Kelemen Hunor a Heti Válaszban: „Büszkén vállaljuk, hogy értékteremtő közösség vagyunk abban az országban ahova a történelem vetett minket. Igyekszünk elmondani, hogy mi mindent adtak a magyarok ennek az országnak.”

Megszólalt a héten a Heti Válaszban Kelemen Hunor és az Ezer év Erdélyben, száz év Romániában címmel megjelentetett interjújában megnevezi a napjainkban csúcsrajáratódó magyarellenesség legfontosabb mozgatórugóját: „Romániának nincsenek közös nagy céljai és eredményei, ezeket kell pótolni valami mással.” Az őt kérdező Ablonczy Bálintnak elmondja, miként éli meg, hogy a román véleményformálók szemében közellenség lett amiatt, hogy kimondta, a magyarok nem ünnepelhetik 1918. december elsejét. Ezt követően üzen az „elvetemült politikai gazemberséget művelő” Gyurcsány Ferencnek, szól az RMDSZ és a Fidesz közötti közös hang megtalálásáról, és elmondja, miért fontos a Minority SafePack aláírásgyűjtési akció sikere. Utóbbi kapcsán hozzáteszi, hogy „ne legyen kétségünk: a románok, szlovákoknak az volna a legnagyobb elégtétel, ha nem gyűlne össze egymillió aláírás. Mindent megtettek, hogy a kezdeményezést elgáncsolják a luxemburgi európai bíróságon, de kudarcot vallottak. Hinni és dolgozni kell, akkor sikerülni fog.”

„A magyar nép és politikai organizációjának, az Országos Magyar Pártnak magatartása ellen soha kifogás nem eshetett. A magyar nép testvéri szeretetben és békességben akar élni az ország többi népével. És mi, a magyar nép választott vezetői, képviselői soha nem is hirdettünk mást. Még lojalitási nyilatkozatokban sem volt hiány akkor, amikor erre kellő idő és alkalom volt. Ámde az ilyen nyilatkozatnak csak akkor van értéke, ha őszinte és el is hihető. Uraim, vegyék elő józanságukat és nyugalmukat. Ítéljék meg: december elseje éppen úgy örömnapja a román népnek, mint amilyen gyásznapja a magyar nemzetnek, mert Magyarország katasztrófáját hozta meg. Ha a magyar ember december elsején önök elé áll és azt mondja, hogy az ő szíve is tele van örömmel, az ilyen kijelentés merőben ellentétben áll az emberi természettel és éppen ezért kérem, hogy ilyesmit ne kívánjanak tőlünk. Távolmaradásunkat a tapintat s a jóérzés diktálja, s minden energiával tiltakozom az ellen, hogy ezt provokáló gesztusnak bélyegezzék meg".

Pontosan 85 évvel ezelőtt, 1932 decemberének első napjaiban hangzottak el ezek a szavak a bukaresti képviselőházban Willer József, az Országos Magyar Párt (OMP) magyar érdekekért mindig bátran fellépő, mindenkor okosan és szellemesen érvelő képviselőjének felszólalásában. Willer, aki a romániai magyarság egészét képviselő OMP főtitkára volt és egyben annak fővárosi irodáját is vezette, amiatt kényszerült megszólalásra, hogy egy harcias román képviselőtársa felelősségre vonta a Magyar Pártot, miért maradt távol az 1932. december 1-én tartott gyulafehérvári ünnepélyről, annak ellenére, hogy oda meghívást kapott. Mikó Imrétől tudjuk, aki ezidőtájt az OMP bukaresti irodájában pályakezdőként dolgozott és később Huszonkét év címmel írta meg az erdélyi magyarság kisebbségpolitikai történetét 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig, melyből fenti idézetünk is származik, hogy a Willer kitűnő románsággal előadott őszinte szavait a román parlament akkori tagjai megnyugtatónak találva jóváhagyólag tudomásul vették s az ügynek egyetlen következménye lett: „utána többet sohasem hívták a Magyar Pártot az egyesülési ünnepségre.” (Huszonkét év, Bp. 1941, Stádium, 135-136)

Történt mindez olyan körülmények között – s ezt szintén Mikó Imre fogalommá lett politikatörténeti összefoglalójából tudathajuk –, amikor a királyi Romániában élő magyarságra mind nehezebb napok következtek attól kezdve, hogy Magyarországon Gömbös Gyula ’932 októberében került hatalomra és ő a revíziót a kormányprogramjába is „nyíltan felvette”. Ha pedig, megérezve a bátorítást, Magyarországon ekkortájt valahol népgyűléseken hangzatos frázisokkal a revízió mellett tüntettek, annak „rendesen az lett az eredménye, hogy bezártak egy pár iskolát, vagy elbocsátottak egy sereg magyar állami tisztviselőt Erdélyben.” A román lapok, élükön a magyargyűlöletéről közismert Universul-lal, közvélemény-mérgező magatartása nem ismert mértéket, s így a sajtóban a közéleti demagógia lett úrrá s a pártok pedig egymást igyekeztek túllicitálni a rosszul értelmezett hazafiságban

Talán nem volt fölösleges felidézni a 85 évvel ezelőtt történteket, most, annyi idő elteltével, amikor egészen más időket élünk. Vagy mégsem? Az ugyan igaz, hogy a revízió gondolata néhány tucat retardálton kívül senkiben sem merül fel ma már a Duna-Tisza közében, de ennek ellenére mégis újra ott tartunk, hogy a román média egy jelentős része mérgezi a közbeszédet és a többségi politikusok közül nem is kevesen, köztük egy volt államelnök is, mintha Stelian Popescu, bennünket zsigerileg gyűlölő, egykori szélsőjobboldali igazságügyminiszter és médiamogul lapjából, az Universul-ból ihletődne.

Az óhatatlanul felmerülő kérdést, miszerint vajon ma számíthatna-e Willer József Csík vármegye parlamenti képviselője arra, hogy a három emberöltővel ezelőtti szavait a bukaresti törvényhozásban „őszinte és a többséget megnyugtató válaszként” értékeljék, már fel se kell tennünk. Ami történt az elmúlt hetekben Willer legújabbkori utódával, a Csíkországot 2000 óta a román parlamentben képviselő honatyával, aki nem mellesleg a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezetének is első embere – az már sajnos megadta a választ a hipotetikus kérdésünkre. Meg arról is meggyőződhettünk, hogy mennyire örökérvényű Mark Twain sokat citált bon mot-ja: „A történelem nem ismétli önmagát, de rímel"

Mindezek előrebocsátásával lássuk a Heti Válasz legutóbbi számában megjelent Kelemen Hunor interjút, mely a december elsejéhez kötődő román nemzeti ünnep előestéjén, november 30-án jelent meg és az Ezer év Erdélyben, száz év Romániában – Kelemen Hunor a „Nagy Egyesülésről” címet viseli. Az Ablonczy Bálinttal folytatott beszélgetésben természetesen nemcsak a 99 évvel ezelőtt Gyulafehérváron történtekről, azok következményeiről, az akkor tett és soha be nem váltott ígéretekről esik szó, hanem több aktuális kérdésről is, beleértve azt az RMDSZ kezdeményezte Minority SafePack aláírásgyűjtést, melynek sikerre vitelében a hetilap nem kis olvasótáborának is lenne, sőt nem kerteljünk, hanem mondjuk ki: van tennivalója. Már amennyiben számukra a nemzeti szolidaritás belső késztetést is jelent…

A 12 kérdésből és az arra adott válaszokból álló interjú elején, annak is köszönhetően, hogy a magyarországi média az elmúlt hetekben többször is beszámolt a Kelemen Hunor elleni „keresztes háború” fejleményeiről, Ablonczy arra kérdez rá: miként éli meg az RMDSZ elnöke, hogy azzal a kijelentésével, miszerint tisztességes magyar ember nem ünnepelheti 1918. december elsejét, azonnal a román nacionalista kirekesztők tűzkeresztjébe került? Vajon meglepte őt a reakciók hevessége?

„Igen is, meg nem is – hangzik a válasz, s a folytatásból kiderül, a most fenekedők számára a jelek szerint érdektelen volt a szövetség tavaszi zilahi kongresszusa, pedig már ott téma volt az erdélyi magyarságnak a december elsejéhez való viszonyulása: Erről a kérdésről már beszéltünk például az RMDSZ májusi kongresszusán, mégsem lett botrány. Azt persze sejtettem, hogy az idei december 1-jéhez és a jövő évi centenáriumhoz közeledve érzékenyebb lesz a kérdés. De nem gondoltam, hogy másfél hónapon át próbálnak legyilkolni, kerékbe törni, felnégyelni, kiutasítani, kiutálni. A román véleményformálók úgy tettek, mintha az elmúlt 98 évben mindig együtt ünnepeltük volna december 1-jét, most meg jön Kelemen Hunor és mindent elront. Erről szó nincs! Noha a kormányzó pártok vezetői nem szálltak be a magyarellenes hangulatkeltésbe, az ellenzék ráhajtott erre. A liberálisok és Traian Băsescu pártja versenyt futott az indulatok korbácsolásában. Ugyanakkor a román választók részéről őszinte érdeklődést is lehetett tapasztalni. Odajöttek hozzám utcán, benzinkútnál, hogy magyarázzam el, mit és miért mondtam, és nem érezték sértve magukat. A román értelmiség nagy részének ellenséges volt a reakciója, még az Andrei Pleşuhoz hasonló européer figuráknak is. Kevesebben hallották meg a szintén ismert történész, Lucian Boia szavait, aki arról beszélt: miért várnánk el a magyaroktól, hogy megünnepeljék Erdély Romániába kebelezésének évfordulóját?”

Vállalva az ismétlés ódiumát egy pillanatra térjünk vissza Kelemen Hunor egykor csíki képviselőtársának idézett, 85 esztendővel ezelőtt mondott gondolataihoz. A lojalitás, a testvéri szeretet, a békeségre törekvés mellett szükség van józanságra, nyugalomra, tapintatra és jóérzésre is, e nélkül nem érthető meg, hogy a történelem teremthet olyan helyzeteket, amikor öröm és bánat népek sorsában párban járhat, egyiknek örömet hoz, a másiknak pedig bánatot. Kölcsönös megértés nélkül marad a nemzeti türelmetlenség, a kiengesztelődésnek esélye se adatik meg.

Mindezt azért kívántuk szóbahozni, mert az interjúkészítő következő kérdése valóban életszerű és érzékeny témát érint: mit tehet egy vegyes lakosságú kisváros magyar polgármestere, ha a román prefektus így invitálja a december elsejei ceremóniára: „megnézheted magad, ha nem jössz el ünnepelni?”

A válasz egyértelmű. Abból az is kiderül: nem az a járható út, amit egy, ráadásul 95 százalékban magyaroklakta székely város 1996 és 2008 közötti polgármestere, 2009-be immár a város önkormányzati képviselőjeként és pártelnökként követett, aki ezidőtájt nemzetstratégiát gyárt. És persze nem abban a fővárosban teszi ezt, ahol a most gyalázkodó Traian Băsescuval együtt ünnepelte egykor december elsejét.

Kelemen Hunor ennek a járható és követendő útnak a részleteibe is beavatja olvasóját:

„Egy választott tisztviselőt a megyében a kormányt képviselő prefektus nem utasíthat. Vannak persze helyzetek, amikor azt mondjuk: vegyes lakosságú vidéken egy magyar polgármester vagy a megyei tanács elnöke nem teheti meg, hogy ne tegye tiszteletét egy megemlékezésen. De ezek a magyar tisztviselők sem ünnepelnek, ezért nem is szabad bántani őket. Nem is a politikusokért aggódom: nekünk tudnunk kell kezelni a bonyolult helyzeteket. Fontosabb, hogy az egyszerű magyar embereket miként érinti majd munkahelyükön, iskolájukban, lakókörnyezetükben a centenáriummal járó felhajtás. Ezért indítottunk kampányt „Ezer év Erdélyben, száz év Romániában” szlogennel. Büszkén vállaljuk, hogy értékteremtő közösség vagyunk abban az országban ahova a történelem vetett minket. Igyekszünk elmondani, hogy mi mindent adtak a magyarok ennek az országnak. Másfelől szelíden, de határozottan kérjük számon a kisebbségeknek teljes egyenjogúságot ígérő 1918-as gyulafehérvári ígéretek betartását.”

Később, egy másik kérdés kapcsán, még szó esik erről a bizalomerősítő kampányról. Egy friss felmérésre hivatkozva a Heti Válasz munkatársa felveti: aggodalomra ad okot, hogy a kutatás szerint csökkent azoknak a románoknak az aránya, akik számára barátként szóba jöhetne egy magyar, illetve azoké is, akik szerint a magyarok Románia értékes polgárai. Az RMDSZ elnök maga is nyugtalanítónak tartja a jelenséget, de úgy véli: nem szabad dramatizálni a felmérés számait („volt ennél rosszabb és jobb is az elmúlt 27 évben”). Ugyanakkor kénytelen azt is hozzátenni: „Sajnos még mindig tömegek gondolják, hogy a magyarok Erdély elszakításán mesterkednek. Ezért is kezdeményeztem új párbeszédet, mert növelni kell a bizalmat a két közösség között. Ha nincs bizalom, nincs jövő, márpedig mi itt akarunk és itt fogunk maradni Erdélyben.”

Kétségtelen, hogy a zsigeri bizalmatlanok számára, akik között a szóbahozott, riasztó adatokat prezentáló felmérés szerint nem erdélyi románok alkotják a többséget, hanem olyan bukaresti fiatalok, akik ’89 decembere után születtek és már csak ezért sem mérgezhette meg őket a nacionálkommunista korszak, most kapóra jött a katalán válság körüli hisztéria. Mi tagadás, el kell ismerni: a román „országféltők” számára „kitűnő” szolgálatot tettek a székely őrtüzek melletti katalán zászlók, mert így beigazolva látták vélt félelmeiket. Kelemen Hunor úgy látja, a katalán „függetlenségi háború” sokat rontott az erdélyi magyarság pozícióján:

„Az elmúlt hetek tapasztalata, hogy Katalónia kapcsán fel lehet korbácsolni a bizalmatlanságot. A román politika és diplomácia a maga szempontjából profin sulykolja, hogy minden autonómia az elszakadás előszobája. Ez butaság, mert sokkal több helyen jelent megoldást az autonómia Európában, mint amennyi problémát okozott. Szerintem nagyot hibáztak a zsákutcába vezető folyamatot elindító katalán vezetők.”

A kilátásba helyezett kitüntetésmegvonás Kelemen Hunor számára már meglepetést se okoz. Nem kevés szarkazmussal így felel a pitiáner gáncsoskodók vélhetően célt érő akciójára vonatkozó riporteri kérdésre: „Megvárom Klaus Iohannis döntését. Realista vagyok, látom, hogy a kezdeményezők közel állnak az államfő köreihez. Egy kitüntetés nem a világ, akik viszont az állampolgárságomtól fosztanának meg, hiányoztak az alkotmányjogi óráról. Azt nem lehet elvenni, mert ebben az országban születtem.”

Az interjú folytatásában Ablonczy felidézi: Victor Ponta volt kormányfő imponálóbb és a köz javát szolgáló „emlékművet” ígért nemzetének a centenáriumra, nem olyat, mint mai utódai, akik egy 18,8 millió lejbe kerülő monumentális (22 méter magas), a Facebook logójára kísértetiesen emlékeztető négyes keresztet terveznek állítani Gyulafehérvárra egy év múlva.

A pontai ígéret arról szólt, hogy 1918 századik évfordulóját autópálya-hálózat megépítésével ünneplik majd. Amikor a kérdező azt firtatja, vajon teljesül-e bármi ebből, az RMDSZ elnök keserűen válaszol. A mondandója egyúttal megfejtésül is szolgál arra, hogy napjaink fokozódó magyarellenességének hátterében a többségi nemzet frusztráltsága fedezhető fel: „Nem, és ezzel is magyarázom a felhabzó magyarellenességet. Romániának nincsenek közös nagy céljai és eredményei, ezeket kell pótolni valami mással. Autópálya épült valamennyi, de az ország régióinak összeköttetése mind egymással, mind Nyugat-Európával továbbra is kritikán aluli. Ma lassabban lehet eljutni vonattal Bukarestből az erdélyi románság egyik hagyományos központjának számító Balázsfalvára, mint száz éve.”

Az eddig december elsejei évforduló mentén folytatott Ablonczy Bálint-Kelemen Hunor dialógusban váltás történik. Az interjú második részében terítékre előbb egy övön aluli magyarországi támadás kerül, melynek „hőse” Gyurcsány Ferenc, aki kampányt indított, hogy vonják meg a határon túli magyarok kettős állampolgárságát és szavazati jogát. (Csak megjegyezzük: a magyar baloldal sírásójának címére teljes joggal igényt tartó ex-miniszterelnök ezzel a kezdeményezésével is bizonyította „elvi következetességét”. Minap a Hvg.hu tárta fel: nem olyan régen, 2013-ban és 2014-ben is, Gyurcsány Ferenc zokszó nélkül, kétszer is elfogadta a határon túli magyarok választójogát.)

Erről a kalandorról, korunk politikai Osztap Benderéről, s talán most bocsánatot illik kérnünk Ilf és Petrov mesterektől a hasonlatért, mert az ő szélhámos figurájuk alapvetően rokonszenves, így nyilatkozik az RMDSZ elnöke:

„Már 2004 előtt is úgy éreztem, hogy Gyurcsány Ferenc leplezetlenül gyűlöl minket. Ő egy politikai ragadozó, aki igyekszik megragadni a helyzetet és a maga hasznára fordítani. Mit érdekli őt, hogy demokrata szerzett jogot nem vesz vissza. Mit érdekli őt, hogy ismét megosztja a kérdésben mára, hála Istennek, szinte egységes magyar politikát? Visszatér a 2004-es bűn helyszínére, és úgy tesz, mintha nagyszüleink szabad döntésükből kerültek volna Romániába. Üzenem neki: alakulhatott volna úgy, hogy én élek ott, ő meg itt. Gyurcsány az adófizetést emlegeti a szavazati jog feltételeként. De soha nem kifogásolta, hogy más országok adófizetőinek pénzén oktatott magyar orvosok gyógyítanak vagy kőművesek dolgoznak Budapesten. Elvetemült politikai gazemberséget művel, ez a véleményem.”

Aki a közösségi portálok világában, mint jómagunk, olykor időt szán arra, hogy nyomon kövesse az erdélyi és máshonnani internetes exhibicionisták megnyilvánulásait, gyakran szembesül azzal: Kelemen Hunor korántsem csak a román nacionalisták szemében jelent vörös posztót. Nem is kevesen vannak olyan indulataikat leplezni nem is kívánó embertársaink, akik számára rejtély, hogy az általuk annyira kedvelt Fidesz elnök és a sokszor csak negatív jelzőkkel minősített RMDSZ elnök, illetve a két EPP-tag magyar politikai szervezet akarja is, meg képes is a közös hangot megtalálni.  Hogy miért lett ez valóság mára, arról így nyilatkozik Ablonczy Bálint beszélgetőpartnere:

„Soha sem értettem azokat, akik megütköztek a viszony javulásán. Én azon csodálkozom, hogy ezen mások csodálkoznak: a szoros kapcsolat a dolgok rendje. Amikor 2011-ben az RMDSZ elnökévé választottak, ígéretet tettem a kapcsolat rendezésére. Mivel a szándék mindkét fél részéről megvolt, ráadásul mindketten az Európai Néppárt családjában tartozunk, gyorsan megtaláltuk a közös hangot.”

Hosszú ideje a magyarhoni közbeszéd tárgya, hogy a magyar miniszterelnöknek az „etnikailag homogén nemzetállamokról” szóló, mindegyre megismételt migrációval kapcsolatos érvelése alájátszhat a mindenkori, csak nemzetállamban gondolkodó román törekvéseknek. Arra a kérdésre, hogy Orbán Viktornak ez a magközelítése vajon nem terheli meg az RMDSZ viszonyát a Fidesszel, a válasz határozott és nemleges, Kelemen Hunor argumentumaival aligha lehetne vitába szállni, azok önmagukért beszélnek:   

„Ne keverjük össze a dolgokat. Először is: a román kormánynak nem kell semmit átvennie, mert száz éve asszimilálni akar minket. Másrészt a nemzetállamok és a migráció, a nemzetállamok és az Európai Unió viszonyában jogos kérdéseket lehet felvetni. Kikkel akarunk együtt élni?  Mi a jövője az EU-nak? Hol végződik a nemzetállamok szuverenitása, és hol kezdődik a Bizottság hatásköre? Problémáink egy része arra vezethető vissza, hogy az EU nem tisztázta, milyen értékalapra akarja építeni a jövőjét. Hiba volt kihagyni a 2002-2003-ban tervezett uniós alkotmányból a hivatkozást a kereszténységre. Nem azért, mert mindenkinek katolikusnak vagy reformátusnak kell lennie, hanem, mert így elvágtuk magunkat az elmúlt kétezer év, Európa arculatát döntően meghatározó örökségének vállalásától. Ezért nem tudunk szembenézni például a migráció jelentette kihívással sem – Orbán Viktor erre utalhatott.”

Fenti okfejtésben a Heti Válasznak nyilatkozó RMDSZ elnök az EU jövője szempontjából megkerülhetetlen kérdésként hozta szóba a közös értékekhez való ragaszkodást. Viszont ténykérdés: nemcsak az értékmentés lenne Brüsszel feladata, hanem az értékteremtés is. Erre adna kitűnő lehetőséget, ha az Európai Bizottság a kisebbségvédelemmel kapcsolatos jogalkotásra is vállalkozna.

Az interjú utolsó részében hangsúlyosan merül fel ennek az értékteremtésnek az a konkrét formája, mely a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés sikerre vitelével ölthetne testet. Kelemen Hunor szerint a több tízmilliós, európai nemzeti kisebbségek, köztük hangsúlyosan a Kárpát-medencében élő magyarok teljes joggal megérdemelnék Junckerék részéről a megkülönböztetett odafigyelést. Nekik pedig most a leckét fel is lehet adni: „Brüsszelnek változnia kell, Brüsszel változni fog. Ha egységesen lehet kezelni a fogyasztóvédelmet, meg azt, hogyan kell karácsony előtt a malacot kolbászba tölteni, akkor a sokszínűséget hirdető Európai Unióban a jogrend részévé kell tenni az őshonos kisebbségek védelmét.”

Arról, hogy mi lehet a sikeres aláírásgyűjtés hozadéka a hétköznapi emberek, például csíkkarcfalviaik számára, arról így vélekedik a meginterjúvolt:

„Mondjuk, anyanyelvi jogaik nem a bukaresti kormány kegyétől függenének. Aztán javaslatunk szerint a felzárkóztatási politikákban az őshonos kisebbségeknek otthont adó régiókra is jobban figyelnének. De arra is lehetőség nyílna, hogy a sportközvetítéseknek ne szabjanak gátat a határok. Így a dél-tiroli németek, a németországi dánok vagy az erdélyi magyarok anyanyelvükön követhetnék az olimpiát vagy a foci-világbajnokságot. Fontos a médiaszolgáltatók profitja, de az is, hogy a kisebbségek joga se csorbuljon.”

Az interjú készítésének időpontjában az erdélyi aláírásgyűjtés 65 ezernél tartott, legalábbis a Heti Válasz munkatársa szerint, aki a záró kérdésben azt firtatja, vajon sok ez vagy kevés, hiszen féléven belül, jövő áprilisig legalább hét uniós tagállamból összegyűjteni egy millió szignót.

Mielőtt átadnánk a szót Kelemen Hunornak, aki bízik a sikerben, kénytelenek vagyunk egy megjegyzést tenni. Úgy véljük, Ablonczy Bálint információja pontatlan volt, hiszen Vincze Loránt FUEN-elnök már november 15-én arról tudott nyilatkozni Budapesten: „Erdélyben az ígért 250 000 aláírásnak mintegy fele már megvan.” Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy Felvidéken például, ahol az MKP 50 ezer aláírást ígért, de az ottani, valóban magyar közüggyé lett akció sikerességét jelzi, hogy egy hónappal ezelőtt már 40 ezernél tartottak, s az aláírásgyűjtés időszakának végéig várhatóan meglesz a 60 ezer is, akkor elmondható, az RMDSZ elnök optimizmusa jogos:

„Erdélyben 250 ezer aláírás összegyűjtését vállaltuk. A Magyar Állandó értekezlet minapi budapesti ülésén jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy nemcsak a többi Kárpát-medencei magyar szervezet, de a magyarországi parlamenti pártok is támogatást ígértek – a Jobbiktól az MSZP-n át az LMP-ig. Ha mi, Kárpát-medencei magyarok összetesszük azt az 500, akár 600 ezer aláírást, akkor négy-öt másik európai országból össze fog gyűlni a maradék. Velünk való szolidaritásból gyűjtenek a dél-tiroliak, a németországi dánok, pedig az ő körülményeik a mieinknél összehasonlíthatatlanul jobbak. Fontos a kezdeményezés a bulgáriai, görögországi törököknek is. Ne legyen kétségünk: a románoknak, szlovákoknak az volna a legnagyobb elégtétel, ha nem gyűlne össze egymillió aláírás. Mindent megtettek, hogy a kezdeményezést elgáncsolják a luxemburgi európai bíróságon, de kudarcot vallottak. Hinni és dolgozni kell, akkor sikerülni fog.”