banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

„Műkő égtájak és magyar fölény” – a budapesti Szabadság téri irredenta szoborcsoport története

Megszólalt a héten a Mandineren Bajcsi Ildikó, a Clio Intézet történésze arról, hogy száz éve avatták fel a budapesti Szabadság téren azt az irredenta szoborcsoportot, amely 1945-ig a magyar revízió emblematikus helyszíne és valóságos búcsújáró helye  volt. Elmondta, mit érdemes tudni ezekről a szobrokról, miért állították őket, kik voltak az alkotóik, milyen szerepet töltöttek be a Horthy-korszakban és mi lett a sorsuk.

A Veszprémy László Bernátnak adott interjújában az 1921. január 16-i avatást követően azonnal kultikus hellyé előléptetett tér szobrairól szólva a felvidéki historikus úgy látja: „Az alkotás különlegessége, hogy az utódállamokkal szembeni harc helyett Magyarország fölényére és összetartó erejére helyezte a hangsúlyt a Kárpát-medencében.”

Kettőjük párbeszédében szó esik a két világháború közötti magyar revíziós propagandáról, majd ezt követően az „elnyomott tótság” érdekében felszólaló magyar hangokról, a Károlyit és Horthyt egy táborba soroló szlovák történetírásról és a szlovák „traumairigységről.” Ezek mellett külön hangsúlyosan helyet kapott a beszélgetésben napjaink megkerülhetetlen „felkiáltójele” is: „kiléphet-e valaha a szlovák történetírás a nemzeti mítoszok gyártásából, és akadnak-e szlovák történészek, akik objektíven ítélik meg Trianon és a revízió történeti kérdéseit?”A budapesti Szabadság tér korabeli képeslapon, az 1921-ben felállított irredenta szobrokkal l Fotó: pestbuda.hu/Szecessziós Magazin

„Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe.(…)

Elrabolták erdőségeinket, hegyeinket, még koporsóra való deszka sem maradt elég nekünk, elrabolták minden kincsünket, országunk minden életfeltételét. Ebben a ketrecben az állam és társadalom teljes lezüllése vár reánk, ha el nem jön mielőbb az erős kéz, amely reánk kényszerítse, hogy minden munkánkat, minden megmaradt erőnket országunk mielőbbi visszaszerzésére egyesítsük."

Egy száz évvel ezelőtti budapesti nagyszabású szobor-együttes leleplezési ünnepség főszónokának beszédből származnak a fenti mondatok. Elmondója Maroshévíz elhíresült szülöttje, a magyar irredentizmus prófétája, Urmánczy Nándor volt, akiről, mint a két világháború közötti magyar revíziós törekvések vezéralakjáról bővebben is szóltunk néhány esztendeje e rovatunkban.

Oka van annak, hogy most újra a szülővárosának katolikus templomkertjében 2011 szeptemberében szobrot is kapott Urmánczy Nándor került figyelmünk előterébe. Az elmúlt héten volt ugyanis a centenáriumi évfordulója annak, hogy alig félévvel a trianoni békediktátum után a magyar főváros egyik legreprezentatívabb köztere, a Szabadság tér teljesen új kinézetet kapott és ezzel az arculatváltással, amit a hét évvel később az irredenta szobrok alkotta félkörív közepén állított ereklyés országzászló egészített ki, – közel egy negyedszázadon keresztül a magyar revíziós álmok és törekvések kultikus központi helyszínének a szerepét tölthette be.

A szoborállítások, a sajátosan kialakított térrendezés, majd az évekkel később odakerülő ereklyés országzászló is mind-mind elsősorban Urmánczy Nándor nevéhez köthető. Ő volt az, aki a Védők Ligája Szövetség alapítójaként nemcsak kezdeményezője volt ennek az összmagyar zarándokhely kialakításának, hanem a legtöbbet is tette a Horthy-korszak revizionista mozgalmaitól elválaszthatatlan irredentakultusz sikerre juttatásáért az akkori Magyarországon.

Most a százéves évforduló alkalmából a Mandiner portál egy, a korszakot kitűnően ismerő történésszel készített interjúval kívánt az egykor kiemelt fontosságúnak számító és impozáns – országos és nemzetközi – visszhangot kiváltó hajdani szoboravatásra emlékezni. 

Veszprémy László Bernátnak az észak-komáromi Bajcsi Ildikóval folytatott beszélgetése, mely Műkő égtájak és magyar fölény – a Szabadság téri irredenta szoborcsoport története címmel látott napvilágot nemcsak ezekről a szobrokról, hanem az általuk meghatározott, a revíziós törekvéseknek és rendezvényeknek helyt adó szimbolikus köztér egykori jelentőségéről és az akkori közgondolkozásra gyakorolt hatásáról is szól, persze ennek a tanulságaira fókuszálva. Egyúttal ez a múltidéző dialógus olyan vonatkozásokat is feltárt, melyek eddig alig vagy egyáltalán nem voltak ismeretesek a szélesebb nyilvánosság számára. Nemkülönben arra is kitért ez a párbeszéd, hisz erre a centenáriumi évforduló kitűnő apropóként szolgál: vajon sikerül-e végre túllépni Trianon kapcsán a szlovák történészeknek az őket eddig jellemző nacionalista narratívájukon.

Örömmel olvashattam, hogy bár a nemzeti kizárólagosságra való törekvés meg-megújulására is bőven van példa a köztörténetben, a történelempolitikában, sőt még a szaktörténetíráson belül is a mai Szlovákiában, egyre több fiatal ottani historikust jellemzi az objektív szemlélet, a tények tiszteletén alapuló történelemszemlélet. Nekik köszönhetően mára megszaporodtak a tárgyilagosságra törekvő értékelések úgy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáról, mint a csehszlovák állam megalakulásáról. Úgy véljük, már csak ezekért, a távolról sem csupán Szlovákiát érintő tanulságokért is érdemes bemutatni ezt a Mandineres interjút a Maszol olvasóinak.

A centenáriumi évforduló napján megjelent beszélgetésben mindenekelőtt az tisztázódik: Mit kell tudni ezekről a szobrokról? Miért és kik készítették őket, milyen szerepük volt a Horthy-korban, és mi lett velük?”Bajcsi Ildikó l Fotó: mariaradio.sk

A Bajcsi Ildikóval készített interjú elején felidéződik a száz évvel ezelőtti emlékezetes ünnepi rendezvény napja, a szokatlanul impozáns tömeg jelenléte, amit a lelkesedésen túl, – és ezt már mi tesszük hozzá, – az is elősegített, hogy szokatlanul enyhe időjárású volt ez januári vasárnap. Ennek nyitányaként, mint megírták a korabeli helyszíni tudósítók, Zadravecz István katolikus tábori püspök, a szegedi ellenforradalmárok spirituális vezére eskette meg a tömeget a kitartásra: „A magyarok Istene, a szent zászló, a szabad ég, a magyar lélek a tanúnk, hogy addig nem nyugszunk, amíg Északkal, Déllel, Kelettel, Nyugattal nem egyesülünk.”

Ezt követően megtudjuk az interjú e tételében, hogy a kor legnépszerűbb szobrászművészei voltak a szimbolikus szobrok alkotói, akik sietve készítették el amúgy nagyon silány anyagból a megrendelői elvárásnak ugyan megfelelő, de az esztétikai igényességre nem sokat adó műveiket.

Lássuk, mit mond a történész mindezekről, illetve arról, hogy ez a szimbolikus térfoglalás mit jelentett fél évvel Trianon után, milyen szerepet tulajdonított neki a szangvinikus alkatú soviniszta ötletgazda Urmánczy Nándor, akinek bevezetőnkben idézett szavaiból a legdermesztőbb mondatot Bajcsi Ildikó se tudta kihagyni a fejtegetéséből. Majd azzal is megismerkedhetünk, miként alakult e nemzeti zarándokhely, illetve a hősies és romantikus beállításokban, valamint történelmi jelképekben fuldokló szoborcsoport sorsa az elkövetkezendő években.

„Pár hónappal a trianoni békeszerződés aláírását követően, 1921. január 16-án a budapesti Szabadság-téren 70-80 ezer résztvevő jelenlétében egy irredenta szoborcsoportot avattak fel a trianoni döntés, vagyis a nagyszámú magyar elveszítésével együtt járó területi elcsatolások igazságtalanságának hangsúlyozására. A művet a revíziós propaganda társadalmi megszervezésével foglalkozó Védő Ligák Szövetsége kezdeményezte Kertész K. Róbert miniszteri tanácsosnak, a Kultuszminisztérium művészeti ügyosztálya vezetőjének a tanácsára. Az elszakított területeket szimbolizáló négy égtáj – Dél, Észak, Nyugat és Kelet – szobrait különböző szobrászok alkották meg. A szoborcsoport elkészítésével Kisfaludi Strobl Zsigmondot, Pásztor Jánost, Sidló Ferencet és Szentgyörgyi Istvánt bízták meg. 

Az alkotás különlegessége, hogy az utódállamokkal szembeni harc helyett Magyarország fölényére és összetartó erejére helyezte a hangsúlyt (kiemelés az eredetiben –n. n.) a Kárpát-medencében.

A négy égtájat megjelenítő szoborcsoporton belül így a főalakokat Magyarország jórészt harcias kompozíciókban megalkotott szobrai jelentették, hangsúlyozva a felbomlott ország Kárpát-medencén belüli „misszióját”, vagyis a szomszédos országrészek népeinek a védelmét. Kelet – A Szabadság téri irredenta szoborcsoport Pásztor János által készített kompozíciója l Fotó: fortepan.hu

A Horthy-korban ezeknek az irredenta szobroknak abban állt a szerepük, hogy a művészeti kifejező eszközökkel is felerősítsék és folyamatosan ébren tartsák a revízió eszméjét. Az igazságtalan határok módosítása Magyarország legfontosabb külpolitikai célja volt a két háború között. Azt is hozzá kell tenni, hogy a szobrok sorsa folyamatosan változott a (kül)politikai helyzet függvényében. Jól jelzi ezt, hogy a szoboregyüttest kiegészítő ereklyés országzászló elhelyezésére csupán 1928-ban kerülhetett sor, amikor Magyarország már kilépett diplomáciai elszigeteltségéből és nemzetközi kontextusban is egyre több támogatóra talált a revízió eszméje. Kivált annak a Bethlen-kormány által hangsúlyozottan békés formája. Persze akkor is, azóta is sokféleképpen látták, látják a revíziós alternatívákat.

A szobrok felállításának irredenta hátterét és revíziós célját radikális eszközökkel is megengedhetőnek tartotta Urmánczy Nándor, aki Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligájának elnöke volt. Az irredenta mozgalomnak ezt a felfogását türközték súlyos mondatai a szoboravatáson: Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és bosszú kohója legyen. Ez a hely mostantól fogva bekapcsolódik Európa véres történetébe.” A „trianoni igazságtalanság” ideiglenes állapotának hangsúlyozására utalhatott az is, hogy a szobrok műkőből készültek. Az pedig a sors iróniája, hogy Nagy-Magyarország „újjászületése” helyett épp az 1945-öt követő hatalomváltás során tüntették el az alkotást.

Hadd tegyünk hozzá a Bajcsi Ildikó által közöltekhez egy kiegészítő információt.

A sematikus és igénytelenül historizáló szobrok rohammunkában már 1920 végére elkészültek, de diplomáciai nyomásra Urmánczyék a korábbra tervezett ünnepélyes leleplezést halasztani kényszerültek. Mi több, komolyan felmerült annak az esélye is, hogy ugyanebből az okból a már halasztott rendezvény január 16-i időpontja se lesz tartható. Kutakodásunk során bukkantunk az „Egyesült, nemzeti, keresztény kisgazda és földmíves párti politikai lapnak”, a Dunántúli Hazánknak az éppen 1921. január 16-án megjelent Az irredenta szobrok leleplezését ismét elhalasztották? című híradására, melyben fekete-fehéren a következő állt:

„Megbízható helyről nyert értesülés szerint a f. hó 16-ára tervezett irredenta szobrok leleplezését ismét elhalasztották. Nem tudhatjuk, kinek vagy minek a hatása alatt történt az ünnepség elhalasztása, de ha ismét valamelyik Budapesten üdülő nemes misszió tiltakozott a leleplezés ellen, úgy ha az arra illetékes faktorok nem tudják, vagy nem merik visszautasítani a szemtelen beavatkozást, úgy tűnjenek el a szereplés színteréről, menjenek vissza oda, ahonnan előbújtak s engedjék át helyüket azoknak, akik a meghunyászkodás és hajlongások helyett odaharsogják  a kellemes vendégeknek: az én házam az én váram!!”

Az allegorikus szobrok közül a Kisfaludi Strobl Zsigmond által készített háromalakos kompozíció, az Észak a keresztre feszített haldokló Magyarországot és a hozzá simuló védelmet kereső szlovák kisfiút ábrázol, akiket egy robusztus kuruc vitéz óv kardjával. A szuggesztív ábrázolás kapcsán a szintén történész interjúkészítőben felötlik, hogy a Nem, nem, soha! címet viselő lapban 1920 decemberében a csehek által elnyomott tótságról” cikkeztek, bizonyítandó, hogy a frissen létrejött csehszlovák államban a szlovákság mélységesen csalódott. Ezért is kérdez rá Veszprémy a beszélgetőpartnerére: vajon Kisfaludi Strobl Zsigmond-féle ábrázolás ezt az állítólagos szlovák elégedetlenséget kívánta szemléltetni, netán tényleg igaz lenne, hogy ily viharos gyorsasággal már meg is bánták volna a Csehszlovákiához való csatlakozást a szlovákok?Észak – A Szabadság téri irredenta szoborcsoport Kisfaludi Strobl Zsigmond által készített kompozíciója l Fotó: fortepan.hu

A válaszból egyértelműen kiderül, erről szó sincs. Hogy miért véli ezt ekképpen, azt így indokolja a szakértő:

„Észak (vagy a Felvidék) szobrának egyik különlegessége volt, hogy kettő helyett három szereplőből állt. A szenvedő Hungária három méteres nőalakja előtt a szlovák nemzetet szimbolizáló kisfiú állt, aki egy irányba néz a kuruc harcossal. A közös irány azonos célokat feltételez, illetve emlékeztet a Rákóczi-szabadságharc idejében a magyarok oldalán harcoló szlovákok szerepére, és a két nemzet (a magyarság és a szlovákság) összetartozására. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy a gyermek mindig egyfajta gyámoltalanságot és kiszolgáltatottságot is jelent, amely védelmet igényel. A szobor alkotója, Kisfaludi Strobl Zsigmond ezzel nyilván azt kívánta hangsúlyozni, hogy ezt a biztonságot csupán Magyarország képes biztosítani a Csehszlovákiához csatolt szlovákok számára. 

Észak szobrának efféle ábrázolása, illetve a csehek által elnyomott szlovákság képének a megteremtése azonban elsősorban Magyarország revíziós céljait jelenítette meg. A szlovák társadalom többsége gyorsan felismerte a Prága által biztosított szabad anyanyelvhasználat, anyanyelvi iskoláztatás előnyét. Ugyanakkora történelmi alapokat nélkülöző „csehszlovák nemzet” ideológiájának a kritikája a szlovákság körében is egyre erősebb volt, (kiemelés az eredetiben –n. n.) amit Magyarország részéről is bátorítottak és támogattak.

Az „elnyomott szlovákság” megjelenítésének legfőbb hátterét pedig az adta, hogy a centralista Csehszlovákiában Szlovákia nem kapott autonómiát, amit egyébként a szlovák nemzet önállóságát valló politikai erők, legfőképpen Andrej Hlinka autonomista Szlovák Néppártjának vezetői is kezdettől fogva elutasítottak. Azt viszont érdemes szem előtt tartanunk, hogy a szlovákok a csehszlovák államalkotó többségi és politikai nemzet részeként így is összehasonlíthatatlanul jobb helyzetbe kerültek a soknemzetiségű Csehszlovák Köztársaságban, mint voltak a dualizmus időszakában. 

Magyarország mindenesetre az 1920-as év környékén számos alkalommal próbálkozott az „elnyomott szlovákság” sztereotípiájára támaszkodva a csehszlovák egység megbontásával, mégpedig azoknak a Hlinka-, Tuka-féle szlovák autonomista, illetve részben a keleti szlovák mozgalomnak a segítségével, amelyek elégedetlenek voltak a szlovákok helyzetével Csehszlovákián belül.” 

Értelemszerűen egy felvidéki történész elsősorban a szűkebb pátriája Trianont követő sorsának alakulására koncentrál és ezért is összpontosított a Kisfaludi Strobl-féle szoborra, illetve értelmezte annak szimbolikáját részletekre terjedően. Ugyanakkor viszont sajnos elmaradt a másik három kompozíciónak a bemutatása, annak ellenére, hogy ezeknek a vázlatos ismertetésére már csak az interjúcím alapján is számítani lehetett volna. Pótolandó ezt a mulasztást, hadd egészítsük ki a Bajcsi Ildikó által elmondottakat a Magyar Feltámadás-szoborcsoport másik három allegorikus alakjának, a Keletnek, a Délnek és a Nyugatnak vázlatos megismertetésével 

A Kossuth téri közkedvelt és telitalálatnak bizonyuló II. Rákóczi Ferenc szobor alkotójának, Pásztor Jánosnak az Erdély szimbolizálni kívánó műköves terméke, a Kelet Csaba királyfit ábrázolta heroikus pózban, amint épp megszabadítja a bilincsekbe vert, Erdély címerét tartó elalélt férfialakot. A Corvin-koszorúval is elismert Sidló Ferenc Nyugatja az Őrvidék gyászát ábrázolta, melyen a szent koronára boruló ifjú jobbjában az elszakított nyugati vármegyék címerét tartotta, baljában a kettős- keresztes pajzsot, lábánál pedig turulmadár pihent. A fölötte álló Hadúr védelmezően tartja a nemzet pallosát. A Dél megalkotója, Szentgyörgyi István maga is a mai Vajdaságból származott. Az ő alkotásán egy erőtől duzzadó magyar férfi karddal és címeres pajzzsal védelmezi a Délvidéket jelképező sváb lányt. A lábuknál levő búzakévék Bácska és a Bánság gazdag földjeit jelképezik.Nyugat – A Szabadság téri irredenta szoborcsoport Sidló Ferenc által készített kompozíciója l Fotó: fortepan.hu

Visszatérve az interjúhoz, az elkövetkezendőkben szó esik egy mára elfeledett szlovák teológus-politikusról, Jehlicska Ferencről (František Jehlička), aki a száz évvel ezelőtt magyarországi sajtónak sokat és sokszor elismerően idézett népszerű személyisége volt.  Hogy kicsoda is volt ő valójában és mivel érdemelte ki a pozitív megítélést, erről a következőket tudhatjuk meg Bajcsi Ildikótól:

„Az 1879-ben Kuttiban (1905-től Jókút volt a neve) született Jehlicska Ferenc, aki 1906 és 1910 között a magyar országgyűlésnek is képviselője volt, pontosan azok közé a szlovák értelmiségiek közé tartozott, akik Csehszlovákia megalakulását követően a szlovákok önrendelkezése mellett foglaltak állást. A korábban pozsonyi kormánybiztossá kinevezett Jehlicska 1919-től fontos propagandamunkát folytatott a szlovák autonómiáért, azonban nem a Dvortsák Viktor nevével fémjelzett magyarbarát keleti szlovjákok mesterséges mozgalmához tartozott. Ő ugyanis Andrej Hlinkát és a szlovák parlamentet maga mellé állítva a szlovákok számára Magyarországon belül is széleskörű autonómia elérésében gondolkodott. A magyar vezetés mindenesetre a szlovák autonómista és a szlovák mozgalom segítségével a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztását és a felvidéki részek maga mellé állítását igyekezett elérni. Pontosan ezért szerepelhetett pozitívan a magyarországi sajtóban Jehlicska 1921-ben, amikor letartóztatása elől elmenekülve Lengyelországban tartózkodott, hiszen a szlovák származású pap szerepe Magyarország számára felértékelődött a felvidéki területek „visszacsatolása” szempontjából.”

A Bajcsi Ildikó által eddig elmondottakból mintha az sejlene át, hogy létezik a szlovák történészek között egy olyan meglátás, mely a Trianon utáni politikusok között nem tesz különbséget Károlyi Mihály, Kun Béla és Horthy Miklós között, mivel mindhármukat a revíziót szorgalmazók között tartják számon. Ezért is kérdez rá Veszprémy László Bernát a beszélgetőpartnerére: „Mi ez a szemlélet, és tényleg ennyire képesek átsiklani az ideológiai különbségeken?

Íme, az érvekkel alátámasztott válasz:

Trianont, illetve az 1918-20-as államváltás történéseit eltérő szempontok szerint közelíti meg a magyar és a szlovák történetírás. A magyar historiográfia „ideológiai különbségei” a szlovák történetírás számára – természetesen a bolsevik Kun Bélát leszámítva – nem nagy jelentőséggel bírnak.

Az alapvető különbség, hogy míg számunkra a 20. század legnagyobb társadalmi traumáját, egy komoly veszteséget jelent Trianon, a szlovák történetírás Csehszlovákia 1918. októberi megalakulását hangsúlyozza és egyértelműen „győzelemként” értékeli az eseményt. Ha a szlovák szempontú értékeléseket nézzük, amelyek a csehszlovák önrendelkezés megvalósulását központba helyezve vizsgálják az eseményeket, az integritás helyreállításának kérdésében Károlyi Mihály és Horthy Miklós elképzelései nem álltak távol egymástól. Kun Béla vörös háborúja és a szlovák tanácsköztársasági kísérlete viszont az ő számukra sem annyira a revíziós veszélyt, hanem az európai bolsevizálódás zsákutcáját jelenti.

Bár mindhárom politikus elsődlegesen Magyarország északi, szlovák lakta területének teljes vagy részleges megtartásában/visszaállításában gondolkodott, a Tanácsköztársasággal kapcsolatosan harminc éve megváltozott a szlovák történészek álláspontja is. A békekonferencia részéről Csehszlovákia politikai, katonai támogatását éppen az északi hadjárat erősítette meg, ami Károlyi esetében nem volt ilyen egyértelmű.  Mindezzel együtt a szlovák történetíráson belül is tetten érhetőek a különbségek Trianon értékelésében. Hiszen ahogyan a magyar történetírásban, úgy a szlovák félnél is jelen vannak az eltérő, kritikai és a nemzeti-sérelmi megközelítések egyaránt. Ezek természetesen más és más szempontokat figyelembe véve vizsgálják a korabeli eseményeket.” Dél – A Szabadság téri irredenta szoborcsoport Szentgyörgyi István által készített kompozíciója l Fotó: fortepan.hu

Nemrég egy, a Kossuth Rádiónak adott interjújában Bajcsi Ildikó hallgatóságát némiképp meglepve, a szlovák történetírás „traumairigységéről” beszélt. Kihasználva a közvetlen dialógus lehetőségét, a mostani beszélgetőpartnere felkéri, fejtse ki részletesebben mit ért ezen, elvégre meglehetősen furcsának, sőt meghökkentőnek tűnik, hogy bárki is irigyelné Trianont.

Az elő látszatra valóban különösnek tűnő hozzáállásra van magyarázat. Ez pedig a következő:

Bármennyire is furcsán hangzik, létezik a John Mowitt megállapításában „traumairigylésének” nevezett fogalom. Nemcsak a győzelmi események, de a traumatikus történések köré is felépülnek nemzeti mítoszok és sztereotípiák. Ennek hátterét a történelmi veszteségek politikai értékei adhatják, amelyek egyfajta erkölcsi tekintéllyel is együtt járnak. A trianoni traumának a magyar történetíráson belül kialakult metaforikus jelentése köré felépített toposzokat a másik fél, ez esetben a szlovák történészek nagyrésze ugyanakkor nemcsak értetlenül, de gyakran ellenérzésekkel fogadja. Jól jelezte ezt például az a 2011-es szlovák-magyar történész vita, amelynek kiindulópontját Roman Holec megállapításai adták, aki a magyar történetírás Trianon-központúságát kritizálta.

Egy-egy trauma „irigylése” következtében ugyanakkor megjelenhet a nagyobb sérelem hangsúlyozása a másik fél részéről.

A Trianon-traumával szemben szlovák részről, a történeti közgondolkodásban, a hétköznapi blogtörténelemben például megszületett és jelen van a magyarosítás, az „ezeréves elnyomás” traumája, (kiemelés az eredetiben –n. n.) amelynek a lényege, hogy a magyarok évszázadokon keresztül elnyomták a szlovák népet, s végül Trianon által született meg az igazságtétel számukra. Ez pedig ilyen értelemben a szlovákság nemzethaláltól való megmenekülését és a nemzeti szabadságért vívott több száz éves harc végét jelenti.”Az irredenta szobrok övezte irredenta virágágyás a budapesti Szabadság téren l Fotó: fortepan.hu

A záró kérdés és az arra adott válasz úgy szól immár Trianonról, annak értelmezéséről, hogy közben már előre is tekint. Miközben a Duna mindkét partján számos jele van annak, hogy sokan még napjainkban se képesek leszámolni az előítéleteikkel és képtelenek átlépni saját árnyékukat, van ok nem is kevés a bizakodásra is. Ahogyan Pannóniában, úgy Szlovákiában is, az új generációhoz tartozó historikusok közül egyre többen úgy szolgálják Cliót, hogy végleg felejteni akarják a sehova se vezető, trauma-központú és csak a sérelmekre koncentráló történészi szemléletet. A Bajcsi Ildikó által ez ügyben elmondottak ezt a gyökeres újraértékelést tűnnek alátámasztani:

„Ahogyan azt fent is említettem, hasonlóan a magyarhoz, a szlovák történetíráson belül sem csak a mítoszokra és sztereotípiákra épülő, sérelmi irányzatok vannak jelen. A rendszerváltást követően Csehszlovákiában, majd Szlovákiában is lehetőség volt a több szempontúság és a kritikai felvetések megjelenítésére. Az új, ideológiamentes értékelések ugyanakkor lassan indultak be a marxista, illetve a nacionalista szempontok érvényesülése mellett az Osztrák-Magyar Monarchia vizsgálatában. Sokáig jelen volt a régi – pártállami években működő – történészek hatása, akik még a kétezres években is előszeretettel használták értékeléseikben a trauma nyelvezetét és az agresszív magyar elnyomás toposzát.

A kétezres évek közepétől ugyanakkor megjelent fiatal, mára már középnemzedék jórészt teljesen új – ideológiasemleges, kritikai és önreflexív – szempontok alapján vizsgálja Trianon eseményeit. (kiemelés az eredetiben –n. n.)

Ezt a generációváltást jól mutatták egyébként a kutatói és pedagógiai álláscserék folyamatai is, valamint a fiatal – bár korántsem – homogén nemzedék szakmai térhódítása. Közülük szeretném kiemelni Miroslav Michela nevét, aki nemcsak kiválóan beszéli a magyar nyelvet, de a magyarországi forrásokat is jól ismeri. Ő és kollégája, Vörös László szerkesztésében jelent meg 2013-ben Magyarország felbomlása és a trianoni békeszerződés címmel a szlovák és magyar történészek Trianonnal összefüggő tanulmányait bemutató kötet, amely véleményem szerint mindenképp jelzésértékű a két történetírás szempontjainak közeledésében. Mindenesetre egyre több objektív, tárgyilagosságra törekvő értékelés van jelen a szlovák történetírásban az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának, illetve Csehszlovákia megalakulásának kérdéseiről. Persze azt is jelezni kell, hogy a nacionalista narratíva folyamatos megújulására is látunk példát nemcsak a köztörténetben és a történelempolitikában, hanem a szaktörténetíráson belül is. A pozitív – kritikus szempontú – elmozdulások viszont jól jelzik, hogy mára mindkét oldal történetíróinak jelentős része tudatosította a nemzeti tudatot is erősen befolyásoló téma kritikus és távolságtartó értékelésének a fontosságát és jelentőségét.

banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?