Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Smaranda Enache marosvásárhelyi jogvédő a Pro Európa Liga civil szervezet alapító társelnöke és a Demény Péternek adott nagylélegzetű interjújában elmondja, miért lett a magyar–román barátság egyik fő szorgalmazója, miként vált ennyire makacs és következetes „transzilvánná”. Az európai gondolat, a nemzetek közötti megbékélés, tolerancia és szolidaritás ikonikus személyisége, aki egyben az emberi jogok és kisebbségvédelem rendíthetetlen és nemzetközileg is elismert harcosa – egyebek mellett – hangsúlyosan szól az életművének tekintett Pro Europa Ligáról, melyet vásárhelyi román és magyar elvbarátaival együtt, közvetlenül a Ceauşescu-rezsim bukása után, 1989. december 30-án megalapított.

Egyúttal kitér arra is, hogy szerinte miért fogyatkoztak meg mára mifelénk a közvetítő emberek. Reméli, hogy hiányuk, mely nemcsak Romániára és Magyarországra jellemző, hanem összeurópai jelenség, csupán átmeneti. Úgy látja: mivel „egy szilárd unió nem létezhet a megbékélés hiányában” elengedhetetlenül szükség mutatkozik a „ma még utópisztikusnak látszó bizalomépítő emberek” összefogására.

„Azt hiszem, arra van szükség, hogy mi értelmiségiek és politikusok – igyekezzünk a nemzetek számára az értelmetlen érzelmek, mitológiák rendszerének helyébe, ha nem is racionális álláspontot – hiszen azt egyelőre nem fogadják el a tömegek, hanem egy szintén érzelmi álláspontot vagy érzelmi rendszert illeszteni, amely azonban működőképesebb.

Például nekünk, románoknak jobb lenne, ha a nemzeti büszkeség nem csupán a terület körvonalaiból fakadna, hanem a román területek művelődési tartalmából, a nemzeti elégedettség azon érzelmének a serkentéséből, hogy toleráns és bölcs. A magyaroknál pedig esetleg meglehetne kísérelni az áldozati és széttöredezett nemzetképet a művelődési megbonthatatlanság érzésével helyettesíteni.

Hasonlóképpen, meg lehetne kísérelni annak a tudatosítását, hogy ugyan mennyiben zavarná a román életteret és román nemzeti önmegvalósítást az, hogy ez az élettér magyarok által sűrűn lakott, s helyenként egy tömbben és többségként lakottan is magában foglal területeket. Úgy vélem, egy gyakorlati elemzéssel rájönnénk, hogy nemzeti kultúránk nyugodtan fejlődhet anélkül, hogy zavarná ez a másság, a meglévő vagy megvalósítható művelődési autonómia.”

Ez a Smaranda Enachetól származó, több mint három évtizedes, figyelemreméltó és érvényességéből mindmáig mit sem vesztő okfejtés most először kap nyilvánosságot. Eddig csak nagyon kevesen, csupán azok ismerhették, akik résztvevői voltak 1990. március 19-én és 20-án az általam e rovatban korábban részletesen bemutatott, a Ferenczy-sajtóügynökség által megszervezett budapesti magyar-román értelmiségi fórumnak. Azoknak a száma pedig, akik még emlékezhetnek rá, ennél is jóval kisebb, alig haladja meg a húszat. Ugyanis ebben az előzménytelen és történelmi esélyt kínáló magyar-román dialógusban akkor szerepet vállalók jelentős része – köztük Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Konrád György Domokos Géza, Cs. Gyimesi Éva, Sinkovits Imre, Cseres Tibor, Kósa Ferenc, Kántor Lajos, Szőcs Géza, Köteles Pál, Sylvester Lajos, Pálfalvi Attila, Demény Lajos, Ioan Alexandru, Dan Hăulică, Augustin Buzura és sokan mások, akárcsak a kezdeményező Josef von Ferenczy – sajnos már nincsenek közöttünk.

Ennek az oly ígéretesnek indult, de az obskúrus kútmérgezők kiprovokálta marosvásárhelyi tragikus események miatt félbeszakadt és soha sem folytatódó román-magyar párbeszédnek máig kiadatlan szószerinti jegyzőkönyve arról tanúskodik, hogy a rendezvény egyik legnagyobb feltűnést kiváltó hozzászólása a marosvásárhelyi bábszínház igazgatójaként bemutatkozó Smaranda Enache nevéhez fűződött. Ő, az azóta közismertté vált Pro Europa Ligát megalapító emberi jogi aktivista, aki férjével, Szokoly Elekkel együtt sokat tett a két nép megbékéléséért, már az elsők között jelentkezett szólásra. Aztán „bombát is robbantott” azzal, hogy cseppet sem habozva, rögtön a mindkét fél számára legérzékenyebb kérdések mihamarabbi megvitatását javasolta, beleértve akár a tabudöntéseket is.

Kezdeményezése akkor sok jelenlévőt meglepett. A tanácskozás leirata szerint talán leginkább a fórum román társelnökét, Gabriel Liiceanut, aki diplomatikusan ugyan, de hangot is adott fenntartásainak. Szavain át is sejlett a kétely, úgy tűnt, mintha némiképp kételkedett volna azt illetően, hogy ez a javaslat vajon kellően konstruktív és valóban célravezető lehet.

Talán nem fölösleges, ha a történelmi hűség kedvéért felidézzük a jegyzőkönyvből a kettőjük között akkor elhangzottakat:

„Smaranda Enache: Hiszem, hogy – itt tárgyszerűbben beszélve – értsünk egyet azzal, hogy szükséges tudatosan leépíteni néhány tabut; s ugyanakkor sebészi pontossággal kell végezni ezt, hogy mentesítsük önmagunkat is a megrázkódtatásoktól. Azt hiszem, ez a műtét végleg kigyógyítana az itt már említett betegségből.

Gabriel Liiceanu: Milyen tabukra gondol?

Smaranda Enache: Arra például, hogy a román nemzet nem tárgyalta meg és nem tudatosította azt az érzést, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatot – amely ugyanolyan nagylelkű volt, mint amelyeket manapság idézünk és Helsinki vagy Bécs nevét viselik –, nem tartották be. Vannak olyan pontok, amelyeket meg kellene kísérelnünk kimozdítani a holtpontról; vannak olyan dolgok, amelyekről persze nem szívesen esik szó, mert valóban sérülést okoznak. De ha a történelmet tapasztalatok forrásának tekintjük, nem pedig az összecsapás területének, még csak valamelyik fél bűnforrásának sem, akkor – azt hiszem – ez a dolog megtörténhet, bár nem nagyon könnyen, de bizonyos siker esélyével.

Gabriel Liiceanu: Tehát azt javasolja, hogy a legérzékenyebb kérdéseket vitassuk meg?

Smaranda Enache: Pontosan!

Gabriel Liiceanu: Teljes fesztelenséggel?

Smaranda Enache: Ha lehetséges, görcsök nélkül. Vagyis, amennyiben lehetséges, mintha másokról beszélnénk, nem magunkról. Rendkívül nehéz ez, de esetleg maximális erőfeszítéssel megvalósítható.”

Hogy mennyire komolyan is gondolta az akkori helyzetteremtő, miszerint 1990 márciusában eljött végre az ideje a problémák előítéletektől mentes kibeszélésnek, az örökölt és kölcsönös gyanakvást tartósító tabuk ledöntésének, illetve megbékélés esélyét egyedül kínáló őszinte román-magyar párbeszédnek, arról már képet kaphattunk a bevezetőnkben idézett felszólalás-részletből. Emellett Smaranda Enache akkor és ott, kertelés nélkül kimondta azt is: sajnos már a hagyományosnak számító permanens viszályforrás a két fél között egymás múltjának eltérő megközelítése, aminek okát abban látta, hogy történelemmel eddig hazájában jobbára ideológiát kiszolgáló műkedvelők foglalkoztak. Mint mondta „igyekezzünk mindkét részről elfogadni egyes korábbi álláspontjaink viszonylagosságát, minthogy jórészt ezek vezettek a jelenlegi helyzethez.”

Hadd zárjam ennek az 1990-es históriának a felidézését Smaranda Enache egy másik akkori konstruktív javaslatát is bemutatva. Szorgalmazta egy közös román-magyar intézet létrehozását, ennek keretében pedig ösztöndíj-rendszer megteremtését a kisebbségek kérdéseivel való foglalkozásra Délkelet-Európában „főleg abból kiindulva, hogy ez a bennünket foglalkoztató kérdés nem csak a mi sajátosságunk, hiszen feszültségek léteznek más térségekben is.”

Kihagyhatatlannak érezzük ma is aktuális akkori érvelésének közreadását: „Azt hiszem, ha lemondva a politikai vonatkozásokról és értelmiségi szinten maradva sikerül bizonyos közös tapasztalatot szereznünk e téren (gondolom, kötelességünk önzetlennek lennünk), akkor meglehet, hogy újabb nemzeti büszkeségre tehetünk szert és másokat is segíthetünk megoldaniuk hasonló kérdéseiket.”

Az eddigiekben elővezetettek jó okkal merültek fel bennem, most, hogy heti tallózásom során rábukkantam az Élet és irodalom legutóbbi számában arra az interjúra, mely „Most nagyobb a köd” – Beszélgetés Smaranda Enache marosvásárhelyi jogvédővel címmel látott napvilágot. Mert ez ebben a dialógusban, ahol a beszélgetőpartner Demény Péter volt, vissza-visszaköszöntek az egykori magyar-román értelmiségi tanácskozáson az általa felvetettek. Ráadásul az ő esetében joggal elmondható: az azóta eltelt életének bő három évtizedét valóban és következetesen a két nép megbékélésének szentelte, miközben a mindennapjait a kisebbségvédelem érdekében végzett munkája határozta meg. Bár így tett volna legalább részben a Magyar-Román Párbeszéd – Értelmiségiek a történelmi kiegyezésért címmel és Horn Gyula akkori külügyminiszter fővédnökségével megrendezett budapesti tanácskozás többi román résztvevője is…

Akiknek Smaranda Enachét illetően e téren bármi kételye lenne, azok számára beszéde bizonyíték már az interjú indítása, Demény Péter tömör és hiteles portrévázlatot megrajzoló felvezetője:

„Egy 1990-es interjú tette híressé, akkor sokan telefonáltak neki. Mobiltelefon nem lévén néhányan megüzenték, hogy megölik, sokan viszont, például Horváth Andor, az esszéista, akkoriban még a Román Művelődésügyi Minisztérium államtitkára, gratuláltak mindahhoz, amit mondott. Aki Közép-Európában nőtt fel, egy idealizált monarchia szellemiségének örököseként, annak természetesnek kellett volna lennie, amit a népek barátságáról, a minden nemzetet megillető jogról, az önrendelkezés fontosságáról fejtegetett. 1989 előtt azonban, hála a szovjet tömbben működő, különböző súlyú és minőségű diktatúráknak, mindez semmiképpen sem volt természetes, és egy idő óta ismét nem látszik annak.”

Ezt követően, rögtön az interjú első kérdése után, arra kapunk választ, hogy miként vált ennyire transzilvánná az 1990 után a magyar–román barátság és megbékélés egyik fő szorgalmazójaként közismertté lett Smaranda Enache.

„Nemcsak az én érdemem, hanem a családomé, a környezetemé és az időké” – mondja el az interjúalany, akinek felmenői között olyan Marosvásárhely és Gyulafehérvár környéki román ősök, továbbá a Prut mentéről Csitt­szent­ivánra költöző nagyapa is fellelhető, akiknek közös jellemzője volt mindig a két nyelvhez és két kultúrához való szoros kötődés. „Volt tehát kavarodás, keveredés regáti és erdélyi emberek között, – teszi hozzá – mindannyian kétnyelvűek voltak, vagy azokká lettek, és a különféle hagyományok jó amalgámot alkottak. Jellemző például, hogy azt mesélték, annak idején minden valamirevaló regényt magyarul olvastak.” Ezt a transzilván szellemiséget megörökölve a jótékony ráadást a szovátai, majd a szászrégeni diákévek jelentették neki. Utóbbi légköre, sajátos többnyelvű világa szellemi hasznot jelentett számára, hiszen a város polgárai, „románok, magyarok, zsidók, szászok egy társaságba jártak, ott beszélgettek, kártyáztak, vacsoráztak és boroztak. A némettudásunk ugyan gyengébb volt, mint a magyar, de németül is igyekeztünk beszélni. Erdély mindhárom nagy nyelvén kommunikáltunk egymással – fűzi hozzá.

Értelemszerűen a családi háttér meghatározó módon befolyásolja egy élet alakulását, de felnőtté válást követően a döntéseinket már szuverén módon hozzuk meg. Hogy miért is maradt meg ebben a kettős kötődésű életben, arra habozás nélkül így felel. „Mert úgy láttam, a fasisztoid kommunizmus ostobaság és embertelenség, semmi áron nem szabad belenyugodni, és ha már kénytelenek vagyunk, akkor legalább a hatásait kell enyhítenünk. Transzilván maradtam tehát, ahogy említetted, román ember, aki francia–magyar szakon végzett, és akinek a férje, Szokoly Elek, magyar. 1989 előtt is azon munkálkodtam, és ezt illetően tanárkollégáimban is jó partnerekre találtam, hogy a rendszernek a román történelmet heroizáló, a dákoromán elméletet hirdető, kizárólagosságra törekvő lényegét bomlasszam, ahogy csak lehet.”

Amit ehhez hozzátesz, abból sokunk ’89-es decemberi eufóriáját, majd a gyors kijózanodást hozó csalódásainkat ismerhetjük fel: „Ezért láttam az 1989-es forradalomban közös esélyt, hiszen románok és magyarok egyaránt fellázadtak a zsarnokság ellen, a forradalomnak román és magyar halottai is voltak, a golyók nem válogattak. De már korán látni lehetett, hogy nem lesz egyszerű a jó eszmék győzelme, hamar megalakult a Frăția Românească, és éppen Szászrégenben! Aztán a Vatra Românească, és sorra mind a szélsőjobboldali szervezetek.”

Köztudott, hogy a Ceauşescu-korban mennyire zárt és ellenőrzött volt minden. Smaranda Enache azon kevesek közé tartozott, aki ebben az embertelen és megfélemlített világban is megtalálta az autonóm lét és vele a szembenállás lehetőségét.

Életének ezen időszakáról így vall Demény Péternek: „Duálisan, kétlelkűen éltem én is, más is. Egyfelől egészen konformista életem volt: franciatanárnőként dolgoztam egy középiskolában, aztán irodalmi titkárként, majd művészeti vezetőként a bábszínháznál. A tanárkollégáim szolidaritását már említettem, de ugyanezt mondhatom a bábszínházról is, ahol Éltető József dramaturggal, Csíky Boldizsár zeneszerzővel, Haller József és Garda László díszlettervezőkkel, Antal Pál és Maria Mierluț rendezőkkel próbáltunk normális légkört kialakítani, és olyan előadásokat bemutatni, amelyek valahogy szembementek az uralkodó vonallal.”

A legnagyobb fegyverténye akkoriban egy nagyon is átlátszó, allegorikus, Állatmesék címet viselő színjáték megírása volt, melyet a bábszínház román tagozata fel is vállalt. Ebben a szamár és a felesége uralkodott az országban, akik szamárcsemetéiknek mindent megengedtek. Aligha meglepő, hogy az éber cenzorok a produkciót, még annak bemutatója előtt letiltották és nem maradt el a szerzőt sújtó hatósági vegzatúra sem. Így annak színre állítására csak a Ceauşescu-diktatúra bukása után kerülhetett sor.

Az interjú folytatásában a reménykeltő 1989-es fordulat utáni tevékenysége kerül a beszélgetés fókuszába. Ez egyet jelentett Románia első pro-európai mozgalmának, a Pro Európa Ligának a tevékenységével, aminek a Smaranda Enache-Szokoly Elek házaspár megalapítója volt. A civil kezdeményezésről, melynek fő célkitűzése a nemzetek közötti megbékélés, a tolerancia és szolidaritás terjesztése és megerősítése volt és annak társelnökeként a marosvásárhelyi polgárjogi harcos rangos nemzetközi elismerésre is szert tett tíz évvel ezelőtt az Európai Polgár Díj elnyerésével, így vall Demény Péter beszélgetőpartnere:

„1989 decemberében azokkal a barátainkkal és ismerőseinkkel alapítottuk a Pro Europa Ligát, akiket normális, hasonló értékeket valló embereknek tartottunk. Jó kis löketet adott az is, hogy értesültünk a GDS születéséről [Társadalmi Párbeszéd Csoport – bukaresti civil kezdeményezés, értelmiségiek hozták létre – D. P.]. Azt hiszem, a harmadik civil kezdeményezés voltunk országszerte, és az első, amely alapvetően európéernek nyilvánította magát. Telt házas rendezvényeket tartottunk, és noha igazán felemelő hangulatban zajlottak, mindig felbukkant valaki, aki megjegyzéseket tett a Nyugatra, leszólta a demokráciát. Éreztük, hogy valami rossz készülődik, annál is inkább, mert az is világossá vált, hogy a bukaresti hatalomnak nem a demokrácia az érdeke és a szándéka.

Számunkra, erdélyi értelmiségiek számára a nemzeti kommunizmus után a demokrácia a kisebbségi jogok érvényesülését is kellett hogy jelentse. Ebben a kontextusban a Pro Europa Liga felvállalta, hogy a magyarság hatalmas elvárásait most kell teljesíteni, különben az évtizedek alatt felgyűlt frusztráció eszkalálódni fog. Csakhogy akkoriban még tapasztalatlanok voltunk, nem tanultuk a mediálás mesterségét, nem voltunk tisztában vele, hogy az ember közvetítőként nem foghatja az egyik fél pártját. Amit hirdettünk, az viszont azt a félelmet indukálta sokakban, hogy mi Románia, az ország egysége ellen cselekszünk, ez pedig a mai napig jelentős szorongást okoz sokakban. Másfelől akkor még mindenütt az állami televízió és az állami rádió adását sugározták, nem kapaszkodhattunk bele egyetlen magáncsatornába sem, nem jelenhettünk meg a képernyőjén, hogy annak a segítségével terjesszük az értékrendünket és az elveinket.”

A terjedelmi korlátok határt szabnak annak a szándéknak, hogy a nagylélegzetű interjút egészében ismertessem, valamennyi terítékre került felvetést bemutassam. Viszont ezekből egyiket, mely egyúttal magyarázatot is ad a címre, arra, hogy „Az a baj, hogy most nagyobb a köd, megfoghatatlanabb az ellenfél”, úgy érzem vétek lenne kihagyni.

Íme, mi Smaranda Enache válasza arra a kérdésre, hogy 2021-ben miért oly fájdalmasan kevés tájainkon a közvetítő ember.

„A rövid válasz az volna, hogy közvetítőkre akkor van szükség, amikor nincs direkt párbeszéd, amikor a konfliktus akut fázisában van. Ez volt a helyzet 1990-ben, amikor kirobbant a márciusi nyílt román–magyar konfliktus Erdélyben, és nem tudhattuk, milyen irányban eszkalálódhat. Ott tornyosult előttünk a nagorno-karabachi háború félelmetes példája, amikor a szomszédok egyik napról a másikra egymás ellen fordultak. 1990-ben a Pro Europa Liga a maga módján egyfajta tűzoltóként működött.

Azután, amikor a konfliktus gyökereit kezdtük elemezni, arra jöttünk rá, hogy a kérdés sokkal összetettebb, és igyekeztünk egy rigurózusabb logika szerint dolgozni, a kölcsönös bizalom építése lett a célunk. Számtalan kiadványt, rendezvényt, nyári egyetemet szerveztünk, beleértve a bálványosi folyamatot is, a politikai párbeszéd került akkor előtérbe. A Pro Europa Liga intezménnyé vált, és szaktudással próbáltunk hozzálátni a román–magyar történelmi megbékélés megvalósításához. Abban hittünk, hogy ez a folyamat lehetséges, szükséges, és eljött megvalósításának történelmi pillanata.

Ebben politikai partnereink is voltak, egyrészt az Európai Unió, másrészt az akkori román, magyar és erdélyi politikai elit. A két kormány érdekelt volt abban, hogy megfeleljen az integrációs politikai kritériumoknak, az unió pedig nem kívánt ellentéteket és zavaros történelmi előítéleteket importálni. Akkoriban a román és a magyar kormány közös gyűléseket tartott, a francia–német történelmi megbékélés modellje alapján felvállalták a román és a magyar ifjúsági csereirodákat. Minderre ma már senki nem emlékszik.

Miután beléptünk az unióba, ezek a célok elsápadtak. Sőt, újra feltámadt a nemzetállam kísértete, a politikai elitek a nemzeti kisebbségi kérdést választási, nem pedig erkölcsi tényezőként kezdték látni. Mostanában ott tartunk, hogy még a történelmi megbékélés fogalmát is észveszejtőnek tartják, a két kormány között jégkorszak van, a tankönyveink, a katonaindulóink, a szobraink, minden az ellenség, a veszély, a gyanakvás, a nemzeti heroizmus mítoszát terjeszti. 

Mindezzel nem azt akarom szuggerálni, hogy nincsenek már román vagy magyar közvetítők, racionális és szolidáris személyiségek, akik felvállalják annak ódiumát, hogy nemzetárulónak bélyegezzék őket, mint minket a kilencvenes években, de egyelőre individuálisan lépnek fel, a társadalom mélyében ott konzerválódnak a régi vírusok, az unió küzd a megmaradásáért, nincs már programatikus vízió azt illetően, hogy egy szilárd unió nem létezhet a megbékélés hiányában. Nagyon remélem, hogy a közeljövőben ezek az értékes és ma még utópisztikusnak látszó bizalomépítő emberek képesek lesznek összefogni.”