Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Szále László irodalomkritikus, Aranytollal és Joseph Pulitzer-emlékdíjjal kitüntetett publicista és a hetilap legfrissebb számában méltatja a magyarországi és határokon túli építészeti és vele együtt történeti emlékeink rendíthetetlen és meggyőződéses védelmezőjét, a körünkből nemrég végleg eltávozott Ráday Mihályt.

A nem sokkal a 79. születésnapja után 2021. július 17-én elhunyt Kossuth-díjas operatőrt, rendezőt, műemlékvédelmi írót, Budapest díszpolgárát, akit mifelénk is nagyra becsültek, hisz neki köszönhető, hogy legendás, az épített örökségünk megőrzéséről szóló, 30 éven keresztül futó, az Unokáink sem fogják látni című Europa Nostra-díjas műsorában közismertté válhattak a magyar múlt Erdélyben és Partiumban található meglévő épített értékei is,  – Szále László „igazi reneszánsz embernek” nevezi, „ha ez a szó az életszeretetet, a szépség szeretetét és a sokoldalú tehetséget jelenti.”

A kivételes egyéniség odaadó tisztelőjeként szólva a legendás városvédőről, akinek „a város nemcsak Budapestet jelentette, hanem Soprontól Temesvárig számtalan települést, azon belül kastélyt, várat, múzeumot, síremléket, kovácsoltvas liftaknát, festett üvegablakot, díszes kapukilincset”, – megkapó szavakkal rajzolja meg portrévázlatát. Eszerint: „Ha a habitusát és a(z egyik) szakmáját összekapcsoljuk, ilyesmi jön ki: életművészet-történész. Továbbá: operatőr, rendező, szerkesztő, újságíró, képviselő, családfő, gour­met, barát. Animátorzseni is volt – a szó lelkesítő értelmében.”

A Rimanóczy-család neve elválaszthatatlan Nagyváradtól, az apa és a fiú, idős Rimanóczy Kálmán (1840-1908), illetve ifjú Rimanóczy Kálmán (1870-1912) a város máig emblematikusnak tekinthető közismert épületeinek tervezői és kivitelezői voltak.  

A többek közt a Városházát, a Görögkatolikus püspöki palotát, a mai Ortodox püspökségnek otthont adó egykori Rimanóczy-palotát, a Moskovits Miksa-palotát, az egykori Központi Takarékpénztár valamint az Ügyvédi Kamara épületét, a város elmegyógyintézetét is megtervező és felépítő ifjabbik Rimanóczy Kálmán halálának centenáriumán, 2012-ben a Bihar Megyei RMDSZ úgy döntött, hogy Rimanóczy-díjat alapít, melyet egy szakmai zsűri évente a műemlékvédelem terén kimagasló teljesítményt nyújtó szakembernek ítél oda. Arról is döntés született, hogy egy emléktáblával is tisztelegnek idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán emléke előtt. Első alkalommal 2013. június elsején egy táblaavatóval egybekötött ünnepi rendezvény keretében idézték fel a mai városkép alakítóinak az emlékét, melyen átadták a Rimanóczy Kálmán-díjat. Az első kitüntetett Ráday Mihály, a Kárpát-medence legismertebb város- és műemlékvédője volt.

Az első díjátadón az alapító képviseletében felszólaló Szabó Ödön parlamenti képviselő elmondta: a Rimanóczy-díjat tudatosan azzal a céllal is alapították, hogy megteremtsék azt a kultuszt, mely megilleti a Rimanóczy-családot Nagyváradon. Az elismerésben ugyanakkor ezentúl mindig olyan személyiségek vagy intézmények fognak majd részesülni, akik, illetve amelyek támogatják a város- és a műemlékvédelmet, a régi épületek szakszerű felújítását. Hozzátette: „A mércét máris magasra emelték, hiszen először a magyar kulturális környezet legismertebb városvédője, Ráday Mihály veheti át a díjat, akire méltán tekinthetünk úgy is, mint a Rimanóczyak szellemiségének örökösére.”

A kitüntetett tartalmas és értékes életpályáját jó barátja és kollégája, a tavaly elhunyt Péter I. Zoltán helytörténész méltatta, aki egyebek mellett elmondta, hogy Ráday Mihály gyakori, vissza-visszatérő vendég volt a Partiumban. Amikor csak átutazóban járt Nagyváradon, akkor is mindig szakított annyi időt, hogy tájékozódjék az épített örökségeink helyzetéről, sorsának alakulásáról, melyekről rendre beszámolt az Unokáink se fogják látni című, nálunk is nagy népszerűségnek örvendő televíziós műsorában. „Riportjait szakmai igényesség, a munka iránti szeretet, a mindenre való odafigyelés jellemezte” – fogalmazott a jeles lokálpatrióta művelődéstörténész-szerkesztő, majd elmondta azt is: „Meglepő volt számomra, hogy mennyire alaposan ismeri a várost, ahogyan tudatosan kereste a forgatáshoz az ideális helyet a történelmi városközpontban, miközben operatőri szemével mindig kereste az újat, az egyedit is.”

Egy akkori helyszíni tudósítás szerint a Városi Művelődési Házban megrendezett első díjátadó közönsége percekig zúgó, szűnni nem akaró tapssal köszöntötte Ráday Mihályt, aki mélyen meghatódva fogadta az őt ünneplők tetszésnyilvánítását. Megköszönve a tapsvihart, és persze a Rimanóczy-díjat is, elmondta: „ha nem budapesti lenne, akkor biztosan nagyváradi, mert rengeteg helybe szeretett bele az évtizedek folyamán, de nálunk különösen otthon érzi magát.” Hozzátette: éppúgy aggódik az itteni, pusztulásra ítélt, vagy leromlott állapotban levő épületekért, mint a budapestiekért. Azt is hangsúlyozta: „jó volna, ha mindenki érezné, mennyire fontos a múlt, az épített örökség megóvása.”Végül az elismerést a következő üzenetértékű szavakkal nyugtázta: „Nagyon fel vagyok dobva, öröm, büszkeség és megtiszteltetés számomra, hogy átvettem a Rimanóczy-díjat. Remélem annak a híre, hogy itt legalább megbecsülnek engem, odaát is eljut”.

Esztendőkkel a fentebb bemutatott első Rimanóczy-díj átadása előtt, 2006 novemberében, a budapesti parlamenti elnök, Szili Katalin erdélyi körutat tett, melynek során számos olyan műemléket tekintett meg, amelynek felújítási munkálatai a magyar állam pénzügyi és szakmai támogatásával folytak, illetve folynak, melyeket jobbára a szép emlékezetű, de a Gyurcsány-kormány nemzetpolitikai „reformer” ámokfutói által kivégzett Illyés Közalapítvány finanszírozott. Az akkor még szocialista házelnököt a különböző templomok és más műemlékek meglátogatása után Kézdivásárhelyen azzal szembesítette a Szili Katalin elkísérő küldöttségben a Magyar Televízió munkatársaként részt vevő Ráday Mihály, hogy az itt felkeresett Bogdán-házban levő fényképész műhely, az egykori „fényírda”, melyet ő már a ’90 évek elején felfedezett, a nemzeti kulturális örökség egyedülálló része, hiszen olyan napfényműterem, amely nem korszerű lámpák révén, hanem felülről is, oldalról is üvegfalon keresztül kapja a fényt. Legott rá is beszélte Szili Katalint, hogy a magyar állam vásárolja meg a tulajdonosok örököseitől a házat a benne lévő összes berendezéssel együtt, és bízza a helyi múzeum vezetőjére annak kezelését, úgy, hogy az épületet is felújítsa. Kérése az akkori MTI-közlemény tanúsága szerint rögvest meghallgatásra is talált, mert a házelnök azonnal több millió forintos támogatást jelentett be, amiből befejezhető lett a ház tatarozása is. Ezáltal Kézdivásárhely egy magyar turisztikai látnivalóval, a magyar fotótörténet egy jelentős helyszínnel lesz gazdagabb.

E két idézett példa, de felsorolást folytathatnánk Ráday Mihály olyan erdélyi jelenléteivel, mint amikor  nemes ügyek szolgálata közben otthon érezhette magát nemcsak Nagyváradon, és Kézdivásárhelyen, hanem Érmihályfalván éppúgy, mint Marosvásárhelyen, Tusnádon vagy éppen, mint Borsban, mind-mind azt bizonyítja, hogy a minap az Országútban „reneszánsz emberként” méltatott és amúgy a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjával is jutalmazott kiválóságunk, a maga után pótolhatatlant űrt hagyó város- és műemlékvédő végleges távozása körünkből az erdélyi magyarságnak is hatalmas veszteség. Ezért is gondoltuk helyénvalónak és egyben kötelességünknek is, ha ez alkalommal az őt tisztelő közeli barátnak Szálé Lászlónak az Élet és irodalom legújabb számában, Az idővel harcolócímmel megjelent, rá emlékező írását bemutatjuk az olvasóinknak.

„Nagy harcos volt. Bátor, kitartó, ha kellett, diplomatikus” – indítja a népművelőink legjelesebbjeink közé sorolható Ráday Mihályt méltató emlékezettevését Szále László, majd így folytatja: „Szinte felsorolhatatlanul sok mindent csinált magas színvonalon – a magast hol a művészi, hol a mesteri, hol a szenvedélyes jelzővel lehetne helyettesíteni. Harcolt a hivatallal, harcolt a közönnyel, de talán legtöbbet az idővel. Mi más volna operatőri munkássága, mint kifogni az időn, és örök életűvé tenni például Csukás István bájos hőseit a Keménykalap és krumpliorrban? Ő fényképezte a megunhatatlan tévésorozatot – több tucat más dokumentumfilmmel, tévéjátékkal együtt –, amelyeket unokáink biztosan látni és nézni fognak.”

A szellemóriássá nemesedett intézményembert, akibe még egykor az Eötvös Lóránd Tudományegyetem művészettörténet szakán a magyar műemlékvédelem iskolateremtő tekintélye, Dercsényi Dezső professzor oltotta bele az építészet, az épített környezet szeretetét, védelmének fontosságát és aktualitását, ezt követően úgy méltatja, hogy közben néhány vonással élethű portréját is megrajzolja:

„De az idővel harcolt – konkrétan annak vasfogával – városvédő munkásságával is. S a város nemcsak Budapestet jelenti, hanem Soprontól Temesvárig számtalan települést, azon belül kastélyt, várat, múzeumot, síremléket, kovácsoltvas liftaknát, festett üvegablakot, díszes kapukilincset. Igyekezett kifogni az időn. Szerette is, utálta is, hiszen az idő őrzi és érleli a régit értékké, ugyanakkor nyűvi, rontja is esővel, rozsdával, szúval s az enyészet nagyjából kimeríthetetlen eszköztárával. Bár tudta, nem az idő a főbűnös, hanem az emberi hanyagság, nemtörődömség, modern gőg és/vagy igénytelenség.

Igazi reneszánsz ember volt – ha ez a szó az életszeretetet, a szépség szeretetét és a sokoldalú tehetséget jelenti. Ha a habitusát és a(z egyik) szakmáját összekapcsoljuk, ilyesmi jön ki: életművészet-történész. Továbbá: operatőr, rendező, szerkesztő, újságíró, képviselő, családfő, gour­met, barát. Animátorzseni is volt – a szó lelkesítő értelmében.”

A már szóbahozott, 1980-ban indult három évtizeden keresztül havonta sugárzott Unokáink sem fogják látni című városvédő műsora, amely hihetetlenül gyorsan lett népszerű, mind az idősebbek, mind a fiatalok körében hamar eljutva egészen a kétmilliós nézettségig, meg nem kérdőjelezhető módon Ráday Mihály élete főműveként tarható számon és vált szellemtörténetünk klasszikus értékévé már az ő életében. Ebben bemutatta a szűkebb haza, a Kárpát-medence, sőt a nagyvilág magyar épített szépségeit, úgyhogy közben dicsért vagy korholt, annak alapján, amit éles szemével és páratlan szaktudásával illőnek és jogosnak talált. Nem rajta múlt, hogy legtöbbször a szépségek prezentálása mellett a nemtörődömség, gazdátlanság és a bűnös tudatlanság következményeire kényszerült fókuszálni meg arra, hogy pusztuló épített környezetünk gyakran az utolsó óráit éli függetlenül a tulajdonosi viszonyoktól. Ez pedig sajnos igaz volt attól függetlenül, hogy ismert, romokban álló kastélyokról volt szó, netán eldugott falusi kúriákról, egyszerű polgári vagy parasztházakról vagy történetesen a hatalom és az örökséggel nem törődő, újgazdagok vagy éppen kortárs oligarchákat meg „jótékony” befektetőket” gátlástalanul kiszolgáló tervezők és fejlesztők által halálra ítélt egyedi utcafrontokról, eklektikus kandeláberekről vagy világháborúkat átélt szép művű kovácsoltvas kerítésekről vagy hagyományos postaládákról.

Nem véletlenül hangsúlyozta az őt a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjánk odaítélése alkalmából a Művelődésben laudáló Széphegyi László, hogy „nemcsak a pusztuló emlékek megmaradásáért, helyreállításáért szállt síkra, hanem az értékek, hibák bemutatása mellett a használat, az esetleges más funkció lehetőségét is felvetette, gondolkodásra inspirálva (kényszerítve) a nézőt, tulajdonost, az állami szerveket egyaránt. Végül a hatalom úgy ítélte: elég… 2010 közepén megszüntették a sorozatot. Ezt követően aláírásgyűjtés indult a folytatásért. Közel 17000 aláírás gyűlt össze. A válasz ismert.”

Ez az eléggé el nem ítélhető és jóvátehetetlen hatalmi arrogancia természetesen nem maradhatott ki Szále publicisztikájából sem.

Íme, az erre vonatkozó személyes vallomás:

2010 után aggódott, mi lesz az Unokáink sem fogják látni című műsorával. Én azt mondtam, ne tarts tőle, ezt a műsort senki se akarhatja elhallgattatni, hiszen ez a magyar televíziózás nemcsak egyik leghosszabb – harminc év! –, hanem az egyik legjobb és legfontosabb sorozata is. Műsor, amely nemcsak szépséget és ismeretet terjeszt, hanem mozgósít is: hivatalokat, helytörténészeket, történelemtanárokat, kultúraőrző egyleteket, hogy védjék, újítsák fel közös örökségünk monumentumait. Nemcsak műsor volt tehát, hanem intézmény is, egy nemzet lelkiismerete, amennyiben a magyar kultúra romló értékeit védte.

Egy konzervatív kormánynak a tenyerén kellett volna hordoznia, bár liberális volt – a deáki értelemben. Igaz, sokat morgolódott a műemlékvédelem intézményeinek elsorvasztása miatt. Ezen vitatkoztunk olykor. Én azt mondtam, a mai kormány sokat tesz a műemlékekért. Ő: de elhanyagol sok megőrzendő értéket, inkább csak a látványos megoldásokra törekszik – várak, kastélyprogram, Várkert, Operaház, Északi Járműjavító stb. –, ráadásul szakmailag is megkérdőjelezhető módon. Én: örüljünk minden megmentett épületnek. Ő: és mi lesz a többivel? Szegény ország vagyunk, nemcsak hegyekben, erdőkben, hanem műemlékekben is. Mindent őrizni kell, amit ez a nép ezer év alatt megteremtett, és amit abból a háborús pusztítások, az enyészetek és a modernista vakság meghagytak. Ez hosszú távú nemzeti ügy, nem kurzusléptékű feladat. S erdőt lehet telepíteni, műemléket nem. Szememben ez az igazi hazafiság. A nemzeti kormány nem így gondolta. A Ráday-intézmény szolgálataira nem tartottak igényt, a legendás műsor megszűnt.”

Nyilván ezt követően se adta fel azt, ami értelmet adott létének, mert percemberkék rövidlátó döntése ellenére a szakmai-morális győzelmet már magáénak tudhatta. Elvégre, amikor 1998-ban Nápolyban átvette a 200 civil szervezet szövetségeként létrejött Europa Nostra szervezet 1978 óta létező, a műemlék-helyreállításokat elismerő díját, mely 2002 óta az Európai Unió hivatalos kitüntetése is – azt hangsúlyozták, hogy ez a fajta ismeretterjesztő műsor, amit az Unokáink se fogják látni jelent, egyedülálló Európában.

Energiát nem kímélve harcolt tovább még Tarlós István főpolgármester tanácsadójaként is, de rá kellett döbbennie, hogy ideje leszámolni az illúziókkal, a műemlékvédelem ügy csak és kizárólag a szakemberek számára fontos, a döntéshozóknak cseppet sem. Szembesülnie kellett egyrészt a pusztulással és a pusztítással, másrészt pedig látni kényszerült, hogy gombamód szaporodnak a látszat-helyreállítások, a kifestett homlokzat mögött gyakran oktalan rombolás folyik, a lebontott, majd visszaépített falak mögött nem valami új és korszerű születik, hanem a megcsúfolása mindannak, amit műemlékvédelemnek nevezünk.

Alighanem Ráday Mihályt csalódott emberré tették az akarnokok, de ennek soha jelét nem adta. Nem tört meg, rendíthetetlenül dolgozott tovább, így pótolhatatlan könyveket írt, fontos cikkeket. Emellett töretlen munkabírással ott volt mindenütt, ahol tenni kellett vagy lehetett az épített és természeti örökség védelméért, hallatta hangját, mindenkor és ahol csak lehetett, amikor küzdeni kellett az öncélú rombolás, a kivagyiságtól vagy pusztán üzleti érdekektől vezérelt, semmilyen ésszerű érvvel nem indokolható rekonstrukciók ellen.

Az Élet és irodalom emlékezettevője zárszavában úgy utal életpályájára, hogy abból kiderül: míg a mérleg egyik serpenyőjébe bőven jutott szívének nem tetsző dolgokból, ami a másik serpenyőbe került, az sokkal többet nyomott a latban. Az őt nagyon közelről jól ismerő barátnak minden bizonnyal igaza van:

„Mindemellett nem volt elnyomott, mellőzött ember, hatalmas munkáját rendszerek és kormányok ismerték el, brezsnyevi méretű díjgyűjteménye van: a Kossuth-díjtól a Táncsics-díjig, fölstószolva őrizte őket egy kisasztalon. Büszke volt rájuk, talán hiúnak is mondhatnám – bár neki volt mire.”