Megszólalt a héten a Mandineren előbb a Magyarságkutató Intézet vezetője, Horváth-Lugossy Gábor majd a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója, Fodor Pál, valamint a kutatóközpont Történettudományi Intézetének irányítója, Molnár Antal és friss vitacikkeikben, melyeknek előzménye volt a Fodor-Molnár szerzőpárosnak szintén ezen a portálon publikált kritikus írása A pozsonyi csata című animációs filmről, valamint a filmet elkészíttető Magyarságkutató Intézetről.

Egymásnak esve ki-ki arról igyekezett meggyőzni az olvasókat, hogy a magyar történettudomány általános értékrendjét érintő kérdésekben, közelebbről az őstörténetünkben vajon szükség van-e régmúltunk históriájának újraírására vagy pedig nincs?

A gyökeres szemléletváltást és magának a tudományos életben helyet követelő, alig kétéves múltra visszatekintő, az EMMI által létrehívott Magyarságkutató Intézet, mely egyre több jelét adja annak, hogy nem riadt vissza a dáko-román kontinuitás elméletre hajazó történelemhamísítástól sem, álláspontja szerint „a Fodor-Molnár szerzőpáros és hasonló kritikusok tunyasága, szakmai gőgje, bebetonozott állása és maradi, elzárkózó gondolkodása sokkal inkább árt a magyar kultúrpolitikának, hazafias nevelésnek, nemzetközi megítélésnek, mint bármi más.” Ezzel szemben a nemzetellenes tevékenységgel is megvádoltak kitartanak amellett, hogy a történelem tudomány és nem propagandaeszköz, a tények és források tiszteletét, a szakmaiságot, az eddig elért eredmények elismerését és megbecsülését nem írhatja felül soha a dilettantizmus.  

 Két évvel ezelőtt, 2019 januárjában, amikor az „Új magyar eredetmese készül százmilliókból” – Magyarságkutató Intézet alakult élén egy „jól beágyazott” jogásszal címmel bemutattuk a Kásler Miklós emberi erőforrás miniszter által ihletett és szorgalmazott, 880 millió forintos költségvetéssel kistafírozott, frissen alakult, a magyar „őstörténet megújítására” hivatott új kormányzati intézményt, két, akkoriban napvilágot látott, alaposan dokumentált tényfeltáró riport-összeállításban foglaltak segítségével tettük meg.

Mindkét írás, a Válasz Online-ban megjelent, Szittya mese vagy az új magyar őstörténet? Itt a Magyarságkutató Intézet teljes háttere és a HVG-ben közreadott Hun az igazság? – Készül az unortodox magyarságtörténet szerzői, Borbás Barna, illetve Hamvay Péter egybehangzóan több olyan furcsaságra hívták fel a figyelmet az új kutatóintézet megalapítása okán, melyek miatt a magyar tudományos élet tekintélyes, Magyarországon és külföldön is elismert személyiségei komoly fenntartással fogadták az új tudományos műhelynek szánt kutatócentrum létrehívását. Nem értették megteremtésének tényleges motivációit, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt a szakma rangos kiválóságainak részvételével eleve adottak voltak a magyar őstörténet-kutatás megfelelő feltételei. Az is joggal gyanakvóvá tette a szakmát, hogy miért övezték a Magyarságkutató Intézet megalakulását olyan sajátos kísérőjelenségek, melyek a világban sehol máshol nem jellemzők egy tudományos intézmény megalapítása mentén.

Hogy mi minden miatt volt ez a kétségtelenül barátságtalan szakmai viszonyulás, arról annakidején, részletekre kiterjedően beszámoltunk. Engedtessék meg ezekből az aggályokból most csupán kettőt, egy elvi jelentőségűt és egy személyi kérdéshez kötődőt felidézni.

Előbbi kapcsán mindenekelőtt a kutatóintézet fogantatásának és létrejöttének a nem mindennapos körülményeire érdemes kitérni. Már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy az intézmény még sehol, viszont „különféle lobbicsoportok vannak mozgásban körülötte és nem világos, hogy mi sül ki a nagy helyezkedés végére.” Némi eligazítást azért mégis kaphattunk az akkor még Magyar Idők nevet viselő kormányközeli napilapból: „A szervezet feladata, hogy olyan kutatásokat végezzen a magyarság múltjának, nyelvének, eredetének feltárására, amikre eddig a tudományos belterjesség ellenállása miatt nem volt lehetőség.”

Aztán a gondosan eltitkolt előkészületek után viszonylag hamar kiderült a legfontosabb ismérv is: „új eredetmese készül sok százmillióért, egy százfős monstre állami intézményben, amely a szittyahívők kedvében járva a keleti külkapcsolatokat is egyengetheti” miközben harcba fog szállni mindazokkal, akik eddig „eltagadták, elferdítették a magyarok dicső múltját.”

Ezt az elvi megalapozottságot volt hivatva hangsúlyozni az EMMI miniszter is, aki így nyilatkozott a dédelgetett tervéről: „A történészek, régészek, nyelvészek, néprajzkutatók, antropológusok és más tudományágak képviselői ma elbeszélnek egymás mellett. Amit az egyik tudományág bizonyít, azt a másik nem veszi figyelembe. Egy intézményben, meghatározott célok mentén kellene folytatni a kutatásokat, és a legmagasabb szintű tudományos igényességgel szintetizálni az eredményeket. Ezzel véget vethetnénk a régi türk-finnugor hipotetikus eredet- vagy nyelveredetvitának, és fény derülhet a tudományosan megalapozott valóságra.”

Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy ezt hallva nemcsak bennünk, hanem a HVG cikkírójában is rögtön felötlött egy nyugtalanító kérdés: vajon kell-e nekünk a ködevés, tényleg kell-e nekünk másolni azokat, akiket amúgy megmosolyogtunk a trák-géta-dák, meg a dáko-román elméletükért? Vajon tényleg szükségünk van-e Hunniában a piros-fehér-zöld Constantin és Hadrian Daicoviciu-klónokra, Duna-Tisza közi Iosif Constantin Drăganokra?

A magyar tudományos élet és a közvélemény számára a másik bombameglepetést a Magyarságkutató Intézet vezetőjének a személye okozta. Kásler miniszter annak az új intézménynek az élére, melynek feladata a tárcavezető szerint az, hogy „a legmagasabb szintű tudományos igényességgel szintetizálja az eredményeket” egy olyan jogászt nevezett ki, aki teljesen ismeretlen volt történészek, régészek, nyelvészek, néprajzosok, antropológusok és más, az őstörténetünk számára nélkülözhetetlen tudományágak szakértői számára. Annyiban mégsem volt teljesen ismeretlen, legalábbis a közvélemény egy szűk köre, egyes budapesti házmesterek, pontosabban a közös képviselők számára, hogy Horváth-Lugossy Gábor, hiszen őróla van szó, – annak a Szakács Árpádnak volt az üzlettársa egy társasházakat üzemeltető cégben, a Magyar Társasház Kft.-ben, aki a mai magyar kultúrharc éllovasaként „hasznosítja” harciasan sokoldalú szakértelmét.

Talán az se érdektelen ebben a történetben, hogy Horváth-Lugossy meg Szakács közösen alapították meg a Nagy Magyarország című történelmi folyóiratot kiadó, és a többek között a vitatott tudományos értékű Raffay Ernő-műveket forgalomba hozó Kárpátia Stúdió Kft.-t. Amúgy pedig egy nem éppen szokványos pályáztatás után a miniszteri döntés a Központi Statisztikai Hivatalban (KSH) is egyfajta „házmesterként”, azaz üzemeltetési szakemberként működő Horváth-Lugossyt röptette a Várnegyed legfelkapottabb utcájában, az Úri-utcában otthont kapó Magyarságkutató Intézet főigazgatói székébe.

Két évnek kellett eltelnie és egy bántóan történelemhamisító, valótlan állításokban bővelkedő, valamint tárgyi tudás hiányáról is kínosan árulkodó, ráadásul megmosolyogtatóan primitív kivitelezésű animációs film, az általunk is nemrég kemény szavakkal bírált A pozsonyi csata címet viselő „műalkotás” elkészítésének, illetve a köztelevízióban való bemutatásának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a magyar történészszakma végre szót kérjen és megálljt kiáltson.  Tette ezt, mert megelégelte a kialakult áldatlan helyzetet, amit az idézett elő, hogy az őstörténet-históriánkban garázdálkodó akarnokok semmibe akarják venni évtizedek tudományos kutatásainak eredményeit, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, nemzetközileg is elismert tudósaink munkáságát, és kétes eredetű szándékoktól vezérelve egyszerűen „úri huncutságnak” tekintik a tudomány tiszteletének és szolgálatának egyetemes elvét.

Mára eljött az ideje annak, hogy végre elváljon a szürke a fakótól, – de akár használhattuk volna itt a népi mondás rusztikusabb változatát is –, gondolták e filmes szörnyszülött létrejötte és „közkinccsé” tétele után azok, akik számára a történelem alázattal tisztelt tudomány és nem holmi propagandaeszköz meg hobbitevékenység. Ezért aztán be is keményítettek. Jó okuk volt rá, hisz megtapasztalhatták: valóra váltak azok a félelmeik, amitől tartottak két évvel ezelőtt és amelyeknek, annak idején hangot is adtak.

Túllépve a Magyarságkutató Intézet e hivatkozott, gyermeteg és múltunkat meghamisító produkcióján, nemrég riadót is fújtak és Hogyan ártsunk a nemzetnek? címmel egy határozott állásfoglalással álltak elő, mellyel immár a magyar kultúrpolitika hivatalos irányítói is, akár tetszik nekik, akár nem, lépéskényszerbe kerülnek. Az erre hivatottaknak ugyanis, most, hogy csúcsra járatódik a nemzeti históriánkhoz való viszonyulásban a dilettantizmus, előbb vagy utóbb dönteniük kell: vajon meddig tartható fenn az a fölösleges, energiákat és százmilliókat elfecsérlő kétfejűség, amit az a bizonyos döntés, mesterségesen és teljesen fölöslegesen generált két évvel ezelőtt a magyar történész világban?

Dűlőre kell jutni tehát egy kardinális kérdésben, nevezetesen a következőben:

Egyrészt létezik Pannóniában immár 196 éve egy olyan nagyhagyományú, korokon és rendszereken átívelő, csak a tudománynak elkötelezett,  kiművelt emberfőket magába foglaló, olykor változó, de alapjaiban mindig is jól működő akadémiai intézményrendszert magáénak tudható történésztársadalom, melynek legitimitását a csak megsüvegelhető szakmai életrajzok, magyar és idegen nyelvű publikációk, szintézisek, monográfiák, forráskiadványok, magyar és nem magyar egyetemi oktatói státuszok, rangos tudományos címek, honi és külhoni szakmai szervezeti tagságok, bel- és külhoni állami elismerések és legfőképpen az évtizedek szorgalmas kutatómunkájával elért közismertség és elismertség adják.

Másrészt pedig létezik és egyre inkább erősödőben van egy olyan, magát másoknál okosabbnak tartó, olykor agresszíven követelőző és kormányzati támogatást is maximálisan élvező, a Magyarságkutató Intézet fémjelezte „konjunktúra-történész” csapat, amelyik egyre hangosabban legitimitásáért ágál. Érvük pedig ennek elnyerésére csak egyetlen egy van, de a felettébb „nyomósnak” számít 2021-ben: ők küldetéstudatot éreznek a magyar őstörténelem teljes újraírása iránt.

Nekik, ezeknek a gyorsérlelésű „historikusoknak”, hisz „nemes és szent elhívatásuk” birtokában önmagukat tartják a nemzeti elkötelezettségű magyar történettudomány letéteményeseinek, ez a krédó előbbre való, mint levéltárakban, könyvtárakban végzett sok évtizedes aprómunka, mint az egyetemi oktatói-nevelői tevékenység, mint igényes szakmunkák publikálása, akárcsak a nemzetközi tudományos életbe való beágyazottság, melyről azok a mértékadó tudománymetriai adatok tanúskodnak, melyeket rangos külföldi tudományos műhelyekben is elismeréssel jegyeznek. Nem két év alatt, hanem sok-sok esztendő, esetleg évtizedek során.

Hogy mennyire a vízválasztóhoz érkezett el most a magyar história megítélése, különös tekintettel az őstörténetünkre, az jól jelzi az a vita, amely Magyarságkutató Intézet terméke, A pozsonyi csata című animációs történelmi film kapcsán a magyar sajtóban immár egy hónapja rengeteg megszólalást ihletett. Ezek között, kivéve azokat, melyek a nemzeti történelmünket, akár a tényektől elrugaszkodva, egyszerűen csak propagandaeszköznek tekintik, továbbá leszámítva a Magyarságkutató Intézet felső vezetőit, nem akadt egyetlen egy sem, amelynek szerzője, egy történészi diploma birtokában próbálta volna védeni a védhetetlent.

Pusztán azért volt ez az egysíkúság, amit csak üdvözölni lehet, mert, aki Clio őszinte elkötelezettje, az nem engedheti meg magának, hogy históriameghamisítást ovációval fogadjon. Hadd álljon itt ez ügyben egy sokatmondó példa a Magyarságkutató Intézet háza tájáról: annak a két intézetbeli régésznek a munkaviszonyát, akik ha visszafogottan ugyan, de kritizálni merték a pozsonyi csatáról szóló animációs filmet a Mandinerben, számon kérve a joggal elvárható pontos, tudományos alapokon nyugvó ábrázolásmódot, retorzióként Horváth-Lugossy Gábor haladéktalanul megszüntette a munkaviszonyát.

A vitához az alaphangot Fodor Pálnak, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatójának és Molnár Antalnak a kutatóközpont Történettudományi Intézet igazgatójának a már hivatkozott, a Mandineren publikált közös álláspont-rögzítése adta meg, melyben annak szerzői, a korábban a Magyar Tudományos Akadémia, tavaly óta pedig az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat égisze alatt működő rangos és országosan, illetve a nemzetközi tudományos életben is elismert kutatóinak nevében szorgalmazták, hogy a magyar történész szakma megbecsültségének megőrzés érdekében véget kellene vetni a Magyarságkutató Intézet „tudósai” ámokfutásának.

Rámutatva arra, hogy A pozsonyi csata című filmnek sikerült egy pillanatra helyreállítani a nemzeti egységet, hiszen „az egyre mélyülő politikai szakadék két szélén álló szerzők és orgánumok szinte teljesen egységes álláspontra helyezkedtek” a nívótlan produkció láttán, a két vitathatatlan tekintélyű történész súlyos kritikákat fogalmazott meg a hibák és rossz megoldásokban bővelkedő alkotásról és elmondták: ezért kötelességüknek érezték, hogy a „hivatásos” történészekként megszólaljanak. Nem titkolták, hogy színre lépésükkel lármafát is akartak gyújtani, hiszen a film a magyar történettudomány általános értékrendjét érintő kérdéseket vet fel és olyan megoldásokkal operál a lehető legszerencsétlenebb módon, ami veszélyesen félrevezeti a közvéleményt, hiszen hazug képet sugall az őstörténetünkről.

Mint írták: „A szóban forgó alkotás által exponált probléma ugyanis sokkal súlyosabb, mint a színvonaltalan, anakronizmusoktól és komikus megoldásoktól hemzsegő, a megcélzott közönséget teljesen idiótának néző „ismeretterjesztés”. Nyilvánvaló, hogy egy nagyközönségnek szóló műtől számon kell kérni a pontosságot, és nem vezetheti félre minden egyes képkockájával a részletkérdésekben szükségszerűen tájékozatlan nézőt. Valóban nem szerencsés, ha a honfoglaló vezérek idétlen legofiguraként, zombiként vagy ál-Leninként bukdácsolnak a film jeleneteiben, vagy ha a kísérőzene vállaltan gagyi nemzeti rocknótájában annyi szamárságot hordanak össze, hogy 24 órán belül megszületik a paródiája, amelynek szövegét szinte lehetetlen az ugyanolyan zagyva eredetitől megkülönböztetni.”

Kifogásolva, hogy a Magyarságkutató Intézet filmes bemutatkozása egyrészt szándékosan meghamisítja a pozsonyi csatáról szóló egyetlen írásos forrást, Aventinus XVI. századi bajor történetíró krónikáját, másrészt pedig immár nemcsak a magyar-hun rokonságot, hanem a két nemzet teljes azonosságát állítja, továbbá azt is, hogy tulajdonképpen megkérdőjelezik a Szent István-i történelmi tett, a nyugati civilizációhoz való csatlakozásunk jelentőségét,  – a Fodor-Molnár kettős külön kiemeli: ez az animációs alkotás olyan igaztalan teóriákat kíván a magyar fejekben tényként elültetni, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.

Utóbbi hamisításuk kapcsán kétségtelenül karcosan fogalmaznak, de az vesse rájuk az első követ, aki eltöprengve az általuk mondottakon, nem nekik ad igazat a kemény szavakért:

„A magyar nemzet történelmének a nyugati kultúrával és ezzel együtt a kereszténységgel szembeni megfogalmazása és a kelethez való kötése a magyar szellemi élet régi kísértése, amely azonban mindig a frusztrációhoz kapcsolódott és mindig kudarcos volt. A magyar történelem legfontosabb döntése Szent Istváné, túlélésünk egyetlen esélye a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozásunk volt. (kiemelés az eredetiben – n. n.)

A magyarság valóban fantasztikus teljesítménye abban áll, hogy a nyugati műveltség csúcsteljesítményeit a saját logikája szerint alakította tovább, és ezzel egyedülállóan gazdag és eredeti kultúrát teremtett a latin kereszténység végvidékén. Aki ezt nem érti meg, annak nincs keresnivalója a magyar történelem körül.”

Azt se elhallgatva, hogy „a kelet felé fordulás kísértése nem újkeletű, szirénhangjai régóta csábítják a gyors és ábrándos válaszokra mindig fogékony, számos frusztrációt és kisebbrendűségi érzést lelkükben cipelő honfitársainkat”, joggal szóvá teszik, hogy amit a Magyarságkutató Intézet művelt, az nem összevethető az 1920 és az 1945 közötti zavaros és veszélyes eszméket hirdetőkével: „Az óriási különbség a korábbi és a mai jelenség között, hogy az 1919 után megerősödő hagymázas gondolatokat a ma sokszor referenciapontként emlegetett Horthy-kor hatalmi és szellemi elitje nagyon tudatosan: elvi, kulturális és politikai síkon is elutasította.” – fogalmaznak a történettudósok.

Mondandójuk alátámasztására és igazolására kultúránk referencia-egyéniségét, Klebelsberg Kúnót hívják segítségül, aki óva intett a turanizmustól és ily szavakkal fordult nemzetéhez 1928-ban: „mitől sem kell inkább óvakodni, mint a fantasztikumoktól, mert úgyis nagy hajlam van bennünk arra, hogy az élet nagy realitásait fel nem ismerve, politikai légvárakat építsünk.”

A vonatkozó magvas klebelsberg-i gondolatok teljes szövegének ideillesztéséről sajnos terjedelmi okokból le kell mondanunk. Azt viszont nem tehetjük meg, hogy ne idézzük a szerzőpáros sommás mérlegmegvonását a Magyarságkutató Intézet eddigi áldatlan tevékenységéről:

„A Magyarságkutató Intézet kezdettől fogva igyekszik, egyfajta történettudományinak címkézett valóságshowként, szurkolótábora egyre vadabb fantáziáit kielégíteni, ennek ékes példája ez a film is. Ezzel a magatartásával teljesen eltorzítja, tovább frusztrálja, gyűlölködővé és bezárkózóvá teszi a magyar történeti közgondolkodást.

Egyrészt nyilvánvaló badarságokkal és tudományos szempontból képtelenségekkel árasztja el az erre még fogékony közönséget, amely persze a vad és teljesen őrült állításoktól elkábítva a mai habzsoló médiafogyasztás logikája szerint egyre erősebb és ütősebb „igazságokat” követel majd, hogy aztán az egészből kiábrándulva az áltudományos giccsszörnyeteget oda dobja ki, ahova való: a szemétdombra. Ha elolvassuk a jobboldali sajtóorgánumok reakcióit a filmmel kapcsolatban, ez részben már meg is történt.”

A viszonylag rövid, de velős „hivatásos” történészi állásfoglalásra a Mandinerben Magyarságkutató Intézet részéről Horváth-Lugossy Gábor válaszolt, akinek elképesztően terjengős eszmefuttatását a főigazgató négy vezető munkatársa is aláírta.

A válaszcikk, mely Ki árt valójában a nemzetnek? címmel jelent meg, a Fodor Pál-Molnár Antal szerzőpáros szókérésében szereplő állítások cáfolatát ígéri, de két kulcsfontosságú kérdésről, a középkori bajor krónikás által rögzítettek meghamisításáról, illetve a hun és magyar nemzet azonosságról még véletlenül se tesznek egy jottányi említést sem. Kimondatlanul is beismerve, hogy ily módon belátták, hogy képtelenek bármilyen ellenérv elővezetésére ez ügyben, sértetten, mint a durcás kisgyerek a vagdalkozás útját választották. Miközben megtámadottként a kutatóintézet első embere és társzerzői úgymond „tételesen” kívánták a szakma élenjárói által megfogalmazottakat visszautasítani, valójában többre nem futotta tőlük, mint nemtelen vádaskodásokra és bántóan primitív minősítésekre.

Már írásuk első soraiban kibújik a szög a zsákból:

„Megdöbbenve és értetlenül olvastuk Fodor és társszerzője írását. Megdöbbentünk, hiszen tudományos kérdéssel foglalkozó írásban ritkán olvashatunk olyan jelzőket, hogy „idióta”, „gagyi”, „legprimitívebb összeesküvés-elmélet”, „alvilági gondolatszörny”. Ezen jelzőket olvasva nem túlzás azt állítani, hogy olyan mértékben elfogult, indulatoktól fűtött, agresszív és kirekesztő, a szakmai és etikai minimumot nélkülöző írás, amely valóban ártalmas a nemzetnek! Ráadásul alkalmas arra, hogy megingassa a szerzők által vezetett kutatóközpont iránti eddig megmaradt közbizalmat. Már ha létezik egyáltalán ilyen? Mert az eredményekkel s azok társadalmasításával adósak évek, évtizedek óta.

A cikk címbeli kérdés feltevéséhez végül is joga van a szerzőknek, bár az elmúlt több mint hét évtized teljesítménye alapján pont kutatóközpontjukról vélekedik így a történész szakma egy jelentős része. Nem véletlenül, és nem alaptalanul történtek az utóbbi évek változásai.

A cikk elolvasása után elsőként az jutott eszünkbe, hogy a szándék egyértelmű: lejáratni a Magyarságkutató Intézetet.” (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Az olyan állítások megítélést, hogy „A Fodor-Molnár tandem itt olyan általánosító megjegyzést tesz, amely már-már vetekszik a beneši dekrétumokat idéző kollektív bűnösség elvével. (kiemelés az eredetiben – n. n.), majd a folytatásban ezt követő megfogalmazást miszerint „A Magyarságkutató Intézetet, annak minden dolgozóját, munkatársainak szellemiségét kollektívan veszélyesnek minősíti. Ez nem csak felháborító, de annak tanúbizonysága, hogy nem sikerült még 89’ óta rendesen kiszellőztetni sem a termeket, sem a fejeket.” – rábízzuk az olvasóra. Viszont egy megjegyzést mindenképpen tennünk kell. A Horváth-Lugossy és intézeti segédei által jegyzett válaszcikket (de csak ezt!) kötelességének érezte már a megjelenése napján a Magyar Nemzet is másodközlésben megjelentetni. Viszont még ott is annyira vérlázítónak tartották a magukról megfeledkezők uszító „Beneš-dekrétumozását”, hogy ezt a passzust nemes egyszerűséggel… kihagyták a szövegből.

Meggyőző érvek helyett a „cáfolat” igyekezett taranyát-baranyát összehordani, lehetőleg oly módon, hogy másnak tulajdonított karaktergyilkosságot számon kérve valójában maga kövessen el ilyet. Mert egy Széchenyi díjas történettudós életkorával élcelődni, akinek 1979 óta jelennek meg a turkológia és a történettudomány rangos hazai és nemzetközi folyóirataiban és gyűjteményes köteteiben publikációinak száma meghaladja a 200-at, (köztük 8 önálló kötet magyarul és törökül is), egyszerűen ekképp minősíteni: „középkoros, ám mára non plus ultra kora-középkoros történész” ormótlan ízléstelenség és a gyerekszoba hiányára utal.

Sorolhatnánk példák tucatjait ebből a hallatlanul nagykiterjedésű Horváth-Lugossy&Co-féle eszmefuttatásból, melyben egyebek közt szó esik Göncz Árpád 1993-as Hanti-Manyszijszkban tett látogatásáról számunkra értelmezhetetlen kontextusban („Magyarország köztársasági elnöke ázsiai népeket látogat ahelyett, hogy Nyugat-Európában integrálódna.”), meg Trianonról és sok minden egyébről, ami bennünket egy dologról viszont kétségtelenül meggyőzött. Iskolapéldáját kaptuk cáfolat címen a mellébeszélésnek és annak a nem is titkolt ambíciónak, amiről a következő gondolatfüzér ékesszólóan tanúskodik:

„A Fodor-Molnár írás nem titkolt célja az új, a társadalom felé nyitott, a kutatási eredményeket a nemzettel és a nemzetközi tudományos és nagyközönséggel megismertetni akaró Magyarságkutató Intézetet a felsőbbrendűnek mondott akadémiai nézőpontból kiindulva, szakmailag és erkölcsileg megsemmisíteni, ellehetetleníteni. Ezzel párhuzamosan a történelem iránt érdeklődő közönséget elbizonytalanítani, a Magyarságkutató Intézettől leválasztani. Mindezt azért, mert nem simult bele és ezáltal szétfeszítette azokat az évtizedes tradicionális (valójában kommunista) kereteket, amelyek megértek a változásra.” 

 Erre rímel egy másik, szintén az Úri-utcai frissen felkent tudós történészek kommentárt aligha igénylő „objektív” következtetése: „A Fodor-Molnár szerzőpáros és hasonló kritikusok tunyasága, szakmai gőgje, bebetonozott állása és maradi, elzárkózó gondolkodása sokkal inkább árt a magyar kultúrpolitikának, hazafias nevelésnek, nemzetközi megítélésnek, mint bármi más.”

Természetesen nincs mód arra, hogy végigvegyük a Ki is árt valójában a nemzetnek? válaszcikk valamennyi agyaglábakon nyugvó ál-érvét, hisz ez messze meghaladná jelen írás kereteit. Sőt eltekintünk a szakmai véleményt „megalapozottságát” bizonyító történeti forrásmunka, a Wass Albert-versidézet ideillesztésétől is.

Egy apró szösszenetet azért mégis idéznénk belőle, melyben Horváth-Lugossy Gábor és kisegítői magabiztosan elárulják, szerintük az úgymond hivatásos magyar történészek fölött eljárt az idő, jöhet a színről való lelépés akadémikusoknak, professzoroknak, olyan Cambridge-ben munkatársként szívesen látottaknak, mint Fodor Pál, olyan Sorbonne-n végtetteknek, mint Molnár Antal, meg mindazoknak, – hogy is szólt a tanult főigazgató intése? – akik „középkoros, ám mára non plus ultra kora-középkoros történészek”. Magukra vessenek, hisz rászolgáltak az eltakarodásra, mert: „A magyar bölcsészet alszik. Gőgösen elszunyókált tudományos nagyságának melengető fényében.”

A Magyarságkutató Intézet válasza viszontválaszt eredményezett, melynek a Mandiner, ahogyan a korábbi szókéréseknek is, szintén helyet adott. A De tényleg, ki? címmel minap napvilágot látott újabb Fodor Pál és Molnár Antal által jegyzett nagyon tömör reakció, miután megállapítja, hogy eredeti felvetéseik pusztába kiáltott szónak bizonyultak, hiszen azok közül egyikre sem kaptak érdemi választ a korábban hangoztatott véleményüket ismétlik meg: „A filmmel és az általa képviselt szellemiséggel kapcsolatos álláspontunk tehát változatlan, erről új mondanivalónk nincsen.” 

Rövid reagálásukban mindössze a róluk és az általuk képviselt intézmény, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont és az azon belül működő Történettudományi Intézet munkájáról elhangzott hazug állításokra kívántak válaszolni. Ebből egy beszédes részletet alább közreadunk: 

„A»gőgös szunyókálással« megvádolt TTI munkatársai az elmúlt tíz évben csak a török kori Magyarország történetéről több mint 70 önálló könyvet tettek közzé. 2012 és 2020 között közel félszáz idegen nyelvű kötetet publikáltunk, nemcsak nagy nyugat-európai és tengerentúli, hanem közép-európai kiadóknál, a szomszédos országok történészeivel közösen, ezzel évtizedes vagy inkább évszázados hiányosságokat igyekeztünk pótolni. A TTI mellett működő Magyar Őstörténeti Témacsoport kutatásai nemhogy elfordultak volna a kelettől, hanem éppen forradalmiasították a keleti tudományossággal való kapcsolatainkat. A kutatási eredmények népszerűsítésére pedig legyen elég a Magyar Őstörténet hat kötetét említeni, amelyek példátlanul sikeresek voltak a szélesebb olvasóközönség körében is.

A Fodor Pál által társvezetett (és nem török, hanem OTKA-pénzből működő) Szigetvár-kutatócsoport 11, a Mohács-kutatócsoport eddig 12 kötetet adott ki, közülük 4-et angol, 1-et francia-magyar és 1-et török nyelven (és még messze nincs vége). Zsebkönyv nincsen közöttük. Ugyancsak Fodor Pál 2018-ban 400 oldalas monográfiát publikált Berlinben az Oszmán Birodalom 17. század eleji történetéről, amely a nemzetközi szakma egyöntetű véleménye szerint alapmű a birodalom belső folyamatainak megértéséhez. Nem véletlen, hogy Isztambulban könyveinek török nyelvű sorozatát indították el, a Szulejmán közép-európai politikájáról írott angol nyelvű kötetét pedig azonnal lefordították lengyelre, törökre, és most készül az orosz kiadása.

„Társa”, Molnár Antal 2019-ben angol nyelvű kötetet adott ki Rómában a balkáni katolicizmus török kori történetéről, amelyről eddig (egyetlen év alatt) 14 nagyon elismerő recenzió látott napvilágot külföldi szaklapokban, többek között a Leuveni Katolikus Egyetem és a Pápai Gergely Egyetem folyóirataiban. Ugyancsak 2019-ben adta ki 500 oldalas monográfiáját a magyarországi hódoltság történetéről, amelyben bizonyította, hogy a magyarországi oszmán–keresztény kondomínium egyedülálló jelenség az Oszmán Birodalom történetében. Ezekről az eredményekről számos népszerűsítő írás jelent meg, többek között a Magyar Nemzet hasábjain, és valamennyi kötet adatai egyetlen kattintással elérhetők a TTI honlapján. Nem mellékes, hogy ezeket a könyveket napi 10-12 órányi, igen megterhelő adminisztratív munka és/vagy egyetemi oktatás mellett, ráadásul állandó átszervezések közepette írtuk vagy szerkesztettük meg. És felesleges a gyanúsítgatás: a munkáinkra érkező sokszáz külföldi hivatkozást és a recenziókat természetesen mi sem lennénk képesek »összemutyizni« magunknak.” 

S ha mindez nem lenne elég, hadd következzen a viszontválaszból az ítélethirdetés passzusa, mely szintén nem igényel különösebb kommentárt. Még a „házmester-történettudományra” történő félreérthetetlen utalás se:

„A Magyarságkutató Intézet főigazgatója, a kutatóközpontok vezetői és munkatársai az intézet alapításának pillanatától magukat nem kímélve ostorozzák az »akadémiai« tudományosságot, egységesen kommunistának, nemzet-ellenesnek, hazaárulónak bélyegezve egy egész tudományszakot. Közismerten bőséges apanázsuk, a közmédiában való mindennapos szereplésük ellenére alulfinanszírozottságra, a lehetőségek hiányára panaszkodnak, miközben mesés fizetésekkel próbálnak kutatókat magukhoz csábítani, többek közt tőlünk is. A magyar történettudomány teljesítményét folyamatosan lefitymáló nyilatkozataikra ennek ellenére egyetlen egyszer sem reagáltunk. Horváth-Lugossy Gábor és társai válaszcikkét olvasva úgy látjuk, méltán.

Egyetlen kérdésben ugyanis kénytelenek vagyunk egyetérteni a szerzőkkel. Publicisztika helyett valóban hasznosabb és élvezetesebb a kutatás, amelynek feltételrendszeréért, társadalmi megbecsültségéért azonban egy országos kutatóintézet vezetőiként mindenképpen felelősséggel tartozunk. Ezért szükség esetén, az általuk művelt tudományszak becsületének védelmében, vállalnunk kell a nyilvános megszólalást is. 

A történettudomány is tudomány, éppen úgy, mint az atomfizika vagy az onkológia. Éppen ezért a házmester-történettudomány pontosan annyira komoly és hiteles, mint a házmester-atomfizika vagy a házmester-onkológia.”

Mindezekhez csak egyetlen hozzáfűznivalónk van még. Az ellenzékiséggel aligha vádolható Bencsik Gábor, a Magyar Krónika című havilap főmunkatársa a két eheti és egy, még a múlt héten napvilágot látott, s fentebb bemutatott vitacikkek ismerétében lakonikus tömörséggel sommázta véleményét a Mandiner felületén a Még egyszer A pozsonyi csata című filmről című jegyzetében., mellyel maradéktalanul egyetértünk. Ez így hangzott:

„Ennek a filmnek pontosan ez az alapvető hibája: hogy nem megmutatja a történelmünkből azt, amit a magyar történettudomány eddig föltárt és bizonyosnak tart, hanem ehelyett előállítani igyekszik azt a másik történelmünket, az »igazit«, a rangosabb ősökkel büszkélkedőt, szebbet, nemesebbet, hősibbet, felemelőbbet.

Ez pedig nem más, mint történelemhamisítás, még ha csupa jószándékból történik is. A történelmet fölösleges átírni, mert a múlt úgysem igazodik hozzá.”