Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (november 10-16.)
„Ezer éve a Nyugat nyomában, de soha nem értük utol Európa legfejlettebb régióit” – Romsics Ignác nagyinterjú a 168 órában
„Magyarország történetét meg lehet írni ezer oldalban, száz oldalban, ötszáz oldalban. Én azok után, hogy közel fél évszázada, de biztosan többet, mint negyven évet foglalkoztam 20. századi magyar történelemmel, úgy is, mint kutató, úgy is mint oktató, hajtott egy bizonyos fajta kíváncsiság, hogy azokat a korokat, amelyeket nem ismerek közelebbről, vagy csak részben ismerek, alaposabban megismerjem és ezt az egészet összeállítsam egy olyan kötetté, amelyet egyfajta gondolati koherencia is összeköt, nem csak az enyv.
Ez egy személyes motívum volt, egy, mondjuk így, egy társadalmi-közéleti indíttatása is annak, hogy erre rászántam magam. Ezt pedig abban ragadhatom meg: úgy látom, az utóbbi években vagy talán évtizedekben nagyon sok olyan munka jelent meg a történelemről, amely nem felel meg a szakmaiság kritériumának, a kiegyensúlyozottságnak, a józanságnak, a tényszerűségnek. Meg akartam írni egy olyan alternatív Magyarország történetét, ami szerintem ezeknek a kritériumoknak megfelel.”
E szavakkal indokolta az Inforádió őt faggató munkatársának Romsics Ignác történész múlt csütörtökön, hogy ezúttal tőle merőben szokatlan vállalkozásba fogott: ismertterjesztő jellegű, 616 oldalas könyvet írt, melyet a Kossuth Kiadó adott ki a napokban. Ebben a Széchenyi-díjas akadémikus tudományos kutatások eredményeire támaszkodva szisztematikusan és egyúttal olvasmányos stílusban tekintette át a magyarok történetét a kezdetektől napjainkig. Tette ezt, mert hisz a tudományos ismeretterjesztés szükségességében is, s nemkülönben azért, amiről egy másik nyilatkozatában bővebben is szólt minap: „Magyarországon sokan vannak még olyanok, akik nem az egyoldalú, szubjektív elfogult vagdalkozásra fogékonyak, hanem a higgadt és tényszerű tárgyalásmódra".
A Domanits Andrással folytatott rádiós beszélgetésben Romsics elmondta: semmi meglepő nincs abban, hogy vannak lezáratlan, kibeszéletlen korszakok a históriánkban, hisz különböző korokban mindig másról és másról vitatkoztak. Száz évvel ezelőtt Kossuth Lajosról, előtte Bethlen Gáborról, most pedig Horthy Miklósról, Kádár Jánosról, meg Nagy Imréről szól leginkább a polémia. Ebben nincs semmi meglepő, sőt ezt természetesnek is tartja, „mert az első három generáció, amelynek többé-kevésbé még személyes élményei vannak az adott korról, hajlamos a szubjektív általánosításokra és a személyes élményeit abszolutizálja. Tehát egy emlékezetpolitikus, ideológus, történetpolitikus inkább fehér-feketében lát. A történészt az különbözteti meg az egyéni visszaemlékezőtől vagy emlékezetpolitikustól, hogy a perspektívája többoldalú, többsíkú, bizonyos távolságtartásra és kiegyensúlyozottságra törekszik. Nem angyalokkal és ördögökkel népesíti be a közelmúltat sem, hanem húsvér emberekkel"
Fentebb már említettük, hogy némi meghökkenést okozva, tőle nem várt vállalkozásba fogott ezúttal a gyakori erdélyi előadásainak köszönhetően mifelénk is hallatlanul népszerű történész Romsics Ignác, aki a marosvásárhelyi, kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi és szatmárnémeti históriakedvelők régi személyes ismerőse is. Bizton állíthatjuk ezt, hisz a professzor évek óta visszatérő és hűséges vendége a Kós Károly, a Korunk, a Szacsvay Akadémiáknak vagy mindig szívesen látott és visszatérő szereplője a nálunk szervezett tudományos konferenciáknak. Erdélyi jelenlétét mindenkor teltházas közönségtalálkozók fémjelzik, s elismerésének – tegyük hozzá, hogy nem kívánt – bizonyítéka az is, hogy a magyarfaló Bogdan Diaconu parlamenti képviselőnek is került már célkeresztjébe, aminek szánni való részleteiről épp a maszol számolt be annak idején.
A 168 óra legfrissebb számában, Ezer éve a Nyugat nyomában, de soha nem értük utol Európa legfejlettebb régióit címmel megjelent Romsics-interjú első kérdéseiben azt firtatja Cseri Péter: ha már ennyire elkalandozott a tudós-történész a szakterületétől, a 20. századtól, vajon a történészkollégák nem orroltak meg rá, amiért mások felségterületére merészkedett. Mi több: a beszélgetőtárs nem átall némiképp provokatívnak is lenni, mert rákérdez arra is: „Minden korszakhoz ért?”
A kollégáknak semmi okuk a neheztelésre – véli Romsics hiszen „senkinek a kezéből nem ütöttem ki a tollat.” Hogy meglepetést okozott-e vagy sem azzal, hogy egy olyan nagy ívű szintézis megírására adta a fejét, mely mindössze öt fejezetre bontva tárgyalja a teljes magyar történetet, azt viszont maga sem tagadja: „Inkább csodálkozást, értetlenkedést tapasztalok. A barátaim nyíltan meg is kérdeznek a munka születésének okairól, a többiek pedig magukban vagy egymás között morfondíroznak.”
Határozott álláspontja van Romsicsnak arról is, hogy nem lehet sem a magyar vagy akár az európai históriát felségterületekre osztani. „A pálya mindenki számára szabad – mondja, s hozzáteszi: Természetesen nem értek egyformán minden korszakhoz, mint ahogy a korábbi és ezutáni összegzések, régió- és országtörténetek szerzői sem értettek, illetve értenek, Az ilyen típusú munkák elkerülhetetlenül az egyes korszakok és témák szakkutatóinak monográfiáin és tanulmányain alapulnak. A feladat ez esetben nem új kutatási eredmények bemutatása, hanem a meglévők szelektálása és szintetizálása. A megcélzott olvasók természetesen nem a szaktörténészek.”
Hogy kikből is áll majd össze az olvasóközönsége a tudományos ismeretterjesztés legjobb hagyományait követő, gazdag illusztrációs anyaggal (térképek, reprodukciók és fotók), valamint földrajzi és személynévmutatóval kiegészített több mint félezer oldalas, friss kötetnek, arról így vall a szerző:
„Diákok, tanárok, értelmiségiek – mindenki, aki érdeklődik a magyar történelem iránt. Jó értelemben vett tudományos-ismeretterjesztő jellegű könyvet szerettem volna írni, ehhez igazodik a tematikája és a nyelvezete is. Nem tagadom viszont, hogy egy picit magamnak is írtam, puszta kedvtelésből. Olyan korszakokban is el kellett valamennyire mélyednem, amelyekkel utoljára egyetemista koromban találkoztam, akkor is stresszhelyzetben, a vizsgákra készülve. Az utóbbi években viszont megtehettem, hogy higgadtan és nyugodt körülmények között olvassam végig történészkollégáim kiváló tanulmányait, amelyekből sok esetben egy általam eddig alig ismert világ tárult föl. Szóval a kíváncsiság motivált leginkább. De volt egy másik, kevésbé személyes okom is. Azt gondolom, nem mindegy, mit olvasnak a magyar emberek a magyar történelemről. Márpedig az elmúlt időszakban olyan kiadványok is nagy számban eljutottak a közönséghez, amelyek nem feltétlenül törekedtek a higgadtságra, a józanságra és a tényszerűségre. Remélem, hogy a Magyarország története megfelel ezeknek az általam fontosnak tartott kritériumoknak.”
Ahogyan az eddig megjelent, viszonylag tömör, alig néhány százoldalas magyar országhistóriák szerzőit, így Szekfű Gyulát (1917., 263 oldal), Eckhart Ferencet (1935., 331 oldal), Baráth Tibort (1941., 235 oldal), Balla Antalt (1942., 355 oldal), Kosáry Domokost (1943., 408 oldal), Ignotus Pált (1972., 333 oldal), Lázár Istvánt (1989., 201 oldal), Holger Fischert (1990., 301 oldal), Bogyay Tamást (1993., 168 oldal), Molnár Miklóst (1996., 469 oldal), Kontler Lászlót (1999., 537 oldal), Nemeskürty Istvánt (2001., 496 oldal) és Bryan Cartledge-t (2016., 587 oldal) sem kerülhette el a „végzete” és mindannyiukat egy szintézis megírására késztette, Romsicsot sem kerülhette el ez a „fátum”. Annyi ideje természetesen neki sem volt, hogy több mint ezer év történetének teljes szakirodalmát áttanulmányozza, de úgy ítéli, erre neki sem volt szüksége. Ahhoz, hogy hasznos és hiteles ismeretterjesztő kötettel álljon elő, elégséges volt mindaz, amit majd ötven év alatt letett az asztalra. „Beismerő vallomása” ekképp hangzik:
„Néhány évvel ezelőtt európai kontextusba ágyazva áttekintettem a magyar történetírás történetét (Clio bűvöletében, 2011). Ennek során elég pontos képem alakult ki arról, hogy egy-egy korszaknak kik a legavatottabb szakértői. Tudtam, hogy kinek a művét kell feltétlenül levennem a polcról, és kiét nem. Másrészt ugyancsak néhány évvel ezelőtt a magyar történelem több vitatott eseményének, illetve személyiségének – a magyarok eredetétől Dózsán és Mohácson át egészen Horthy Miklósig – a historiográfiájában is elmélyedtem (A múlt arcai, 2015). És mindeközben szerkesztettem két Magyarország történetét. A szerkesztői munka során tudatosultak bennem azok a dilemmák, amelyek az egyes korszakok specialistáit foglalkoztatják. Szóval a nehézséget nem annyira a könyv megírásához szükséges tudásanyag megszerzése okozta, mint inkább a szelekció: mi kerüljön bele a kötetbe, és mit hagyjak ki? Arra törekedtem, hogy miközben a munka gerincét a politika- és államtörténet adja, minden korszakban kiemelt helyet kapjon az életmód és a kultúra. Ez utóbbiakat találtam a legérdekesebbeknek, hiszen a politikai eseményekre még jól emlékeztem a tanulmányaimból, de az számomra is sok újdonsággal szolgált, hogy eleink egy adott korban mit ettek, hogyan öltözködtek, miként utaztak.”
Arra a kérdésre, hogy mit gondol arról, vajon van-e a magyar nép históriájának valamilyen vezérfonala, s netán van történelmükben valami sorsszerűség, szilárd az álláspontja. Ezt nem kertelve, egyértelműen a tudtunkra is hozza:
„A sorsszerűségben nem hiszek. A két világháború között nagyon divatos volt az úgynevezett nemzetkarakterológia és az erre épített történelemszemlélet. Én azonban tartózkodom az olyan esszenciális jellegű és időtlenített megállapításoktól, melyek szerint példának okáért a magyar civakodó, ugyanakkor szabadságszerető nemzet. Vezérfonala viszont akár több is lehet egy nép történelmének, egyes korszakokban hol ez, hol amaz válik fontossá. A romantikus nemzetfelfogás szerint például a magyar nép történelmének vezérfonala a szabadságvágy, ami függetlenségi harcaink négyszáz éves történetében öltött testet. A marxista felfogás szerint a kommunizmus irányába haladó folyamatos gazdasági-társadalmi fejlődésre fűzhető fel a történelmünk, melynek motorja az osztályharc.”
A fentebb tételesen felsorolt nemzetfelfogások közül Romsics számára egyik sem rokonszenves, s mint megfogalmazza: számára egy ezektől lényegesen eltérő áll hozzá közel. Amit ezzel kapcsolatban elmond, az aligha van ínyére olyan kortárs, tájainkról elszármazott Magyarhonban most észt osztó megmondóembernek, aki minap, virtigli okostóbiásként ideológiai kultúrkampfot hirdetett az úgymond „elhajlók”, köztük az elismert akadémikusok ellen, letűnt korok agit.-prop. titkáraira emlékeztetve. Hadd ne áruljunk zsákbamacskát és mondjuk el itt: aznap, amikor a most bemutatott Romsics-interjú megjelent, az egyik vezető budapesti napilapban egy jogászból lett frusztrált történész, ezidőtájt "médiapápa" ekképp vélekedett arról a tudós társaságról, melynek Romsics is tagja: „A Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományi részlegeit a balliberális ideológia tartja megszállva. Több mint hetven éve ugyanazt a rendszert működtetik, mint amiért küzdöttek a kommunista diktatúrában. A rendszerváltozáskor ugyanis autonómiát kaptak a diktatúra kegyeltjei által feltöltött tudományos műhelyek, amelyek mindmáig meghatározhatják, hogy kik gazdagíthatják soraikat, és természetesen befolyásoló tényezők a magyar történelem, irodalom és filozófia terén.”
De hagyjuk is a pártállami ideológiai korifeusokra emlékeztető ügyeletes kinyilatkoztatót, és térjünk vissza a tudós-professzorhoz, meg ahhoz, hogy mit gondol arról, vajon van-e históriánknak vezérfonala?
Íme, a válasza:
„Ha van vezérfonala a magyar történelemnek, azt én abban látom, hogy a kereszténység felvétele óta mindig a környező világ, elsősorban Nyugat-Európa modernizációs törekvéseit igyekeztünk követni. Tekintetünket mindig Nyugatra vetettük, legnagyobb forradalmáraink és konszolidátoraink az ezer év alatt mindig európai, és sohasem ázsiai mintákat próbáltak követni. Károlyi Mihályt ugyanúgy ez vezérelte, mint Bethlen Istvánt. És évszázadokkal korábban Bethlen Gábor sem Konstantinápolyba küldte az erdélyi fiatalokat tanulni, hanem a nyugat-európai egyetemekre. A Szent István óta folyamatosan érvényesülő mintakövetés ellenére sohasem sikerült teljesen felzárkózni Európa élenjáró régióihoz.”
Ezek szerint a követendő modell mindig és következetesen ott lebegett előttünk, csak az odavezető út jelentett számunkra mindig gondot. Vajon a lemaradásunk eleve elrendeltetett, netán sorsszerű volt? Romsics ebben az önsajnáló, sokaknak felmentést adó, a „magyar végzetbe” való beletörődéses felfogásnak esküdt ellensége. Ezért is érvelésében kíméletlenül őszinte, s amit és ahogyan elmond, az aligha megcáfolható:
„Valóban, akadtak periódusok, amikor az adottságainkhoz képest az optimumot hoztuk ki magunkból. Ilyen volt Mátyás király időszaka, Bethlen Gábor fejedelemsége, Mária Terézia uralkodása vagy a dualizmus kora. És persze voltak olyan időszakok, amikor önhibánkból vagy önhibánkon kívül eső okokból távolodtunk a centrum országaitól, vagy helyben topogtunk. Sajnos a 20. század egésze ilyen: sem a Horthy-korszakban, sem az államszocializmus idején, sem a rendszerváltás óta eltelt lassan harminc évben nem javult érdemben a pozíciónk Európa és a világ fejlett centrumaihoz képest. Legfeljebb a szinten tartás sikerült, de az is csak a Horthy-korszakban, a szovjet megszállás alatt még az sem. Az bizton állítható, hogy a középkori magyar királyság az Anjouk és a Hunyadiak korában méreteiben és gazdasági teljesítményét tekintve egyaránt Európa egyik tekintélyes és megbecsült állama volt. A török hódoltság és a 150 éves megosztottság viszont jelentősen visszavetett bennünket. Hátrányos volt számunkra az is, hogy a 15–16. századi földrajzi felfedezések előnyeit helyzetünknél fogva nem tudtuk kihasználni. Sőt a középkorban fejlett nemesfémbányászatunkra kifejezetten hátrányosan hatott az olcsó tengerentúli arany és ezüst.”
Logikusan következik az eddig kifejtettek nyomán a 168 óra munkatársának következő kérdése: „De mikor voltunk legközelebb Európához?” A válasz ezúttal is egyértelmű, Romsics értékítéletével vitába szállni aligha lehetne, mert meg nem kérdőjelezhetően precíz és lényegretörő:
„Valószínűleg a 15. században, Mátyás király korában. Azért mondom, hogy valószínűleg, mert a 19. század második feléig nemigen rendelkeztünk átfogó, megbízható és összehasonlítható adatsorokkal. Csupán támpontjaink vannak. Ilyenek például középkori templomaink szerényebb méretei, egyetemalapításaink sikertelensége, városaink alacsony népességszáma, a könyvnyomtatás késői elterjedése vagy lemaradásunk az iparosodás terén. Gondolja meg, hogy 1841-ben Magyarországon mindössze tizenegy gőzgép működött összesen 120-130 lóerő teljesítménnyel, miközben Angliában csak a textiliparban több mint háromezer gép 71 ezer lóerő összteljesítménnyel. Ezek azonban mind csak részadatok, amelyek önmagukban akár megtévesztők is lehetnek.”
Ahogyan a fentebb említett összevetés is könnyen félrevezető lehet, éppúgy megvezetheti a csak fehérben-feketében látókat az egy főre eső GDP összehasonlítása. A kérdés sokkal összetettebb annál – ítéli meg a historikus, – hogy mindent e gazdasági mérőszám „szemüvegén” át szemléljünk:
„Ez is csak részben alkalmas a fejlettség szintjének és különösen az életminőségnek a meghatározására. Számításba kell venni az egészségügyi viszonyokat, a társadalom műveltségi szintjét és nem utolsósorban a megtermelt nemzeti jövedelem elosztásának a rendszerét. Ebből a szempontból például ég és föld a különbség a Horthy-rezsim, a Kádár-korszak és napjaink között. A második világháború előtt óriásiak voltak a jövedelmi eltérések. A felső tíz-húszezer úgy élt, mint a brit vagy a francia elit. Egy-kétmillió ember viszont a szó szoros értelmében nyomorgott. Az államszocializmus korában jelentősen mérséklődtek az egyenlőtlenségek, amelyek viszont a rendszerváltás óta ismét felerősödtek. A jelenlegi magyar elit ugyanúgy magánorvoshoz, magánkórházba jár és külföldön taníttatja a gyerekeit, mint annak idején Horthy Miklós vagy Bethlen István. A többség számára pedig maradnak az országszerte lerobbant állami kórházak és rendelőintézetek, illetve a napi gondokkal küzdő állami alapiskolák.”
A beszélgetés folytatásában ott sorakoznak az eddig elmondottakból fakadó óhatatlanul felmerülő újabb kérdések: hol tartunk ma, van-e reális esélyünk arra, hogy utolérjük az annyira irigyelt osztrák „sógorokat”? Vajon eljött-e az ideje az átértékelésnek? Esetleg érdemes lenne egy egészen új irányt követni?
A kérdezz-felelek e fejezetét kommentár nélkül adjuk közre:
„Ezerévnyi mintakövetés után még mindig messze vagyunk Európától. Ledolgozható egyáltalán a hátrányunk?
Attól tartok, hogy belátható időn belül nem. Ezt igazolja ezer év történelme.
Pedig Orbán Viktor nemrég ígérte meg, hogy 2030-ra utolérjük Ausztria fejlettségi szintjét.
Ha ez így lesz, akkor Orbán Viktornak helyet kell szorítani a millenáris emlékmű nagy magyar államférfiakat megjelenítő szoboralakjai között. Én azonban kizártnak, de legalábbis valószínűtlennek tartom ezt. Már az is óriási eredmény lenne, ha érdemben közeledni tudnánk Európa fejlettebb régióihoz.
De nem szabhatunk új irányt.
Nem is kell. Csak a célokat kell körültekintően megfogalmazni. Úgy kell kijelölni a mintakövetési pálya főbb pontjait, hogy azok hatékonyabban segítsék felzárkózási törekvéseinket. Ennek a kulcseleme egészen biztosan az oktatás. Onnan nem kivenni kell a pénzt, hanem beletenni. Ez szintén ezer év tanulsága. Mária Terézia és Bethlen Gábor jelentős iskolaépítők voltak. De még a korábban gyakran átkozott, ma pedig olykor már példaként emlegetett Horthy-korszakban is felépítettek három egyetemet, mintegy ötven középiskolát, 150 polgári iskolát és csaknem 1500 népiskolát. Eötvös József és Klebelsberg Kunó tudták, hogy az analfabetizmust fel kell számolni. Hosszú időbe telt, de sikerült nekik. A mai kor analfabetizmusát az idegennyelv-ismeretnek és a digitális tudásnak a hiánya jelenti. Ahhoz, hogy ezt felszámoljuk, nemcsak több forrás kell, hanem a magyar oktatási rendszert is radikálisan át kell alakítani.”
A faggatózás során meg nem kerülhető kérdésnek bizonyult: vajon a historikusnak, aki a rendszerváltozás óta először vállalkozott arra, hogy Magyarország történetét a kezdetektől napjainkig, egy kötetben áttekintse van-e kedvenc történelmi személyisége? Van-e olyan múltbeli egyéniségünk, akinek teljesítményét kivételesnek tartja, netán valakire a szintézisalkotás során közülük rácsodálkozott?
A válaszból kiderül, a kötet tető alá hozása során Romsicsnak több olyan államvezetőnk vitathatatlan érdemeit sikerül jobban megismernie, akiknek elévülhetetlen érdemei vannak megmaradásunkban és megtartatásunkban. Közülük, részletezve erényeiket, kettőt meg is nevez:
„Inkább úgy fogalmaznék, hogy a munka során még nyilvánvalóbbá váltak számomra egyes államvezetők érdemei. Közéjük tartozik a már említett Bethlen Gábor, aki a műveltség magasabb szintre emelése érdekében iskolákat alapított, nyomdát és könyvtárat hozott létre, a tehetséges fiatalok kül- és belföldi tanulmányait ösztöndíjakkal segítette. Erdélyből 1613 és 1629 közötti fejedelemsége idején lett „Tündérkert”. Százötven évvel később Mária Terézia szabályozta a jobbágyok terheit, közép- és felsőfokú iskolák egész sorát – például a világ egyik első katonai akadémiáját, a selmecbányai bányászati akadémiát, az első tanítóképzőket, a nagyszombati egyetem orvosi karát – alapította, elrendelte, hogy minden megye alkalmazzon legalább egy képzett orvost és minden járás egy bábaasszonyt, valamint véget vetett a boszorkánypereknek. „Nem akarok mást, mint a közjót, melyet nem szabad, hogy magánérdek zavarjon” – hirdette.”
A bevezetőnkben hivatkozott rádiós beszélgetésben már szó esett arról, hogy nemzeti történelmünket végigkísérték viták, különböző korokban eltérően ítélt meg úgy a szakma, mint a közbeszéd szereplőket, tetteket, életműveket. A Cseri Péter-Romsics Ignác dialógus végéhez közeledve utolsóelőtti tisztázandó kérdésként merül fel: az a történész, aki többoldalú perspektívából kívánja láttatni a múltat úgy, hogy közben távolságtartásra és kiegyensúlyozottságra törekszik vajon szükségét érzi annak, hogy könyvében állást foglaljon vitás történelmi kérdésekben?
A most könyvesboltokba kerülő Magyarország története szerzőjének válasza ekképp hangzik:
„Mindenhol jeleztem, ha egy történelmi eseményt szakmai vita övez. Nincs egységes álláspont például a magyarok eredetéről és vándorlási útvonaláról, a magyar királyság létrejöttének körülményeiről, II. András reformjairól, a rendi szabadságküzdelmekről, a Habsburg–magyar viszonyról, Kossuthról, Deákról, nem is beszélve a 20. század számos figurájáról. Minden ilyen esetben világossá tettem, hogy melyik álláspontot osztom, és ha nem tudtam eldönteni, akkor mindkét véleményt közöltem. Mindazonáltal kerültem a polémiákban való elmerülést és újabb viták generálását. Ez nem az a műfaj. Az esetek többségében a biztos, illetve a ma annak tekintett ismeretek közlésére szorítkoztam.”
Az interjú utolsó kérdése és az arra adott válasz minden bizonnyal sokakat felcsigáz majd. Talán legjobban a maszol olvasóit. Hogy miért véljük így? Íme, ezért:
„Végigelemzett ezer évet. Most visszatér a saját korszakába?
Már vissza is tértem. Az utolsó simításokat végzem következő könyvemen, amelynek a munkacíme: Erdély elvesztése 1918–1947.”
