„Mindenféle elvetemült újítás híve vagyok” – Kelemen László interjú a Magyar Időkben:  

Megszólalt a héten Kelemen László, zeneszerző, néprajzkutató, a Hagyományok Háza főigazgatója és a Magyar Idők Kultúra rovatában megjelent interjújában elmondta Pataki Tamásnak, hogy miért is indította el az általa vezetett intézmény 2017 januárjában a határon túli hálózatát, hogyan kell annak működését elképzelni, illetve melyek voltak az első év tapasztalatai. Megtudjuk tőle azt is, hogy három hónap múlva befejeződik az impozáns Budai Vigadó 7 milliárd forintba kerülő Corvin téri palotájának teljes rekonstrukciója és így az általa a 2001-es alapítása óta vezetett, a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és továbbéltetésére létrehozott nemzeti intézmény jövő év áprilisában visszaköltözhet a patinás épületbe.   

„Az ilyen évforduló ünneplésének akkor van értelme, ha az a mának tud üzenni. A négy éven át, 2001-ig tartó Utolsó Órában ma is rengeteg a kiaknázatlan szakmai lehetőség, amit a mai fiatalok és a jövő generációi hasznosítani tudnak. A Hagyományok Háza Kárpát-medencei hálózatát építve sajnos azt látom, hogy drámaian csökkent az adatközlők száma, vagyis az élő népzenei kultúra nem hagyományozódik tovább vagy csak kis mértékben” – fogalmazott e szavakkal Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója azon a jubileumi ünnepségen, melyet szeptember végén tartottak abból az alkalomból, hogy húsz éve kezdődött minden idők legnagyobb szabású Kárpát-medencei népzenei gyűjtése az ő ötlete alapján és az ő vezetésével a Fonó Budai Zeneházban.

„Az Utolsó Óra programot pártállástól függetlenül valamennyi aktuális kulturális miniszter támogatta” – emlékezett vissza az évfordulón az erdélyi táncházmozgalom legendás zenekarának, a kolozsvári Bodzafának, illetve a nem kevésbé fogalommá lett, a Kárpát-medence magyar, román, cigány, zsidó valamint szláv népzenéjét hitelesen és élményszerűen játszó budapesti Ökrös együttesnek gyergyóditrói születésű egykori tagja. Kelemen László, akit a Nemzeti Kulturális Örökség egykori minisztere, Rockenbauer Zoltán nevezett ki a 2001. január elsején alapított, a Kárpát-medencei néphagyomány ápolására és továbbéltetésére létrehozott nemzeti intézmény élére, s e tisztségét példátlan módon máig megőrizte, mert élvezte 17 esztendő eltérő színezetű valamennyi magyar kormányának a bizalmát, azt is elmondhatta mérlegmegvonójában: Európa legnagyobb egységes hangszeres népzenei gyűjteménye páratlanul széleskörű összefogással valósult meg 1997 szeptemberétől kezdődően.  A program fővédnöke Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke volt, szakmailag a tudós testület Zenetudományi Intézete és a Néprajzi Múzeum állt a kezdeményezés mellé, a munka nagy részét pedig az akkor létrejött Fonó Budai Zeneház vállalta. A gyűjtésben oroszlánrésze volt a táncházmozgalom számos ismert alakjának, mindenekelőtt Kallós Zoltánnak, aki tanácsadóként segítette a munkáját és Pávai Istvánnak, aki ezt megelőzően húsz éven keresztül gyűjtött Erdélyben.

A négy esztendőt felölelő projekt összesen 112 zenekart látott vendégül. A rögzített anyag több mint 1200 órát tesz ki, és ezzel Európa legnagyobb egységes hangszeres népzenei gyűjteménye jött létre. Egy-egy falusi hagyományos népzenei együttes csaknem teljes repertoárjának begyűjtésére három-öt nap állt rendelkezésre, így volt idő arra is, hogy ne csak a dallamkészletet, hanem a zenéhez, tánchoz, népszokásokhoz kapcsolódó szövegeket is rögzítsék. Kelemen László a gyűjtésből folyamatosan adott közre a nagyközönség számára reprezentatív válogatásokat a ’30-as évekbeli Patria-lemezek mintájára, az Új Pátria elnevezésű CD-sorozatban, amely átfogó képet nyújtott a Kárpát-medencei hangszeres népzenei örökségről. Fonó Budai Zeneházban megtartott szeptemberi ünnepségen Kelemen arról is beszámolt: a felvett zenei anyag legértékesebb dallamai adatokkal, fényképekkel és szakmai tanulmánnyal 68 CD-n jelentek meg nagyrészt a Norvég Alap mintegy 200 millió forintos támogatásával. Az elmúlt évszázad egyes gyűjtéseit is tartalmazó teljes anyag a Hagyományok Háza Folklór Adatbázisában érhető el. Arról is szólt: „A még hiányzó helyek, kis völgyek begyűjtésére találtuk ki a Fehér Foltok programot, ami jelenleg is zajlik és megpróbálunk európai uniós támogatási pénzeket is szerezni hozzá.” Végül hozzátette: „A tervek szerint a Hagyományok Háza és a Fonó hamarosan újra megjelenteti az Új Pátria sorozat első 18 CD-jét, majd a következő ötven albumot is hozzáférhetővé teszi digitálisan.”

A nagyszabású program indulását követően, ’98 szeptemberében, amikor az általa vezényelt gyűjtés első két lemeze kalotaszegi és mezőségi népzenével a boltokba került, Kelemen László egy, a Magyar Narancsnak adott interjújában, miközben arról szólt részletekre terjedően, hogy miként teljesül be e projekt révén Bartók kezdeményezése, akinek már a 20. század első éveiben feltűnt a népi életmód és az ahhoz kötődő kultúra pusztulása, ezért menteni igyekezett azt, ami még menthető,  – arra az újságírói kérdésre, vajon sikeres lehet-e egy olyan vállalkozás, melynek bizonytalan az anyagi háttere, elmondta: az Utolsó óra-projekt sikerre vitelében nem kételkedik még akkor sem, ha egyelőre hiányoznak a szükséges anyagiak. A gondokat egészen másutt látta:

„Ez a fedezet most sincs meg. De komoly biztonságot jelent, hogy a Fonó mögöttünk áll, emellett erkölcsi kötelességem segítséget kérni mindazoktól, akik ilyen ügyekben kompetensek. Mögénk állt Magyar Bálint, és már az utódja, Hámori József is adott egymilliót. Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy a támogatóink köre a Soros Alapítványtól a Magyarok Világszövetségéig terjed. Ugyanakkor csalódottságot is érzek, az a benyomásom, hogy a társadalom nem érzi e munka fontosságát. A kulturális áramlatok mindig is Nyugatról érkeztek, de most úgy tűnik, nincs megállás, és nem tudom, itt hány évtized kell ahhoz, hogy az emberek éppúgy megismerjék és használják a népzenét, mint Nyugaton. Mi csak annyit tudunk tenni, hogy megőrizzük ezt az anyagot addig, amíg a honfitársaink hajlandók vele komolyabban foglalkozni.”

Vajon a fentebb idézett interjú óta eltelt majd’ húsz év alatt, főleg annak ismeretében, hogy Kelemen László segítőtársaival együtt olyat tett le az asztalra az Utolsó óra kincsestárával, mely minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy az intézmény önállóságát megszüntetni kívánó Lázár János-féle

bürokráciacsökkentési terv listájáról az utolsó pillanatban lekerüljön, miként alakult a Hagyományok Házának sorsa? Vajon miként látja ennek az intézménynek a jelenét és jövőjét az a tőlünk elszármazott, a Ceauşescu-diktatúra elől kényszerűségből ’986-ban Budapestre távozott és ott intézményemberré lett földink, aki büszke arra, hogy egy nemzeti ügyben a Soros Alapítványtól a Magyarok Világszövetségéig sokan támogatták, de arra is, hogy a hatalom által 2014 óta inkább csak becsmérelt és vegzált, újabban a kormánypropaganda Soros György hálózatának tagjaként emlegetett Norvég Alap tette lehetővé a magyar zenei folklór 24. órában történő felleltározását és megmentését az utókor számára?

Mindezekről és persze egyebekről is sokat megtudhatunk, ha megismerkedünk a Magyar Időkben megjelent Az élő hagyomány átadása – Kelemen László: Mindenféle elvetemült újítás híve vagyok címet viselő interjúból, melyben a kérdező Pataki Tamás volt. A karácsony előtti beszélgetésnek két apropója is volt.

Egyrészt a Hagyományok Háza, a teljes magyar nyelvterület népi hagyományainak napjaink kultúrájába történő átemelésének és továbbéltetőjének letéteményese a most záruló 2017-es esztendőben elkezdte Kárpát-medencei hálózatának megszervezését. Másrészt pedig a Hagyományok Házának otthont adó épületet, a Budai Vigadót mintegy 7 milliárd forintból jelenleg felújítják, a rekonstrukció idejére az intézmény kiköltözött a Corvin téri székházából és ideiglenes helyszíneken, ráadásul plusz feladatokat is vállalva működött/működik. Viszont a felújítás, melynek során az intézmény korszerű működését szolgáló belső terek kialakítása mellett arra törekedtek, hogy a közönségforgalmi tereknél is lehetőség szerinti legteljesebb módon visszaállítsák az épület eredeti, 19 századvégi állapotát, a hírek szerint igen előrehaladott állapotban van. Így értelemszerűen felmerül a kérdés: mikor költözhet vissza az eredeti otthonába a Hagyományok Háza?

Kezdjük az utóbbival, annál is inkább, hiszen az interjú indításában a sokakat érdeklő Budai Vigadóba történő visszatérés várható időpontját firtatja a lap munkatársa.

Nemsokára, alig három hónap múlva, 2018 áprilisában megtörténik a visszaköltözés a Corvin-térre, számol be a biztató fejleményről a főigazgató, aki elmondta: „Háromszáz munkás dolgozik az építkezésen, az épület belső részét hagyják a legvégére, mivel a belső restaurálás sokkal nagyobb falat. Megszüntetjük a több mint egy évszázadon át az épületre rakódott kiegészítést, beépítést, átalakítást, hogy helyreállítsuk az eredeti közönségforgalmi tereket. Több mint másfél ezer tonna sittet vittek ki az épületből a munkások.

Már a 2001-es létrehozás idején kiderült, hogy az impozáns budai Corvin téri palota, mely otthont adott a Magyar Állami Népi Együttesnek, a Kárpát-medence hagyományait átfogó  Folklórdokumentációs Könyvtárnak és Archívumnak, a kutatóknak folklórdokumentációs munkájához nyújt tudományos támogatást, Népművészeti Módszertani Műhelye pedig a hagyományos paraszti kultúrát      közvetíti a mai kor embere számára is élhető műveltségként, miközben kiállításokat, konferenciákat szervez, szakoktatási és ismeretterjesztő  programokat tart, pályázatokat bonyolít, kiadványokat készít s e felsorolás korántsem teljes – mindehhez szűknek bizonyult. A rekonstrukció ezen a gondon is enyhíteni kívánt, hogy miként, az a folytatásból ki is derül:

Mintegy háromszáz négyzetméterrel nő meg az 1897 és 1899 között elkészült palota hasznos területe – számol be a rekonstrukció konkrét hasznáról a főigazgató. Ugyanakkor jövő tavasztól kezdve a korábbi látogatók aligha fognak ráismerni arra az épületbelsőre, ami az emlékeikben él, ugyanis a második világháborúban súlyosan megsérült és utóbb ízléstelen építészeti kontármunkákkal többször is átalakított Budai Vigadó végre visszanyeri régi pompáját:

„Annak idején a tervezők, Kallina Mór és Árkay Aladár körfolyosós házat terveztek, ebből nyíltak befelé a hatalmas terek. De ezeket utólag felszabdalták, volt, hogy egy-egy emeletet kettéosztottak és beépítették. Az emberek el-eltévedtek a szocializmus kori folyosók labirintusában. A század elején ebben a házban felvonó is volt, de a Rákosi-korszakban egy nagyon buta fővárosi rendelettel kitalálták, hogy a három emeletnél alacsonyabb házakban megszüntetik a felvonókat. Nem érdekelte őket, hogy noha a Vigadó kétemeletes, a belmagassága nyolcméteres. Ezért három felvonót építünk be, és új tetőt kap az épület, gépészeti szempontból is minden megújul; a régi ólomcsövek hetente törtek el, nagyon sok gondunk volt velük. A tetőtérben pedig végre próbatermet kap a Magyar Állami Népi Együttes – 1951 óta erre várnak.”

Korábban említést tettünk arról, hogy nem is oly régen majdnem az iróasztali finácszemléletnek áldozatává lett a Hagyományok Háza. Kelemen László számára a 2015-ös Lázár János-féle ötletelés időszaka élete nagy megpróbáltatása volt. Ezt nem is tagadja a Magyar Idők munkatársának vonatkozó kérdésére válaszolva. Viszont azt is elmondta, szerencsére a Kossuth-téren a józan ész felülkerekedett, a megszüntetés helyett annak fordítottja következett be, sőt újabban a kiemelt odafigyelés lett a jellemző:

„Alapításunk után folyamatosan csökkent a támogatásunk, ez a trend 2013-ban fordult meg, és azóta folyamatosan nő. De nemhogy nem szűntünk meg, kiemelt nemzeti intézmény lettünk, és az a célunk, hogy hasonló intézményi szintet érjünk el, mint például a Magyar Állami Operaház. Bár kissé demagóg mondat – még Sebő Ferenc mondta annak idején –, hogy ha a pesti operaházat megszüntetik, az opera a Lajtán túl él tovább. De ha a Hagyományok Házát szüntetnék meg, a magyar népi kultúrával nem törődne senki sem.”

Minap egy karácsonyi vallomásában Ugron Zsolna a Kelemen László által idézett Sebő Ferenc egy másik emlékezetes kijelentését hozta szóba, melyet most kihagyhatatlannak érzünk, még akkor is, ha abban a hagyományőrzés és annak ápolása nem szokványos megközelítésben jelenik meg. Felemlegetve a klasszikussá vált Sebő Ferenc-i mondatot – „A hagyomány pedig nem beteg, hogy ápolni kelljen és nem rab, hogy őrizni kelljen.” – a Kolozsvárról elszármazott írónő, a tévés szórakoztató műsorok szerkesztő-műsorvezetője, az ünnepre készülődés okán tartotta fontosnak feleleveníteni ezt a csángó fesztiválok mottójává is nemesedett, a hagyományoknak az életünkben betöltött szerepére vonatkozó találó megfogalmazást. Tette ezt abból a megfontolásból, mert meggyőződése: mindannyiunknak a szokásokat, a tradíciókat belsőnk részévé kell tenni. Mint mondta: „Meg kell élni. Újraélni. A sajátunkká tenni.”

Hogy miért tartja fontosnak Kelemen László az élő hagyomány átadását, ahol számára a tradiciók megőrzése az átörökítést jelenti, arról így vélekedik:

„Az első táncházas nemzedékhez tartozom, akkor döbbentünk rá, hogy a falvakban pusztulófélben van az élő népi kultúra. Amikor elkezdtük tanulni a népdalokat, láttuk, milyen rettenetesen nehéz kottából utólagosan újratanulni a zenét. Sokkal egyszerűbb élő módon átadni a tudást, és ez azt is feltételezi, hogy szervezetten kell megcsinálni. Ennek nem volt intézményesített formája, ezért jött létre 2001-ben a Hagyományok Háza, hogy legyen egy olyan intézmény, amely nem múzeum, hanem az élő hagyomány átadásának színtere. Ma már a városokban kell ezt a kultúrát tovább őrizni.”

Az interjú második részében kerül sor annak bemutatására, amit a Kelemen László-Pataki Tamás dialógus felvezetésében már jeleztünk. Most derül ki, miért is indította el a Hagyományok Háza a határon túli hálózatát és miként kell annak működését elképzelni?

„Már az alapításkor eszünkbe jutott – mert már akkor Kárpát-medencei kulturális intézményként határoztuk meg a Hagyományok Házát –, hogy a határon túli magyarság körében hálózatokat hozzunk létre. Erre hároméves konszolidációs tervet készítettünk, és nem úgy terveztük, hogy mind a négy elszakított területen egyszerre indulnak el, de kénytelenek voltunk, olyan nagy volt az igény, és igazságtalannak érezte volna az a nemzetrész, amelyik kimarad. A hálózat január óta működik. Az élő visszatanítás kapcsán ezekben az országokban külön akkreditációkat kellett szereznünk azért, hogy az általunk itthon bevált tanfolyamokat a helyi igényekhez igazítva, a lokális tudást beépítve lehessen elindítani. Egy néptáncos tanfolyamnál, ha ezt egy bizonyos pár tudja a legjobban, akkor őket kérjük meg, hogy tartson továbbképzést a szatmári néptáncból Zala megyében vagy a Felvidéken. Mi leküldjük, az ottaniak helyet adnak a kurzusnak – így működik a hálózat.”

A Hagyományok Háza, mint a Kárpát-medencei néphagyomány átörökítésének kiemelkedő jelentőségű nemzeti kulturális intézménye értelemszerűen a hálózatát Magyarország több megyéjében, így Békésben, Borsod-Abaúj-Zemplénben, Fejérben, Jász-Nagykun-Szolnokban, Veszprémben és Zalában is elindította 2017-ben. A népművészeti tevékenységek megerősítése, valamint a néphagyománnyal foglalkozó közösségek segítése viszont, persze egy pillanatra sem szem elől tévesztve a pannóniai teendőket – mint láttuk – elsősorban a határokon túlra koncentrált, mindenekelőtt Erdélyre.

Az első lépesekről, az csöppet sem könnyű  kezdeti gondokról, azok hátteréről kovetkezzen az interjú kérdezz-felekjének egy terjedelmesebb részlete, melyet alább szöveghűen adunk közre:

„Erdélyben négy központjuk van.

– Igen, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely és Kolozsvár – mert másfél millió embert szolgálunk ki. Ezenkívül Kárpátalján Beregszászon, Felvidéken, Füleken és délvidéken Zentán van központunk. Ezekben a hálózatokban nem intézmények, hanem emberek vannak. Ők is minden évben munkatervet nyújtanak be, melyet viszont a helyi civil egyesületekkel, alapítványokkal közösen valósítanak meg. A munkánknak, a táncházmozgalomnak, a kormányzati támogatásnak és a médiának köszönhetően úgy látom most már, hogy elfogadottá válik a magyar társadalomban, hogy ez az örökség legalább olyan fontos, mint a magyar nyelv.

– Kezdetben volt ellenérzés a ház alapításakor?

– Nagy viták voltak róla. Úgy érzékeltük, hogy abban a társadalmi folyamatban, amely megelőzte az uniós csatlakozást, a magyar emberek figyelme inkább fordult a Nyugat, mint a saját kultúrájuk felé. Inkább akartak európaiak lenni, mint magyarok; ez a sorrend szerencsére megfordult, mert bár mindkettő fontos, nem mindegy, melyik az első.

– Óvodapedagógus-képzést is tartanak.

– A helyi pedagógusszövetségekkel dolgozunk együtt, a ház óvópedagógusoknak akkreditált, Útravaló nevű képzésében fogadjuk őket. Az egész Kárpát-medencéből jönnek hozzánk azok a majdani képzők, akik hazatérve ott tartják majd meg az óvóképzéseket. A hagyományátadás folyamata már Erdélyben is gondot okoz, ami azért szomorú, mert a mozgalomnak Erdély egyfajta Mekkája volt, például a széki táncház mintájára indult. A rohamos technikai fejlődés a falvakban megszünteti a munkalehetőségeket, a mezőgazdaságot már gépekkel látják el, egyre kevesebb emberi kézre van szükség. Ezt a folyamatot csak azzal az eséllyel lehet mérsékelni, hogy ott munkát teremtenek, de meg kell erősíteni a szülőföldhöz való ragaszkodást is, olyan kulturális környezet kell, hogy ott is otthon érezzék magukat az emberek.”

A párbeszéd zárókérdéséből és az arra adott válaszból végül kiderül: a határon túli hálózat kialakítása új felfogást, a korábbiaktől gyökeresen eltérő látásmódot és megközlítést ígényel. Ezügyben a hálózatépítő Kelemen László személye biztos garanciát jelent. Nemcsak azért, amit tőle és róla eleddig megtudhattunk. Főleg azért, mert a főigazgató, kimondja, – s ebben az eltökéltségében már csak  annak okán is, hogy több évtizede személyesen ismerjük őt, maradéktalanul hiszünk neki – : „én mindenféle elvetemült újítás híve vagyok. ” Ha azt állítja Kelemen, hogy kétéves felújítás és „kényszerlakhely” ellenére, ők minderre fittyet hányva, mintha mi sem történt volna dolgoztak és dolgoznak,   folyamatosan digitalizálnak, s így  a népi kultúra elérheti a fiatalok ingerköszöbét, akkor az biztosan így is lesz!

„Már 17 éve digitalizálunk, de rettenetesen sok néprajzi gyűjtésünk van. Kiszámoltuk, hogy ha mindent elvégeznénk, akkor a mai erőforrásainkkal a munka legalább hatvan évbe telne. A digitális adatbázisok fenn vannak a honlapunkon, amelyet az MTA Zenetudományi Intézetével közösen gondozunk. A virtuális Hagyományok Háza nagy erőkkel készül a háttérben, mert a fiatal nemzedéket csak az interneten keresztül lehet elérni. Azt szeretnénk, ha mindaz a tudás, amit kínálunk, mobiltelefonon is elérhető lenne. És ez egy nagyon nagy tudástár, például videót töltünk fel arról, hogyan készítünk adventi koszorút vagy sajtot. De én mindenféle elvetemült újítás híve vagyok, a szokványos papíralapon megjelenő gyűjtemények mellett e-könyveket tervezünk gyártani, ahol a multimediális lehetőségeket is ki tudjuk használni, mert könnyű belátni, hogy már fél siker, ha a népi énekiskolában a szöveg, a kotta és a hangzóanyag egyszerre jelenik meg. De vannak például olyan játékkonzolok is, amelyek érzékelik a mozgást, erre készíthetnénk olyan programot, amelyre a kalotaszegi legényes táncot feltesszük és megpróbáljuk a tanulási folyamatot ezzel segíteni. A GPS-t pedig össze lehetne kötni a zenearchívumunkkal úgy, hogy annak a régiónak szóljon a zenéje, ahol éppen járunk. Mért ne lehetne?”