„A Magyarságkutató Intézet a Pozsonyi csatával kiírta magát a komolyan vehető kutatóhelyek sorából”

Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Borbás Barna, és „A „magyarságkutatás” vége: hivatalosan is mítoszgyár lett a Kásler Miklós-féle intézet” címmel megjelentetett elemzésében górcső alá vette a Magyarságkutató Intézet által készítetett és a budapesti köztelevízió által néhány napja bemutatott A pozsonyi csata című, ismeretterjesztőnek szánt animációs filmet. 

Miután tételesen kimutatta, hogy az amúgy silány technikai kivitelezésű produkcióban hemzsegnek a tárgyi tévedések és egyéb hiteltelenségek, sőt a nézők megtévesztését szolgáló kitalációk, rámutatott: a film akár sikeres is lehetett volna, ha ez esetben nem járt volna párban a történeti tájékozatlanság és a szakmai felelőtlenség. Azzal pedig, hogy Magyarságkutató Intézet a filmet saját alkotásaként gyártatta le és mutatta be, adásba kerülését pedig még ezt megelőzően büszkén, nagy garral széles körben reklámozta, már ítéletet mondott önmaga fölött, bármilyen is lesz ennek az intézménynek a jövőbeni sorsa.Jelenet a Magyarságkutató Intézet A Pozsonyi csata című filmjéből l Fotó: Válasz Online/vimeo.com

„Történelemszemléletben 100, eszközrekonstrukcióban minimum 10, technikai kivitelezésben 15 éves visszalépést jelent a Magyarságkutató Intézet (MKI) pozsonyi csata-filmje. A szkíta–hun–avar–magyar folytonosságot tényként kezelő, a honfoglalást „visszatérésnek” nevező, csúnya bakik sokaságát elkövető animációs alkotás határpont a két éve létező MKI működésében. A Kásler Miklós miniszter vonzáskörzetében működő műhely ezzel a filmmel lényegében kivonult a bármennyire is tudományos céllal működő állami intézetek sorából, és helyet foglalt a történelmi fantasy világában.”

Ezekkel a súlyosan elmarasztaló szavakkal összegezte  A „magyarságkutatás” vége: hivatalosan is mítoszgyár lett a Kásler Miklós-féle intézet címmel megjelentetett elemzésének felvezetőjében Borbás Barna, a Válasz Online munkatársa döbbenetét azt követően, hogy sokadmagunkkal együtt ő is megnézte a magyar közszolgálati televízió M 5-ös kulturális csatornáján december 21-én este a nagy rössel beharangozottA pozsonyi csata címet viselő közel egyórás animációs filmet, aminek megtekintése közben magam se tudtam: sírjak-e vagy nevessek?

Azt követően, hogy leperegtek az 51 perces közös „maradandó élményünk” utolsó perceiben a záró képsorok, ahol az alkotói stáblistán feltűntek a szakértői és a produceri nevek (a Makoldi Miklósé és Mátéffy Attiláé a Magyarságkutató Intézetből, illetve ugyanonnan az intézeti főigazgatóé, a Horváth-Lugossy Gáboré), majd a film készítői külön köszönetet mondtak Prof. Dr. Kásler Miklósnak, az Emberi Erőforrások Miniszterének, illetve Magyarország kormányának, a sírva-nevetés után inkább a harag és a szégyenérzet vett rajtam erőt, és egyre szaporodtak bennem a kérdőjelek: akik ezt a C-kategóriás gagyi produkciónak létrejöttét lehetővé tették, vajon tudatában voltak-e/vannak-e annak, hogy ezúttal egy, amúgy nemes ügynek a lehető legrosszabb szolgálatot tették?

A cél ugyanis bevallottan az volt, hogy egy régi adósságot törlesztve végre nyitás történjen a magyar fiatalok felé és vonzóvá tegye számukra is a mi történelmi hagyományainkat, mint teszik ezt saját múltjukkal és tradícióikkal oly sokan napjainkban világszerte szintén hasonló animációs filmekkel. Viszont ezzel a történelemhamísító csúsztatásoktól, hibáktól hemzsegő és filmtechnikai minőségét tekintve is igénytelen színvonalúnak minősülő alkotással ez a szándék nem megvalósítható, sőt…

Nem véletlenül, fogalmazott a Válasz Online újságírójához hasonló éles kritikával az ismert középkor-kutató egyetemi oktató, Kanyó Ferenc, amikor A pozsonyi csata című filmecskét előbb ízekre szedte, majd levonta a következtetését:

„A legnagyobb probléma azonban nem is feltétlenül ezekkel a hibákkal van. Ha az a cél, hogy egy olyan alkotás szülessen, ami után büszkén gondolunk az őseink teljesítményére, akkor a végeredmény egyértelműen célt tévesztett. A kissé megkopott frissességű grafika, a mimika nélküli arcok, az azonosulható hősök, egyáltalán az a fajta modern mese, ami eladhatóvá és azonosulhatóvá tesz számos filmet és sorozatot, hiányzott ebből az alkotásból. Ha úgy tekintünk rá, mint első lépésre, akkor is csak annyit állapíthatunk meg, hogy még nagyon sokat kell haladnunk azon az úton, hogy egy olyan végeredményt kapjunk, ami egyszerre felemelő a magyar nézők számára, és egyszerre van mögötte tisztességes szakmai tartalom.”

A Magyarságkutató Intézet és a budapesti köztelevízió közös „adventi ajándéka” kapcsán a bennem sorjázó kérdőjelek közül mindenekelőtt azt vélem szóvá tenni, ami a film producerének és egyben a Magyarságkutató Intézet főigazgatójának egy televíziós nyilatkozata okán merült fel bennem. Horváth-Lugossy Gábor ugyanis nem kis önelégültséggel és nagyra értékelve saját „gyermekét” elárulta a TV híradójának azt, hogy A pozsonyi csata nem az utolsó filmes vállalkozás, amelyben az általa irányított, úgymond tudományos intézet részt vesz. Elmondta azt is, A honfoglalás kora címmel 12 részes ismeretterjesztő animációs játékfilmsorozat készül, amelyet tervei szerint már jövőre képernyőn láthat a magyar közönség. A friss tapasztalat azt mondatja velem: ha ez a sorozat is hasonló történelemhamisításokban fog bővelkedni és olyan igénytelen kivitelben készül majd el, mint A pozsonyi csata, jobb lenne a forint milliókat Prof. Dr. Kásler miniszternek inkább hasznosabb célokra fordítani.Horváth-Lugossy Gábor, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója l Fotó: hiradó.hu/Nemzeti Fotótár/Vasvári Tamás

Viszont nem tagadhatom, tartok attól, hogy ebben a reményemben csalatkozni leszek kénytelen. Hogy miért? Mert megnéztem a világhálón Prof. Dr. Kásler Miklós és Horváth-Lugossy Gábor 25 perces meghitt hangulatú minapi mérlegmegvonó adventi beszélgetését és ebben a Magyarságkutató Intézet idei munkáját csak a legnagyobb elismeréssel nyugtázó EMMI miniszternek a főigazgató örömmel újságolta el, a 12 részes sorozat elkészítésére kiírt pályázatuk nyertese ugyanaz a Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő Kft lett, amelynek nevéhez fűződik A pozsonyi csata című animációs film elkészítése.

Aztán rögtön ott motoszkál bennem egy másik felmerülő kérdőjel is, amit a filmet és egyben Magyarságkutató Intézetet nem kevésbé lelkesen dicsérő megmondóember, bizonyos Szakács Árpád újságíró, a Pesti Srácokban publikált minapi vezércikkévela Pozsonyi csata 907-ben és 2022-ben cíművel vetett fel bennem. Vajon a cél tényleg csak a múltunk megismerésének lehetővé tétele volt meg a hagyományaink megismertetése lett volna az ifjú generáció számára, vagy netán egyéb is húzódhatott meg az animációs film elkészítésének a hátterében?Szakács Árpád l Fotó: Pesti Srácok

Ugyanis Szakács, akinek fajsúlyos szerepe volt és van a legújabbkori magyar kultúrpolitika alakításában, akinek „áldásos tevékenysége" nélkül ma is Prőhle Gergelynek hívnák a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóját és nem Demeter Szilárdnak, és akiről köztudott, hogy korábban a Magyarságkutató Intézet főigazgatójával közösen szerkesztették a Nagy Magyarország című folyóiratot, illetve ők ketten voltak tulajdonosai a Kárpátia Stúdió Kft. Kiadónak is  – ebben a minapi megszólalásában többek közt arról értekezett, miszerint A pozsonyi csata kisfilm nemcsak azt bizonyítja, hogy úgymond nemes ügyet szolgálva „valakik kiemelt figyelmet érdemlő próbálkozásokkal építkeznek”. Ennél tovább ment, és nem kertelve, kitért a film egy másik, szerinte cseppet sem elhanyagolható vonatkozásra is:

„A kisfilm legfontosabb üzenete: soha nem hátrálunk meg! A legjobb védekezés a támadás! Valamint az, hogy csak akkor vagyunk sikeresek, ha tudunk építeni egymás munkájára.  Ma a helyzet sokkal bonyolultabb. Most is lesz egy pozsonyi csatánk: 2022-ben! A külső ellenséget, most a belső ellenség is segíteni fogja. Ezért 2022-ben nehezebb lesz, mint 907-ben. (kiemelés ez eredeti cikkben – n. n.) (…)

Ideje a sorainkat rendezni, mert minden csepűrágás, okoskodás, gáncsoskodás, ami gyengít, az a vesztünket fogja okozni. Mindenki meg tudja találni a helyét a közelgő sorsdöntő ütközetben. Ideje beállni a sorba, nem okoskodással, hanem tényleges munkával. Mához két évre nem lesz hazánk! Ez a tét. (kiemelés ez eredeti cikkben – n. n.)  A másik oldalon nem a balfék finnugristák lesznek, hanem a globális világ szervezett zsoldosai. A vélt vagy valós kibékíthetetlen ellentéteket a 2022-es pozsonyi csata után is meg tudjuk beszélni. Akkor még lesz rá lehetőségünk.

Ébresztő, magyarok! Ébresztő, Magyarország!” (kiemelés ez eredeti cikkben – n. n.)

Mielőtt még ismertetnénk Borbás Barna elemzését erről a Magyarságkutató Intézetnek és az M5 tévécsatornának köszönhető animációs filmről, amelyik a hétfői bemutatását követően hatalmas visszhangot váltott ki mind technikai megvalósítása okán, mind tartalma miatt, hadd foglaljuk össze dióhéjban, minek is volt köszönhető a nem mindennapos mértékű és heves indulatokat, meg jobbára elmarasztaló kritikákat kiváltó fogadtatás.

Ami a kivitelezést illeti nem érdemtelenül szolgált rá az alkotás a primitív jelzőre, hiszen az animáció egy olyan elavult grafikával készült, ami fölött már rég eljárt az idő. Tetszik-e vagy sem, de ténykérdés: 2020-ban a mai kisiskolások is a nívósabb filmkészítési technikákért lelkesednek, olyanokért, ahol a megrajzolt figurák már igényesebben keltik az életszerű mozgás látszatát. Pusztán azért, mert naponta látnak minőségi színvonalon készült külföldi produkciókat a különböző tévécsatornákon meg az interneten.

Ami pedig a tartalmi vonatkozásokat illeti a baj nagyobb, mint gondolnánk, nem utolsósorban azért, hisz a Baltavári Tamás által írt és rendezett filmhez a jelek szerint adva volt a szakmai háttér garanciája. Elvégre annak az egyik szakértő-konzultánsa, Makoldi Miklós, a Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpont vezetője volt, a másik pedig a Németországban élő Mátéffy Attila, aki képzettségét illetően néprajzos és turkológus. Csakhogy nevezett urak mindhárman semmibe vették a történelmi tényeket, ehelyett mítoszokra, hipotézisekre és téveszmékre építettek.

Így, mindenekelőtt egy olyan állítólagos, magyarok ellen irányuló népirtási-kísérlet teóriáját helyezték alkotásuk középpontjába, ami semmivel sem bizonyítható. Ráadásul e téves koncepciójuk bizonyítására nem riadtak vissza az egyetlen, amúgy is vitatott hitelességű középkori forrás „alkotó módon” való újraértelmezésétől sem, mint tették volt mifelénk a históriát a szocialista propaganda eszközévé tevő, a dákó-román kontinuitás mellett érvelő egykori hamis próféták meg azok is, akik egy középkori, átmeneti katonai sikereket magának tudható Mihály vajdában egyenesen már a modern román egységes állam megteremtőjét kívánták láttatni.

Arról már nem is szólva, hogy közönséges csalás a magyarok kiirtásáról szóló mondat, amely megcsonkítva latinul is, magyarul is szó szerint elhangzik a filmben és ebben a formában sajnos mind a mai napig sokan idézik: „Ugros… eliminandos esse.” Csakhogy mindazok, akik így idézik Johannes Aventinusnak a 16. századi bajor humanista történetírónak szavait a rendelkezésről, meghamisítják a forrást. Az ugyanis eredetileg így hangzik„ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse”. Vagyis szó sincs arról, hogy a magyarokat ki kellene irtani, hanem Bajorországból akarták őket elűzni. (Johannes Aventinus: Sämmtliche Werke, Zweiter Band, Erste Hälfte, Annales ducum Boiariae, Buch I-III, 657 oldal.).

Ezen túlmenően is több sebből vérzik ez a filmes „műremek”. Példának okáért hangsúlyosan szól Árpád részvételéről majd hősies haláláról az állítólag  907. július 4-én és az azt követő három napban lezajlott csatákban, melyekben a keresztény Keleti Frank Királyság és az akkor még pogány Magyar Fejedelemség csapatai küzdöttek meg egymással, talán Pozsony mellett vagy esetleg egész másutt, meglehet, hogy esetleg éppen  Mosaburg  (Zalavár) környékén, – miközben Árpád jelenlétét ezekben az ütközetekben vagy az itteni elestét az égvilágon semmilyen akkori hivatkozás nem támasztja alá. Az is kérdéses, hogy 907-ben Árpád egyáltalán élt-e még. Egyetlen korabeli forrás sem említi ekkor, csak a háromszáz évvel későbbi Anonymus, akiről köztudott, hogy egyetlen évszáma sem pontos. Még az sem kizárt, hogy éppen a fejedelem halálhíre – Árpád ekkor kb. 60 éves lehetett, ami akkor magas kornak számított – válthatta ki a keleti frankok támadását, azonban erre sincs semmilyen korabeli adat.

Továbbá éppígy fikció a szembenálló seregek létszámára vonatkozó adat, és ugyancsak a képzelet szüleménye a csata lefolyásának ábrázolása, ami kísértetiesen hasonlít a Ceauşescu által megrendelt nacionál-kommunista román mítoszgyártást szolgáló, Sergiu Nicolaescu által készített szuperprodukciókban látottakra, melyek közül most, távolról sem véletlenül, csak a Dákokat említenénk.

Nem kevésbé kacajra gerjesztőek olyan kapitális baklövések, mint a frank harcosok XVI. századi, tehát reneszánszkori fegyverei, felszerelése és öltözéke, akárcsak a magyar asszonyok késő középkori ruházata, illetve több olyan fantázia kellék, mint a szarvasagancsos süvegdísz, melynek egyetlen „hiteles” forrásaként Herendi Gábor 2004-es zseniális filmvígjátéka, a Magyar vándor jöhet csak számításba.

Nem folytatva a sort azokról a filmben feltűnő használati tárgyakról és egyebekről, melyek annak ellenére tűnnek fel a filmben, hogy azok biztosan nem voltak meg a honfoglaló őseinknél, illetve meglétükre nincs semmiféle bizonyíték, lássuk ezek után Borbás Barna joggal cseppet sem udvariaskodó elemzését, melynek sommás felvezetőjét már ismeri az olvasó, hiszen ezzel indítottuk a cikkünket.

Előbb egy történelmi háttérvázlatot kapunk A „magyarságkutatás” vége: hivatalosan is mítoszgyár lett a Kásler Miklós-féle intézet című írás elején, majd ezt rögtön követi néhány szóban a górcső alá vett filmes produkcióról néhány általános megállapítás:

„A 895-ben kezdődött magyar honfoglalás zárópontjának tekinthető 907-es pozsonyi csata korai történelmünk kulcsmozzanata. Történészi közmegegyezés van arról, hogy ez a katonai győzelem tette nyilvánvalóvá a korabeli Nyugat-Európának Árpádék tartós kárpát-medencei jelenlétét. Nem véletlen, hogy még a 950-es években sem indítottak felénk fegyveres akciót, amikor pedig már dokumentálhatóan fölényben voltak.

A fenti állításból kiindulva készített nagy médiafelhajtással beharangozott animációs filmet a Magyarságkutató Intézet és a Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő. A december 21-én este a köztévén bemutatott 50 perces alkotás azonban mai fogalmaink szerint nem nevezhető történelmi ismereterjesztésnek, messze túllép az ismert (és tényleg dicső) múlton, 100-150 éves mítoszokat és tévedéseket vés kőbe, a hiteles tárgyi kultúra láttatására pedig lényegében alkalmatlan.”

Persze az általánosító „alkalmatlan” minősítés csak vagdalkozásnak, otromba támadásnak tűnhet, ha az megmarad csak a kijelentés szintjén. Borbás Barna is jól tudja ezt, és ezért elmarasztaló ítéletét alátámasztandó, azonnal tételesen, példákkal is igazolja véleményének megalapozottságát. Mi tagadás, aligha tűnik valószínűnek, hogy a honfoglaló elődeink a 800 évek végén már tenyészettek volna afféle norvég vörös (Norsk rodt fe) szarvasmarhákat, melyeket csak 1935 körül kezdtek szaporítani Skandináviában a tejelő jelleg megtartása mellett a hústermelés javítása érdekében 1935 körül, a svéd vörös és finn ayrshire tehenek keresztezéséből. Hasonlóképpen az se valószínűsíthető, hogy őseink már akkoriban tartottak volna olyan hússertéseket, melyeket csak alig kétszáz éve ismer az emberiség. Nemkülönben az se nagyon hihető, hogy ugyanők jeleskedtek volna a murok, más néven a sárgarépa (Daucus carota subsp. sativus) zöldségnövény veteményeskerti termesztésében, lévén, hogy az csak a 17. században jelent meg tájainkon. (Első magyar leírása a muroknak 1664-ből származik.)Norvég vörös lapály szarvasmarha, tenyésztett hússertés és murok egy honfoglaló magyar háztartásban l Fotó: Válasz Online /M5 csatorna

„Az egyik kimerevített képen a háttérben norvég vörös lapály marhához hasonló szarvasmarha legelészik. Ezt a fajtát az 1930-as évek óta tartják számon. Az előtérben pedig a jellegzetes házi- vagy hússertés, mely a 19. század óta ismert. A jobboldali kimerevített képen pedig – a rossz minőségű animáció miatt kissé nehezen kivehető, bekarikáztuk – sárgarépát szúrhattak ki a szemfüles nézők. A zöldségnövényt e nemesített formában a 17. század óta termesztik. A példák nem kiragadottak, a hússertés és a marha többször is feltűnik a filmben.”

Hogy a fentebb említett szánalmas baklövések nem figyelmetlenségből eredő melléfogások voltak, az kiderül a folytatásból is. Túlzás nélkül elmondható, hogy jelenetről jelenetre hasonló anakronizmusokban bővelkedik a régész és néprajzos „tudós emberek” által „szekértett”, úgymond ismeretterjesztő fércmű, s már annak is örülhetünk, hogy amikor Árpád vezérünk támadásra adja meg a jelet az övéinek, kezében a magasra emelt szablyájával, a csuklóján nem díszeleg egy karóra.

„Még ha az „apróságoktól” el is tekintünk, a probléma az, hogy a Magyarságkutató Intézet gondozásában készült film ugyanilyen nagyvonalúan kezeli szinte az összes keze ügyébe kerülő problémát: hatalmas bakikat vehetünk észre a viselet- és fegyverábrázolásoknál, valamint – feltehetően – szándékos összemosásokat az egyes kultúrák ismertetőjegyei között. Nézzünk néhány, a sertéseknél nagyobb téttel bíró példát!Az avar eredetű nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakja, mint a legendás vérszerződés ivóalkalmatossága A pozsonyi csata című filmben l Fotó: Válasz Online /M5 csatorna

A vérszerződést megidéző jelenetnél a nagyszentmiklósi kincs bikafejes ivócsanakja tűnik fel az animációban. Az ötlet nem új: a magyar történelmi festészet nagy alakja, a 19. században élt Székely Bertalan is úgy ábrázolta a vérszerződést, mint ahol az ivócsanak foghatta fel a vezérek vérét. Ám azóta a leletet kutató Bóna István és Bálint Csanád régészprofesszorok bizonyították, hogy a kincs a 7-8. században készült, tulajdonosai pedig az avarok voltak. Vagyis a bikafejes edény sem magyar eredetű. (Arra most nem térünk ki, hogy a vérszerződéses jelenetben a táltos sokkal-sokkal korábbi, szkíta jellegű fejéket visel, a vezérek pedig olyan késsel vágják meg a kezüket, amilyen abban a korszakban egészen biztosan nem lehetett náluk.)”

A joggal kipécézhető képtelenségeknek itt koránt sincs vége, a Borbás Barna által elrettentő célzattal bemutatott anomáliák gazdag tárháza újabb és újabb „kincseket” rejt. Közben pedig nem tudok nem arra gondolni, hogy amennyiben szintén a Baltavári Tamás-Makoldi Miklós-Mátéffy Attila trió bábáskodásával fog majd elkészülni az egy tucatnyi epizód a honfoglaló magyarságról, amit a Magyarságkutató Intézet főigazgatója már volt szívesen bejelenteni, vajon milyen meglepetésekre számíthatunk még. Mert, hogy lesz maradandó élményünk, nem is kevés, azt már most biztosan ki lehet mondani. Hacsak valahol a közeljövőben nem kerekedik fölül a józan ész.

Addig is, míg eljövend az esetleges újabb megpróbáltatás, lássuk a Válasz Online újságírója elborzasztó gyorsleltárának újabb tételeit. (Hadd áruljuk el közbevetőleg: a gyorsleltár szóhasználatot az indokolja, hogy Borbás hétfő este az M5-ön megnézte a filmet s vélhetően utána azonnal, egy ültében megírta a cikkét, hiszen az másnap, kedden már meg is jelent.) Díszesen felszerszámozott ló A pozsonyi csata című filmben (jobbra) és szkíta eredetije (balra) l Fotó: Válasz Online /M5 csatorna és Reddit

„A film több pontján, így a fenti képkockán (balra) is feltűnik egy jellegzetesen díszes ló, fején szarvszerű ékítménnyel. Ez nem más, mint a kazahsztáni Berel közelében feltárt, valóban kuriózumnak mondható szkíta lovas temető nyomán ismertté vált felszerelés (rekonstrukciós rajz fent jobbra). A probléma csak annyi, hogy a szkíta kultúra 2500 éves, és semmilyen nyom, régészeti lelet, ábrázolás vagy más bizonyíték sincs arra, hogy ez a fajta lovas felszerelés felbukkant volna a 10. századi honfoglaló magyaroknál. Még néprajzi jellegű párhuzam sincs, ami ezt megkockáztatná.

Akkor miért tették a filmbe a készítők? A választ az alábbi jelenet adja meg (kivágtuk a tárgyalt szakaszt az 50 perces műsorfolyamból). Itt az látható, hogy a 907-es pozsonyi csata már éppen veszni látszik, amikor a magyar csapatok fordítani tudnak. Az elhangzó narráció a következő: „Ekkor Árpád szarmata eredetű elitcsapatát vezetve rontott rá a lándzsarengetegre. Selyempáncélos, nemezvértes élcsapat. Attila Turul-nemzetségének színe-java.”

Tudományos alapról közelítve e fenti rövid részletben gyakorlatilag semmi sem stimmel. Szinte a legkisebb tétel, hogy arról, hogy Árpád vezér részt vett-e a csatában, semmiféle korabeli forrással sem rendelkezünk. Ahogy Veszprémy László történész tisztázó cikkében megírta: azt sem tudhatjuk biztosan, Árpád élt-e még a 907-es csata idején. Erről egyedül az 1200 körül alkotó névtelen történetíró, Anonymus írt: ő Árpád halálát 907-re teszi, ám ezt inkább azért írhatta, hogy egy győztes csatával búcsúzzon el a magyarok vezérétől. De ezen a ponton legalább annyit mondhatnak a filmkészítők, hogy – a történelemszemléletben 100-150 évet visszalépve – Anonymust készpénznek véve datálták 907-re Árpád halálát. Arra viszont már későbbi középkori vagy egyáltalán, semmilyen forrásunk sincs, hogy Árpádnak lett volna szkíta lódíszes „szarmata” „elitcsapata”. Ilyesmiről egyszerűen sehol, senki sem ír. Kik is a szarmaták? Az ókori kelet-európai sztyeppeövezet egyik iráni nyelven beszélő népe; egyes csoportjaik a Krisztus előtti harmadik századot követően megtelepedtek a Kárpát-medencében, majd nomadizáló kultúrájukat feladták, és fokozatosan beolvadtak. Érdekesség, hogy a kora újkori lengyel nemesi hagyományban szerepel a „szarmatizmus”, mely szerint a lengyel előkelők ettől a népcsoporttól származnak. De a magyar hagyományban ilyenről szó sincs.

A „szarmata” „elitcsapat” filmbeli megjelenítésére tehát nincs jobb kifejezés, mint a történelemhamisítás. A narráció következő mondata újabb aknákat rejt: úgy jellemzi a szarmata eredetű elitcsapatot, mint „Attila Turul-nemzetségének színe-java”. A turulról az egyetlen forrásunk Kézai Simon 1285 körül keletkezett krónikája. Ez annyit mond – Sudár Balázs történész-turkológus tömör összefoglalásában –, hogy a magyarok „címere” a kereszténység felvétele előtt a turul. Sajnos a szó magyar nyelvi környezetben a későbbiekben – egészen a reformkorig – nem tűnik fel. Krónikásunknál a turul tulajdonnévi mivoltában kifejezetten az Árpádokra vonatkoztatott nemzetségnév. „Attila Turul-nemzetségéről” beszélni tehát – főleg a nem létező elitcsapat összefüggésében – újfent teljesen történelmietlen.”

Az eddigiekben felsorolt megtévesztő hiteltelenségek miatt már kimondható, hogy A pozsonyi csata című animációs ismeretterjesztő film kontármunka a javából; azzal nyerhettünk volna a legtöbbet, ha sohasem készül el. Viszont van ennek a filmnek egy olyan vonatkozása is, ami túlmutat az eddig felsorolt nyilvánvaló hibákon, tárgyi tévedéseken és hiteltelen megfogalmazásokon. Ez pedig maga a koncepció, amire épült maga ez az 51 perces borzalom. Hogy miért vagyok kénytelen ilyen szigorú szavakkal fogalmazni, az könnyen érhetővé válik, ha megismerjük Borbás Barna következő okfejtését, akinek három passzusban kifejtett érveivel csak egyetérteni lehet:

„Annak fényében viszont nem váratlan, hogy a Magyarságkutató Intézet alkotása a honfoglalást sem egyszerű honfoglalásnak, hanem honfoglaló „visszatérésnek” nevezi (például itt), és hangsúlyozza a szkíta–hun–avar–magyar folytonosságot. Más szavakkal: az MKI filmje szerint a Krisztus előtti 7. században a Kárpát-medencében megtelepedő szkíták, a Krisztus utáni 4. században megjelenő hunok, majd később az avarok és a magyarok között nincs is lényegi különbség, ez ugyanaz a történelmi entitás, mely vissza-visszatér a Kárpát-medencébe.

Ezen a ponton az MKI az „iszfaháni kódex” és más legendás hamisítványok szintjére süllyed. Sem forrás, sem régészeti lelet, sem archeogenetikai vizsgálat nem igazolta soha, hogy a korabeli írásos források szerint iráni nyelven beszélő, egy idő után nyom nélkül eltűnő szkíták, a máig ismeretlen nyelvű, és szintén hírmondó nélkül maradó hunok és a 10. században a Kárpát-medencébe érkező magyarok között folytonosság lenne.

Ennek igazolására több száz évnyi régészeti fekete lyukat kellene betömni, feloldhatatlannak tűnő – például nyelvi – ellentmondásokat egy csapásra feloldani. Az, hogy az összes említett nép keletről érkezett és íjfeszítő harci kultúrát képviselt, az úgynevezett folytonossághoz nagyon kevés. Éppen nyár végén mutattuk be a Válasz Online-on a leletpontosan dolgozó történelmi rekonstruktőrök munkáját, akik módszeresen újjáépítették az említett kultúrák íjait, és munkájuk egyik tanulsága éppen az, hogy a messziről nézve hasonló eszközök között rengeteg a különbség, hogy egy szkíta, egy avar és egy magyar íj hozzáértő szemnek valójában összetéveszthetetlen. És nem csak az időbeli távolság miatt.

A történelem mellett a másik terület éppen a kézműves hagyományőrzés, mely az MKI filmjében súlyos csapást szenved. Az utóbbi 10-15 évben a leletekből kiinduló, tudományos igénnyel dolgozó tárgy- és fegyverépítés, valamint az azokat használó „gyakorló régészet” hatalmas fejlődésen ment keresztül, és rengeteg eredményt tett le az asztalra, melyek azonban nem köszönnek vissza az MKI produkciójából. Nem stimmel a filmben látható ruhák, kiegészítők sok eleme (újkorinak tűnő mellények, túlméretezett süvegcsúcsok, 14-15. századi kések, nem korhű lószerszámok stb.), az animáció pedig nem alkalmas arra, hogy finom gyakorlati részleteket helyesen mutasson be (vesszőtartás stb.). És itt most arra ki sem térünk, hogy a filmben nagyjából 10-20 alkalommal, közelről is látható szászánida kataphraktosz, vagyis az ókori kelet-iráni törzsek nehézlovassága milyen elképesztően messze van a 10. századi magyar hadviseléstől.”A filmben többször felbukkanó késő középkori, kora újkori női viselet l Fotó: ntf.hu/M5 csatorna

Az értékelő elemzés zárszava arról győz meg bennünket: a lesújtó összbenyomás legfőbb okozója az, hogy A pozsonyi csata című animációs film tulajdonképpen akár sikeres produkció is lehetett volna, ha ez esetben nem jár párban a történeti tájékozatlanság és a szakmai felelőtlenség. Azzal pedig, hogy azt a Magyarságkutató Intézet büszkén, saját alkotásaként mutatja be és reklámozza is, már ítéletet mondott önmaga fölött, bármilyen is lesz ennek az intézménynek a jövőbeni sorsa.

„Pedig érzékelhető, hogy egyes elemeknél a filmkészítők törekedtek a pontosságra: a magyar tegez megjelenítése, a nyílvesszők tárolása nyugalmi állapotban vagy – nagyjából – a jurtabelsők elrendezése megfelel a kutatásoknak. Ezekből is látható, hogy a korai magyar leletkincs igencsak gazdag. Igaz, hogy a legtöbb tárgy és fegyver elveszett, nagyon sok mindent nem tudunk, de valójában nem lenne szükség szkíta és szászánida idézetekre ahhoz, hogy szép és izgalmas képi világot kapjunk.

Természetesen nem állítható, hogy egy ilyen filmnek ne lenne létjogosultsága. Tőlünk nyugatabbra és keletebbre is készülnek jó és kevésbé jó történelmi fantasy-k, melyek nem közvetítik magukról, hogy az „igaz”, „elfelejtett” valóságot mutatják meg a nézőnek. De a nevében a kutatást és az oktatásfejlesztést viselő projektgazdák (Magyarságkutató Intézet, Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő Kft.) esetében más a helyzet. Az MKI a Pozsonyi csata című filmmel lényegében kiírta magát a valamennyire is komolyan vehető kutatóhelyek sorából. (A stáblista szerint a film szakértője volt az MKI Régészeti Kutatóközpont vezetője, Makoldi Miklós, ő azonban nem a pozsonyi csata korával, hanem avar lovastemetkezésekkel foglalkozik, doktori fokozata nincs. Mellette Mátéffy Attila néprajzkutatót tüntetik fel.) És az intézet ezt teljes kormányzati támogatottsággal tette. A film legvégén „külön köszönetet” mondanak Magyarország Kormányának.

A valóban korszakhatárnak nevezhető, nagy magyar győzelemmel záruló pozsonyi csata megérdemelne egy méltó, hiteles, giccs- és mítoszmentes ismeretterjesztő filmes feldolgozást. Ez egyelőre várat magára.”

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?