Megszólalt a héten a Nullahategyben Kelemen Lászó, a Hagyományok Háza főigazgatója, és a „Tudtuk, hogy ha nem teszünk valamit, akkor egyszerűen el fog tűnni a hagyományos kultúra” címmel közreadott interjújában megvonja az általa a 2001-es alapítása óta vezetett, a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és továbbéltetésére létrehozott, kiemelt nemzeti intézmény működése két évtizedének mérlegét. A Ménes Mártával folytatott beszélgetésből egyebek közt kiderül, hogy a Ditróból elszármazott Kelemen László, akinek mandátuma ősszel lejár, már nem kívánja újra megpályázni a főigazgatói tisztséget, mert jövőjét a szülőföldjére visszatérve képzeli el.

Az évfordulós számvetésben elégedettségének hangot adó Kelemen László, aki példátlan módon élvezte húsz esztendő eltérő színezetű valamennyi magyar kormányának a bizalmát, és aki az elért sikerekért legfőképpen a kitűnő munkatársaira büszke, mert nekik köszönhető, hogy „ma már a Hagyományok Háza egy Kárpát-medencei hálózatokkal rendelkező nagy intézmény, amely Csíkszeredától Lendváig hálózatokat működtet, és átfogja a hagyományos népi kultúra átadásának a színtereit”, – úgy látja: „kitartó munkával bebizonyítottuk, hogy a néptáncot, népi éneket, kézművességet érdemes kipróbálni, hiszen ezek mind pozitív, embert gazdagító tevékenységek”.

„Kodály, Bartók, Lajtha, Illyés, Csoóri, Kallós és még sorolhatnám a neveket, akiknek köszönhetően a magyarság ma is kivételesen gazdag kulturális örökséggel büszkélkedhet. És két nevet még hozzátoldhatunk az illusztris névsorhoz: Sebő Ferencét és Kelemen Lászlóét. Még a lassan már ködbe vesző első kormányzásunk idején az ő fejükből pattant elő a gondolat, hogy legyen a magyar népművészetnek állandó otthona Budapesten, ahol összegyűjtjük, rendszerezzük, bemutatjuk és továbbadjuk ezt a hagyományt. Ha lúd, legyen kövér, gondoltuk, s ma már aligha megérthető kulturális ellenforradalmi hetykeséggel választottuk ki éppen ezt az épületet. Így került a Hagyományok Háza Budapest egyik legszebb eklektikus épületébe, a Budai Vigadóba. Aztán a nemzeti kormányt kiügyeskedték a kormányrúd mögül, és visszatértek ugyan az internacionalisták, de a hely és a gondolat valahogy mégis túlélte a mostoha időket, talán helyes, hogyha Vitányi Iván nevét itt megemlítjük, köszönettel.”

A 7 és fél milliárd forintból felújított Corvin téri Budai Vigadóban helyet kapó Hagyományok Házát Orbán Viktor 2018. október 4-én avatta fel Kelemen Lászlóval együtt, fentebb a magyar miniszterelnök akkori beszédéből idéztünk. Ebben a kormányfő által felsorolt impozáns névsorban teljes joggal kapott helyet a legjelesebbek között a magyar népzene és néptánc két, mára ikonikussá vált intézményembere, Sebő Ferenc és Kelemen László. Ők, akiket a kormányfő avatóbeszédének elején „Tisztelt összeesküvőknek” aposztrofálva külön is köszöntött, fejben már a múlt század utolsó évtizedében megalapították azt az egyik legpatinásabb budai palotában otthont kapott intézményt, melynek huszadik születésnapját volt hivatott ünnepelni az a Nullahategyben minap megjelent jubileumi interjú. Ezt kívánjuk ezúttal megismertetni az olvasóinkkal.

Az interjú alanyát, a Hagyományok Háza ditrói születésű főigazgatóját aligha kell bemutatni, hiszen az elmúlt években vissza-visszatérő szereplője volt a maszol számos cikkének. Magunk is részletekre kiterjedően megrajzoltuk portréját korábban. Tettük ezt 2018. decemberének utolsó napjaiban, annak apropóján, hogy Kelemen László, az erdélyi táncházmozgalom legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának, illetve a Kárpát-medence magyar, román, cigány, zsidó valamint szláv népzenéjét hitelesen és élményszerűen játszó budapesti Ökrös együttesnek egykori tagja, immár intézményvezetőként beszámolt egy budapesti napilapnak Európa legnagyobb egységes hangszeres népzenei gyűjteményének létrejöttéről, melynek mintegy 1200 órás anyaga a Hagyományok Háza Folklór Adatbázisában érhető el.

Ez a 112 Kárpát-medencei zenekar felvételeit rögzítő digitális archívum egy négy esztendőt felölelő projekt keretében valósulhatott meg széleskörű összefogással, melynek létrehozásában, a kulcsszereplő Kelemen László és Sebő Ferenc mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a táncházmozgalom számos ismert alakja, mindenekelőtt Kallós Zoltán, aki tanácsadóként segítette a munkát és Pávai István, aki korábban húsz éven keresztül gyűjtött Erdélyben.

Az Utolsó óra nevet viselő értékmentő program, mely a lenyűgöző archívum megteremtése mellett a felvett zenei anyag legértékesebb dallamait, azok adatait, fényképekkel és szakmai tanulmányokkal kiegészítve már akkor 68 CD-t is eredményezett, (a számuk azóta csak gyarapodott) valójában annak volt a bizonyítéka, hogy a Hagyományok Háza formális megalakítása két évtizeddel ezelőtt egy tudatos, többéves folyamat betetőzéseként történt meg. Annak megalapozását egy mozgalommá nemesedett kitartó és következetes csapatmunka előzte meg a majdani főigazgató, valamint véd- és dacszövetségese, Sebő Ferenc irányításával. Ezért hivatkozhatott joggal Orbán Viktor arra, hogy a magyar népművészetnek állandó otthonának gondolata, sőt koncepciója már jóval azelőtt „megvolt a fejekben”, mint arról megszületett volna az intézményt létrehozó formális kormánydöntés.

Természetes, hogy Ménes Mártának a Kelemen Lászlóval folytatott születésnapi dialógusa is kezdetekkel indít. Azzal a mozzanattal, amikor még ugyanattól a felismeréstől vezérelve, amit már a legnagyobb mester, Bartók Béla kezdeményezett a múlt évszázad első éveiben, midőn feltűnt neki a népi életmód és az ahhoz kötődő kultúra pusztulása, ezért menteni igyekezett azt, ami még menthető, – Kelemen László is érzékelte az „utolsó óra” fenyegetését.

Ezért felel a következő szavakkal arra a kérdésre, hogy Sebő Ferenccel együtt mi volt a koncepciójuk, „melyek voltak az alapvető célkitűzések akkor, amikor még csak fejben alapították meg az intézményt?”

Íme, miként vall az előzményekről:

„Az alapvető célkitűzések a helyzetből adódtak: a ’90-es években láttuk azt, hogy a hagyományos kultúra – ami szerintem pont olyan fontos a magyarságnak, mint a magyar nyelv – kezd drasztikusan visszaszorulni a határnyitások és a külföldről beáramló kommersz kultúra miatt. Tudtuk, hogy ha nem teszünk valamit, és nem próbáljuk meg intézményesíteni a hagyomány átadását, akkor egyszerűen el fog tűnni.

Az átadást egy intézmény keretében próbáltuk megvalósítani, amely hangsúlyozottan nem oktatási intézmény, hiszen jól tudjuk, a magyarok olyanok, hogy ha valami kötelező, akkor azt nem szeretik. Egy olyan közművelődési, művészeti, közgyűjteményi intézményt képzeltünk el, amelyben ezt a hagyományátadást meg lehet valósítani. Kezdettől fogva a Kárpát-medencében gondolkodtunk, hiszen a magyarság a saját hagyományos kultúrája szempontjából teljesen egységes.”

Hogy mennyiben sikerült két évtized alatt elérni azt, amit terveztek a rendszerváltozás után, arra megnyugtató a válasza. Persze ehhez az is kellett, hogy két lábon járjanak a földön, ne kergessenek hamis illúziókat.

Mint mondja: „Akkor sem gondoltuk, hogy akár húsz év alatt el tudjuk érni, és ma sem gondolom, hogy húsz év múlva a teljes magyar népesség rendelkezni fog ezzel a kultúrával. Ugyanakkor, ha el tudjuk érni, hogy a magyarság befogadóan és pozitívan álljon hozzá, akkor azt hiszem, elértük a célunkat.”

Emellett pedig nagyot nyomott a latban a Duna Televízió pozitív hozzáállása, mert „talán a Fölszállott a pávának köszönhetően is, kitartó munkával bebizonyítottuk, hogy a néptáncot, népi éneket, kézművességet érdemes kipróbálni, hiszen ezek mind pozitív, embert gazdagító tevékenységek.”

Konkrét tapasztalatai is amellett szólnak, hogy a károgóknak nem volt igaza. Bár a táncházat úgymond „korszerűtlenségéért” többször is temették az elmúlt húsz évben, tény és való, hogy az „még mindig az egyik legexportképesebb kulturális magyar termék.” Ahogy igaz az is, hogy ma már nem kell bizonygatni a Hagyományok Házának létjogosultságát, mert, – így a főigazgató –: „erre már nincs szükség, hiszen kiemelt nemzeti intézmény vagyunk, ami egy nagyon jó pozíció a kultúra területén.”

Feltétlenül fontosnak ítéljük szöveghűen bemutatni az előadóművészként és néprajztudósként is elismert Kelemen László okfejtését arról, hogy miként látja: milyen hatással járt a táncházmozgalomra az intézményesülés, vajon adott-e neki más jelleget a professzionálódás? Annál is inkább gondoljuk így, hisz ebből kiderül: saját korábbi álláspontját is felülbírálni kényszerült, viszont a kritikus szembenézéssel csak nyert a táncházmozgalom:

„Igyekszünk nem intézményesíteni a táncházmozgalmat, mert ahogyan az előbb is utaltam rá, a magyarok olyanok, ha valami intézményesül, azt gyanakvással szemlélik. Tehát minden eszközzel azon vagyunk, hogy segítsük és megtartsuk civil szinten. Úgy gondolom, azt, amit az ember saját magának megszerez, sokkal értékesebbnek tartja, mint azt, amit tanítanak neki.

Be kellett látnunk azt is, hogy a táncházmozgalom és maga a táncház nem az, amit mi, a rock generáció elképzeltünk. Mi úgy képzeltük el, hogy a nagyszínpadon tízezer ember előtt muzsikálunk, és akkor milyen szép lesz ez az egész. Rá kellett jöjjünk, hogy ez a zene, ez a kultúra kis közösségekben éri el legjobban a hatását.

Az az igazi, amikor nem kell hangosítani, és ott van előtted 50-100 ember, akik a muzsikádra táncolnak és együtt vagytok. Ez egy semmihez sem hasonlítható, felemelő érzés, amit hál’ Isten sokszor volt alkalmam megtapasztalni. Szerintem ez tartja életben a táncházat és viszi el újabb és újabb generációkhoz.”

Arra a kérdésre miszerint „Milyen indok(ok)kal akarták – két korábbi politikai éra alatt is – megszüntetni az intézményt?” az a Kelemen László, aki azóta, hogy az első Orbán-kormány kulturális minisztere Rockenbauer Zoltán kinevezte a 2001. január elsején alapított országos állami intézmény, a Hagyományok Házának élére, ezt a tisztségét példátlan módon máig megőrizte, – diplomatikusan válaszol. Ugyanakkor viszont kötelességének tartja árnyalni is a képet. Sőt azt sem titkolja, hogy legnagyobb veszélybe valójában nem is a baloldali-liberális kormányok idején, hanem 2016 januárjában került a Hagyományok Házának léte, amikor a Lázár János-féle bürokráciacsökkentési terv listáján hivatalosan is nevesítették, mint önállóságától megfosztandó állami intézményt. Utóbb szerencsére végül kikerült a megszüntetésre javasolt alakulatok jegyzékéből, mert a döntéshozók az rádöbbentek arra, amit az akkori kancelláriaminiszter ezek szerint nem tudott: a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és továbbéltetésére létrehozott nemzeti intézményben nagyon nem bürokraták dolgoztak.

Persze azt se vitatja, hogy „rezgett a léc a Hagyományok Háza alatt” 2002-ben és 2006-ban is. Annak érdekében, hogy lássuk, mi is történt, inkább adjuk át a szót Kelemen Lászlónak aki, mint átélője húsz esztendő megpróbáltatásinak, a leghitelesebb szemtanú. Mondanivalójából az is kiderül, miért is tartotta fontosnak Orbán Viktor a hivatkozott avatási beszédében köszönetét kifejezni az MSZP veterán politikusának, a most 95 éves Vitányi Ivánnak.

„A húsz év alatt a Hagyományok Háza bebizonyította, hogy egy szakintézmény, egy közintézmény. Mi nem azzal foglalkozunk, hogy milyen pártállása van a dolgozóinknak, és azzal sem nagyon, hogy ki az a felső vezető, aki bennünket irányít. Nyilvánvalóan nagyon örülünk, ha úgy gondolja a politikum, hogy ez egy fontos dolog, és ez az elmúlt évtizedben így is volt. Más okokból akarták az intézményt megszüntetni korábban, ezek jórészt gazdasági indokok voltak, amelyek az ország teherbíró képességéből adódtak. A költségvetési hiány és az államadósság napi szinten volt még a 2000-es években, állandóan ezekkel riogattak bennünket. Ez azt eredményezte, hogy a Hagyományok Házát sem tartották olyan fontosnak, lenyomták költségvetési szempontból. Volt egy nagy hátrányunk még: 2001-ben jöttünk létre,

2002-ben a felálló szocialista kormány bizalmatlanul nézett egy új intézményre, azt gondolták, hogy mi valami nacionalista fideszes képződmény vagyunk, amelyet alaposan át kell vizsgálni. Ezek a vizsgálatok azonban rendre bebizonyították, hogy a Hagyományok Háza egy átlátható, tisztességes gazdálkodást folytató intézmény.

2006-ban ismét terítékre került a Ház megszüntetése, Vitányi Ivánnak soha nem felejtjük el, hogy akkor kiállt mellettünk. Ő volt az, aki annak idején a Magyar Művelődési Intézetbe bevitte Sebőéket és teret adott a táncházmozgalom szervezésének. Tökéletesen ismerte azt, amit csinálunk, tudta, hogy ez mennyire fontos a magyar kultúra szempontjából. Szóval az ő segítségével ezt is megúsztuk. A legutóbbi ilyen feszültség pedig 2016-ban volt a Hagyományok Háza egy kis szelete miatt. Mi ugyanis hatósági tevékenységet is végzünk, zsűrizünk népi iparművészeti alkotásokat. Amit zsűrizünk, azzal elismerjük, hogy az egy hiteles alkotás, s azok így áfamentessé válnak. Nos, a bürokrácia csökkentése jegyében a Hagyományok Háza is terítékre került, de szerencsére gyorsan kiderült, hogy nem egy bürokrata intézmény vagyunk. Ezek voltak tehát a Szküllák és a Kharübdiszek, amelyek között az elmúlt húsz évben hajóztunk. Nagyon remélem, hogy a pandémia elmúltával ki tud teljesedni a Hagyományok Háza, és végre nyugodt vizekre hajózhatunk.”

Sajnos a terjedelmi korlátaink nem teszik lehetővé, hogy az interjúban elhangzott valamennyi terítékre került kérdést az olvasóink elé tárjunk. Főleg annak okán is, hogy Kelemen László, akinek mandátuma ősszel lejár, már nem kívánja újra megpályázni a főigazgatói tisztséget, mert jövőjét a szülőföldjére visszatérve képzeli el, a beszélgetés záró kérdését és az arra adott választ kihagyhatatlannak tartjuk.

Előtte viszont, hisz nem titok, sőt már mi is írtunk róla, hadd jegyezzük meg: intézményemberünk annak a 2019 októberében Kolozsváron megalakult Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány élén fog dolgozni, mely a magyarországi Hagyományok Háza és a Kárpát-medencei Hagyományok Háza Hálózat stratégiai partnere kíván lenni, de tőlük függetlenül fog működni, „szimbiózisban” a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel.

Íme, az interjú fináléja:

„Idén novemberben lejár a megbízása, elhatározta, hogy nem pályázik újra. Nyugodt szívvel át tudja adni a stafétát valakinek? Esetleg már meg is van, hogy kinek?

Még ha meg is lenne, sem lenne szép tőlem, hogy elvonjam a miniszter jogkörét, szóval erről nem tudok önnek beszámolni. Arról viszont igen, hogy nyugodt szívvel adom át, hiszen az intézményben nagyon sok fiatal dolgozik. Néhány öreg csóka, mint én, van a Házban, de hála Istennek sok a fiatal. Az intézmény kereteit még nem hagyom el, és a magyar kormány megadta azt, hogy az erdélyi Hagyományok Házát is létre tudtuk hozni. Ez egy alapítvány, amely ugyanúgy a hagyományos paraszti kultúrát próbálja életben tartani, illetve a hagyományátadást megszervezni Erdélyben. Szándékom szerint ennek a vezetésével fogok foglalkozni a nyugdíjazásomig, ami nincs olyan messze, még négy év. Utána pedig már csak tanítok és zenélek.”