banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

„Eszembe sem jutott elmenni Kárpátaljáról” – jubileumi interjú Majnek Antal munkácsi katolikus püspökkel

Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Fáy Zoltán, a Magyar Szemle egyházügyi szakértője és interjút készített Majnek Antallal, a Kárpát-medence legfiatalabb római katolikus egyházmegyéjének, a munkácsinak első püspökével annak apropóján, hogy a főpásztort negyedszázaddal ezelőtt szentelte fel püspökké Rómában II. János Pál pápa.

Az évfordulós beszélgetésből megtudjuk, miért lépett be az eredetileg Budapesten villamosmérnökként diplomázott pilisszentlászlói Majnek Antal a ferences rendbe, majd néhány évi szentendrei pap-tanárkodás után miként vállalt missziós munkát még a rendszerváltás előtt Kárpátalján, ahol azóta otthonra lelt és soha többé nem kíván elhagyni.

Kettőjük dialógusában szó esik a mostoha körülmények miatti embert próbáló kezdetekről, a lépésről lépésre történő építkezésről és persze arról is, milyennek látja annak a magyar közösségnek a mai helyzetét és jövőjét a növekvő elvándorlás, a nyelvtörvény és más magyarellenes kezdeményezések tükrében.Majnek Antal l Fotó: Wikimedia Commons/Thaler Tamás

Amikor heti tallózásom során rábukkantam arra az interjúra a Magyar Nemzetben melyet a munkácsi római katolikus megyéspüspök, Majnek Antal adott Fáy Zoltánnak főpásztori felszentelésének huszonötödik évfordulója alkalmából, nem volt kétséges számomra, hogy az általa elmondottakat tolmácsolnom kell a Maszol olvasóinak.

Hiszen mindaz, amit elmondott, az egykor még a Szovjetunió részét képező Kárpátaljára missziós munkára vállalkozó ferences szerzetes harminckét esztendős küszködéséről, aminek nyomán a semmiből sikerült újjászervezni hitéletet, iskolát, kulturális tevékenységet, karitatív és szociális munkát valamint létrehozni mindezeknek a hátterét biztosító intézményeket – olyan teljesítmény, ami párját ritkítja. Ezt a legnagyobb tisztelettel csak megsüvegelni lehet. És kell, még akkor is, ha az interjúalany végtelen szerénységgel csak utal erre a teljesítményére. Mert ő ezt a sziszifuszi munkát, amit hosszan lehetne sorolni, nem tartja érdemnek, azt alázattal, csupán kötelező szolgálatnak tekinti.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hiteles tanúként szólhatok róla elismerős szavakkal, mert a sors kegyelméből ismerhetem. Több alkalommal is találkozhattam vele és így közelről megismerhettem kivételes egyéniségét, emberi és egyházfői nagyságát, felelősségérzetét és mindenkori tenniakarását, lenyűgöző szerénységét. Láthattam, hogy még nyomasztó helyzetekben, kudarcok idején is megőrizve derűjét rögtön a lehetséges megoldáskeresésre koncentrált és ezzel reményt tudott adni a csüggedőknek.

Soha nem múló élményem hozzá kötődően az a pillanat volt, amikor sok-sok éve ellátogatva hozzá, boldogan fogadott a munkácsi otthonában és örömmel mutatta az épp aznap megkapott ukrán útlevelét. Elmondta: számára a magyar állampolgárságról való lemondás hitelességi kérdés volt, ő úgy éli meg, hogy ezzel a döntésével végérvényesen és hívei számára is megkérdőjelezhetetlenül kárpátaljai magyarrá lett.

E nem fölösleges, szubjektív adalék után lássuk a Magyar Nemzetben megjelent Majnek Antal interjút, melynek címe a Széthordott kolostor, jelzés- és üzenetértékű. Arra utal, hogy a zsigeri rosszindulat és ellenséges érzület Ukrajnában olykor felette áll törvényeknek és az ésszerűségnek is. Hogy miért állítjuk ezt? A bizonyíték erre az, hogy a riporteri kérdésre, miszerint mindent visszakapott-e a katolikus egyház az államosított ingatlanjaiból, Majnek püspök kénytelen ezt válaszolni:

Sokat, de nem mindent, például az ungvári régi plébániát és a nagyszőlősi középkori kolostort, amely korábban a Perényiek vára volt, nem sikerült visszaszerezni. Ma már csak romok vannak a hajdani erődítmény helyén. Főként a műemlék megóvása lenne fontos, hogy ne épüljenek házak a területén, ne hordják el a köveket, hiszen ez középkori vár, és valószínűleg ezen a helyen őrizték Kapisztrán Szent János földi maradványait. Sajnos az elmúlt harmincegy évben egyre több követ loptak el. A visszatérésünk után a kápolnában még lehetett misézni, de azóta ebek harmincadjára került ez a fontos műemléki terület.”

De ne szaladjuk ennyire előre, lássuk előbb miként került Kárpátaljára a szovjet uralom által szétvert és porig alázott egyházat újjászervezni akaró és tudó ferences szerzetes, aki ráadásul nem éppen szokványos életutat mondhat a magáénak a pilisszentlászlói családi otthontól a munkácsi püspökségig.

 Az interjú során kiderül: Majnek Antal eredetileg Budapesten villamosmérnökként diplomázott és szakmájában is dolgozott egy évig, de egy találkozás az emblematikus pap, költő, tanár Csanád Bélával egy csapásra megváltoztatta az életét. Eldöntötte, hogy szerzetes akar lenni. „Nem okvetlenül pap, inkább laikus testvér” – mondja. 1977 szeptemberében novícius lett majd 1982-ben szentelték fel, miután teológiai tanulmányait elvégezte a Ferences Hittudományi Főiskolán.

Következett a kolostori élet és közben néhány év tanárkodás a szentendrei Ferences Gimnáziumban. Majd jött az újabb gyökeres fordulat, ugyanis a gorbacsovi nyitás azt is elhozta, hogy közvetlenül a rendszerváltás előtt Paskai László bíboros kijuthatott Kárpátaljára. Látogatása hatalmas fordulatot hozott az ottani katolicizmus megmaradása szempontjából is, és ezzel egy időben a ferences rendtartomány is komoly feladatot vállalt magára.

„Nagyszőlősön szerzetesi közösség alakult, először három ferences mehetett ki: Zatykó László, Radics Dávid és én” – vall a kezdetekről Majnek Antal, majd hozzáteszi: „Ez volt a Kárpátaljai Ferences Misszió. A barokk ferences kolostort államosították, megfelelő ingatlant kellett keresnünk, ahol kolostori életet lehet élni. Nagyszőlősön közel tíz eladó ingatlant néztem meg, és végül a most is meglévő Borkanjuka utcai családi házat választottam.”

Azt már tudjuk, hogy a visszaszolgáltatások terén az ukrán állam se volt „jobb a deákné vásznánál”. Ennél is nagyobb gondot jelentett a krónikus paphiány hiszen, mint olvashatjuk a folytatásban, „a hol több, hol kevesebb szerzetessel működő ferences közösség hatalmas területet és számtalan szociális, karitatív és kulturális intézmény mellett legalább hét plébániát látott és lát el mind a mai napig.”

Az imponáló tevékenységre, melynek az interjúalany volt a motorja, a Vatikán is felfigyelt és lépett is: 2002-ben megtörtént a Munkácsi Egyházmegye megalapítása, élére pedig az a Majnek Antal került, akit 1996-ban, vízkereszt ünnepén a római Szent Péter-székesegyházban II. János Pál pápa szentelt püspökké.II. János Pál pápa püspökké szenteli Majnek Antalt a római Szent Péter székesegyházban Rómában, 1996. január 6-án l Fotó: munkacs-diocese.org

Ott, ahol a plébániákon 1989-ben mindössze nyolc nagyon idős pap élt, megszületett a térség legfiatalabb egyházmegyéje, Majnek püspöknek köszönhetően pedig minden megváltozott. Az új időszámítás ekképp néz ki az ő olvasatában:

„Az egyházmegye papjai valóban fiatalabbak a környező egyházmegyék papságánál. Többségük helyi hivatás. Van két német papunk, ők régóta dolgoznak Kárpátalján. Mindketten jól beszélnek ukránul, maguk jelentkeztek az egyházmegyébe. Ukrán származású papjaink viszont nagyon szépen megtanultak magyarul. A munkácsi káplán még a szomszédos pósaházi cigánytáborba is kijár szombat este misézni – magyarul.”

A dialógus második részében a kárpátaljai magyarság jelenét és jövőjét meghatározó olyan nyomasztó kérdések kerülnek terítékre, mint az elvándorlás, a jogtipró ukrán nyelvtörvény és az, vajon „miért irányul a magyarok ellen az ukrán politikusok indulata?”

Ami a magyar népesség elvándorlásának ügyét illeti a megyéspüspöknek a következő a meglátása:

„Amikor 1989 körül megnyílt a „csap”, a záhonyi határátkelő, elkezdődött a kiköltözés. Eleinte nem mentek el sokan, de 2000 után felgyorsultak a folyamatok. Egyre több diák vándorolt Magyarországra tanulni, és közülük kevesen jöttek vissza. Majd elindultak a férfiak dolgozni, később a nők is Magyarországon kerestek munkát. De nemcsak Magyarország a kedvelt célpont, hanem Csehország is és távolabbi országok.

A járvány idején azt reméltük, megáll az elvándorlás, de sajnos nem így történt. Részben megijedtek a feltámadt magyarellenességtől, részben a határok lezárásától. Emiatt sokan idejekorán döntési helyzetbe kerültek: vagy itt, vagy ott élnek, hiszen a határátlépés korlátozottá vált. Sokan választották a kitelepülést, különösen a diákok és a munkások.”

Az ukrajnai kisebbségeket, így a magyarokat is diszkrimináló nyelvtörvény céljait illetően nincsenek illúziói. A kérdésre, hogy ez valóban felgyorsítja az asszimilációt így felel:

„Egész biztos. Ez már korábban is elkezdődött, hiszen sok magyar és vegyes család adta a gyerekeit ukrán nyelvű iskolába. Ennek egyébként van jó következménye is: az ilyen tanintézményben végzettek általában Ukrajnában maradnak. Viszont meggyengül a magyar identitásuk, nem ismerik a magyar kultúrát, az irodalmat, történelmet, és a gyermekeik így már teljesen akadálytalanul olvadnak be a többségi társadalomba.”

Sommás véleménye van arról a Magyarországon is honos vélekedésről, miszerint a nyelvtörvény valójában nem is a magyarok, hanem az oroszok ellen irányul:

„Kezdetben talán valóban így volt, mostanában viszont nemigen lehet hallani oroszok elleni támadásokról. Valójában talán nem egészen a kárpátaljai magyarok elleni offenzíváról van szó, és az atrocitásokat nem kárpátaljai ukránok követik el. Azt olvastuk, hogy a KGB helyi utódszervezete provokál.”

Mindezek tükrében óhatatlanul is felmerül a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy hosszú ideje elsősorban a magyarok ellen irányul az ukrán politikusok indulata? A püspök válasza önmagáért beszél:

„Ezt tőlük kell megkérdezni. Talán úgy érezhetik, hogy nagyon elhanyagolták Kárpátalját, ahová gyakrabban érkezik országosan ismert magyar politikus, mint ukrán. Ráadásul Magyarország igen komoly összegekkel támogatja Kárpátalját, és nem csak a magyar kisebbséget. Ami miatt sok ukrán is egyre inkább a magyarokkal rokonszenvez. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek nagyobb a támogatottsága, mint ahány magyar a térségben él. Ezt a tendenciát akarják talán megtörni.”Majnek Antal a Rahói Magyar Ház átadásán 2018. március 24-én l Fotó: munkacs-diocese.org

Hogy ez az obskúrus szándék mennyire nem sikertelen jól példázzák a gyakori provokációk, köztük például a tavalyi Szent István-napi bombariadók, melyekkel a kárpátaljai honfitársaink templomi megemlékezéseit meg is tudták zavarni. Ezek egyikének, melynek áldozatául esett a felújított aknaszlatinai templom újraszentelése is, így emlékezik vissza a püspök atya:

„Amikor augusztus 20-án Aknaszlatinán lett volna ünnepi misém, bombariadó miatt szakították félbe a liturgiát. Persze mindannyian tudtuk, és a rendőrök metakommunikációján is látszott, hogy tudják: nem valós veszélyről van szó, csupán fenyegetésről.”

Gyarapodás vagy fogyás? Kulcskérdése ez a magyar közösségeknek a Kárpát-medence minden régiójában. Sajnos Kárpátalján sem bíztató a jövőnk – derül ki a munkácsi főpásztor szavaiból:

„Pillanatnyilag csak a roma közösségek gyarapodnak. És ahol segítik a felzárkózást, szépen integrálódnak is a társadalomba. Ahol nem kapnak evangéliumi tartást, ott legföljebb a kereskedéssel, üzleteléssel tudnak bekapcsolódni. De a kereszténységgel, nem kizárólag a katolikus tanítással, az emberi méltóságukat is felismerik.”

Saját jövőjét illetően Majnek püspök már régen döntött, ami aligha lepi meg az olvasót a felemlegetett ukrán útleveles történet után. Arra a záró kérdésre, hogy hivatali ideje után hol fog élni, borítékolható a válasza:

„Nekem eszembe sem jutott elmenni Kárpátaljáról. Itt szeretnék élni, és abban a munkában fogom megtalálni az örömömet, amelyet más nem szívesen végez.”

Kapcsolódók

Kimaradt?