Engedje szabadjára a képzeletét és legyen ön is milliomos! – Ötletpályázatot írtak ki a magyar „szakrális magaslat”, a Gellérthegy megújítására

Megszólalt a héten a Népszavában Friss Róbert és A szakrális magaslat – Mit akar a kormány a Gellértheggyel? címmel megjelentetett cikkében arról számolt be, hogy „a Szabadság- és a Kossuth-tér, a Budai Vár és a Városliget után újabb közteret akar megszállni a kormány, amely ötletpályázatot írt ki, hogy a szellemi, szakrális tartalom figyelembe vétele mellett új tartalommal töltse meg” a Gellérthegyet. A napilap vezetőszerkesztő-helyettese publicisztikájában bemutatja, hogy eltérő korokban milyen gigantikus elképzelésekkel próbálkoztak nemzeti kegyelethellyé tenni a hegyormot, melyekből – tegyük hozzá – szerencsére nem valósult meg egy sem, és miért vallotta azt Makovecz Imre: „fel kell újítani a Gellérthegyi Pantheon terveit, mert ami most a hegy tetején van, az ocsmány.”

Csepreghy is dönthet arról, milyen legyen az új Gellérthegy, A Gellérthegy a kormány következő áldozata?, Hamarosan rá sem ismerünk majd a Gellért-hegyre, Eldöntheti, mi legyen a Gellértheggyel, Ötletpályázatot írtak ki a Gellérthegy megújítására,Átalakítanák a Gellérthegyet, Van egy kreatív ötleted? Most milliókat érhet!, Maradhat-e a Szabadság-szobor a helyén?

Ilyen és ezekhez hasonló címekkel adták a nagyérdemű tudtára magyarországi lapok és hírportálok a múlt pénteken, hogy nyílt, kreatív ötletpályázatot hirdetett a Miniszterelnökség a Gellérthegy megújítására. A Lázár János kancelláriaminiszter felügyelte építésügyi, területrendezési, valamint területfejlesztési feladatokat ellátó kormányzati háttérintézménynek, a Lechner Tudásközpontnak az MTI révén ismertetett közleménye szerint a 40 millió forintos összdíjazású ötletpályázat kiemelt célja „olyan alternatíva kidolgozása a Gellérthegy revitalizációjára, amely építészeti, tájépítészeti, közlekedési, képzőművészeti eszközök használatával új tartalommal tölti meg a helyszínt, az épített és természeti környezet értékeinek megőrzése, a világörökségi cím, a műemléki védelem és a szellemi, szakrális tartalom figyelembe vétele mellett.”

A most kiírt és ősszel már eredményhirdetéssel záruló pályázat (a pályaművek postára adásának határideje október 3, az eredményhirdetés november 10-én lesz) javaslattételt vár „a Gellérthegy funkcionális rendezésére és a terület revitalizációjára vonatkozó építészeti, tájépítészeti, képzőművészeti megoldásokat alkalmazó lehetséges koncepció kidolgozására, amely kreatív ötletekkel járul hozzá a Gellérthegy minőségi parkfejlesztéséhez, és alternatív programot kínál a rendezetlen területek (épített és természeti környezet) turisztikai, rekreációs funkcióval való megtöltésére a természeti értékek, zöldfelületek és növényállomány megőrzése mellett”.

A széles körű alkotói szabadságot biztosító ötletpályázaton életkori és végzettségbeli megkötés nélkül bárki beadhatja a terület hasznosítására és megújítására vonatkozó javaslatait. A teljes pályázati anyag ezen a honlapon, az ingyenes regisztrációt követően minden érdeklődő számára elérhető, a legnagyobb elérhető díjösszeg 8 millió forint. Egyetlen szigorítás létezik: minden pályázó csupán egyetlen munkával vehet részt.

A beküldött pályaművek sorsáról egy 13 tagú bíráló bizottság fog határozni, melynek elnöke az alig 32 éves, kolozsvári születésű történészi és PR kommunikációs diplomával rendelkező Csepreghy Nándor miniszterhelyettes, aki a Corvinus Egyetem Gazdálkodási karán folytatott tanulmányait politikai szerepvállalása miatt kénytelen volt bizonytalan időre szüneteltetni. A testület annak alapján dönt majd, hogy a beküldött pályázatok mennyiben érzik szükségesnek egy jelkép teremtését, hogyan értékelik a Gellérthegy szimbolikus jelentőségét, a jelenleg betöltött szerepét, helyzetét, a pályázók által javasolt elképzeléseknek pedig harmonikusan illeszkedniük kell a városképbe, kiemelten pedig a Duna-parti budai sziluettbe. A bírálati szempontok között szerepel továbbá, hogy a pályázók találják ki, miként lehetne hasznosítani a Citadellát, hogyan és milyen korszerű megoldásokkal lehetne javítani a Gellérthegy megközelíthetőségét. Végül az ötödik bírálati szempont az innováció, az értékőrzés és az értékteremtés triászában öltött testet. Konkrétan: csak az a pályamű számíthat a zsűri elismerésére, mely „megfogalmaz olyan innovatív, fenntartható ötleteket, melyek a kialakult állapot értékeit megtartva, azokat új értékekkel ruházza fel, új tartalommal tölti meg.”

Az ötletpályázatra vonatkozó öt nappal ezelőtti váratlan bejelentés nem kis vihart kavarva, azonnal hatalmas karriert futott be a magyarországi sajtóban. A Gellérthegy megújítását célzó kezdeményezés mögött, főleg az elmúlt években történtek ismeretében, sokakban óhatatlanul adódott a felismerés: az Orbán-kormány az ország főtere, a Kossuth-tér, a világörökség részét képező Budai Vár és a főváros második legnagyobb közparkja, a Városliget után újabb szimbolikus térfoglalást készíti elő. Amúgy a Gellérthegy is a világörökség része, de ez olyan apróság, ami nem okozhat majd gondot. Ott ahol az 1763-ban épült karmelita kolostor, a későbbi Várszínház, mely az egyetlen olyan XVIII. századi magyarországi színházépület, amely egészen a közelmúltig játszóhely volt és most, műemlékjelleg ide, műemlékjelleg oda, a leendő bérlő kívánságára, egy most odaragasztandó hatalmas erkéllyel egészülhet ki, világörökségi aspektusok aligha jöhetnek számításba.

Mint láttuk fentebb, a bírálati szempontok között elsőként szerepel a jelkép kritérium és ez a feltétel az újabb szimbolikus térfoglalástól tartók gyanúját csak tovább erősíti. Az ő félelmeik korántsem alaptalanok, hiszen a most kiírt pályázati felhívás szövege és nemkülönben az is, hogy abban minden bizonnyal a kormányzat egyre fajsúlyosabb képviselőjének, Csepreghy miniszterhelyettesnek a szava lesz a döntő. Hasonlóképpen nem bízták a véletlenre a bíráló bizottság társelnökének a személyét sem. Ő akár szakmabelinek is tekinthető lehetne (Füleky Zsolt az Egri Hittudományi Főiskola elvégzése után a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építészi diplomáját is megszerezte), de kétségtelen, hogy nem építésztstúdiókban szerzett tapasztalatainak, hanem a Miniszterelnökség helyettes államtitkári tisztségének köszönhetően jutott ehhez a megbízatáshoz.

A jelkép követelményre vonatkozó elvárás, ne kerteljünk, hanem mondjuk ki: arra is enged mindenekelőtt következtetni, hogy egy „kitűnő ötlet” esetén a Gellérthegy, és egyben Budapest meghatározó jelképét, a Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotta Szabadságszobrot, egy úgymond alkalmasabbra, közelebbről egy nagyon szakrálisra cserélnék ki.

A Gellérthegy megújítására vonatkozó ötletekből korábban sem volt hiány, el egészen a XIX. század első feléig nyúlnak vissza azok az elképzelések, melyeket most elvárásként a pályázati kiírásban is fellelhetünk.

Kormányzati ötletpályázat nélkül is ötleteltek az elmúlt két évszázad során sokan, emlékezetre méltóak és emlékezetből kihullottak egyaránt. Sőt volt már – igaz elég régen – olyan hivatalos tervpályázat is, ami közel állt a megvalósuláshoz, de abból a kortársak és az utókor szerencséjére, nem lett semmi. Pedig azt is meghirdették, zsűrizték, voltak pályázati feltételek és elbírálási szempontok, azt megnyerte valaki, „véletlenül” éppen egy minisztériumi bennfentes, de – mert a boldog békeidőkben még volt ilyenre is példa – az akkori Budapest vezetése a sarkára tudott állni és elutasította az amúgy ízléstelen és megalomán elképzelést. Ők, a XIX.-XX. századi, képzeletüket szabadjára engedők, mindannyian szintén azt szerették volna, hogy „a szellemi, szakrális tartalom figyelembe vétele mellett új tartalommal töltsék meg” az előbb Boszorkányhegyként, később Kelenhegyként vagy Blockbergként ismert, majd Gellért-hegyként a köztudatba ivódott, Budapest ékkövének számító hegyormot.

A kormányzati pályázati felhívást közzétevő Lechner Tudásközpont is hivatkozik közleményében az előzményekre. „A Gellérthegy a Kárpát-medence, különösen a magyarság történelmében kiemelt jelentőségű, Szent István kora óta foglalkoztatja a nemzet gondolkodóit” – indokolta kezdeményezését a Miniszterelnökség háttérintézménye, s mint olvashatjuk Friss Róbert cikkében: „Ennek eredményeként a mai napig fogalmazódtak meg gondolatok, tervek a különleges természeti adottságokkal és szellemi tartalommal rendelkező hely rendezésére.”

A Népszava vezetőszerkesztő-helyettese tegnapelőtt megjelent publikációjában a pályázati felhívás általunk már részletezett főbb elemeinek bemutatása után, maga sem kertel, és nem is titkolja aggályait a mögöttes szándékot illetően:

„A felhívás ártalmatlannak tűnő sorai mögött az olvasó felfedezheti a kormányzat nem első és alighanem nem is az utolsó próbálkozását, hogy a Szabadság tér, a Kossuth tér átalakítása, a Budai Vár és ennek következtében a Városliget megszállása után a Gellérthegy következik abban a sorban, amelyben a hatalom lépésről-lépésre jobboldali eszméket telepít a közterekre. Különösen az a szándék érdekes, amely a „szellemi, szakrális tartalom" figyelembe vétele mellett töltené meg "új tartalommal" a helyszínt. Ezt szem előtt tartva a Gellérthegy két ok miatt nem hagyja nyugodni a jobboldali lelkületet: az egyik a Citadella, a másik a - felhívásban nem szereplő - Szabadság-szobor. Mindkettő zavarja azt a „szakrális”, azaz isteni, szent, természetfeletti eredetű tartalmat.

A szakrális magaslat - Mit akar a kormány a Gellértheggyel? című kisesszé folytatásában szerzőnk történelmi kalauzolásra vállalkozik. Ennek során időutazásra hív bennünket és közben rámutat: a Gellérthegy „szimbolikus kulcsszerepe” a reformkor gondolkodásában jelent meg először. Ekkor Széchenyi István, bajor mintára (I. Lajos bajor király ekkortájt rendelte el a Regensburg mellett felállítandó német Walhalla megépítését) a magyar Walhalla felállítását, a nemzet nagyjainak temetkezési helyét vizionálta a hegyormon. Ugyanő, a korábbi nyitott sírkert ötletét továbbgondolva, nemsokára már a londoni Westminster apátság adaptációját, az ún. Üdvleldét szerette volna látni a Gellérthegyen.

Mások, – erről majd’ mindent a budapesti építkezések és rombolások feltérképezését magára vállaló Falanszter blog alaposan dokumentált, Jamrik Levente jegyezte tanulmányból ismerhetünk meg – később úgy vélték, hogy az osztrákok által odaépített Citadella helyén állhatna a turáni Akropolisz–Nekropolisz. Esetleg akár az egész hegyet elfoglalva, egy gigantikus piramis, ami a világ legnagyobb épülete lett volna, „a gúla tetején: középben Húngária, Árpád fejedelem, Szt. István és dicsőségesen uralkodó szeretett királyunk I. Ferenc József Ő Felségének lovas szobraitól környékezve.”

Volt olyan tervezőpáros is, aki a sziklára valóságos Csipkerózsika palotát, több kupolás csarnokot, vízeséseket és prágai Lőportorony mintájára egy kis budai várat képzelt el, és volt olyan is, akinek úgy meglódult fantáziája, hogy egy kolosszális, világítótoronyként is szolgáló Hungária szobrot képzelt ide, mely esténként fénysugaraival a város nevezetességeit pásztázta volna.

Az egyfajta kegyeleti alapon álló, magyar identitást erősítő objektumnak a

Gellérthegyre való telepítési terve tehát végigkísérte a XIX. század második felét s a rákövetkező század elejét is. Nem véletlenül állapította meg a Friss Róbert által is meghivatkozott, tavaly közölt történeti összefoglalójában Budapest építészeti örökségének kitűnő ismerője, a Budapesti Krúdy-kalauz egyik szerzője, Csordás Lajos: „A Gellérthegy lassan a nemzet szívcsakrájává kezdett válni az erről eszmélkedők egy részének gondolkodásában.”

Az úttörő kezdeményező „legnagyobb magyar” nyomába a fia lépett – derül ki a Népszava cikkének folytatásából. Szerzőnk a Széchenyi Ödön-féle panteon tervét ismerteti, majd a szintén nemzeti kegyelethelyként odaálmodott Medgyaszay István tervezete emlékcsarnok-variációkat. Mielőtt az ő sommás áttekintését közreadnánk, hadd tegyünk előbb egy kitérőt, melyet azért érzünk helyénvalónak, mert a most meghirdetett pályázatnak volt egy előzménye 145 évvel ezelőtt, annak rendje és módja szerint – mint már említettük– kiírással, tekintélyes bíráló bizottsággal, nyertessel és utóbb íróasztalfiókba bölcsen elsüllyesztett tervvázlatokkal.

1871-ben országos pályázatot hirdettek meg a Gellérthegyen kialakítandó Nemzeti Pantheon megtervezésére, amit nem egy országosan ismert akkori építész, hanem Berczik Gyula,  a kereskedelmi minisztérium főmérnöke nyert meg, aki a Citadella helyére egy frízekkel és domborművekkel gazdagon díszített 120 méter magas, görögkeleti bazilikához hasonlító budai Akropoliszt kívánt oda elhelyezni.

Budapest és az ország nagy-nagy szerencséjére, két év múlva a nagyra törő gellérthegyi álmok helyett a székesfőváros egy sokkal szerényebb és napjaink történései okán nyugodtan kijelenthetjük, utólag is csak a legnagyobb elismeréssel nyugtázható bölcs megoldást fogadott el: 12 ezer forintért háromszázezer facsemetével ültette be a kopár sziklát. Mivel pedig nemsokára hivatalosan is a Kerepesi temető lett nagyjaink Nemzeti Panteonja, így, igaz csak jóval később, de végül 1893-ban, Wekerle Sándor miniszterelnöki előterjesztése alapján az illetékes képviselőházi bizottság végleg elvetette a Gellérthegyre szánt Nemzeti Panteon tervezetét.

Hiába az akkori egyértelmű és elutasító fővárosi és kormányzati hozzáállás, a gellérthegyi magyar panteon gondolata sem halt el. A XX. század elején egy neves bécsi építész iskolájának tanítványaként Medgyasszay István több elképzelést is papírra vetett, sőt az egész hegy út- és feljárórendszerét megtervezte, mi több egy a hegy dunai középtengelyébe liftet is elképzelt. Szerencsére, mondjuk ki újólag, a tervek csak tervek maradtak.

„A kiegyezés után először Széchenyi István fia, Ödön épített volna a Citadella helyére panteont a milleniumra. 1902-03-ban, az akkor még egyetemi hallgató Medgyasszay István tervezett emlékcsarnokot a hegyre. A terv központi eleme egy, a hegytetőn elhelyezkedő, monumentális, több csarnokból álló, kupolás épület volt, amely alakjával a Szent Koronát idézte. 1906-ban Medgyaszay visszatért nemzeti panteontervével, úgy indokolva azt, hogy „a Dunán hajózó idegenek és vidékiek és mi is a város tágasabb tereiről és utairól büszkén tekintünk fel a Szent Gellért hegyére, érezzük, hogy már helyzeténél fogva is uralják a város legszebb részei. Amit pedig az ország szíve ural, azt az egész ország urának vallja”. A „radikális hazafi”, Dajka András 1927-ben a Nemzeti Panteon és Történelmi Múzeum megvalósítását azzal szorgalmazta, hogy az abból „feltámadó új közszellem – ha már nem akadályozhatja meg Trianont – a kardnál biztosabban visszaszerzi a megszállt magyarlakta területeket és megteremti a Dániához hasonlatos Új-Magyarországot”.

Ha már Friss Róbert cikkében szóbahozta azt a „radikális hazafit”, aki honfiúi hevületében Nemzeti Panteon és Történelmi Múzeumot vizionált a Gellérthegyre Trianon után, hadd jegyezzük meg: tartunk attól, hogy A Gellérthegy és a magyar örökélet című, a szerző kiadásában 1927-ben megjelent 84 oldalas könyvecskéje esetleg ihletforrás lehet a most meghirdetett ötletpályázat egyik-másik résztvevője számára.

Nem tagadjuk, van bennünk némi aggodalom, látva, hogy mire képes az ízlésficamos nosztalgiázás napjainkban. Mert az az ötletelő-várományos, aki netán abból a „tudományos értekezésből” merít, ahol arról lehet olvasni, hogy a Gondviselés nekünk, magyaroknak nemcsak „szentelt fájdalmunkat” mérte ránk, „hanem a földtekének egyik legszebb fekvésű fővárosa fölé odahelyezett ciklopsi kősziklákból egy csodás hegyormot, amely 1000 év múltán talán drágább kincse lehet a magyarnak minden más nemzet kincsénél”, annak akár Dajka András egy másik „magasröptű” alkotása is segíthet a jelképkeresésben. Például a Turáni Roham ’935-ös, szeptemberi számában megjelentetett, „az évezred legszerencsétlenebb korszakának minden magyarja számára” megírt kőkeményen zsidózó, fajvédő esküszövege.

A félelmeink már csak azért sem oszlanak a most kiírt és novemberben záruló ötletpályázat okán, mert  a Népszava mostani írásából megismerhettük a hat éve elhunyt Magyar Művészeti Akadémia alapító, nagyszerűt (például az 1992-es sevillai világkiállítás gyöngyszemei közé sorolt magyar pavilon) és ijesztőt is (például a brit  The Daily Dot olvasói által „gonosz épületek” kategóriában előkelő helyezést elért 1990-ben épült szénfekete paksi templomot) egyaránt örökül ránk hagyott Makovecz Imre vízióját a „szakrális magaslattal” kapcsolatos elképzeléseiről

Olvassuk Friss Róbert cikkének záró bekezdéseit, s azok ismeretében talán kitűnhet: közösen érzett aggodalmunk talán nem alaptalan. Persze várjuk majd meg november 10-et s azt követő lépéseket is. Gondoljunk némiképp reménykedve egy 145 éves nyertes rendezési pályázat, Berczik Gyula minisztériumi főmérnök pályaművének sorsára, egy bölcsnek bizonyuló akkori székesfővárosi döntésre és nemkülönben a megfontoltnak bizonyuló, amúgy a nem szimbolikus térfoglalásban, hanem a kifejezetten a népe javát szolgáló építkezésekben jeleskedő, a fogalommá vált Wekerle-telepeket megteremtő egykori miniszterelnökre. És gondoljunk Wekerle Sándornak az előbbiekben ismertetett felelős viszonyulására a gellérthegyi nemzeti panteon ügyében. Javíthatatlan optimisták lévén reménykedjünk, hogy Friss Róbert utolsó soraiban megfogalmazott jóslata nem teljesedik be…

„A panteongondolat Makovecz Imréig nem kerül újra elő. Addig nem merül fel komolyan sem a Citadella, sem pedig Kisfaludi Strobl Zsigmond Budapest fölé magasodó szobrának a lebontása.

Makovecz 2007-ben nyúlt vissza Medgyasszay elképzeléséhez, hogy mint az Indexnek 2008 áprilisában adott emlékezetes interjújában elmondta nem rendelésre, hanem „a Jóisten szórakoztatására” tervezzen új Gellérthegyet. A Kossuth-díjas építész akkor kifejtette: nagyon örülne, ha lecserélnék a Gellérthegy "ocsmányságait" valami méltóbb emlékműre, amit már meg is tervezett. Makovecz akkor nem várta el, hogy az ő terveit valaki is megvalósítsa, mert szerinte a realitás az Úristentől jön, nem pedig a politikusoktól. Éppen ezért azzal sem foglalkozott még, hogy terveinek megvalósítása mennyibe kerülne, viszont így indokolta a Gellérthegy átalakítását: „A Medgyasszay-féle panteonterv az egész hegy világát megváltoztatta volna, csak aztán az első és a második világháború elsöpörte a terveket”.

Fel kell újítani a Gellérthegyi panteon terveit, mert ami most a hegy tetején van, az ocsmány. Nem is csak a kinézetüket tekintve, de történelmi jelentőségüket nézve. Makovecz számára elfogadhatatlan volt a Citadella és a Szabadság-szobor is. „A Citadella valójában egy szégyen, még az osztrákok építették, hogy a magyarokat fegyverrel tudják fenntartani. A szovjeteket dicsőítő Szabadság-szobor pedig eredetileg Horthy-emlékmű lett volna, Strobl gépfegyvert rakott a szobor kezébe, és csak később cserélték le a fegyvert pálmafalevélre” – magyarázta. - „A panteonban emléket állítanánk az összes fontos magyar személyiségnek Árpád királyunktól napjainkig. Gondoljon csak bele, milyen lenne: halottak napján a fél ország összegyűlne ott” – mondta. Az építész, – aki 2011-ben hunyt el, s akinek hagyatékát a mai kormány kitüntetetten ápolja – abban bízott, hogy egyszer majd megjön a politikusok esze, leesik nekik, hogy mit kéne tenniük, és akkor tervei akár meg is valósulhatnak. Számára csak az lenne a fontos, hogy ne a jelenlegi két ocsmányság - amiben „a magyarság szégyene és megszégyenítése testesül meg a Citadellával és a»szabadság«-szoborral - maradjon a Gellérthegyen.

A Népszava - a Citadella-körüli botrányok kapcsán - többször írt a kormány vélhető gellérthegyi álmairól. Esős, viharos, ámde nyári hétvége lévén, most az építészszakma elérhetetlen volt. Ami bennünket illet: a kormány jobboldali szellemi holdudvarának eddigi vehemenciáját látva, nincs kétségünk, hogy meg fogja teremteni a Gellérthegy szakrális tartalmát. Hogy a kormány iszonyú költségekkel látnivalóvá teszi azt az isteni, nemzetegyesítő isteni tartalmat, amit bele akar látni egy egyszerű hegybe.”