helyett dominánsan az infrastruktúra fenntartására kényszeríti a keresztény felekezeteket. Ezt a tehertételt nem növelni, hanem csökkenteni volna helyénvaló. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Még a meglévő templomok karbantartását, állagmegóvását sem igazán képesek önerőből finanszírozni az egyházközségek. Óriási púp lenne a rendszer hátán egy újabb, már kivitelezésileg is alighanem horribilis költségű épület bevállalása, amit aztán üzemeltetni, fenntartani is kellene majd.”

Ha az eddig elénk tárt érvek egy délibábos álom kivitelezésének erőltetéséről nem lennének elegendőek, következzenek azok a mellbevágó argumentumok, melyek nemcsak a hívő keresztény ember számára jelentenek letaglozóan sokkoló vonatkozásokat egy zavaros, sőt kifejezetten eretnek koncepciójú katedrális tervéről, hanem még a másképpen gondolkodókat is joggal megdöbbenthetik: voltaképpen mihez is kérik az egyház és a magyar állam támogatását a gigadóm felépítése mellett kardoskodók? Egy obskúrus valamihez, ami istenhajléknak valójában nem is nevezhető? És ez lenne egy Csíksomlyóhoz hasonlítható összmagyar új búcsújáróhely?

A „Kell-e nekünk (a kereszténységnek) ez a Makovecz-templom?”- fejezete Gégény István írásának mindezekről kellő eligazítást ad és bárkinek, aki eddig értetlenül fogadta a magyar katolikus egyház határozottan elutasító álláspontját, ideje lenne a nézeteit revideálni. Mert messzemenően igazuk volt és igazuk van, amikor nemet mondtak és nemet mondanak erre a számomra is értelmezhetetlen halandzsa-székesegyházra, amit ráadásul „összmagyar zarándokhellyé” kívánnának előléptetni a kezdeményezők és nekik tercelő médiumok megmondóemberei.

„Már a "Szentek és kárhozottak temploma" elnevezés is jó esetben súlyos aggályokat ébreszthet bennünk. Kárhozottak temploma? Komolyan? Talán fekete misék is lesznek ott? Ha egy pillantást vetünk az egyik tervrajzra, ott a "gonosztevők, árulók, titkos fogadalomtevők, gyilkosok, idegenrontók" felsorolása mellett olyan beszédes utalást is találunk, amely szerint ez az épület az ilyen lelkek "temploma a Napúrhoz, a Fiához és a Boldogasszonyhoz". Lehet, hogy én nem figyeltem oda eléggé hittanon – pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szereztem diplomát –, de ez így számomra nem csupán dilemmás, hanem egyenesen veszélyes képzettársítás a kereszténységre nézve.

Ez pedig nem is véletlen, hiszen miközben Makovecz Imre személyes hitét nem tisztem megítélni, munkássága annak az antropozófiának a szellemi lenyomatait viseli magán, ami minimum ellentmondásos kapcsolatban áll a kereszténységgel. Hogy miért, abba most nem mennék bele (ide kattintva lehet elmélyülni a két Jézusról, egymást követő Naprendszerekről szóló tanrendszerben), de egy frissen becsődölt, szintén Makovecz Imre nevével összekapcsolódott megalomán projekt, a PPKE Bölcsészkarának piliscsabai kampuszkísérlete is intő jel lehet a jövőre vonatkozóan, hogy talán nem kéne egybeerőltetni azt, ami nem képes összetartozni. Ennek kapcsán ezt az írást érdemes elolvasni. De van még jó cikk a témában.

Egyáltalán nem gondolom mindeközben, hogy Makovecz Imre ne lett volna képes olyan épületet tervezni, amely alkalmas arra, hogy templomként használják az emberek. Ott a paksi példa, de Győrben is van olyan kápolna, ami az ő gondolatiságának nyomait viseli magán. Igaz, pont olyan, mint a piliscsabai (szellem)kampusz: még délidőben is villanyt kell kapcsolni. Az organikusság ugyanis a tapasztalat alapján nem foglalja magában a fény világosságot adó képességének kihasználását, sokkal inkább árnyképző szerepe kerül előtérbe. Ami filozófiailag adott esetben (egy színházban, múzeumban, akár egy horrorfilm hatáskeltő elemeként) akár meg is okolható, ám templomok esetében a funkcionalitás mellett a fő üzenet, a lélek-emelés is elsősorban a fény, nem pedig annak hiánya által motiválható, inspirálható. Ha pedig ott a természetes világosság, miért akarnánk elfedni? Az építészet mint művészet természetesen ennél bonyolultabb összefüggésekből áll össze, ugyanakkor a hit alapja elég – szó szerint – világos.

Egy templom esetében pedig úgy helyes, ha a művészet, a tudomány szolgálja a hitet, nem pedig a hit rendelődik alá a művészkedés allűrjeinek. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)”

Miután az előbbiekben nemcsak arról szerezhettünk tudomást, hogy istenházának és összmagyar szentélynek teljesen alkalmatlan a most szorgalmazott pótcselekvés, de arról is, hogy a már szóbahozott és mára kényszerűségből kiürített, piliscsabai „Makovecz-féle hungaro-Disneyland” miért bizonyult adóforintok milliárdjait elemésztő pénznyelőnek, következzen az újabb, nem kevésbé lényeges kérdés, ami szintén elkerülhetetlen Gégény számára: „Hol építsünk grandiózus templomot Budapesten?”

Az egyetlen lehetséges válasz sommás, alig egyszavas, amit szerzőnk némi kiegészítő kommentárral lát el. Mielőtt újra átadnánk neki a szót, hadd idézzük fel egy évekkel ezelőtti, e helyen közreadott írásunkat arról az akkor nagy visszhangot kiváltó másik „frappáns” kezdeményezésről, melynek célja az volt, hogy „szakrális magaslattá kívánták” öntevékeny ötletezők tenni a budapesti Gellérthegyet. Hadd emlékeztessük az olvasóinkat, hogy akkor is akadtak bőven délibábkergetők, akik Makovecz Imre rég hangozatott sarkos véleményét osztották, mely szerint „fel kell újítani a Gellérthegyi Pantheon terveit, mert ami most a hegy tetején van, az ocsmány.” Mi több, voltak, nem is kevesen, akik egyenesen szorgalmazták, hogy az ő már el is készített tervei alapján történjen meg a nemzeti kegyhely kialakítása. Akkor a badar terv szerencsére megbukott. Csak remélni merjük, hogy ugyanez történik az újabbal is.

Ezek után térjünk vissza a már beharangozott kérdésre, ami azt firtatja: hol építsenek grandiózus templomot Pest-Budán a közeljövőben?

„A rövid válasz: sehol. Már csak azért se, mert nem a barokk korban vagyunk: a gazdaságosság mellett a szerénység, egyszerűség evangéliumi elvei is arra vezetnek – a kereszténység alapvető küldetése mellett –, hogy egy új templom ne pazar, pompás, megalomán építészeti műremek, hanem elsősorban és főként az imádság háza legyen.

De játszunk el képzeletben azzal, hogy valós igény mutatkozik egy ilyen épület iránt, és nem csupán politikailag dedikált forrás (napjainkban ez egyenlő a kiapadhatatlan közpénzfolyammal), hanem tényleges adottságok állnak rendelkezésre! Ha így lenne, akkor is egészen biztosan nem az eredetileg megálmodott XII. kerületi Apor Vilmos téren lenne a helye egy ilyen templomnak. A prózai ok nyilvánvaló: épp ott áll egy vallási épület, a Keresztelő Szent Jánosról nevezett, közismertebb nevén felső-krisztinavárosi római katolikus templom. De hát Makovecz Imre ahhoz a kerülethez kötődik, s mint az előbbi költői kérdés rámutatott, ez az épület aligha Istenre hivatott fókuszálni. Még így is marad mozgástér: a Normafa például adná magát, hiszen néhány kápolnán kívül nincs misézőhely a környéken. Igény itt se nagyon lenne rá, de kétségkívül adódhatna térszervező képessége és közösségi vonzereje egy "hegyre épült" szakrális épületnek.

Összességében minden leendő templomépítő jól teszi, ha átolvassa, végigelmélkedni Mircea Eliade román származású vallástörténész A szent és a profán című könyvét (legalább az első fejezetet, ami a szakrális térről szól). A szerző részletesen bemutatja művében a templomok társadalmi hatását, kultúrát befolyásoló, sőt, az adott település további fejlődését determináló képességét. Ez egyben küldetés is, amelyet egy új templomépület elhelyezésénél nem csupán érdemes, sokkal inkább kötelező számításba venni.”

Gégény István eheti megszólalásának bemutatása során többször is hivatkoztunk arra, hogy sem Magyarország bíboros, prímás érseke, sem pedig a magyar katolikus püspöki konferencia már a kezdetektől fogva világossá tette: nem támogatja a makoveczi templomépítési elképzelés megvalósítását. Most, hogy ki tudja milyen szándékoktól vezéreltetve a tüsténkedők felmelegítették az elvetett ötletet és mint már olvashattuk, megmozdult az ország és a Kárpát-medence magyarsága is, hogy megvalósuljon az építész és sz összmagyarság „koronaékszere”,  Gégény István azt  tartotta helyénvalónak, ha rákérdez a legilletékesebbre, dr. Pákozdi Istvánra, annak a felső-krisztinavárosi római katolikus egyházközségnek a plébánosára, amelynek temploma a Makovecz Imre által megálmodott Apor Vilmos téren áll. Érdeklődése középpontjában az az épület állt, amely az 1941-ben indult építkezés lenyomata és eredetileg egy nagyobb templom alapjául szolgált, ám a második világháború, majd az azt követően hatalomra jutott politikai rendszer szándéka megakasztotta a megvalósítást.

Íme, mit nyilatkozott Pákozdi atya a SZEMléleknek egy rég okafogyott históriáról meg arról, hogy „Makovecz nem Gaudí”.

„Ez egy lezárt történet. A katolikus egyháznak már áll egy olyan temploma az Apor Vilmos téren, amely a helyi egyházközség igényeit megfelelően szolgálja. Szükség esetén az egykor altemplomnak indult mai közösségi központunkban is lehetőség nyílik kivetítőn keresztül bekapcsolódni a szentmisébe, az Oltáriszentség átvitelével szentáldozásra is van mód. Egy templom ott és akkor épülhet, ahol és amikor a hívek vágya találkozik a területileg illetékes főpásztor szándékával. A televíziós műsorban említett épület terve kapcsán ez nem mondható el. Az eredetileg az Apor Vilmos térre szánt nagytemplom katolikus lett volna. Ez sem áll fenn Makovecz Imre "álma" esetében. Ő ráadásul nem hasonlítható Antoni Gaudíhoz, a spanyol művész ugyanis nem öncélúan, hanem alázatosan, a katolikus egyházzal egyeztetve, a katolikus tanítással összhangban alkotott. Ezt igazolja, hogy hamarosan boldoggá fogják avatni.”

Végül következzen Konklúzió címet viselő cikkfinálé. Vállalva az ismétlés ódiumát csak újfent leszögezzük: csak bízni tudunk a józan ész felülkerekedésében és persze abban is, hogy a zárszóban szóba hozott, amúgy Gégény István által külön kiemelte megfogalmazottakban, végül neki nem lesz igaza. Nagyon szeretnénk, s e vágyunkkal minden bizonnyal nem vagyunk egyedül:

„Annak ismeretében, hogy egy – hála Istennek – mérhetően kevesek által nézett televízió által bedobott "civil" ötletről van szó, akár pazarlásnak is tűnhetne ennyi karaktert áldozni erre a minden ízében leginkább lázálomnak ható témára. Csakhogy, amint a műsorvezető önleleplező zárszava is rámutat, a racionalitástól függetlenül sokkal reálisabbnak tűnik ennek a tervnek a megvalósulása, mint hinnénk. A pártközpontba bekötött médium "szellemi honvédője" ugyanis megígérte, hogy ők fognak elsőként beszámolni az újabb fejleményekről. Nem püspökök, nem egyházi felületek, hanem egy párttévé. Ami az előbb leírtak ismeretében egyáltalán nem meglepő. Mint ahogy az sem, hogy bár konkrét döntés bejelentése nem történt, mégis ott a gyanús utalás arra, hogy "megvalósulhat" ez az egész. Az összképet látva az év elején leadott műsor alighanem egy már megvalósult akarat, egy megszületett, de nyilvánosságra nem hozott döntés előkommunikálását, a témát érintő szentimentális érzékenyítést szolgálhatja. (kiemelés az eredeti cikkben – n. n.)

Nem teljesen esélytelen így sem, hogy ne épüljön meg a szentek és kárhozottak Makovecz-temploma. Az kell csupán hozzá, hogy akik egyházi oldalról döntési helyzetben vannak, éljenek is a rájuk bízott felelősséggel.”