Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (november 2-9.)
„A magyar pártok rontották el leginkább a kampányt” – egy pozsonyi magyar politológus az MKP és a Híd szerepléséről a hétvégi szlovákiai megyei választásokon.
„A 2017-es megyei választások során folytatódott az a tendencia, miszerint a választópolgárok egyre kevésbé kérnek a pártpolitikából és inkább a független jelöltekben látják a jövőt. Országosan nézve az MKP 33, a Híd 11 megyei képviselői helyet szerzett. Az MKP összes képviselői helyét a magyarlakta megyékben szerezte, a Híd ezekben a régiókban 10 helyet szerzett, míg egyet hozzá tudott tenni Trencsén megyében is. Négy évvel ezelőtt 39-10-re nyerte a magyarlakta megyékben az MKP a Híd elleni "párharcot". A Magyar Közösség Pártja tehát némileg gyengült, ami részben a függetlenek okozta fellángolásnak is betudható, a Híd pedig megőrizte helyeinek számát. A megyéket tekintve Nagyszombatban az MKP tudott erősödni, míg Kassán a Híd eredményei javultak jelentősen.”
A népszerű észak-komáromi Bumm hírportál vasárnap reggel, alig néhány órával az urnazárásokat követően és értelemszerűen a felvidéki magyar választópolgárok opcióira koncentrálva, ekképp foglalta össze az ötödik alkalommal megtartott szlovákiai megyei választások legfontosabb eredményeit. A Gyengült a megyei magyar képviselet címmel közreadott, a nyolc szlovákiai megyére kitekintő adatgazdag gyorsértékelés némiképp árnyalta azt az összképet, amivel aznap a magyar nemzeti hírügynökség pozsonyi tudósítójának jóvoltából a maszol olvasói is megismerhettek és melynek a legfőbb következtetése az volt, hogy „az MKP földbe döngölte a Most-Hidat.” A sommás megfogalmazással akár egyet is érthetnénk, amennyiben az értékelés csak a tömbben élő magyarságra vonatkozott volna, ahol valóban tarolt az MKP. Csakhogy ami igaz volt Csallóközben, Csilizközben, Mátyusföldön vagy az Ipolymentén, nem biztos, hogy megfelelt a valóságnak a szórványban, és igaz lenne Gömörben, Bodrogközben vagy Zemplén északi tájain is.
Kétségtelenül tetszetős volt az a „választási focitérkép” is, amivel a Felvidék.ma hírportálnak köszönhetően lapunk olvasói már találkozhattak, s melynek újraközlésétől e helyen nem tekinthetünk el. Ennek tanúsága szerint a dunaszerdahelyi „járási kupadöntőn” az MKP-sok 8:0 arányban győzve valósággal két vállra fektették a Híd csapatát, s volt olyan „járási tétmérkőzés” is, ahol szintén önmagáért beszélt a 6:1-es, az 5:1-es vagy a 4:0-ás végeredmény a Menyhárt-csapat javára. Az is kiderült e földabroszt megszemlélve, hogy a Bugár-legénység mindössze egy „járási rangadón” tudott szintén imponálóan, négy „gól” különbséggel győzni, s további két helyen is, ahol sikerül a felülkerekedés, csak sovány győzelmet arattak, mert mindössze egy-egy szerény 1:0-ra futotta nekik. Végül arra is fény derült e szemléletes segédlet révén, hogy a BB-mezesek a „rúgott gólokat” illetően más „focipályákon” se jeleskedtek túlságosan a „pontrúgásokban”, jobbára többet kaptak, mint adtak.
Csakhogy ebben a sajátos „focibajnokságban”, amit korábban négyévente rendeztek meg és mostantól kedve minden ötödik esztendőben fogják újra kiírni, a klasszikus fociszabályoktól eltérően egészen más szabályok szerint alakul ki a végeredmény. Itt nem az alkalmi mérkőzések győzelmei vagy vereségei számítanak a magasabb szintű „bajnokságba” jutásnál, hanem a „berúgott találatokat” összesítik. Ennek megfelelően a mostani MKP-Híd „házi mérkőzés” végeredménye 33:11. Négy évvel ezelőtt, 2013 novemberében ez az arány 39:10 volt.
A 2013, akkor még kétfordulós megmérettetés nyomán kialakult végeredmény és a mostani szereplés összevetése révén nem kétséges, hogy sem az MKP-nak sem pedig a Hídnak nincs miért büszkélkednie most a megyei önkormányzatokba bejuttatott 33, illetve 11 képviselői hellyel. Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy a minden korábbinál magasabb választói részvétellel megtartott választásokon (a 29,95 százalék Szlovákiában történelmi csúcsnak számít), a magyarok lakta választói körzetekben a voksolók aránya alig haladta meg a 20 százalékot – sem Menyhárt Józseféknek, sem pedig Bugár Béláéknak nincs sok okuk sok örömre.
Lehet ugyan beleszerelmesedve a fociba győzelmi „sporthírekkel” lelkesíteni a „szurkolókat” és kiírni a házi gyártású eredményjelző-táblára még azt is, hogy „Választások a magyar régiókban: Az MKP 33:9-re verte a Most-Hidat”, de tény és való: az MKP-nak 6 képviselőjével kevesebb jutott be a megyei döntéshozó testületbe, mint négy esztendővel ezelőtt.
A Hídnak pedig végképp nincs miért azzal takaróznia, hogy lám, lám megőriztük a négy évvel ezelőtti, első választási részvételünk idején megszerzett pozícióinkat, sőt Trencsénben még javítani is tudtunk egy plusz fővel, mert jelöltjeinek a Szlovákia nyugati és déli régióiban tapasztalható, nagyon gyenge szereplése nem sok jót ígér a jövőre esedékes helyhatósági (települési önkormányzati) választások előtt. Az pedig, hogy Rigó Konrád, a Híd kulturális államtitkárának „rosszul sült el kalandja a megyei választásokkal”, mert óriási különbséggel vesztette el külön csatáját Berényi Józseffel szemben (mindketten pártjaik nagyszombati megyeelnök-jelöltjei voltak), azt is bizonyította: az agresszív kampányra a magyar választók nem vevők. Legalábbis Felvidéken nem…
Olvasóink régi ismerőse, Finta Márk, az Új Szó munkatársa két nappal ezelőtt külön-külön is értékelte a felvidéki magyar választópolgárok bizalmát elnyerni kívánó két párt, az MKP és a Híd teljesítményét a november 4-én megtartott megyei választásokon. A tanulságokat összegezve az egyik publikációjában arra mutatott rá: „bár az MKP vezetői a választások utáni hajnalon győzelemként értékelték a párt eredményeit, a valós kép azért árnyaltabb.” Megkérdőjelezhetetlennek tartotta a mostani MKP-sikert, de ugyanakkor figyelmeztetett arra is: ez a párt „a tömbben élő magyarság körében elsöprő győzelmet aratott, de rengeteg problémával kell szembenéznie.” A másik cikkében pedig magyarázatát adta annak, miért is vallott teljes kudarcot a magyar többségű településeken a Bugár Béla vezette Híd. Véleménye szerint „visszaütött, hogy lassan egy évtizedes működése során sem tudott komoly regionális struktúrákat kiépíteni a párt.”
Úgy hisszük mindannak révén, amit az olvasó eddig megismerhetett, megértésre találhat a szemleíró azzal a megközelítéssel, hogy miért is gondolja azt: nem „a Híd fölbedöngölését” kellene e napokban ünnepelni, mint hajlamosak erre nem kevesen Felvidéken meg másutt is, és nem is lehengerlő „focigyőzelmekkel” operálni ott, ahol futballhasonlatoknak helye nincs. Ehelyett inkább az idézett komáromi hírportál gyorsértékelésnek üzenetértékű címén, a Gyengült a megyei magyar képviselet-en elgondolkodni s arra érdemben reflektálni.
Ennek megfelelően szembe kellene nézni a tényekkel és mindenekelőtt feltárni annak az okait: vajon mivel magyarázható, hogy a döntő mértékben szlovákok lakta besztercebányai megyében 40 százalékot meghaladó arányban járultak az urnákhoz a szavazók, ahol pedig a tömbmagyarság él, a szavazókedv csak fele ekkora volt. Afelől sincs kétségünk: a Híd házatáján se elegendő a dolgokat buksi simogatással elintézni, úgy ahogyan Bugár Béla vigasztalta a Nagyszombat megyében megmérettetett és könnyűnek találtatott Híd-politikusokat: „jelöltjeinknek sem kell elkeseredniük, néha kell a kudarc is, hogy el tudjunk kezdeni építkezni.”
Gál Zsolt, közgazdász-politológus a Pozsonyi Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója, akinek neve szintén nem ismeretlen e rovat olvasói számára, nem habozott úttörőnek lenni a tükörállításban. Elsőként sarkallta a szlovákiai magyar politikai elitet a szembenézésre már a november 4-i szlovákiai megyei választások másnapján.
Az Új Szónak adott interjújában igyekezett feltárni a felvidéki honfitársaink előző napon tanúsított választói indifferenciájának mozgatórugóit és magyarázatot adni arra, miért látja maga is úgy: nincs ok az elégedettségre se annak a magyar pártnak, amely a maga 5:1-es diadalát ünnepli a galántai járásban, de a vegyes pártnak sem, mely a tőketerebesi járásban aratott, szintén 5:1-es sikerét netán kivételes fegyverténynek ítéli.
A magyar pártok rontották el leginkább a kampányt címmel közreadott beszélgetés interjúalanya az indításban országos szinten értékeli az előző nap történéseit. Megtudjuk tőle: „mindenképpen meglepetésről van szó, amit viszont nem kell túlértékelni az országos politika szempontjából.” Mint elmondta: „Újra megmutatkozott, hogy Fico nem legyőzhetetlen, és a Smerben nem zseniális stratégák ülnek, ugyanis azok a változások, amiket a választási szabályokban hoztak, illetve a jelöltállítási taktikáik öngóloknak bizonyultak. Itt főleg az egyfordulós választás bevezetésére gondolok, illetve arra, hogy két héttel a választás előtt már nem lehetett közvélemény-kutatásokat közzétenni.”
Hadd jegyezzük meg e bíráló szavak mentén és nem utolsósorban a tisztánlátás érdekében, hogy a Fico-kabinet javaslatára a pozsonyi parlament 2017 februárjában radikálisan módosította a választási jogszabályokat. A legfontosabb változás a megyei választások világát érintette: a korábbi kétfordulós helyett a mostani voksolás egyfordulós volt. A választási eredmények ismeretében viszont az derült ki: „a Szlovákiában uralkodó Smer párt saját magát fosztotta meg egy második körös korrigálási lehetőségtől és egyértelmű vereséget szenvedtek.”
Gál Zsolt annak ellenére, hogy november 4-e hatalmas meglepetéseket hozott azzal, hogy történelmi vereséget szenvedett a kormányfő pártja, győzött a függetlenek aktivizálódásával a liberális demokrácia, miközben a kvázi-náci szélsőjobboldalra is sikerült megalázó vereséget mérni, óvakodik az országos szintű következtetések levonásától. Meg is indokolja, hogy miért:
„Igaz, hogy a jobboldal jelentős győzelmet aratott, viszont azt is hozzá kell tenni, hogy pont a két hagyományos jobboldali bástyában, Pozsonyban és Kassán volt nagyon szoros az eredmény. Márpedig Pozsony és Kassa nélkül már nem lenne ilyen szép az eredmény. A másik fontos dolog, hogy a részvétel a megyei választásokhoz képest nagyon szép volt, s én úgy látom, hogy elsősorban azért nyert most a jobboldal, mert elsősorban az ő hagyományos választói, a városi középréteg ment el nagyobb arányban szavazni. Ez azonban nem lenne elég országos szinten, ahol 50-60%-os a részvétel, s a baloldali-populista szavazók is nagy arányban részt vesznek.”
A folytatásban a politikai elemző a felvidéki magyar választópolgárok bizalmát elnyerni kívánó MKP-t és Hidat egyaránt elmarasztalva, rámutat a várakozásoktól elmaradó szereplés legfőbb okára. Véleménye szerint a cél elérésére alkalmazott módszer mind Bugárék, mind pedig Menyhárték részéről kudarcot vallott. Ráadásul több döntés morálisan se volt elfogadható a magyar választópolgárok számára – véli Gál Zsolt.
„Szerintem ők taktizálták félre a leginkább ezeket a választásokat. Egy csomó, egymásnak ellentmondó helyi taktika volt, amely szinte mindenütt csődöt mondott, viszont nem volt semmilyen országos stratégia. S ez mindkét pártról elmondható. Vagy menjünk a Smerrel, de akkor mindenhol, vagy álljunk az ellenzék mellé, de következetesen, ám az nem működik, hogy hol erre, hol arra az oldalra állunk. Olyan is lett az eredmény. Besztercebánya megye kivételével, ahol mindkét magyar párt Ján Luntert támogatta, a magyarok jelöltjei vagy támogatottjai szinte mindenütt vereséget szenvedtek. Kivétel Nyitra megye, ahol a Híd által támogatott Milan Belica győzött, ezt azonban aligha lehet győzelemnek nevezni. Inkább orbitális szégyennek mondanám, hogy Bugárék beálltak a Smer és az SNS oldalán az ex-HZDS-es Belica mögé, aki annak idején a magyarellenes szlovák koalíció arca volt. Ez a győzelem szerintem a Híd számára felér a vereséggel. (…)
Úgy gondolom, hogy az MKP szalasztotta most el a legnagyobb lehetőséget azzal, hogy Kassán beállt Raši mögé. A Hídnak ugyanis már nem volt annyi elrontanivalója, miután országos szinten szövetkezett a Smerrel és az SNS-szel. Az MKP viszont megtehette volna, már csak azért is, hogy magyar pártként megkülönböztesse magát a Hídtól, hogy mindenütt, ahol nem indít saját jelöltet, a jobboldalt támogatja. Ezzel erős jelzést küldött volna a jobboldali pártoknak a tekintetben, hogy országos szinten is megbízható partner, aki nem paktál le a Smerrel, ahogy ezt a Híd tette. Azt sem tartom kizártnak, hogy ha ezt megteszik, legalább egy megyében: Nagyszombatban vagy Nyitrán a jobboldali koalíció melléjük állt volna. Viszont azzal, hogy Kassán beálltak a smeres Richard Raši mögé, teljesen hiteltelenné váltak a szlovák jobboldal számára, és azt üzenték: ha netalán bekerülnénk a parlamentbe, könnyű szívvel lepaktálunk a Smerrel, ha éppen ez áll érdekünkben. Tehát a potenciális jobboldali partnereknél sem szereztek pontot, s a Hídtól sem sikerült megkülönböztetniük magukat. S mellékesen, Pozsony kivételével, még győzni sem sikerült sehol.”
Az eddig elmondottak tükrében óhatatlanul adódik Demecs kérdése: vajon a választási eredmények önkritikus elemzése, a tévesnek bizonyuló taktikai lépések beismerése, a magyar választópolgárok nyilvánvaló közönyével való szembesülés elhozhatja-e azt, hogy az MKP és a Híd változtasson eddigi magatartásán és újra megnyíljon az összefogás lehetősége?
A politológus-egyetemi tanár válaszában szkeptikusnak bizonyult. Szerinte ez ügyben elsősorban a magyar párt politikusai most sem éreznek késztetést a GPS-ük átállításra: „Ezt kétlem. Az MKP győzelemnek fogja beállítani az eredményét, mivel ott, ahol tömbmagyarság él, képviselői szinten tarolt a párt. Viszont ezt szerintem úgy is elérték volna, ha megyefőnöki szinten a jobboldal mellé állnak mindenütt, s egyben most nyitva lenne számukra az út a parlamentbe jutás és az országos jobboldali együttműködés felé.”
Mint már utaltunk rá, egy év múlva, 2018 novemberében Szlovákiában helyhatósági választások lesznek. Ez pedig erőpróbája lesz a nem is oly távoli másik, immár országos megmérettetésnek, ahol a tét a parlamenti jelenlét. Vajon a minapi, nem túl meggyőző szereplés ösztökélheti a két pártot arra, hogy belássa: össze kell végre fogni, amíg nem késő. Mert meg van annak is az esélye, hogy a következő pozsonyi parlament nélkülük fog majd megalakulni.
Gál Zsolt a korábban megtapasztaltak s a friss élmények ismertében e téren sem tűnik túl derülátónak, miközben szavain átsejlik, hogy nem bánná, ha tévesen ítélkezne: „A logikus válasz persze az lenne, hogy együtt kell működni, mert mindkét párt azt kockáztatja, hogy nem jut be a parlamentbe, s már egyikük sem számíthat arra, hogy egy közös jobbközép listán beviszik őket. Ennek ellenére reálisan nézve nem látom ezt túl valószínűnek.”
Az interjú záró kérdése kitér a már szóbahozott, Nagyszombat megyében történtekre, ahol legaktívabb volt az MKP és a Híd kampánya, azzal a „szépséghibával”, hogy két magyar megyefőnök-jelölt akciózott egymás ellen nem válogatva a módszerekben. Ez különösen érvényes volt a Híd színeiben politizáló Rigó Konrádra, „aki a kezdeti, mérsékelt hangvételű kampánya után kifejezetten támadó jellegűre vette a figurát”, amiért a magyar választók meg is büntették. Rigó ugyanis az összes szavazatok alig több mint 6 és fél százalékát tudta begyűjteni, míg ellenfele, Berényi József közel háromszor ennyit szerzett.
Íme, az elemző-étékelő lesújtó véleménye erről az emlékezetes magyar-magyar duellumról:
„Nevetségesnek tartom. És teljesen hiteltelennek. Ha a jelenlegi kormánykoalíció egyik pártjának a tagja, aki történetesen még kormánytag is, azzal kampányol, hogy az ellenfele a Smerrel szövetkezve folytat korrupciós ügyleteket megyei szinten, azt nem lehet túl komolyan venni. Még akkor sem, ha a konkrét ügyekben valószínűleg igaza van. De lám, a választók számára sem volt ez a kritika hiteles. Még egy nagyon fontos dolgot mutattak meg újra a választások: hogy magyar szempontból rossz ez a megyei felosztás. Nem magával a megyerendszerrel van gond, hanem azzal, hogy a megyéknek semmi közük a történelmi régiókhoz. Ha például létezne Komárom megye, ott nyugodtan megküzdhetne egymás ellen a két magyar párt. Mindenképpen vissza kellene tehát térni a megyei felosztásról szóló vitához, és esélyt adni a történelmi régióknak.”
