Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Kató Béla, Erdély református főpásztora és annak apropóján, hogy büntetőeljárást kezdeményezett a román ügyészség a zilahi Wesselényi Kollégium épületének visszaszolgáltatása ügyében ellene és Csűry István, Királyhágómelléki püspöktársa ellen. Elmondta, hogy maga a vád is abszurd, miszerint az államosítás idején elvett ingatlant csalással, hamisított dokumentumokkal próbálták visszaszerezni. Úgy látja, „az eljárás régóta zajló folyamatba illeszkedik: akármilyen színű román kormány is van hatalmon, megpróbálja leállítani, sőt visszafordítani a magyar egyházi javak restitúcióját.”

Amikor beszélgetőpartnere, Ablonczy Bálint a magyar kormányzat által tízmilliárdokkal finanszírozott intézményfejlesztési programról kérdezi, a válasza frappáns, önmagáért beszélő. „Úgy nem maradunk meg magyarnak, hogy népdalt éneklünk a mezőn” – mondja, majd arra is kitér, hogy miként segíti a magyar nemzetegyesítést az Európai Unió.

Hat évvel ezelőtt a Heti Válasz karácsonyi számának címlapos interjúját Kató Béla püspök adta az azóta megszüntetett hetilapnak. Az általam akkor részletekre terjedően bemutatott szókérésében az egyházfő elmondta, elviselhetetlennek tartja a romániai református magyar közösség csalónak bélyegzését. Azzal pedig, hogy sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítása kapcsán egyházát „kollektíve elítélték”, a román állam többé nem számíthat e közösség részéről a lojalitásra – fogalmazott.

Most, abból az alkalomból, hogy Kató Béla múlt vasárnap részt vett a Makovecz Imre álmodta pesterzsébeti református Összetartozás-templom felszentelésén, az egykori mértékadó magazin szellemiségét megőrző és továbbvivő, az immár csak internetes változatban megjelenő Válasz Online munkatársának, Ablonczy Bálintnak adott egy újabb interjút. Ezt az abban foglaltak okán szintén fontosnak vélek az olvasóink figyelmébe ajánlani.

Elszomorító diagnózisa a 2021-es román államnak, hogy az „Ez most életre-halálra megy” címet viselő friss püspöki megszólalásnak az apropója ugyanaz, mint amire őt 2015-ben is kényszerítette Bukarest. Viszont tény és való: annak érdekében, hogy a kommunista diktatúra által eltulajdonított egyházi tulajdont ne szolgáltassák vissza a jogos tulajdonosoknak, az obskúrus hatalmi tényezők semmilyen módszertől nem riadnak vissza ma sem és ismét felbukkan a közösséget megbélyegezni kívánó csalás vádja.

Ennek mélyen sértő hatósági rágalmazásnak a hátterét igyekszik rögtön, már az interjú elején Kató püspök megvilágítani. Arra a kérdésre, hogy amennyiben a Székely Mikó Kollégium újraállamosítása kapcsán a lojalitás felmondására kényszerült a román állammal szemben, most a zilahi református gimnáziumi épület visszaszolgáltatási ügyében vajon a román állam mondta fel vele szemben a lojalitást, – így felel:

„Amikor 2014-ben mondvacsinált okokkal elvették tőlünk a jogszerűen visszakapott Mikót, egyértelművé vált, hogy a hatalom nem tekint minket a többiekkel egyenrangú állampolgárnak. A román állam most is úgy jár el, mint akkor: ha képtelen adminisztratív úton megakadályozni jogos tulajdonunk visszaszolgáltatást, akkor büntetőügyek kreálásával igyekszik leállítani a folyamatot. Mivel a két református egyházkerület püspöke került célkeresztbe, lényegében egy teljes közösséget vádolnak meg.”

Ezt követően azokról a képtelen, becsületbe gázoló vádakról szól az egyházi elöljáró, melyekkel őt Csűry püspökkel együtt a zilahi ügyészség elé citálták. Az okirat-hamisítást, csúszópénz átadást és hamisított okirattal való visszaélést feltételező aljas rágalmakat az olvasó lapunkból már ismeri, ezért rájuk itt nem térek ki. Viszont az már nem mulaszthatom el, hogy ne idézzem, mit mond a galád állítások motivációjáról, melyekből a mögöttes szándék egyértelműen megállapítható:

„Ha meghúzzuk magunkat és nem törekszünk egykori közösségi tulajdonunk visszaszerzésére, akkor az eltűnésünkben érdekeltek végül sikerrel járnak. Már a Mikó-ügy idején az volt az elgondolásom, hogy nem várhatunk újabb nemzedéknyi időt. Az anyanyelvi oktatás és az erkölcsi-hitbeli nevelés megerősítése a legfontosabb célunk, mert ez a kettő az erdélyi magyarság legfontosabb megtartó eleme.

Mindent megtettünk és megteszünk tehát jogos tulajdonunk visszaszerzéséért, ha pedig a régi intézményeket megtagadják tőlünk, újakat hozunk létre. Ez történt Zilahon is, ahol működik református iskola, csak éppen nem az egykori kollégium épületében. A kétezres évek elején megszületett a magyar állam által finanszírozott magánegyetem, a Sapientia, azóta mindent megtettünk az alap- és középfokú oktatás kiterjesztéséért, ám eddig hiányzott a piramis alja. Szerencsére a magyar állam támogatásával nemrég elindult az óvoda- és napközifejlesztési program, így végre esélyünk van az erdélyi magyar oktatás teljes vertikumának kiépítésére.”

A külhoni magyarságnak nyújtott budapesti anyagi támogatás, amelynek egy kulcsfontosságú vonatkozására Kató püspök fentebb utalt, a rendszerváltás óta mindig megvolt. Viszont ténykérdés, hogy ez nagyságrendekkel megsokszorozódott az elmúlt évtizedben. Annak ismeretében, hogy ma Pannóniában sajnos szép számmal akadnak olyanok, kiknek semmit se mond a nemzeti szolidaritás eszménye sokallják például azt a 44 milliárd forintot, melyet az Erdélyi Református Egyházkerület egymaga 2011 és 2018 között az Orbán-kormányoktól megkapott, Ablonczy kitér erre a magyarságpolitikai vonatkozásra is.

A riporteri kérdés az, miként győzne meg beszélgetőpartnere egy magyarországi polgárt arról, hogy ezek az adófizetői pénzek jó helyre mennek. Az első, Illyefalván létrehozott erdélyi "autonómiasziget” (copyright: Tabajdi Csaba) megálmodója és megteremtője erre így felel:

„Tisztázni kellene minden egyes emberrel, hogy egyáltalán tud-e egységes magyar nemzetben gondolkodni. Sajátjainak tekinti-e a Magyarország határain túl élő körülbelül 2,5 millió magyart vagy sem? Mert ha nem, akkor egyszerű az ügy, kár minden ránk költött forintért. Ha viszont fontos az egységes nemzet gondolata – és meggyőződésem szerint ezt a magyar társadalom jelentős része így gondolja –, akkor támogatni kell a határontúli közösségek megmaradását. Ismerve a környező országok gyakran ellenséges nemzetiségpolitikáját, a kulcskérdés az oktatás; az egyetlen helyes viszonyulás az anyanyelvű iskolarendszer megerősítése.”

A hiteles egyházfőnek és örökmozgó közösségi embernek arra a felvetésre is van meggyőző válasza, hogy hol látja a cezúrát a magyar állam támogatáspolitikájában, hiszen – mint rámutat a dialóguspartner –, 1990 után minden budapesti kormány ezt az álláspontot képviselte.

Kató Béla tömör helyzetértékelésében nemcsak azt világítja meg, hogy mikor történt meg a sorsfordító GPS-átállítás és ez miben nyilvánult meg. Okfejtésében olyan érveket állít glédába, melyekből kirajzolódik az erdélyi magyarság megmaradásának és megtartatásának céltudatos programja:

„Igen, csakhogy az első húsz évben a határontúli magyarság támogatására fordított összegek mindig alacsonyak voltak. A csillagok most először állnak úgy, hogy a magyar állam nemcsak tud, de akar is erre a kérdésre jelentős forrásokat költeni. A helyzet megváltozásához elengedhetetlen volt az Európai Unióba való betagozódás. A tőke és a személyek szabad áramlásának köszönhetően a magyar állam korábban elképzelhetetlenül könnyen képes célzott támogatásokat eljuttatni Romániába. Banki utalással, elszámolással, teljesen törvényesen zajlik minden két uniós ország között.

A román állam is pontosan tudja, hogy mi történik, mindent lejelentünk, szó sincs valami titkos összeesküvésről. (kiemelés az eredetiben – n. n.)

Kimondtuk: a megmaradásunk legfontosabb záloga az identitásmegőrzést szolgáló intézményrendszer kiépítése. A mi szándékunk találkozott a magyar kormány akaratával és segítségével. Úgy nem maradunk meg magyarnak, hogy népdalt éneklünk a mezőn. Ez most életre-halálra megy. Soknak tűnhet az említett összeg, de az elmúlt években négyszáz tervet valósítottunk meg, iskolákat, templomokat, közösségi tereket építettünk, újítottunk fel. Ha visszaosztjuk a pénzt, illetve figyelembe vesszük, hogy gyakran százéves hiányokat pótlunk, máris nem tűnik olyan nagynak ez a támogatás.”