banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

„Túl magyar lenne Erdély? – sorban utasítják el az egyházi vagyon visszaadását”

Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Ablonczy Bálint történész újságíró és annak apropóján, hogy nemrég a bukaresti legfelsőbb bíróság elutasította a Batthyány Ignác katolikus püspök által alapított gyulafehérvári könyvtár visszaszolgáltatását, arról cikkezik, hogy a jogfosztó ítélet korántsem egyedi jelenség Romániában. Mint írja, „miután keleti szomszédunk bekerült az annyira vágyott euroatlanti szalonba, lelassította, sőt visszafordította a magyar felekezetek kommunizmus idején elkobzott vagyonának visszaadását.”

A történés szóvá teszi azt is, hogy az elszabotált, „kreatív” fordulatokban bővelkedő folyamatot, melyet már a washingtoni Külügyminisztérium is bírált, „egészen abszurd elemek jellemzik: a román bíróságok manapság olyan érveléssel utasítják el sorban a kérelmeket, amellyel korábban éppen a visszaszolgáltatás jogszerűségét támasztották alá.”Nyitókép: a gyulafehérvári Batthyáneum 1910-ben l Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

Res clamat ad dominum” (Az /ellopott/ tárgy tulajdonosa után kiált) mondja a régi erkölcsi elv, melyet minden jogállam és rendezett társadalom elfogad. De mivel a dolgok nem tudnak megszólalni, mi vagyunk kötelesek világgá kiáltani, hogy Romániában nem lehet jogállamiságról beszélni, míg az elrabolt egyházi javakat: ingó és ingatlan értékeket az állam vissza nem szolgáltatta az egyházaknak. Mindent, mert nincs jogunk semmiről sem lemondani, mi csak ügykezelői vagyunk, nem tulajdonosai – mármint az egyházi vezetők. Jogos tulajdonosa a hívek közössége.”

Több mint negyedszázaddal ezelőtt, 1995-ben, a boldog emlékezetű Tempfli József nagyváradi megyéspüspök ezekkel a szavakkal indította a „vérforralóan semmibevevő állami magatartást” bíráló szókérését abban a Jussunkat követeljük címmel megjelent ötnyelvű (magyar, román, német, angol és francia) segélykiáltásban, melynek kiadója az RMDSZ volt. A kötet azt kívánta szemléltetni és a nagyvilág elé tárni, hogy milyen eszközöktől fosztották meg az erdélyi történelmi egyházakat küldetésük teljesítésében.

A fotóalbumot annak szerkesztője, a közülünk sajnos oly korán távozott és szintén nagyon hiányzó Kötő József „egy nemzeti közösség jog- és kifosztottságának kiáltó szavának” nevezte. Abban az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői fogalmazták meg határozott hangon a román államot elmarasztaló álláspontjukat annak okán, hogy az európai integrációra, a jogállamiság megvalósítására készülő államkeretben nincs meg a politikai akarat a kommunista diktatúra jogsértéseinek korrigálására, az elkobzott egyházi javak természetbeni visszaszolgáltatására, a kommunista diktatúra minden alapvető jogot lábbal tipró intézkedéseinek megsemmisítésére.

Annak ellenére, hogy a kiadványban szereplő 63 kiemelten fontos „jussunk” jelentős hányada az érdekvédelmi szövetségünk szívós és következetes munkájának köszönhetően azóta visszakerült egykori jogos tulajdonosokhoz, Tempfli atya hajdani filippikájának emlékezetes szavai sajnos mit sem vesztettek mára sem az aktualitásukból. Mert az egyházfőink jogos követelése minden elorozott ingó és ingatlan visszaszolgáltatásra irányult, mert valamennyi ellopott holmi a tulajdonosa után kiált. Márpedig ezekből még bőven van visszaadandó, sőt már arra is volt közismerten felháborító példa, hogy a jogállamiságból csúfot űző mesterkedésekkel a már visszaszármaztatott tulajdont újra birtokba vette az állam.

Az egykori Jussunkat követeljük önmagáért beszélő fotós kimutatás mostani fellapozására az késztetett engem, hogy minap szembesültem a Válasz Online-ban Ablonczy Bálint Túl magyar lenne Erdély? – sorban utasítják el az egyházi vagyon visszaadását Romániában című cikkével. Ebben a történész és újságíró annak kapcsán, hogy a múlt hónapban a bukaresti legfelsőbb bíróság jogerősen elutasította a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár visszaszolgáltatását a római katolikus érsekségnek, annak ellenére, hogy az épület és a gyűjtemény visszaadásáról egykor rendeletet fogadott el a román kormány, amely ma is érvényben van, – annak a hátterét igyekezett feltárni, hogy miként történhetett meg ez súlyos bírói tévedés.

Egyúttal azt is igyekezett bemutatni: a páratlan gyűjtemény visszaadásának megtagadását kimondó, ráadásul semmilyen indokot sem tartalmazó ítélet távolról sem kivételes jelenség a mai Romániában, hiszen több konkrét eset is bizonyítja: a korábban sem zökkenőmentes, de mégis ígéretesnek tűnő igazságtételi eljárások megtorpantak, sőt nem egy esetben éppen a visszájára is fordultak/fordulnak. Ráadásul az abszurd elemeket sem nélkülöző „igazságtalanszolgáltatásban”, melyre a washingtoni State Departmentben is felfigyeltek, olyan érvekkel utasítanak el kérelmeket, melyekkel korábban éppen a visszaszolgáltatás jogszerűségét támasztották alá. Az újra a kézbe vett Jussunkat követeljük kiadványban pedig, mint már említettem, akad még nem egy visszaadásra váró ingatlan.

Úgy hiszem, olvasóink számára nem lesz érdektelen ennek a tényfeltáró Ablonczy írásnak a bemutatása, melyben szó esik a Batthyáneum kérdése mellett a visszaigényelt sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a zilahi Református Wesselényi Kollégium, a kolozsvári Református Kollégium és a szintén kolozsvári római katolikus leánynevelő intézet, a Marianum ügyéről is és abban véleményt mond a restitúciós téma egyik legjobb romániai magyar szakértője, Veress Emőd ügyvéd.

Cikkének első részében, melyet a Batthyáneumban őrzött harmadik nyelvemlékünkből származó találó idézettel indít Ablonczy Bálint, a történeti háttér megrajzolásával arra a kérdésre próbál választ találni, hogy vajon tekinthető-e a román állam részéről pusztán szőrszálhasogató pótcselekvésnek a csaknem 23 éve folyó pereskedés egy vidéki városban porosodó könyvekért vagy netán ennél több van szó?Ablonczy Bálint történész, újságíró l Fotó: reformatus.hu

Háborúságban valóknak kegyessége / élőknek öröksége / kórságban valóknak egészsége” – a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom után a harmadik legrégebbi összefüggő magyar szöveg, a gyulafehérvári sorok ismeretlen szerzője Jézus Krisztusról írt így 1320 körül. Az „élőknek öröksége” fordulat a mára is vonatkoztatható: a nyelvemléket tartalmazó kódexet abban a gyulafehérvári könyvtárban őrzik, amelynek visszaszolgáltatását a minap utasította el a román legfelsőbb bíróság. A visszaigénylő Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség szerint a Batthyány Ignác püspök által a 18. században alapított könyvtár és tudományos gyűjtemény a ma élő erdélyi katolikusok jogos öröksége, ezért a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul az ügy felülvizsgálata érdekében.

A román állammal egyetértve a bíróság ugyanis úgy vélte: mivel 1798-as végrendeletében a művelt magyar főpap „Erdély provinciára” hagyta a gyűjteményt, ezért az a ma a tartományt birtokló román állam jussa. Ráadásul – szól a hivatalos érvelés – a telekkönyvben nem a katolikus egyház, hanem maga a gyűjtemény szerepelt tulajdonosként. Nincs tehát jogi alap az 1950-ben a kommunista diktatúra idején államosított gyűjtemény visszaszolgáltatására. A katolikus egyház viszont állítja, hogy az „Erdély provincia” kitétel az erdélyi katolikus egyházmegyét jelöli.

Érdektelen jogi szőrszálhasogatás egy vidéki román városban őrzött poros könyvekért? Korántsem. (Kiemelés az eredetiben – n. n.)

Egyrészt a Batthyáneum nemcsak Közép-Európában, hanem világszinten is számontartott gyűjtemény: a 65 ezer kötetből álló könyvtárban 1650 középkori kéziratot őriznek. Itt található a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok nyolcvan százaléka. A szinte felfoghatatlan értéket jól mutatja, hogy a 9. századból származó, arany tintával írt Codex Aureust 25 millió dollárra biztosították, amikor 2002-ben kölcsönadták egy németországi kiállításra.

Másrészt a magyar művelődéstörténet számára kiemelkedően fontos Batthyáneum a legnagyobb értékű államosított ingatlan és gyűjtemény, amelyet erdélyi magyar egyház valaha visszaigényelt a román államtól. Kafka csodás abszurd regényt írhatna a történetből: a gyulafehérvári épületet és a benne lévő gyűjteményt a román kormány 1998-ban sürgősségi kormányrendelettel visszaadta az egyháznak. A kormányrendeletet a parlament 2002-ben törvényerőre emelte, ennek ellenére a katolikusok soha nem kerültek birtokon belülre. Strasbourg lassan egy évtizede, 2012-ben bírságolta meg a román államot, amiért nem hajtotta végre saját döntését. Rétestésztaként nyúló jogi eljárás követte az európai bírósági verdiktet, újabb és újabb kifogások, fellebbezések után érkeztünk a mostani, véglegesnek szánt döntéshez.”

Hogy a véglegesnek szánt bukaresti döntés talán mégsem lesz végérvényes, arra némi reményt jelent Gyulafehérvár és mindannyiunk számára a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához történt megkeresés az ügy felülvizsgálata érdekében, melyet egyöntetű támogatásáról biztosított a Romániai Püspöki Konferencia. Csakhogy az, hogy e testület miként dönt majd, az megjósolhatatlan. Tegyük hozzá rögtön, e téren például nem sok jót ígér, hogy az ET bíróság e héten, szemforgató módon "húzta ki magát" a magyarokat sújtó szlovák nyelvtörvény megítéléséből.

A Batthányeum az elmúlt években jogi és politikai abszurdokkal bőven tarkított erdélyi egyházi restitúció jelképévé is vált. – folytatódik Ablonczy okfejtése, majd hozzáteszi: Biztató kezdetek után megtorpanás, sőt visszalépés – amint az a reformátusoknak visszaszolgáltatott, az egyház által felújított, majd a román által véglegesen 2018-ban visszaállamosított sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium esetében is történt.Résztvevők feliratokat tartanak Sepsiszentgyörgyön 2012. szeptember 1-jén, az erdélyi magyar történelmi egyházak és az RMDSZ által szervezett tüntetésen, amelyen a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása és a restitúciós bizottság tagjainak meghurcolása ellen tiltakoztak l Fotó:  MTI/Baranyi Ildikó

Mondandója igazolására a restitúciós téma szakemberének, Veress Emőd jogásznak a véleményét kéri ki, aki több visszaszolgáltatási perben, így a Székely Mikó Kollégium ügyében is, képviselte az Erdélyi Református Egyházkerületet.

Veress előbb rámutat: „Egyértelműen látszik, hogy az elmúlt években leállt a restitúció, miközben a visszaszolgáltatás jogi kerete nem változott”. Ezt követően tér ki a Batthyáneum kérdésére. Szerinte teljességgel megalapozatlan az a megközelítés, miszerint a törvény betűje szempontjából igaza lenne a román államnak, mert úgymond a páratlan kulturális gyűjteményt Battyhány Ignác püspök végrendeletében a katolikus egyházra és Erdélyre hagyta, márpedig a terület ma Bukarest fennhatósága alá tartozik.

A Sapientia Egyetem Jogtudományi Intézetének igazgatója úgy látja, a problémát az iskolaépületek irányából kell megközelíteni, a mindent eldöntő fogódzó csak a telekkönyv lehet, ugyanis a telekkönyvekben nem az egyház, hanem az iskola szerepelt az ingatlanok tulajdonosaként. Mint mondja „a Batthányeum ügyében alkalmazott érvelés egyszerre történetietlen és ellentétes a joggal: 1918 előtt többször tisztázták még a régi Magyarország bíróságai, hogy ezek a telekkönyvi bejegyzések nem hoztak létre önálló jogi személyeket. Az iskolák minden esetben az egyház tulajdonában álltak, s a logika érvényes volt az értékes gyulafehérvári könyvtárra is. A telekkönyvezés ugyanis minden esetben valamely egyházhoz tartozó szervezeti egységet rögzít, például katolikus, református iskolát vagy egyéb intézményt.”

Veress Emőd l Fotó: Horváth LászlóRáadásul ezt a tulajdonjogi helyzetet korábban a román állam is elismerte, hiszen amikor az 1924-es jogi személyekről szóló törvény előírta az ezt megelőzően alakult jogi személyek újbóli regisztrációját, ezt a regisztrációt nem követelte meg sem az iskolák, sem a Batthányeum esetében sem, mivel ezek az intézmények mindig is az egyházak belső szervezeti egységei voltak. „Azaz az ingatlanok a törvény betűje és szelleme értelmében is visszajárnának eredeti tulajdonosnak.” – tette hozzá Veres Emőd. Ezt a jogtiszta álláspontot 2010-ben például osztotta a legmagasabb román bírói fórum, a bukaresti Legfőbb Semmítő- és Ítélőszék is, hiszen amikor a nagyenyedi református Bethlen Kollégium visszaszolgáltatását megtámadták, a testület ekképp döntött: „az Erdélyi Református Egyházkerület az ilyen típusú telekkönyvezés esetén tulajdonosként jogosult az ingatlan visszaszolgáltatására” – fogalmazott a szakember.

Az oknyomozó írás következő fejezetében a szerzőnk bemutatja, hogy a nagy értékek és az elhúzódó jogi csűrés-csavarásokon túlmenően van még egy nyomós oka annak, hogy az erdélyi magyar közösség egyik legfontosabb közügye volt az elmúlt három évtizedben az egyházi restitúció: „a Batthányeum ügyében a Szentháromság-tagadó unitáriusoktól az RMDSZ-ig mindenki teljes támogatásáról biztosította a katolikus egyházat, a Székely Mikó Kollégium ügyében pedig több tömegtüntetés is volt.”  

A következőkben az erre vonatkozó okfejtést adjuk közre szöveghűen:

Romániában az elmúlt száz évben rendszereken átívelően a történelmi egyházak voltak a magyar nyelvű közösségi élet legfontosabb – és gyakran utolsó – bástyái. Sok esendőséggel, botlással, de szervezték az oktatást, a művelődést, néha még a gazdasági életet is.

Vagy amikor a vagyonok és intézmények államosítása miatt a kommunizmusban erre már nem nyílt lehetőség, ők biztosították a mégoly korlátozott nyilvánosságot a közösségi magyar nyelvhasználatnak. Éppolyan magas az irántuk való bizalom az erdélyi magyarok körében, mint amilyen alacsony a román állami intézmények népszerűségi indexe.  

Jól jelképezi ezt a folyamatot a magyar nyelvű felsőfokú képzés ügye: amikor Kolozsvár 1918-as megszállása után a magyar nyelvű állami felsőoktatás megszűnt, a katolikusok és a protestánsok azonnal összefogtak és beindítottak egy felekezetközi egyetemet. (Amit aztán a román hatóságok hamar betiltottak.) Hasonló logika mentén indult újra az élet a kommunizmus bukása után: 2000-ben katolikus, református, unitárius és evangélikus püspökök jegyezték be a Sapientia alapítványt, amely máig a magyar állam által finanszírozott hasonló nevű erdélyi magánegyetem fenntartója.

A felekezetek a kisebbségi társadalom gerincét alkották tehát, nem véletlen, hogy a huszadik században rendszerektől függetlenül asszimilációban gondolkodó román kormányok mindenáron igyekeztek őket megtörni. Az 1949-es államosítással például egy tollvonással több mint 2100 ingatlant vettek el a magyar egyházaktól, köztük több mint 1000 iskolát (531 reformátust, 468 katolikust, 34 unitáriust és 8 evangélikust).

Románia a rendszerváltás után egy ideig mégis igyekezett az elvárásoknak megfelelni. Miért? Mert az ország NATO- (2004) és EU-csatlakozása (2007) előtt komoly külföldi nyomás nehezedett rájuk a kérdés rendezéséért. Nagyot lendített az ügyön az amerikai képviselőházban 2005-ben elfogadott határozat, amely az elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatására szólított fel. Ahogy azonban az annyira vágyott euroatlanti szalonba bekerült, Bukarest rögtön behúzta a kéziféket. Egy 2015-ös összesítés szerint a magyar egyházak által addig beadott 2147 restitúciós kérelemből 1167 esetben született döntés, ezekből 920 volt a kedvező. (Ez azonban nem jelentette, hogy ennyi ingatlant vissza is szolgáltattak; a tényleges birtokbavételt számos módon lehet lassítani.)

Azóta azonban lényegében megállt, sőt visszafordult a folyamat: a katolikus egyház az elmúlt hat évben nem kapott vissza értékes ingatlant, s a román állam pedig visszaállamosította a Székely Mikó Kollégiumot. (Az állami restitúciós bizottság döntésében részt vevő magyar jogászokat pedig elítélték.)”

Az előbbiekből levont cikkírói következtetések aligha igényelnek különösebb kommentárt:

Soha senki írásba nem adta, de úgy tűnik, pártállástól függetlenül konszenzus van a román nagy- és helyi politikában, hogy a magyar közösséget szervező egyházak restitúciójából elég volt, s e nyomás alól az igazságszolgáltatás sem tudja kivonni magát.

Jól értesültek legalábbis tudni vélik, hogy léteznek az erdélyi városok történelmi magját ábrázoló térképek, amelyeken beszínezték az egykor magyarok, különösen az egyházak tulajdonában álló iskolákat, bérházakat, üzleteket. Illetékes helyeken állítólag úgy találták, a visszaszolgáltatás „erőltetésével” megbillenne a féltékenyen őrzött román dominancia.”

Sajnos a terjedelmi korlátaink, melyeket ezúttal így is már feszegettünk, nem teszik lehetővé a teljes Ablonczy Bálint publikáció ismertetését. Ezért nincs módunk arra, hogy kitérjünk okfejtésének azokra a passzusaira is, melyekben a kolozsvári református kollégium körül kialakult áldatlan helyzetet részletezi, vagy arra keresi a választ, hogy az egyházi vagyonok visszaszolgáltatása ügyében miért nem lehet az államegyháznak számító ortodoxokkal szövetséget kötni?

Viszont feltétlenül fontosnak tartjuk, hogy a cikk zárófejezetét, melyben szó esik az Egyesült Államoknak a romániai restitúciós anomáliákra történő megkülönböztetett odafigyeléséről, valamint a már említett zilahi református alma mater, illetve a kolozsvári Marianum nyugtalanító helyzetéről – ne mulasszuk el közreadni:

A visszaszolgáltatásokkal kapcsolatos anomáliák a Romániára térségbeli stratégiai szövetségeseként tekintő Egyesült Államoknak is feltűntek. Két éve az amerikai Külügyminisztérium egy jelentésében részletesen foglalkozott a visszaszolgáltatások problémáival. Elítélően írtak arról, hogy a román kormányzat restitúcióval foglalkozó bizottsága 2018 óta következetesen elutasítja azokat a kéréseket, amelyek esetében az egyház felügyelete alatt levő intézmények voltak a tulajdonosok.

Egyre valószínűbb, hogy az amerikai kormányzat által észrevételezett eseménysorban nem a gyulafehérvári Batthányeum ügye volt az utolsó.

Lassan két évtizede igényelte vissza például a Nagyvárad központú Királyhágómelléki Református Egyházkerület a patinás Zilahi Református Wesselényi Kollégium épületét. (Ennek az iskolának volt diákja például Ady Endre.) Másfél éve a román legfelsőbb bíróság eljárási hiányosságok miatt első fokra utalta vissza a pert, amelyben addig „adminisztratív hiányosságokra” hivatkozva folyamatosan az egyház ellen ítéltek. Óvatosságra intheti a reménykedőket, hogy az eredeti épületben jelenleg is egy román gimnázium működik – a kolozsvári kollégium esetében már láttuk, hogy ez milyen súllyal eshet latba.

Hatványozottan így van ez a katolikusok által visszaigényelt kolozsvári Marianum esetében. A nem sokkal az első világháború előtt épült katolikus leánynevelő intézet a korszak egyik legmodernebb épületének számított vasbeton szerkezetével, fürdőjével, internátusával, tanári lakásaival, színháztermével. A kommunista államosítás ezt is elvette az egyháztól, ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészettudományi kara működik a még mindig tiszteletet parancsoló épületben. Elsőfokon 2018 nyarán utasította el a bíróság a katolikus egyház visszaszolgáltatási kérelmét.

A jogos örökségért vívott harc tehát itt is folytatódik: már csak remélni lehet, hogy a katolikusok küzdelme ebben az esetben rövidebb ideig tart és több eredménnyel zárul, mint a gyulafehérvári Batthyáneum ügyében.”

banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?