Idén 50 éves az Iron Maiden, és ezt a jubileumi kerek évfordulót egy grandiózus turné keretében ünnepli a brit heavy metal-legenda. A Run For Your Lives elnevezésű turné május 27-én rajtolt Budapesten, 31 állomás után pedig Varsóban ért véget az európai körút. A lengyel fővárosban mi is ott voltunk és arra a kérdésre kerestük a választ, hogy tud-e még újat mutatni az Iron Maiden.

A válasz röviden: igen és nem, de a nemet itt nem kell feltétlenül negatív értelemben érteni. Az Iron Maiden eddigi pályafutása során rengeteg emlékezetes turnét hozott tető alá, amelyek közös tulajdonsága, hogy általában egy adott korszakra koncentrál és a rajongóknak alkalma nyílik ilyenkor olyan dalokat látni és hallgatni élőben, amelyeket korábban egyáltalán nem, vagy csak ritkán vesz elő a zenekar. Jelen esetben kissé furcsa volt a setlist összeállítása, olyan értelemben, hogy bár egy fél évszázados pályafutás összefoglalása apropóján kelt ismét útra a zenekar, ez az életmű a koncerten játszott tételek tekintetében mégis lezárul a Fear Of The Dark albumnál, ami ugye 1992-ben jelent meg. Ezért (is) vártam nagyon kíváncsian ezt a legújabb Maiden-műsort, ami egyébként a tizenakárhányadik koncertem, de azt kijelenthetem, hogy egyiken sem unatkoztam.

Ez a gyakorlat ezúttal sem szakadt meg, elöljáróban kijelenthető, hogy csalódás ezúttal sem ért, bár kétségtelenül akad hiányérzet az előbb már említett okból, hisz a zenekar életművében 1992 után is akad bőven olyan darab, amit nagyon szívesen meghallgattam volna élőben, de ha nem, hát nem, az ember beéri azzal is, amit ezúttal színpadra állított a legendás zenekar. Szerencsére így is volt, amiből válogatni, így a múltidézéssel kapcsolatosan nem lehetett panasz, ami pedig a látványt illeti, a Maiden ezúttal sem okozott csalódást. Aki még nem járt Iron Maiden-koncerten, annak ajánlom, hogy egyszer feltétlenül menjen el, mert azok számára is izgalmas a show, akik nem feltétlenül rajonganak a keményebb zenékért, viszont ilyenkor a színpadkép és az ott történő dolgok mindenkinek tartogatnak látnivalót, amit egyhamar nem is feled el az ember. Ez most sem történt másképp, ugyanis a zenekar ezúttal is kitett magáért, minden egyes komponens és részlet precízen meg volt tervezve, jószerével nem akadt üresjárat, és Bruce Dickinson és társai ismét bizonyították, hogy a Maiden produkcióira ráillesztett heavy metál-színház elnevezés tökéletesen állja a helyét.

Kilenc előtt néhány perccel felcsendültek a Doctor, doctor akkordjai, ez az UFO-feldolgozás indítja már nagyon régen az Iron Maiden koncertjeit, utána pedig egy rövid animációs intrót követően Dickinsonék berúgták a motorokat és a múltidézés rögtön az elején igencsak erősre sikeredett. Murders In The Rue Morgue, Wrathchild és Killers, három olyan tétel, amit egyrészt a zenekar tényleg régen játszott élőben, másrészt mindhárom a Maiden korai éveiből származik, nem mellesleg ezzel is emléket állítottak a nemrég elhunyt Paul Di’Anno énekesnek, aki anno ezeket a klasszikusokat felénekelte. Történt mindez valamikor időszámításunk előtt, Bruce Dickinson érkezése előtt. Ezeket a Phantom Of The Opera követte, majd rögtön ezután a Dickinson-éra kezdetét fémjelző The Number Of The Beastre csápolhatott önfeledten az ünneplő közönség. Ezután három újabb tétel – The Clairvoyant, Powerslave és a 2 Minutes To Midnight – kalauzolt vissza az időben, egészen pontosan a nyolcvanas évek közepéig, hogy aztán a Rime Of The Ancient Mariner akkordjaira lehessen picit megpihenni. Ez egyébként elég bátor húzás, tekintve azt, hogy a szóban forgó tétel csaknem 15 perc, ezt pedig bevállalni egy élő műsor keretében nem semmi, főleg, hogy akadnak benne erősen lírai részek is, amelyek miatt nem biztos, hogy működik ilyen esetben. Nos, véleményem szerint teljes mértékben működött, ugyanis jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy az ember csendben figyelje a dal aláfestésére kitalált animációt, ami maradandó élményt eredményezett minden bizonnyal sok rajongó számára. Hasonló a helyzet egyébként a Seventh Son Of The Seventh Son esetében is, ami hasonlóan kilógott első látásra a setlistből a maga tízperces hosszával és leülős átkötéseivel, de a két már-már lírai tétel közé beékelt Run To The Hills a maga nyersességével simára csiszolta az átmenetet. A Trooper, a Hallowed Be Thy Name és az Iron Maiden zárta a rendes műsoridőt, hogy aztán a ráadásnál az Aces High előtt felcsendüljön Churchill legendás beszéde és a Spitfire vadászgépek vegyék át az uralmat a képernyőn, a háború borzalmaival egyetemben. A ráadásban szerepelt még az idők során a Maiden-himnusszá avanzsált Fear Of The Dark, a műsort pedig a Wasted Years zárta, ezzel pedig szinte észrevétlenül elrepült a bő kétórás műsoridő.

Minden pillanata megérte, még olyan körülmények között is, hogy számomra sorban a tizenakárhányadik Iron Maiden-koncert volt, ezzel együtt valahogy úgy vagyok vele, hogy türelmetlenül várom a következőt. Az ötvenedik jubileumát ünneplő brit heavy metál-legenda most sem okozott csalódást, ezúttal sem lehetett unatkozni egy percet sem a produkció alatt. Némi hiányosságok nyilván akadtak, nem tudom, mi volt a helyzet a turné többi állomásán, Varsóban viszont nem sikerült a legjobban kihangosítani – az egyébként hatalmas – arénát, legalábbis ott ahol én álltam, az énekhang néha elvesztődött, a zene pedig helyenként kásás minőségben jutott el odáig. Na, de egy élő show esetében ez megszokott, nem is azért megy oda az ember, hogy CD-minőségben hallgasson zenét. A háttérben futó animációk az esetek többségében nagyon jól működtek, bár a színpadi elemek terén némi visszafogottság volt tapasztalható. Hiányoltam például az Aces High esetében a legutóbb színpadi elemként belógatott repülőt, itt most a vetített légi csatákkal kellett beérni, és még egy-két helyen lehetett volna fokozni a látványt. Sebaj, Eddie legalább pontosan érkezett, amikor baltával kellett kaszabolni, de természetesen a hagyományoknak megfelelően ezúttal is megvívta kardcsatáját Bruce Dickinsonnal a Trooper akkordjai közben.

Amúgy Bruce Dickinson… az valami teljesen elképesztő, ahogyan ez a jövő héten immár 67 éves ember képes letolni egy ilyen jellegű műsort. Szokásához híven most is felszántotta a színpadot, a legváratlanabb helyeken bukkant fel, és gyakorlatilag alig engedélyezett pihenőt magának a koncert ideje alatt. Ami pedig a hangját illeti, nos, fiatalabb kollégái is méltán irigyelhetik, ugyanis ezúttal sem lehet belekötni, ahogyan énekelt, az önmagában felér egy időutazással. A zenekar többi tagját is csak dicsérni lehet, főleg, hogy itt mindenki jól benne van a korban, de ez látszólag meg se kottyan a Steve Harris, Janick Gers & társaik számára. Apró hiányérzetet okozott Nicko McBrain hiánya, a 73 éves dobos, aki tavaly bejelentette, hogy elege lett a turnézásból, viszont azt is ki kell hangsúlyozni, hogy az új dobos, Simon Dawson tudása és színpadi jelenléte kiváló választásnak bizonyult Nicko helyettesítésére.

A helyzet az, hogy az Iron Maiden egyelőre helyettesíthetetlen, bizonyíték erre ez a kiváló produkció is, amellyel az európai kört zárták, ráadásul egy teltházas, csaknem hatvanezer nézőt vonzó monumentális produkcióval. Le a kalappal. Up The Irons!