Megszólalt a héten az Élet és irodalomban a 70. életévét nemsokára betöltő Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, akadémikus, és interjút adva Szále Lászlónak véleményt mondott „az emlékezetpolitikai indoktrináció aggasztó mai tüneteiről – az utcanévcsatáktól a szoborháborúkig – s a nemzeti múlt újragondolásának és újraírásának politikavezérelt, megosztó jellegéről, ami szembemegy a nemzeti emlékezetpolitika igazi céljával: a politikai közösség egymással viaskodó két nagy tömbjének a közelítésével.”  

 A gyakori erdélyi előadásainak köszönhetően mifelénk is népszerű professzor ebben a születésnapi interjúban beszél a közeljövőben Honmentők/honvesztők címmel megjelenő könyvéről, melyben Horthy, Pétain, Mannerheim, Piłsudski, Antonescu és Franco tevékenységének történelembefolyásoló szerepvállalását értékeli, majd szól annak a lehetséges okairól, hogy műveiért és nyilatkozataiért egyszer balról, máskor pedig jobbról kerül a támadások célkeresztjébe. Arról is beszámolt, hogy a XX. századi diktátorokról szóló könyvét egy egészen más műfajú kötet fogja követni: befejezés előtt áll a „Pályám emlékezete”-jellegű önéletrajzi munkája.

A március 30-án hetvenedik születésnapját ünneplő Romsics Ignác történészt, aki egy felmérés szerint Lovász László világhírű matematikus, volt MTA elnök után a magyar tudományos élet második legtekintélyesebb személyisége, aligha kell bemutatnunk az olvasóinknak, hiszen az elmúlt évek során számos alkalommal beszámoltunk azokról a marosvásárhelyi, kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi és szatmárnémeti előadásairól, melyek mindig teltházasak voltak.

A népszerű historikusnak az elmúlt évek talán legnagyobb visszhangot kiváltó történelmi szintéziseire, a Magyarország története és az Erdély elvesztése címűekre fókuszálva, nagyinterjút is adott két éve lapunknak, annak apropóján, hogy az ő köszöntőjével vette kezdetét a járvány előtti „békeidők” utolsó Nemzetközi Budapesti Könyvfesztiválja. Az akkori interjújában a történész tudományos munkásságára összpontosított, s e beszélgetésben mindössze egy apró, de beszédes utalás történt arra, hogy a mindig érzelemmentes, csak tárgyilagosságra törekvő tudósnak „is van szíve”. Viszont erre nem munka közben kell hallgatnia, hanem akkor például, ha történetesen „magánemberként Kolozsvár főterén ül az egyik kávéház teraszán vagy Márton Áron szobra előtt áll a Szent Mihály-templom mellett”.

Ezt a sokatmondó mozzanatot felidézve, hadd kezdjem a Szále László által készített és az Élet és irodalom eheti számában megjelent születésnapi interjú bemutatását magam is egy vallomással: mindig fokozott érdeklődéssel vettem kézbe egy-egy frissen megjelent Romsics Ignác kötetet és persze, soha se csalódtam. Viszont most, hogy hírét vettem az érintettől a készülő visszaemlékezései megjelenésének egy egészen másfajta kíváncsiság vett rajtam erőt, mint korábban bármikor. Ezért is a szokatlannak tűnő indítás, hiszen a történész ennek a megszólalásának nem a kezdetén, hanem az epilógusában beszélt arról, hogy mi késztette most a műfajváltásra.

A pandémiás helyzet több mint egy éve őt is otthonülésre kényszerítette, és ezt kihasználva döntött úgy, hogy megírja visszaemlékezéseit. „Azon túl, hogy próbálom megmagyarázni: miként lesz egy 1951-ben született vidéki parasztgyerekből egyetemi tanár és az MTA tagja, sőt 2020-tól annak egyik vezetője, igyekszem az egésznek egyfajta szociográfiai hátteret is adni. Vagyis életem minden színterét körültekintően bemutatni” – fogalmazott.

Az önéletírása legnagyobb részével már el is készült – árulja el Romsics. Ennek fejezetei felelevenítik azt a még Klebelsberg által építtetett, két tantermes, piciny templomiskolát, ahol a betűvetést tanulta, a kalocsai (egykori jezsuita) gimnáziumot és Hunyadi Jánosról elnevezett fiúkollégiumát, ahol értelmiségivé vált. Továbbá felidézi az ottani Gábor Áron laktanyának „keserves hónapjait” és a szegedi Tanárképző Főiskolát, ahol az 1970-es évek elején irodalmat és történelmet tanult, s mivel – mint mondja – mellesleg az „egész világot” is meg akartam forgatni, néhány évre a belső elhárítás megfigyeltjévé váltam.”

Hasonlóképpen sikerült már rögzíteni a történészi pályafutás első korszakának az állomásait is, a pályakezdő kecskeméti kutatóétól a szakmai elismerést hozó akadémiai Történettudományi Intézeten át az 1985 végén alakult Magyarságkutató Intézetig, melynek hatéves működése alatt igazgatóhelyettes volt. „Az ELTE-n, a bloomingtoni Indiana Egyetemen s végül Egerben, Kolozsváron, Finnországban, Koreában, Párizsban és másutt töltött időszakaim bemutatásán még dolgozom” – teszi hozzá, és aligha vagyok egyedül azok között, akik különös érdeklődéssel várjuk e visszatekintésnek a mi tájainkhoz fűződő élménybeszámolóit.  

Most viszont vissza a kezdetekhez, lássuk, miként indul a Szále László- Romsics Ignác beszélgetés?

Az interjú elején a legújabb, immár nyomdában levő legújabb Romsics könyv kerül terítékre, melyet áprilisban már kézbe is vehetnek az olvasók. A Helikon kiadó gondozásában megjelenő Honmentők/honvesztők kötettel, melyben hat XX. századi, európai korszak-névadó államférfi – Horthy, Pétain, Mannerheim, Piłsudski, Antonescu és Franco – pályaképét rajzolja meg a szerző, akikben közös vonás, hogy a katonai karriert cserélték fel a politikusira, valamennyien autoriter hatalomgyakorlók voltak, személyükhöz pedig éppúgy kötődött/kötődik kultusz, mint ellenkultusz. Megítélésük ellentmondásos, négyük emlékezete pedig kifejezetten megosztja a magyar, a román, a francia és a spanyol társadalmat. Romsics célja – és ennek hangot is ad az interjúban –, hogy a könyvcímben jelzett „fehér-fekete” címkékre rácáfolva, az eddigieknél árnyaltabb és hitelesebb portrét rajzoljon róluk a tettek, jellemek és életutak sokszínűségének bemutatásával.

Azt sem tagadja, hogy „hősei” szerepvállalásának értékelésben óvakodott az előítéletes általánosításoktól és leegyszerűsítésektől. Tette ezt, mert szerinte csak így lehet érthető, hogy például miként válhatott az első világháború verduni nemzeti hőséből, Petain marsallból utóbb Hitler-kollaboráns nemzetáruló. Akárcsak az is, hogyan lett „a valaha élt legnagyobb finn” az a Gustav von Mannerheim, aki 1939 és 1944 között kétszer is megmentette hazáját a szovjet inváziótól úgy, hogy közben Hitlerrel szembe is tudott eredményesen szállni, – aki amúgy svéd volt, és eredetileg II. Miklós cár lovassági gárdatisztjeként szolgált Szentpéterváron.

Romsics Ignác történész krédóját annakidején e szavakkal fogalmazta meg lapunk számára: „A történetírás legfontosabb társadalmi funkciója az állampolgárok reális önszemléletre nevelése. Aki ismeri a múltat, az könnyebben eligazodik a jelen útvesztőiben, nehezebben lehet manipulálni, és elhitetni vele sehová vagy rosszabb esetben katasztrófákba vezető délibábos jövőképeket.”

 Ez a hitvallás, melyhez következetesen ragaszkodik, teszi lehetővé, hogy bölcsen felülemelkedjen azokon a támadásokon, melyek többször is érték könyvei vagy a hozzájuk kapcsolódó nyilatkozatai miatt, egyszer balról, máskor pedig jobbról. Riporteri kérdésre elmondja: „A könyveimről írt bírálatokat természetesnek tartom, akkor sem reagálok rájuk, ha nem értek velük egyet. A 2017-es Magyarország története recenzenseinek többsége – köztük Hahner Péter, Markó Béla, Oplatka András és Ormos Mária – például üdvözölte a társadalmi viszonyok és a mindennapok alakulásának bemutatását az esemény- és a politikatörténet rovására.” Amennyiben pedig mások szerint vélt hiányosságok miatt szerinte ok nélkül bírálták, nem szállt vitába, tudomásul vette: természetes, hogy a nézőpontok eltérőek lehetnek.

Viszont egészen más a hozzáállása a személye ellen irányuló akciókat illetően, ebben nem tud megértő lenni. Effélékben pedig, mint mondja, bőven volt része az elmúlt években. Éppúgy nem hagyhatta szó nélkül azt, amikor épp az ennek az interjúnak helyet adó Élet és irodalomban kiáltották ki „baloldali”, „közéleti” és „funkcionális” antiszemitának, vagy pedig a kormánypárti Magyar Időkben nevezték Károlyi Mihályhoz hasonlítható „hazaárulónak”, akinek „nincsenek elvei és eszményei”.

Éppígy nem tűrhette, ha különféle internetes fórumokon „cenzornak”, „történelemhamisítónak” és „elvakult kádáristának” titulálták, ahogyan azt sem, mint tette ezt az ugyancsak kormánypárti Magyar Nemzet, hogy „tudatlannak” keresztelje el, amiért nem egy szabadkőművesek által mozgatott „két évtizedes államellenes összeesküvésre” vezette vissza Trianont. Amit ehhez hozzátesz sokat sejtető: „Közvetve vagy közvetlenül ezek mindegyikére reagáltam, de nem voltam és ma sem vagyok benne biztos, hogy érdemes volt. Hajlok rá, hogy nem. Az utókor, ha akar, majd igazságot tesz.”

Annak konkrét okaira is kitérve miért kerül hol az egyik tábor, hol pedig a másik célkeresztjébe, ekképp érvel, keserűen beismerve, hogy a „senki földjére” került:

„Az irigységen és más személyes motívumokon túlmenően azt hiszem, az, hogy a baloldal egy részének a szemében éppúgy szálka vagyok, mint a radikális jobboldaléban. A baloldalon sokan túlzottnak tartják nemzeti elkötelezettségemet és empátiámat a XX. századi konzervatívok iránt, a jobboldalt pedig a XX. századi magyar demokratikus hagyomány vállalása és nemzeti mítoszaink dekonstruálása zavarja.” Úgy látja, az új évszázad beköszönésével egyre távolabb kerültünk az annyira óhajtott közmegegyezéstől, s megállapítja, „a 2022-es választásokhoz közeledve mind többször hallhattuk: két Magyarország van, Szent Istváné és Kun Béláé.

Előbbihez – teszi hozzá – tartoznak a „jó magyarok”, akik hazafiak, utóbbihoz a rosszak, akik „idegenszívűek”. A „jó magyarok” – a Fidesz akkori felszólításának engedelmeskedve – március 15-e után is kokárdát viseltek, az „idegenszívűek” nem. Én pedig – egyre inkább Don Quijotéra hasonlítva – a Jászi Oszkártól Bibó Istvánon, a népieken és a szociáldemokratákon át a kisgazdamozgalomig és a kereszténydemokráciáig ívelő demokratikus hagyomány felmutatására törekedtem és törekszem. Mindig hangsúlyozva eközben, hogy a baloldali demokraták az Apponyi Alberttől és Andrássy Gyulától Tisza Istvánon át Bethlen Istvánig terjedő – liberális és autoriter jegyeket egyaránt felmutató – konzervativizmus előtt is bízvást zászlót és fejet hajthatnak.”

Úgy látja, a szembenállás a mögöttünk hagyott esztendőkben sajnos tovább erősödött. Megítélése szerint „2002 és 2010 között ellenzéki pozícióból, azt követően pedig a kormányzati politika minden lehetséges eszközét felhasználva a Fidesz identitáspolitikusai és propagandistái céltudatosan a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerező polgári radikális, liberális demokrata, agrárszocialista, szociáldemokrata, népi baloldali, sőt bizonyos  mértékig a liberális és demokratikus kisgazda hagyományvilág háttérbe szorítására, illetve elhalványítására, s ezzel párhuzamosan a felvilágosodás szekularizált ideológiáját részben vagy egészben elvető jobboldali, konzervatív és vallásos irányzatok új életre keltésére, valamint ezek emblematikus alakjainak előtérbe állítására és példaképpé emelésére törekedtek.”  Ki is mondja beszélgetőpartnerének: „Gondoljon Prohászka Ottokárra, Tormay Cécile-re, Wass Albertre, sőt magára Horthy Miklósra.”

A történész azt sem titkolja, hogy a „megosztó emlékezetpolitika térfoglalásának” több kulcsmozzanata is nemtetszését váltotta ki. Fájlalja, hogy az Alaptörvény preambulumában „olyan konzervatív-keresztény hagyományvilág körvonalazódott, amely negligált minden kifejezetten liberális vagy baloldali értéket, s ezáltal feladta minden alkotmány vagy alaptörvény egyik legalapvetőbb funkcióját: a különböző világnézetű emberek integrálását az alapértékekben és célokban egyet értő társadalommá (nemzetté).”  

Éppígy nehezményezi azt a szűkkeblűséget, ami törvényben rögzíti, hogy mely történelmi személyiségekről nem nevezhető el köztér vagy intézmény. Nem értett egyet az ország főtere 1944-es állapotának visszaállításával és azzal a „szoborháborúval” sem, melynek áldozatául esett mások mellett ’56 ikonikus vezéralakjának, Nagy Imrének az Országházra néző szobra is. Azzal szintén nem, hogy a helyére az a Nemzeti Vértanúk Emlékműve kerül, mely már az 1934-es megalkotása idején az egyoldalúság monumentuma volt, hiszen „csak az 1919-es vörös terror áldozatainak állít emléket, a fehérterror mártírjainak nem.” Amit ehhez hozzátesz, mindennél jobban bizonyítja, hogy kritikája pártatlan, nem ideológiai indíttatású: „Az én távoli rokonaim közül egyébként két Romsics neve is szerepelt az eredeti változaton, mindketten a Szamuely-különítmény elleni harcokban estek el 1919 júniusában, úgyhogy egyáltalán nem egyéni sérelmek vezérelnek, amikor kifogásolom ezt a megoldást.”

A Szále Lászlóval folytatott dialógusában Romsics professzor annak a véleményének is hangot ad, hogy a legújabbkori „emlékezetpolitikai indoktrináció nemcsak az utcák elnevezésének és a közterek szimbolikájának átalakítása révén, hanem több más téren is zajlott és zajlik, többek között a televízió és a rádió műsorpolitikája révén.”

Terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé azt, hogy az általa nevesített konkrét példákat is részletezzük. Így le kell mondanunk arról, hogy megidézzük azt a fejleményt, amikor egy közismert amatőr historikus például 2012 és 2014 között sokrészes televíziós és rádiós történelmi műsorban igyekezett elhitetni nézőkkel és hallgatókkal a magyar nép bibliai eredetét és annak anyagát utóbb ki is adata hat kötetben. Meg azt is, amint ugyanő bizonygatja „hogy az Árpád-ház őse – nem esetleg, talán, feltételezhetőn, hanem ’teljesen egyértelműen’ – a hun ’nagykirály’, Attila volt” vagy pedig éppen azt a „különlegességünket”, miszerint „a magyar nyelv a legősibb és a leggazdagabb minden nyelvek között.”

Úgyszintén arra sincs mód, hogy kitérjünk arra az okfejtésére, melyben szóvá teszi mintegy féltucat történeti kutatásokkal foglalkozó új intézet létrehozását az elmúlt évtizedben éppen a nemzeti múlt újragondolása és újraírása érdekében. Történt ez, mondja, miközben ezzel párhuzamosan olyan hagyományos tudományos műhelyek számolódtak fel, illetve lehetetlenültek el, mint az 1956-os Intézet vagy a Politikatörténeti Intézet, nem is szólva a nagy múltú akadémiai kutatóintézeteknek az MTA-ból való kiszervezéséről.

Afelől nincs kétségem, hogy a legnagyobb magyar tudományos elismeréssel, a Széchenyi-díjjal kitüntetett Romsics Ignác vitathatatlan tudósi teljesítményét botor módon hol balról, hol pedig jobbról meg-megkérdőjelezők végül biztosan kudarcot vallanak. Elvégre e téren is igaz a címben is visszaköszönő higgadt és sommás tudósi verdikt: „Az utókor, ha akar, majd igazságot tesz.”