Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Barta József, a KMKSZ alelnöke és interjút adva Koren-Karczub Tímeának elmondta: az egyre fogyó, ma csupán százezer főre becsülhető kárpátaljai magyarság – számuk az utolsó ukrajnai népszámlálás szerint 2001-ben 151 533 fő volt – Kijev nacionalista politikája és a nehéz gazdasági helyzet miatt történetének legnehezebb időszakát éli. Úgy látja, közösséget két nagy veszély fenyegeti: az emigráció és az asszimiláció.

E veszélyek közepette meggyőződéssel vallja: az embert próbáló sanyarú körülmények ellenére is mégis van esélye a megmaradásnak és megtartatásnak, mert a kárpátaljai magyarok többségében megvan a kellő elszántság és tenni akarás. A szülőföldön való helytállás mindennapjaiban sorsdöntő jelentősége van a magyar kormány erkölcsi-politikai és gazdasági támogatásának, melyre a jövőben is szükség van.

Miközben egyes ukrán állami szervek obskúrus szándékkal, ma is a mélypontra jutott magyar-ukrán viszony további elmérgesítésében jeleskednek, és ezt legutóbb az demonstrálta, hogy Nacsa Lőrinc, a KDNP frakciószóvivőjének a személyében, múlt szerdán újabb magyar politikust tiltottak ki Ukrajnából, szaporodnak azok a jelek is, miszerint a kijevi kormány szeretne végre elmozdulni a számára egyre kínosabbá váló, maga okozta csapdahelyzetből. Ennek bizakodásra okot adó jele volt az, hogy augusztus 27-én, azt követően, hogy Magyar Levente Ungváron a megye vezetőivel és a KMKSZ elnökségével tárgyalt, a külügyi államtitkár bejelentette: „közelebb vagyunk, mint valaha az elmúlt években” ahhoz az új helyzethez, amikor vitás ügyekben végre megindulhatnak az érdemi tárgyalások a felek között.

A bejelentést hamarosan tett is követte. A két külügyminiszter februári kijevi találkozója eredményeképpen létrehívott magyar–ukrán oktatási munkacsoport mozgásba lendült. Szeptember 17-én már nemcsak, hogy megtartotta Ungváron az újabb ülését, hanem a három szakértői munkabizottság munkájának köszönhetően a felek jegyzőkönyvben rögzítették javaslataikat a kárpátaljai magyar anyanyelvű oktatás, a tankönyvkiadás, a pedagógus továbbképzés és az ukrán nyelvoktatás módszertana területén. A felek abban is megállapodtak: folytatják a párbeszédet a nemzeti kisebbségek identitásának, önazonosságának megőrzésére irányuló közös törekvések jegyében. 

A testület magyar társelnökének ekkor tett kijelentései visszaigazolni tűnnek a holtpontról való elmozdulást. Ugyanis Pacsay-­Tomassich Orsolya így fogalmazott Ungváron: „Óvatos optimizmusra ad okot az ukrán félnek a konstruktivitása és a nyitottsága”. Majd azt is hozzátette, „bizakodó azzal kapcsolatban, hogy folytatni fogják a munkát, és mindent meg fognak tenni annak érdekében, ha csak kis lépésekkel is, de az itteni magyar kisebbség érdekében megtegyenek mindent, hogy erről a holtpontról kimozdítsák a kapcsolatokat és javítsanak a jogfosztott helyzeten.”

Az államtitkár joggal beszélhetett visszafogott derűlátásról, de a mindennapok szintjén tapasztalható állapotok sajnos egyelőre még nem igazolják vissza azt, hogy valóban elmozdulás történt volna a holtpontról. Ezt az a Barta Józseffel, a KMKSZ alelnökével készült, a Magyar Nemzetben minap megjelent interjú bizonyítja, melyet ez alkalommal kívánok az olvasóink figyelmébe ajánlani. Ebben inkább az aggályokról, a kételyekről, a félelmekről és a bizonytalanságokról esik szó, amik meghatározzák és egyben meg is keserítik a Kárpátalján élő honfitársaink napjait.

Az interjú elején a politikus azoknak a törvényeknek a hátterét világítja meg, melyek jelentős mértékben korlátozzák az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségek, köztük a kárpátaljai magyarság jogait az anyanyelven történő oktatás és a mindennapi nyelvhasználat terén.

Barta elmondja: „négy év alatt négy törvény szűkítette le az Ukrajnában élő kisebbségek jogait: a 2017-es, oktatásról szóló törvény, a 2019-es, az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról szóló törvény, a 2020-ban elfogadott, a teljes általános középfokú oktatásról szóló törvény, illetve a 2021-ben elfogadott, őshonos népekről szóló törvény.” Arról is szól, hogy e jogszabályok célja a tízmillióra becsülhető orosz kisebbséget nyelvében is asszimilálni, amit viszont tételesen egy törvény nem mondhat ki. Ezért „egy kalap alatt minden nemzeti kisebbség elszenvedi ezt a politikát” – fogalmaz. Azzal pedig, hogy ezeknek a jogi normáknak az előírásai pozitív diszkriminációban részesítik az ukrán nyelvet, míg a többiek nyelvét teljesen kiszorítani kívánják az élet majd” minden területéről, a kijevi törvényhozók tudatosan megsértik az ukrán alkotmányt és a nemzetközi jogot is. „Mi küzdünk ez ellen, szeretnénk visszakapni azokat a jogokat, amelyekkel rendelkeztünk 2017 előtt” – teszi hozzá a KMKSZ alelnöke.

Arra a kérdésre, hogy tud-e bármit is tenni az itt élő magyarság a jogai visszaszerzése érdekében és hogy megmaradhasson, mint közösség Barta Józsefnek van válasza. Következzen az interjúból a vonatkozó passzus:

„A kárpátaljai magyarságra két nagy veszély leselkedik: az egyik az emigráció, a másik az asszimiláció. A kialakult helyzet miatt tömegesen mentek el főleg fiatalok és a szakmai-intellektuális elit tagjai az elmúlt években, valamint gazdasági és biztonsági okokból kifolyólag is. Nehéz megtalálni egy gazdasági válságban szenvedő országban a boldogulás lehetőségeit, miközben itt a szomszédban, Magyarországon azt meglelik. Illetve amikor 2014-ben az ukrán–orosz konfliktus következtében beindultak a keleti övezetben a harci cselekmények, fiatalokat és középkorúakat is besoroztak. Sokan ettől való félelmükben is elmentek innen.

Ezt az elvándorlási folyamatot meg kell állítani, mert fogy a magyarság Kárpátalján, és ami fogy, az előbb-utóbb elfogy – tudjuk, ez egyszerű matematika és logika. Ha pedig elmennek innen, akkor ugyan mint egyének meg tudnak maradni az ittlévők, de mint közösség nehezen – mert épp ezen elit és a fiatalság nélkül nincs jövő.

A másik veszély az asszimiláció: fontos, hogy akik itt maradnak, azok magyarként maradhassanak itt, hiszen nyelvében él a nemzet. Ha nem tudjuk megőrizni nyelvünket, kultúránkat, hagyományainkat, hitünket, akkor nem fogunk tudni megmaradni. Az anyanyelven való oktatás nagyon fontos az identitás megerősítéséhez. Ahhoz, hogy magyar szívű, magyar lelkületű, magyar identitású legyen valaki, magába kell szívja azt, amit a magyar iskolákban tanítanak: a magyar történelmet, a magyar irodalmat, a magyar hagyományokat.

A veszélyek közepette van azonban egy harmadik út is a számunkra: maradunk és küzdünk! Nem úgy, mint őseink, harctéren, kivont karddal, vért ontva, hanem a mostani lehetőségekhez ragaszkodva. Azaz a politika és a diplomácia eszközeivel harcolunk: kiáltványokkal, különböző fórumokon, például az Európai Unióban, Amerikában, Kijevben. Ebben a küzdelemben jó, hogy a magyar kormány mögöttünk áll, nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is. Bár ez nekik kényelmetlen, mert számos harcot kell megvívniuk Brüsszelben és Kijevben is. E kiállás nélkül viszont reménytelen és esélytelen lenne a küzdelmünk.”

Mindezek ismertében jogosan merül fel a kérdés: e küzdelem közepette van-e remény mégis arra, hogy javuljon a helyzet?

A válasz igen, és ezt meg is indokolja a hozzáfűzött magyarázat. Abból kiderül: a kárpátaljai magyarság jelene és jövője számára létkérdés a magyar kormány segítsége, erre a támogatásra, amit eddig bőkezűen nyújtott Budapest az elmúlt élvekben, a jövőben is feltétlenül szükség van:

„Biztató, hogy az ukránok az ukrán–magyar kétoldalú kapcsolatok révén fogékonyak arra, hogy minket meghallgassanak. Le tudunk ülni a tárgyalóasztalhoz, vannak kormányközi bizottságok, és tehetünk javaslatokat, amelyek vita tárgyát képezik.

Még vannak esélyeink, lehetőségeink, amelyekért próbálunk küzdeni, ez azonban csak úgy lehetséges, ha a magyar kormány továbbra is mellettünk áll. Magyarország támogatásával egyébként jelenleg új óvodákat építünk, meglévőket korszerűsítünk, kórházakat, orvosi rendelőket újítunk fel, tehát olyan infrastrukturális beruházás történik, ami hozzájárulhat a kárpátaljai magyarság pozitív jövőképéhez. Ennek a folyamatnak a folytatásához viszont az kell, hogy a magyar nemzeti kormány maradjon kormányon, mert azok, akik most ellenük összefogtak, valószínűleg elengednék a kezünket, és lemondanának a határon túli magyarokról.”