Megszólalt a héten az Új Szóban Czímer Gábor a napilap belpolitikai rovatának a munkatársa és a Hogyan számoljunk magyarokat? címmel közreadott riport-összeállításban annak járt utána, hogy miként értékelik ismert szlovákiai magyar közvélemény-formálók a jelenleg is zajló népszámlálásnak azokat a magyar vonatkozású eredményeit, melyek egy, a lapja megrendelésére készített friss felmérés szerint sokkal biztatóbbak, mint azt előzetesen várni lehetett. Ha bizonyosságot nyernek ezek az adatok, amelyek szerint a magyarok aránya az országban 12 százalék körül van, vitathatatlanul remek hír, hiszen ottani nemzettársaink aránya utoljára 50 évvel ezelőtt érte el ezt a nagyságrendet.

A pozitív változás fő oka nyilvánvalóan a második nemzetiség jelölésének bevezetése volt, amivel a lakosok tízezreinek sikerült megteremteni a lehetőséget arra, hogy kifejezzék magyar identitásukat. A megkérdezettek szerint viszont érdemes a felmérés következtetéseit óvatosan kezelni. Többek közt már csak azért is, mert egyrészt egy közvélemény-kutatás kérdezés-módszertana eltér a népszámlálásétól, másrészt pedig a második nemzetiségre történő rákérdezés okán is, ami lehet, hogy csak első látásra örömhír. Elvégre – mint mondja egyikük – „statisztikailag lehet, hogy többen leszünk a kettős kötődés opciója által, a kérdés az: ezt akartuk látni, vagy a magyarság valós fogyásának trendjeit? A valóság kellemetlen, de jobb megismerni.”

 „A megkérdezettek 9,8 százaléka mondta azt az AKO-nak, hogy magyar a nemzetisége, és további 2,2 százaléka azt, hogy a népszámláláson második helyen jelölte be a magyar nemzetiséget. Mivel közvélemény-kutatásról van szó, a kapott adatok természetesen eltérhetnek a tényleges számoktól. Azokra még jó ideig várni kell.

Azonban a megjósolt eredmény így is nagyon biztató. Erőt, hitet, támaszt adhat minden szlovákiai magyarnak. Nekünk különösen, hiszen a létünk függ ezektől a számoktól. Nincs még egy közösség, amelynek a sorsa jobban összefonódna a felvidéki magyarság jövőjével, mint a Szlovákia egyetlen magyar nyelvű napilapját kiadó alkotóműhelyé.”

Nyerges Csabának, a pozsonyi Új Szó főszerkesztőjének minap Tizenkét százalék címmel megjelent cikkéből származik fenti idézetünk. A jeles újságíró – aki mielőtt elszegődött volna a magyar napilap élére 2019 novemberében, előtte több mint húsz évig állt a győri napilap, a Kisalföld élén, a legnagyobb példányszámú és legolvasottabb újságot készítve Magyarországon – annak apropóján publikálta ezt az írását, hogy kiderült abból a felmérésből, amelyet újságja készíttetett az AKO közvélemény-kutató céggel, Szlovákia polgárainak 12 százaléka jelölhette be első vagy második helyen a magyar nemzetiséget a jelenleg zajló népszámlálás kérdőívein.

Optimista hangvételű szókérésében nem is leplezte örömét és elégedettségét. Tette ezt azért, hisz nem adatott meg senkinek az elmúlt félévszázadban, aki magyarként a Dunától északra élt, hogy jóleső érzéssel nyugtázhassa egy szlovákiai cenzus nemzetiségi adatait.

 Mielőtt a napilap által Hogyan számoljunk magyarokat? címmel megjelentetett Czímer Gábor, az újság belpolitikai rovata munkatársának köszönhető riport-összeállítás ismertetésére rátérnénk, melyet ezúttal olvasóinknak bemutatni szándékozunk, nézzük csak: vajon valóban van-e oka örülni a főszerkesztőnek? 

A Szlovákiában élő magyar nemzetiségű lakosság száma 1921 és 2011 között csaknem 200 ezer fővel csökkent, pontosabban 650 597-ről 458 467-re apadt. A magyarok aránya ebben a 90 évben 21,7 százalékról 8,5 százalékra fogyatkozott. A demográfiai mutatók változása viszont nem volt folytonos.

A múlt században, az első bécsi döntést követően elérte a maximumot, ekkor ez a szám becslések szerint mintegy 837 és 879 ezer között mozgott. Csakhogy ez a növekmény megtévesztő, hiszen az egykori népességstatisztikák a visszakerült kárpátaljai résszel együtt tüntették fel a felvidéki magyarokat egy 1938. december 15-22 között, még a katonai közigazgatás alatt végzett rendkívüli adatgyűjtést során. Ráadásul, pusztán becslés alapján, ebbe beleszámították azokat a honfitársainkat is, akik a Tiso-féle náci csatlós szlovák bábállamban maradtak, és akiknek számát 66-70 ezerre taksálták.

A mélypontot a második világháború utáni, a csehszlovák nemzetállamot megteremteni akaró és egyben az országban élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítő 1945-ös Beneš-dekrétumokat követő, az ún. "reszlovakizációval", illetve tömeges deportálásokkal és áttelepítésekkel járó „hontalanság évei” hozták el. Így az 1950-es népszámlálás szerint a magyarok száma alig haladta meg a 350 ezret, lakosságarányosan pedig ez 10,3 százalékot jelentett. Az 1961-es cenzus már érzékelhető növekedésről tanúskodott, hiszen a szlovákiai magyarok száma 517 582 főre, arányuk pedig 12,4 százalékra gyarapodott.

A kedvező tendencia folytatódott a következő három évtizedben, amit bizonyítottak az 1970-es, az 1980-as és az 1991-es népszámlálások. Ezek szerint a Szlovákiában élő honfitársaink száma előbb 553 549-re, majd 559 011-re, végül pedig 567 296-ra nőtt. Ugyanakkor ez a minimális növekmény a lakossági arányokban nem tükröződött, hisz a szlovákiai magyarok részaránya előbb 12,2 százalékra, tíz évvel később 11,2 százalékra, a rendszerváltás után röviddel pedig 10,8 százalékra csökkent.

A kedvezőtlenül alakuló trend újabb állomását a 2001-es népszámlálás 520 528 fős és 9,7 százalékos adatai jelentették. A 2011-es cenzus ennél is lesújtóbb mutatókat, 458 467 főt és 8,5 százalékot produkált. Tegyük hozzá az igazság kedvéért, hogy anyanyelv szerint a magyarok száma mindig jelentősen (mintegy 7–11százalékkal) magasabb volt, mint nemzetiségi hovatartozás szerint. Viszont árnyalja ezt a képet, hogy a magyar lakosság anyanyelv szerinti megoszlására csak az 1970., az 1991., a 2001. és a 2011. évi népszámlálások alkalmával kérdeztek rá.

Ezek után lássuk, miként alakulhatott ki a mostani, kifejezetten kedvezőnek ítélhető 12 százalékos arány? A kérdés megválaszolásához el kell mondanunk: erre az adott lehetőséget, hogy a február 15-től március 31-ig online formában megtartott népszámlálás első szakaszában, melyben a lakosok 86százaléka vett részt a (a második, immár kérdezőbiztosos szakaszra május és október között kerül majd sor), először volt lehetőség a két nemzetiség megadására. Konkrétan: az online kérdőívekben először a „Mi az ön nemzetisége?”, majd az „Egyéb nemzetiséghez tartozónak is vallja magát?” kérdés következett. Amúgy ebben az eljárásban nem volt semmilyen „ördögi találmány”.  Magyarországon például már tíz évvel ezelőtt, a 2011-es népszámlálás során szintén két külön, egymást követő kérdésben kérdeztek rá a nemzetiségre, és a második kérdésre adott választ is beszámolták a nemzetiségi létszámba.

A közvélemény-kutató cégnek az adatfelvétele szerint a megkérdezettek 9,8 százaléka mondta az első kérdésre, hogy magyar nemzetiségű. A felmérés során arra is rákérdeztek, hogy a nemzetiségre vonatkozó második kérdésre milyen választ adtak a polgárok. A megkérdezettek 2,2 százaléka válaszolt úgy, hogy ennél a kérdésnél a magyar nemzetiséget jelölte meg. Ők elsődlegesen szlováknak, esetleg romának vallják magukat.  Az AKO kutatása szerint a szlovákiai magyarok körében 150 ezren vannak, akik elsődlegesen magyarnak, másodlagosan valamilyen más nemzetiségűnek vallják magukat, valamint további 97 500 olyan polgár is van, aki a nemzetiségre vonatkozó második kérdésnél jelölte meg a magyart.

Mindezek ismeretében kérte fel Czímer Gábor a felvidéki magyarság öt közismert közvélemény-formálóját – Lampl Zsuzsanna szociológust, Tokár Gézát, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivőjét, Ravasz Ábel volt romaügyi kormánybiztost, Mózes Szabolcsot, az Összefogás Mozgalom elnökét és Kovács Balázst, a 2021-es népszámlálási kampány koordinátorát –, hogy kommentálják a felmérés eredményeit, illetve összegezzék a közvélemény-kutatás lehetséges tanulságait.

„Ebből a felmérésből az derül ki, hogy az összlakosságot reprezentálni szándékozó minta 91 százaléka nem élt vagy nem fog élni a második nemzetiség feltüntetésének lehetőségével, vagyis a döntő többséget nem szólítja meg a kettős nemzetiség kérdése – fogalmazott Lampl Zsuzsanna szociológus, újságíró, a Nyitrai Konstantin Egyetem Politológia Tanszékének docense, a Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlegének igazgatója. Ehhez hozzátette: Nemzetiségek szerint lebontva, ez sokkal jellemzőbb a szlovákokra, mint a magyarokra, hiszen a szlovákok 93 százaléka csakis  szlováknak tartja magát, a magyaroknak viszont csak két harmada tartja magát csakis magyarnak, egyharmaduk második nemzetiséget is bejelöl(t).”

Egyúttal beszámolt arról, maga is végzett kutatást ez ügyben. Elmondta: „A saját felméréseim alapján – amelyekben 800-tól 3 000 magyar nemzetiségű megkérdezett alkotja a mintát – nem látok igazoltnak ilyen magas arányú kettős nemzetiséget. A tapasztalatom az, hogy aki a szülei alapján magyar származású, de magát már szlováknak deklarálja, általában csak a szlovák nemzetiséget jelöli be, holott a kérdőívben arra is van lehetősége, hogy párhuzamosan a magyart is bejelölje.” Azt is hozzátette: szociológusként ő nem a népszámlálási ívben alkalmazott kérdéssel szokott érdeklődni és lehet, hogy ezért juthatott más következtetésre. Mindenesetre úgy véli: érdemes az év végére beígért hivatalos eredményeket megvárni, mert érdemi következtetések csak akkor lesznek levonhatók.

Tokár Géza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője úgy látja: két okból is nehéz szakmai észrevételeket fűzni a népszámlálási közvélemény-kutatás eredményeihez.  Egyrészt azért, hiszen még hátra van a szlovák állampolgárok egy jelentős részének a felmérése és szerinte: „A népszámláláson és a kutatási mintában hiányzók között felülreprezentáltak a romák, köztük a magyarul beszélő cigányok, ami alapjaiban módosíthatja a számokat.”

Másrészt pedig úgy látja: „A másik ok, ami megnehezíti az értékelést, a folyamatosság hiánya. El is árulja rögtön, hogy miért gondolja így:

„Mivel az előző népszámláláson csak egy nemzetiséget adhattak meg a válaszadók, nincsenek viszonyítási alapjaink. Csak találgathatunk arról, milyen motivációtól vezérelve tűntek fel a kettős nemzetiségüket vállaló válaszadók. A kérdés félreértelmezése, államhoz való lojalitás, vegyes családi háttér, újra felfedezett gyökerek, vagy az asszimiláció köztes lépcsőfoka magyarázza a jelenséget? Mindegyik tényező szerepet játszhat abban, hogy hirtelen nem csak egynemzetiségű magyarokról és szlovákokról, hanem egy viszonylag nagy, bevallottan vegyes nemzetiségi önértékeléssel bíró csoportról is beszélünk. Mélyebb, a válaszadók motivációit vizsgáló kutatások nélkül nem lehet választ adni arra a kérdésre, hogy a kettős nemzetiség bevallásának lehetősége érdemben segített a magyar közösség megítélésén és láthatóvá tette a rejtőzködő magyarokat, vagy megnyitott egy nagyon veszélyes, az önképet megrengető témát.”

Ravasz Ábel volt romaügyi kormánybiztos, a Híd alelnöke számára hatalmas elégtételt jelent a felmérés, de nemcsak neki. Mint mondja: „Ha az AKO által begyűjtött adatok bebizonyosodnak, az nagyon jó hír a szlovákiai magyarság számára. 1970 óta nem volt a magyarok aránya az országban 12 százalék körül. A változás fő oka a második nemzetiség jelölésének bevezetése, amivel a jelek szerint polgárok tízezreinek sikerült megadnunk a lehetőséget arra, hogy kifejezzék magyar identitásukat.”

Ugyanakkor az adatokkal ő is óvatosan bánna, mert azok a 2011-es népszámlálás szerint voltak súlyozva. Ez pedig azt jelenti, hogy „biztosan nem teljesen pontosak.” Ennek ellenére úgy véli „a tendencia jól látható, évtizedek után először nem csökkenésről, hanem növekedésről beszélhetünk majd a szlovákiai magyarság hivatalosan jegyzett létszáma kapcsán.”

Ezt követően az ELTE-n, a Corvinus Egyetemen és a New York-i Columbia Egyetemen szociológiát és politológiát tanult Ravasz Ábel előbb „szétszálazza” azt a bizonyos 12 százalékot, majd rámutat: a magyar nemzetiségi arány remélt növekedésének társadalmi és emocionális hatása új távlatokat nyithat a felvidéki magyar közösség előtt.

Íme, miként köszön vissza mindez az okfejtésében:

„A 12 százalék három elemből áll össze. Nagyjából 6,4 százalék csak a magyar nemzetiséget jelölte. Ők azok, akiknek csak és kizárólag magyar kötődése van, kimozdíthatatlanul erős magyar identitással. 3,4 százalék az, aki a magyar mellé más nemzetiséget is jelölt, további 2,2 százalék pedig egy másik nemzetiség mellett jelölte a magyart. Utóbbi két csoportba tartoznak (összesen 5,6 százalék) azok, akiknek a megszólítása, megtartása a leginkább fontos a magyar közösség jövőjének szempontjából.

Számomra ezek az adatok azt mutatják, hogy a szlovákiai magyar közösség sokszínű, és akkor lesz sikeres, ha úgy szabjuk meg határait, hogy abba mindenki beleférjen. A „tősgyökeres” magyarokon kívül azok is, akik vegyesházasságból születtek, netán maguk élnek abban; azok, akik egy generáció kihagyása után most ébrednek rá magyar származásuk értékére; a magyar anyanyelvű romák; és mindenki más, aki pozitív kötődést érez közösségünk iránt.

Az, hogy tíz év múlva hogy állunk majd, döntően attól függ, hogyan dolgozunk majd a fenti 5,6százalékos tömeggel, azaz azokkal, akiknek a magyarsága nem automatikus és kizárólagos. Az idei pozitív eredmény adhat egy löketet ahhoz, hogy ezt a munkát ne mélymagyar pesszimizmussal, hanem egy új erőt találó közösség optimizmusával folytathassuk.”

A másik politikus, akit Czímer Gábor megkeresett Mózes Szabolcs volt, az Összefogás Mozgalom elnöke. A most alakulóban levő egységes magyar párt egyik kulcsszereplője is óvatosan kezeli a már-már biztos sikerként kezelt 12 százalékot, mert – mint mondja –, vannak kérdőjelei és felkiáltójelei is.

Előbbieket többek közt arra alapozza, hogy az országos mintán készült szlovák kutatások magyar számait érdemes mindig kellő körültekintéssel kezelni, mert „az elmúlt évek igazolták, hogy a magyarok pártszimpátiáját jócskán félremérik, így most is helyénvaló az egészséges mértékű szkepszis. Ez a megállapítás akár véleményes is lehet, a következő viszont tény: a 10 százalék körüli adatoknál 2–2,5 százalékpontos hibahatárral kell számolnunk.” Ezen túlmenően is vannak fenntartásai, például az, hogy a kutatás technikájáról és módszertanáról vajmi keveset lehet tudni.

Eszmefuttatását így folytatja: „A felkiáltójelet a magyarok között mért nagyarányú második nemzetiség jelenti. A felmérés alapján a magyarok egyharmada másik identitást is megadott. Az igazán érdekes kérdés az, hogy ebből mi következik. Feltételezhető, hogy többségükben olyanokról van szó, akik az asszimiláció előszobájában állnak. Statisztikailag lehet, hogy többen leszünk a kettős kötődés opciója által, a kérdés az: ezt akartuk látni, vagy a magyarság valós fogyásának trendjeit? A valóság kellemetlen, de jobb megismerni. 

Maga is óv az elhamarkodott mérlegmegvonástól és figyelmeztet: meg kell várni a cenzus hivatalos számait. Emellett tesz egy építő javaslatot is: „Ha már a kettős identitás bevezetését nem előzték meg releváns hatástanulmányok, utólag érdemes felmérni, az egyes társadalmi csoportok hogyan és mi alapján döntöttek így.”

Az utolsóként nyilatkozó Kovács Balázs, aki a 2021-es népszámlálási kampány koordinátora volt, kifejezetten szkeptikusan tekint a felmérés látszólag pozitív eredményeire. Túl azon, hogy még hátra van a népszámlálás második, ún. „asszisztált szakasza”, szerinte az AKO kutatás adatai megtévesztőek lehetnek.

Mint mondja, „ha a második nemzetiséget jelölők aránya a magukat elsődlegesen magyarként regisztrálók körében magas lesz (ahogy azt a felmérés állítja), az mintegy utólagosan igazolhatja a kettős nemzetiséggel kapcsolatos aggályok megalapozottságát.”

Amit ehhez hozzátesz, vitathatatlan, hogy több mint elgondolkoztató:

„Hiszen ezáltal „statisztikai” szlovákok jelennek meg olyan döntően magyar környezetben, ami nagy mértékben növeli a közösség kiszolgáltatatottságát az állam irányába: így teheti például nehezebbé a magyarnyelv-használat melletti érvelést. A népszámlálási kampány ebből a megfontolásból is képviselte – a vegyes családokból származók teljes értékűként kezelése mellett – azt a szemlélet, hogy a magyarság szempontjából a legjobb megoldás a magyar nemzetiséget kizárólag az első helyen megjelölni.

A második nemzetiség opciója kétségkívül széles rétegek számára tette lehetővé a kisebbségi identitással való legalább részleges azonosulást, ami önmagában pozitív fejlemény. Ugyanakkor azzal a nem szándékolt következménnyel is járhat – hangsúly a feltételes módon –, hogy a súlyos önámításokra és ködevésre mindenkor fogékony közvélemény azt a hamis illúziót táplálja majd, hogy a magyarok száma „statisztikai értelemben nő”, holott a valóságban az asszimilációs folyamatok változatlanul érvényesülnek.

Ezzel az illúzióval már most érdemes leszámolni. Akárhogy is, a második nemzetiség értelmezése még inkább felértékelődik a népszámlálást követő időszakban.”