banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

„Már a nemzetközi szervezetek számára sem annyira fontosak a kisebbségek jogai”

Megszólalt a héten az Azonnaliban Fiala-Butora János szlovákiai magyar nemzetközi jogász, ismert emberi jogi és kisebbségvédelmi szakértő és interjút adva az internetes hírportál munkatársának, Renczes Ágostonnak rávilágított arra, hogy melyek a fő problémák a felvidéki magyarok jogaival és miért véli úgy számos ott élő honfitársunk, miszerint ezek tulajdonképpen rendben vannak. A nagyinterjúból egyebek mellett képet kapunk arról, miért nem tudott az elmúlt három évtized során lényegi változásokat elérni a szlovákiai magyar politika. Ezek mellett szó esik arról, hogy miként viszonyul a magyarországi belpolitikához az ottani magyar és a szlovák közélet, illetve az is, vajon léteznek-e vagy sem a szlovákiai magyar pártpolitikában a magyarországihoz hasonló ideológiai törésvonalak. Annak kapcsán pedig, hogy szlovákiai magyarok közös pártja, a Szövetség még mindig nem alakult meg, kitért arra is, merre tart a szlovákiai magyar politika, és helyes-e ez az irány.

Témája volt továbbá ennek a dialógusnak több más aktuális kérdés is. Így például az, miért került elő ismét a magyar kártya a szlovák kormányzati retorikában azt követően, hogy nemrég Kövér László beszédet mondott Somorján a kitelepítettek emlékművénél, melyben a magyar házelnök az ártatlanul meghurcoltak számára szorgalmazott bocsánatkérést a Beneš-dekrétumok okozta kálváriájukért. Ugyancsak szót váltottak egy, a napjainkat jellemző bántóan kedvezőtlen folyamatról: európai színtéren „van egy alapvetően negatív elmozdulás a nemzeti kisebbségek jogai kapcsán, hiszen sokkal megengedőbbek az európai szervezetek, mint például húsz éve voltak.”

Fiala-Butora János l Fotó: Facebook

„A hosszútávú megmaradásunknak a garanciáit jobban kellene érvényesítenünk – mert tényleg vannak ehhez garanciák –, és felvázolni, hogy ezekhez mi kell, illetve az odavezető úton is nekünk kell elindulni. Sem a magyar kormány, sem a nemzetközi szereplők, sem a szlovák pártok nem fogják ezt felkínálni nekünk, ezért nekünk kell megfogalmaznunk és rávenni a szlovákiai magyar közösséget, hogy ez egy számára követhető és követendő cél.

Csak akkor lesz egységes szlovákiai magyar képviselet és akkor lehet érdemben fellépni a szlovák partnerekkel – a szlovák kormány keretén belül vagy azzal szemben – azokért a jogi lépésekért, amik tényleg létfontosságúak a megmaradásunkhoz. Enélkül nincs szlovákiai magyar jövő hosszútávon.”

Fiala-Butora János, akinek az Azonnaliban a héten megjelent nagylélegzetű interjújából származik a fenti idézet, régi ismerőse a maszol olvasóinak. Korábban e rovatban, két, sok esztendővel ezelőtti megszólalása kapcsán is a szlovákiai magyar jog- és kisebbségvédelem egyik legavatottabb szakértőjének neveztem őt. Ezt nemcsak azért tehettem, mert a pozsonyi születésű emberi jogi szakértő és ügyvéd, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának jogásza, a Társadalomtudományi Kutatóintézet Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa az elismerő szavakra addigi, tekintélyt parancsoló szakmai életrajza okán rászolgált. Ezen túlmenően is teljesített, nem is akárhogyan. Fiala-Butora például azzal a fegyvertényével is kiérdemelte a megsüvegelést, mert 2012-ben, alig 33 évesen, két nemzetközi pert is megnyert a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán, és ennek következtében Magyarországon és Csehországban a törvényhozásoknak változtatni kellett az érvényes jogi szabályozásaikon.

Ezekben, az egykor általam ismertetett megszólalásaiban Fiala-Butora János, – akinek szakmai tevékenysége azóta imponálóan gazdagodva sokrétűbbé vált, hiszen az elmúlt években volt vendégelőadó az Egyesült Államok számos egyetemén és oktatott Írországban is – egyrészt a magyar-szlovák viszonyról, a meghaladni nem tudott vagy nem akart, párhuzamos párbeszéd-jelenségről beszélt. Másrészt pedig cáfolhatatlan jogi érvekkel arra mutatott rá, hogy a magyar állampolgárság felvétele miatt a szlovák állampolgárságot elvesztő honfitársai számára önbecsapás és illúziókergetés lenne abban hinni, hogy Strasbourg, Brüsszel vagy Budapest bármi érdemit is tehet érettük, mivel rajtuk csak és kizárólag a pozsonyi parlament tud segíteni, ha akar.

Tegyem hozzá rögtön: több visszhangos elbukott kezdeményezése is azoknak, kik felvidéki magyarként éltek azzal a lehetőséggel, ami erdélyi, vajdasági, kárpátaljai vagy máshonnani magyarnak természetes, igazolta az emberi jogi szakértőt az elmúlt évek során, ahogyan azt is tudomásul kellett venni, hogy szlovák törvényhozók mindmáig ez ügyben makacsul hajthatatlanok és képtelenek átlépni saját árnyékukat.

Fiala-Butora Jánosnak az eheti újabb megszólalása, a „Már a nemzetközi szervezetek számára sem annyira fontosak a kisebbségek jogai” címmel az Azonnali felületén megjelent dialógusa Renczes Ágostonnal, szintén bemutatásra érdemesíthető. Már csak azért is, hiszen abban bár végig „hazabeszél”, de több, olyan, az összmagyarság érdeklődésére is számot tartó kérdésről mond újszerű megvilágításban megalapozottnak tűnő véleményt, melyekkel a Kárpát-medencében bárhol kisebbségben élő magyart el- és továbbgondolásra késztet. Akár oly módon, hogy egyetértsen a megközelítéseivel és értékítéleteivel, de akár úgy is, hogy vele vitába szállva, bárki megtegye, hogy más szempontokat vessen fel és tegye azokat az összmagyar nemzetpolitikai közbeszéd tárgyává.

Hogy ne beszéljek rébuszokban, meg is nevezek közülük rögtön néhányat. Azért nem valamennyit, hisz a szándékomnak, mint oly gyakran, ezúttal is határt szab a terjedelem. Jelen esetben pedig egy olyan nagylélegzetű interjúról van szó, melynek valamennyi eszmefuttatását az olvasó elé tárni eleve lehetetlen lenne.

Így az interjúban többek közt terítékre kerül az, hogy miért mutatnak két gyökeresen eltérő véleményt a szlovákiai magyarság helyzetéről szóló önértékelések, miért nem esik szó a közbeszédben, de a magyar politikusok retorikájában sem a valóban sorsdöntő lényeges kérdésekről, és ezek helyett miért kerülnek inkább előtérbe a „kisebb célok”, és persze az is, hogy melyek is ezek.  Aztán arról, hogy az elmúlt három évtizedben mi volt a szlovákiai magyar politika legnagyobb kihagyott ziccere és mit vagy miket lehet tényleges eredménynek tekinteni. Kitértek továbbá a felvidéki magyar politikai elit legfőbb bűnére, az árokásásra melynek kézzelfogható negatív következménye, hogy az ország teljes lakosságának 8,5 százalékát kitevő csaknem félmilliós ottani magyarságnak ma nincs parlamenti képviselete.

Meg nem kerülhető kérdésként merült fel továbbá annak tisztázása is, hogy vajon volt-e vagy sem a magyarországi közéletnek hatása a szlovákiai magyar közéletre és helyes-e vagy sem ráilleszteni a pannon belpolitikai törésvonalakat az MKP-Híd szembenállásra, mint ahogyan az is, hogy a felvidéki magyarok nemsokára megalakuló közös pártja, a Szövetség vajon beválthatja-e a hozzá fűzött felfokozott reményeket? Hasonlóképpen nem lehet kihagyni ebből a kérdezz-felelekből, hogy miközben két ország vezető politikusai minden idők legjobb államközi kapcsolatairól beszélnek, Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés elnökét azért a beszédéért, melyben a Beneš-dekrétumok révén jogfosztott és meghurcolt honfitársai emléke előtt tisztelgett példátlan hevességű, diplomáciai jegyzéket is bevető támadás érte Ivan Korčok szlovák külügyminiszter részéről. Végül pedig górcső alá kerül az is, amiről a bevezető idézet szólt, és melyben az volt a dialógus tárgya, hogy mi lehet stratégiai célkitűzése a felvidéki magyarságnak.

Ezek után lássuk, miként köszönnek vissza Renczes Ágostonnak a Fiala-Butora Jánossal folytatott diskurzusában a fentebb felsorolt, a szlovákiai magyar jelent befolyásoló és jövőt érdemben meghatározó felvetések.

Elsőként annak tisztázásra történik kísérlet, hogy mi állhat annak háttérében, hogy a szlovákiai magyarság helyzetét illetően két véglet dominál. Az egyik szerint kisebbségjogi szempontból nincs kifogásolhatni való, tehát minden rendben van, a másik pedig úgy látja: a magyarok még mindig háborús bűnösök, éppúgy, mint 75 éve is, a Beneš-dekrétumok értelmében.

Hogy mi is a valóság ez ügyben, azt így összegzi Fiala-Butora:

„Mindkét nézőpontnak van igazsága. Két dolgot kell alapvetően megnéznünk. Ha a jogi helyzetet, az állami berendezkedést nézzük, akkor a szkeptikusoknak van igaza. Szlovákia alapvetően az európai átlagtól eltérően egy olyan nemzetállamot épít, amiben a magyaroknak mint egyenrangú szereplőknek nincs helye. Ez meglátszik mind az alkotmányon, mind sok közpolitika alakulásán, mind a nyelvhasználat, az oktatási helyzet, a közigazgatási beosztás terén. Ez egy aszimmetrikus berendezkedés, ami a szlovákokat megteszi egy kiemelt, államépítő- és alkotó nemzetnek, míg a többieknek csak megtűrt szerepet engedélyez. Ami a Beneš-dekrétumokkal alakult ki, az továbbra is velünk van.

Ami viszont változott, az a felszín. A magyarellenes uszítás kevésbé elfogadott, tolerált ma már a szlovák közéletben, mint volt 15 évvel ezelőtt. A kisebbség és a többség viszonyának főbb jellemzői viszont nem változtak.” (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Ráadásul ez a helyben topogás a hétköznapi emberek szubjektív érzékelésében legtöbbször nem is mutatható ki – mutat rá az interjúalany. Látni kell, hogy amit a hétköznapi emberek ebből érzékelnek, tudatosítanak, azt nagyban meghatározzák a politikai viták.  – szögezi le, majd így folytatja: Ugyanis sokszor a politika tematizálja a szlovák-magyar együttélés kérdését. Márpedig ezek a viták alapvetően nem a lényegi kérdéseket feszegetik, amiket szükséges lenne kitárgyalni ahhoz, hogy a magyarok egyenrangú tagjai legyenek az államnak – ezek föl sem merülnek. Ennek megvan az oka. A magyar pártok is gyorsan rájöttek, hogy ezen a téren nagy áttörést elérni nem tudnak.”

Arról, hogy a lényegi kérdések elsősorban a Beneš-dekrétumok lennének-e, az emberi jogi szakértőnk nem tud egyértelműen állást foglalni. Ő úgy látja, a problémát szélesebb kitekintéssel, árnyaltabban érdemes vizsgálni:  

„Nem csak a Beneš-dekrétumok. Arról sem beszélünk, hogy a nemzetiségek együttélését befolyásoló közpolitikák alapja az egyenlőség legyen. Ez alapvetően nem lenne egy radikális kijelentés – Szlovákiában mégis annak számít. Nincs magyar politikai szereplő, aki ezt így felvetette volna. A célok, amiket ők kitűznek, sokkal kisebb súlyúak ennél. És ezért nincsen semmi meglepő abban, hogy az átlagember nem tudatosítja, hogy az a berendezkedés, amiben él, mennyire kirekesztő és egyenlőtlen. Bőven van példa arra, amikor magyarok is úgy gondolják, hogy a jelenlegi helyzettel nincsen probléma, és nyugodtan tudják élni az életüket.

A csehszlovák háborús ellenállás vezetőjéből a kisebbségek elnyomójává vált Edvard Beneš hazatérése Prágába 1945. május 16-án l Fotó: Wikipédia

De ez nem egyedi jelenség: más országokban is jellemző, hogy az átlagember nem tudatosítja magában, hogy a helyzete mennyire elfogadhatatlan objektív mércével nézve. Amíg ezt nem tudatosítják, addig nem is fognak panaszkodni az emberek. Vannak persze, akik mindenért panaszkodnak, és minden problémában valami szlovák összeesküvést, magyarellenes összefogást sejtenek, és a többségi nemzetet hibáztatják olyan dolgokért is, amik egészen egyszerűen magyarázhatóak mással is, sokszor a saját hibájukkal.”

Ha már Fiala-Butora említést tett arról, hogy a szlovákiai magyar politika a lényegi ügyekhez képest mennyire kis célokat tűz ki maga elé, ezzel óhatatlanul kiprovokálta a következő logikus kérdést: „Mik ezek a kisebb célok?”

Az elemző szakértő válasza alighanem felborzolja a kedélyeket a felvidéki magyar közbeszédben, s talán megszólalásra késztetik azokat is, akik magyarként és egyben felelős tényezőként jelen voltak több pozsonyi kormányban az elmúlt évtizedekben. Elvégre Biala-Butora alábbi mondandójával szelet vet.

„Ha megnézzük a rendszerváltás utáni érdekérvényesítés genezisét, az alapvetően védekező jellegű volt. Volt egy erős, nemzetépítő, mečiari nacionalizmus, ami kötelezővé tette a szlovák államnyelv használatát az élet sok színterén. Ennek nem az volt a célja, hogy könnyebb legyen használni a szlovákot, hanem hogy minél jobban korlátozzák a magyar nyelvhasználatot. Mikor a magyarok bekerültek a kormányba, nem ennek az egyenlőtlen helyzetnek a felszámolását szerették volna elérni. Nem váltotta fel az államnyelvtörvényt egy egyenlőségen alapuló nyelvi berendezkedés, hanem elfogadtak egy kisebbségi nyelvhasználati törvényt, ami kivételeket szabott meg az állami nyelvtörvény alól.

És ez más területeken is megfigyelhető: a 2001-es év nagy kudarca, a közigazgatási beosztás kapcsán próbálták volna elérni a természetes régiók létrejöttét, amik között lettek volna magyar többségűek is – gyorsan rájöttek, hogy még az úgynevezett magyarbarát szlovák jobboldalon is elérhetetlen az ilyesfajta egyenlőség felvetése is. Ez le is került a napirendről. Az elmúlt tíz évben tehát a magyar szavazóknak nem az egyenlőség lett célként meghatározva, és el is szoktak ettől.” (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Arra a riporteri közbevetésre, miszerint vajon ez lenne az oka annak, hogy a szlovákiai magyarok ezeket az ügyeket, sérelmeket gyakran csak szimbolikusnak tekintik, Fiala-Butora János szintén markánsan fogalmaz. Szavaiból az is kiderül, már rég túlléphetett volna a szlovák politikum és a közfelfogás a kollektív bűnösséget kimondó Beneš-dekrétumokon, csakhogy ennek olyan ára lenne, amit felvállalni képtelen és ez minden bizonnyal így lesz az elkövetkezendőkben is.

„Attól függ, hogy mi minek a szimbóluma – a szimbolikust sokszor használjuk valamire, amit nem tartunk fontosnak. A himnusztörvény vagy a Beneš-dekrétumok kérdését lehet szimbolikusnak nevezni, mondhatjuk, hogy nem ezektől lesz olcsóbb a kenyér, és hogy ezek csak azokat érdeklik, akiknek nincs jobb dolguk. De én ezt nem így látom. Ezek valóban szimbolikus kérdések, de nem azért, mert nem fontosak, hanem mert ezek annak a szimbólumai, hogy az állam alapvető elve a nemzetiségi aszimmetria, ami megmutatkozik minden más területen is.

Ha valaki a Dél-Szlovákiában elmaradt autópálya-építések miatt aggódik, aminek közvetlen hatása van a gazdasági fejlődésre, annak az okát valahol itt tudja megtalálni. A gazdaságpolitika más területein is megmutatkozik ez, a központilag támogatott beruházásoktól kezdve, hogy az állam a külföldi beruházásokat melyik országrészben támogatja, melyikben nem, hova hozza őket, és hova nem. Ezeknek szimbóluma a Beneš-dekrétumok: amikor fölvetjük ezeket az egyenlőségi kérdéseket, alapvetően a Beneš-dekrétumok szellemiségét látjuk visszaköszönni.

Mondhatnám, hogy ha minden más területen sikerül előrelépést tenni, akkor nem is lényeges, hogy a Beneš-dekrétumokkal az állam mit kezd, de amíg ezekben a napi közpolitikákban tapasztalható ellenállásokban a Beneš-dekrétumok is megmutatkoznak, addig nem lehet előrelépést tenni sem a beruházások terén, sem a Beneš-dekrétumok állami megítélésében.”

A folytatásban egy sajátos mérlegmegvonásra kéri fel beszélgetőpartnerét az újságíró azzal, hogy nevesítse: meglátása szerint mi volt az elmúlt harminc évben a szlovákiai magyar politika legnagyobb kihagyott ziccere és mi volt ennek ellentettje, mi volt az, amivel érdemes és lehet is büszkélkedni, mint pozitív eredménnyel?

Előbbire, a kihagyott lehetőségeket firtató tudakozódásra az interjúalanynak nincs érdemi válasza és erre van is kellő indoka. Egyrészt, – mint mondja – mert nehéz megmondani, hogy mikor mi volt a reális elérhető cél”, másrészt pedig a mindenkori koalíciós kormányok sorsa, hogy a partnereknek le kell adni igényeikből a kötelező kompromisszumkötés érdekében.

Ami pedig az elmúlt 30 évben elért eredményeket illeti, vitába kell szállnom Fiala-Butora túlságosan kritikusra sikeredett sommás véleményével. Aligha tévedek, amikor azt állítom: kihagyni az alábbi vázlatos értékelésből azt, hogy egyedüliként a Kárpát-medencében Szlovákiában létrejött és működik a magyar közösség számára az állami finanszírozású egyetem, az óriási vétek.

Lássuk e megrovás után, hogyan áll össze a visszatekintő-értékelő olvasatában a mérleg pozitív serpenyője:

„Mindig csak kisebb előrelépések történtek. Amikor a magyar pártok kormányon voltak, mindig megkérték az árát és kaptak is valamit. Ez részben a közforrásokhoz való hozzáférést – ha volt magyar párt a kormányban, akkor Dél-Szlovákia jobban részesült például a csatornahálózat fejlesztésére szánt összegekből –, részben a nemzetiségi jogokat szűken érintő területeket jelenti.

A nyelvhasználati törvények koncepciója nem változott, de kisebb módosítások történtek. Nagy előrelépésnek az 1999-es nyelvhasználati törvényt lehetne mondani. Attól függetlenül, hogy az számomra egy nagy kudarc, kimondható, hogy az előtte lévő helyzethez képest egy előrelépés volt.

A legutolsó nagyobb eredménynek talán a Kultminort – a kisebbségi kultúrák támogatásáról szóló törvényt és a kisebbségi alap 2017-es felállítását – lehetne nevezni. Ezzel kapcsolatban szintén kritikus vagyok, hiszen az eredeti koncepció ebben az esetben is sokkal jobb volt, ehhez képest a végleges változat csak mérsékelt sikernek mondható.”

A komáromi Tiszti Pavilon, ma a Selye János Egyetem épülete l Fotó: visitdanube.eu

Az interjúban meglehetősen terjedelmes passzus foglalkozik azzal, hogy miként viszonyul a magyarországi belpolitikához az ottani magyar és a szlovák közélet, illetve az is, vajon léteznek-e vagy sem a szlovákiai magyar pártpolitikában a magyarországihoz hasonló ideológiai törésvonalak.

Ebből a fejezetből alighanem a következő, állásfoglalás-jellegű határozott okfejtés tükrözi leginkább beszédesen Fiala-Butora János véleményét:

„A szlovákiai magyar politika törésvonalai nem azok, mint Magyarországon, illetve nem kellene, hogy azok legyenek. 2010-ig volt egy alapvető konszenzus abban, hogy a szlovákiai magyarság a demokratikus értékek mellett áll ki, Európa-párti, elkötelezett az európai intézmények irányába, hiszen egy igazságos, Európai Unió által felügyelt rendezésben várja a saját sorsának a javulását. Ez egy teljesen racionális álláspont, amit én támogatok.

Ez azonban csak úgy fenntartható, ha próbáljuk távol tartani magunkat a magyarországi belpolitikai vitáktól. Ez néha nem lehetséges, ha olyan kérdések kerülnek terítékre, amik abszolút létfontosságúak Szlovákiában is, ilyen például az egyetemi autonómia. Erre nem mondhatja a szlovákiai magyarság, hogy ő ebben nem érdekelt, neki erről nincs véleménye. Kell, hogy legyen, és ezt a véleményt meg lehet fogalmazni úgy, hogy alapvetően a demokratikus értékek mellett állunk ki. Ez persze sokszor a magyar kormánypárt érdekeivel ellentétes oldalt jelenti, de nem kell a Fideszt pártpolitikai alapon kritizálni, hanem világossá kell tenni, hogy mi az, amit a szlovákiai magyar közösség európai, demokratikus, emberi jogi alapú megoldásoknak gondol. Ehhez a konszenzushoz kellene visszatérni. (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Mivel az említett politikai megosztás begyűrűzik Magyarországról, ez a konszenzus csak úgy fenntartható, ha minél kevésbé tematizáljuk magyar pártpolitikai kérdésekként ezeket a vitákat. Ez pedig csak úgy működik, ha mind a két oldal önmérsékletet tanúsít. Ezt azonban nagyon nehéz rákényszeríteni a politikai szereplőkre. Amíg vannak olyanok, akik érdekeltek abban, hogy elköteleződjenek valamelyik oldal felé, addig ezt meg is fogják tenni.”

Arra a tudakozódásra, hogy merre tart a szlovákiai magyar politika, és helyes-e ez az irány, amit a felvidéki magyarok nemsokára megalakuló közös pártja, a Szövetség fémjelez, szintén kitér a Renczes Ágoston- Fiala-Butora János dialógus. A meginterjúvolt emberi jogi és kisebbségvédelmi szekértő szerint van létjogosultsága az egységes pártnak. Ennek pedig legfőbb oka, hogy a felvidéki magyarok  egyenlő közösségek államának képzelik el Szlovákiát” ellentétben azokkal, „akik elfogadják a szlovák nemzet szupremáciáját, illetve azt, hogy ezt jogilag is be lehet betonozni és ki lehet kényszeríteni.”

Mondandóját ezekkel a szavakkal támasztja alá: Amíg ez a fő domináns kérdés, addig automatikus a magyar pártok egymásra találása. Amíg arról tudunk beszélgetni, hogy egy emberi jogi megközelítés milyen megoldást kínál a helyzetre, az mit kíván a gazdaságpolitikától az úthálózat fejlesztésén át a nyelvpolitikáig, addig a magyar pártok meg fogják tudni találni az összhangot, és fenntartva a más kérdésekben meglévő nézetkülönbségeket együtt fognak tudni működni. Amint ezek a kérdések háttérbe szorulnak, és más kérdések kerülnek előtérbe, folytatódni fog a lövészárokharc.”

Hatalmas visszhangot váltott ki Szlovákiában, hogy egy hónappal ezelőtt Kövér László beszédet mondva Somorján a kitelepítettek akkor leleplezett emlékművénél a múlttal való őszinte szembenézést és az ártatlanul kisemmizettek és meghurcoltak számára az erkölcsi jóvátételt jelentő megkövetést szorgalmazta, s közben egy „főbenjáró bűnt” is elkövetett, mert szóhasználatában a „Felvidék” kifejezés többször is szerepelt. A szlovák külügyminiszter Ivan Korčok szokatlan hevességű állásfoglalásban reagált erre a beszédre, sőt tiltakozó diplomáciai demarsot is küldött Budapestnek. Felháborodásában osztozott több kormánypárti politikustársa, sőt maga Heger kormányfő is a nemtetszésének adott hangot. Utóbb Korčok azzal magyarázta lépését, hogy azok nem a szlovákiai magyarok ellen irányultak, hanem Szlovákia érdekeit védték. Csakhogy, s ezen aligha kell meglepődni, a felvidéki honfitársaink mindezt a velük szemben fellépésként értékelték.

Hogy mennyiben van nekik igazuk erről a következő az Azonnalinak nyilatkozó Fiala-Butora vélekedése: 

„Nem nagyon lehet ezt másként értékelni. Számomra hamis az az olvasat, hogy nem a helyi magyarság ellen irányulnak ezek a lépések. Egyrészt a retorika, ami ezzel párosul, teljesen elfogadhatatlan és szokatlan diplomatáktól. Ahogy tálalják és tematizálják mindezt, az azt mutatja, hogy van valamilyen fajta magyarellenesség bennük. Nem feltétlenül érzelmekre gondolok, hanem arra, hogy ahogy az állam berendezkedését elképzelik, az nem egy egyenlőségen alapuló, a magyarok számára kedvező berendezkedés.

A konkrét lépésekben is ezt képviselik: az állampolgársági törvény kapcsán nagyon szép bocsánatkérő szavakat hallottunk Martin Klus államtitkártól, de a szlovák külügyminisztériumnak és az SaS-nek az álláspontja továbbra is az, hogy a szlovákiai magyarok kettős állampolgársága veszélyt jelent Szlovákiára nézve. Hogy miért és hogyan, azt nem mondják ki, de a veszélyjelleg ott van. Ha valaki úgy gondolja, hogy az államnak érdeke, hogy az egyik nemzeti közösségére veszélyként tekintsen, azt nehezen lehet másként értelmezni, mint hogy ők az államérdeket ezzel a nemzeti közösséggel szemben határozzák meg.”

Az interjú utolsó két kérdésföltevését és az azokra adott válaszokat szöveghűen adom közre, természetesen kihagyva ezekből azt a passzust, amivel a mostani interjú-bemutatást indítottam. Az alábbiakból az is kiderül, honnan ered a Renczes-Fiala-Butora párbeszéd kényszeredett és cseppet sem szívderítő címválasztása.

Mégis mi lehet a hosszútávú pozitív célkitűzése a szlovákiai magyarságnak?

Hogy mi lehet az előremutató út, ahhoz fontos észrevenni azt is, hogy a nemzetközi környezet alapvetően megváltozott. Az európai színtéren is van egy alapvetően negatív elmozdulás a nemzeti kisebbségek jogai kapcsán, hiszen sokkal megengedőbbek az európai szervezetek, mint például húsz éve voltak.

Azok a dolgok, amikért Mečiart régebben kritizálták, most már teljesen elfogadhatónak számítanak. (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Mi lehet az oka a nemzetközi környezet megváltozásának?

Szerintem az egyik oka, hogy ez egy nagyon kudarcos történet volt az európai, illetve a nemzetközi szervezetek szemszögéből is. Nem sikerült olyan áttöréseket elérniük, amikben a kilencvenes években még bíztak, nem sikerült rávenni Szlovákiát, Romániát, hogy csak egy kicsit javítsanak a kisebbségek helyzetén. Azóta újabb és újabb visszalépések jönnek, most például Ukrajna kapcsán.

Ebből az a tanulság, hogy tényleg csak magunkra számíthatunk. (kiemelés az eredetiben – n. n.)

A szlovákiai magyar közösségnek kell felkínálni egy valós helyzetképet arról, hogy tényleg milyen is a helyzetünk európai összehasonlításban, és ez tényleg mennyire siralmas.” (…)

banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?