Kató Béla a Heti Válaszban: „soha nem gondoltam volna, hogy ekkora vérveszteséget okoz a népesség és a fiatalság esetében a közös európai házba való költözés”

Megszólalt a héten a Heti Válasz karácsonyi számában Kató Béla Erdély református püspöke és A kérdés: nekünk mi marad? címmel megjelentett nagyinterjújában elmondja, hogy elviselhetetlennek tartja a romániai református magyar közösség csalónak bélyegzését: azok után, hogy egyházát „kollektíve elítélték” a román állam többé nem számíthat e közösség részéről a lojalitásra. A protestáns főpásztor szól arról, hogy „teljesen újra kell gondolnunk az egyházi élet megszervezését, ha érdemi dolgokat akarunk kezdeni a fogyatkozó gyülekezetekkel”, kifejti, miért nem támogatja a „gyöngyhalászat” ötletét és megfogalmazza azt is, hogy mit tart egyháza számára a század legnagyobb kihívásának.

A karácsonyt megelőző héten, amikor a magyar parlament házelnökének és a Fidesz Kossuth–díjjal jutalmazott kedvenc dalnokának nőket súlyosan sértő botrányos kijelentéseitől, majd azok utóéletétől valósággal elkövérlacásodott és elákososodott a magyarországi elektronikus és írott média, a tallózó számára felüdülést jelentett a karácsonyi duplaszámokkal megjelenő hetilapokban való böngészés. E lapok többségének cikkeit, köztük remek interjúkat, tartalmas publicisztikákat, értő elemzéseket és értékeléseket olvasva feledni tudtuk rosszkedvünket, amit a két gyalázatos kiszólás nyomán kirobbant média adok-kapokja kiváltott.

Bármiféle félreértést elkerülendő szögezzük le rögtön: nem a hivatásos és spontán magyarhoni közvéleményformálókat kívántuk elmarasztalni a méltatlankodásunkkal, akik egy valamikori fiatal, mára már inkább unokákat óhajtó életkorban leledző politikus vagy a dalcsináló Ákos úr nyíltan szexista kirohanásai miatt háborogtak az egész hét folyamán. Ők joggal érezték úgy: szólniuk kellett, mert „az önmegvalósítás legmagasabb minőségének” a női nemre vonatkozó kérdését egészen másképpen látják, mint egy ügyeletes kormánypárti  megmondóember vagy mert nagyon nem osztják az „indiántáncos” véleményét miszerint „a nőknek a „női princípiumot” kell beteljesíteni: valakihez tartozni, valakinek gyereket szülni, anyának lenni” s különben is: „A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyit keressenek mint a férfiak.”

Nem is azokból lett elegünk, akik fulmináns cikkekben (például itt, itt és itt), ötletes mémekben (például itt és itt) vagy az itt meghallgatható, „Bújj el, Ákos, jön a bosszú népe” című politikus rap-remekkel tehetségük és ízlésük szerint kinyilvánították, hogy most már betelt a pohár, eddig és ne tovább! Nekik teljes mértékben igazuk volt, a dohos nézeteikkel szellemi környezetszennyezést elkövetők és az őket védelmezők mondanivalóját nem hagyhatták reakció nélkül. Igazuk volt, hogy a rosszemlékű „három K”, egy ideológia szolgálatába állított, az eredeti értelmétől megfosztott és meggyalázott Kinder, Kirche, Küche újrahasznosításával próbálkozókat támadták és össztüzet zúdítva rájuk, kíméletlenül ledorongolták őket, ott és abban a formában, amiben csak lehetett.

Rosszkedvünk oka más volt: nem hittük volna, hogy 2015 Magyarországán, nem egy kocsmai beszélgetésben, hanem a nagy nyilvánosság előtt, egy pártkongresszuson és egy televízióban, valakik meg merik kérdőjelezni a nők egyenjogúságát, így mernek beszélni a női szerepvállalásról, a nők hivatásáról.

Hogy ezt az aktuális pannóniai közéleti- és sajtólátleletet előrebocsátottuk, annak magyarázata kézenfekvő: elolvastuk a Heti Válasz nyomtatott kiadásában a Kató Bélával, Erdély református püspökével készített, A kérdés: nekünk mi marad? címmel megjelentetett nagyinterjút. Ebben a leltár-konfesszióban is találkoztunk a magyar megmaradás és megtartatás számára oly fontos kulcskérdéssel. Csakhogy amit az említett hímsoviniszta urak csak nőket sértően és heves indulatokat kiváltva voltak képesek megfogalmazni, a püspök ezt egészen másképp tette: a népességfogyás kínzó kérdését és a lehetséges össztársadalmi választ a helyzet meghaladására pozitív módon, bölcs, egyházfői megközelítéssel vetette fel.

Kató Béla arra a kérdésre, hogy reformátusok számára a XXI. századi kihívásai közül mit tart a legfontosabbnak elmondta a Heti Válasznak (a kérdező Csinta Samu volt) krédóját az egyház szerepvallásának újraértelmezésről. Ezzel összefüggésben és túllépve a felekezeti kereteken, szólt a nemzet jövőjének egyik legfontosabb kérdéséről, melyet egy macsó pesti politikus és a nála még macsóbb zenész csak a magyar nőket megbántva és őket megalázva tudott csak kimondani:

„Gyökeresen szakítanunk kell azzal a megszokással, hogy az egyház folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban levő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani – és nemcsak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban, a kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de a politikában is, terjeszteni és megvallani a keresztyén református ember értékrendjét. Ha ezt a szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk, fizikai jelenlét nélkül nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmálunk, nevelgetünk, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik: életkörülményeik alakításával segítsünk a fiataloknak, hogy értelmét lássák a gyermekvállalásnak, és ne csak egy két gyerek erejéig.”

Az erdélyi református egyház és vele együtt a romániai magyarság lehetséges jövőjének alakulása – mint látni fogjuk – többször is terítékre kerül a püspökkel készült nagyinterjúban. A kiindulópont értelemszerűen a jelen állapot volt, ami az elmúlt bő esztendő történéseinek tükrében minden korábbi elvárást alulmúlt. Mert sajnos, negyedszázaddal a kommunista diktatúra bukása után az erdélyi református egyháznak háborút kellett hirdetnie az őt kisemmiző román állam ellen.

A beszélgetés kezdetén az egyházkerület első számú elöljárója ekképp értelmezi a Székely Mikó Kollégium tavalyi eltulajdonítása nyomán bekövetkezett hadüzenetet és a kikényszerített hadiállapot következményeit:

„Az egyház korábban egyfajta lojalitási szerződést kötött a román

állammal: benyújtotta a statútumát, ez alapján alkották meg az egyházügyi törvényt, ami mindeddig a rendszer működésének alapja volt. Biztosítva éreztük az egyházi autonómiát, amelyet az állam megvéd; ez borult fel azzal, hogy az egyházat kollektíve elítélték. Az állam ezek után nem számíthat a lojalitásunkra. Minden lehetséges fórumon kifejezzük: nem igaz, amit a román állam deklarál, ellenkezőleg, akadályozza az egyház tevékenységét. Részünkről e tekintetben folyamatos offenzívára számíthat az állam, elsősorban a szó fegyverével kívánunk élni.”

A Székely Mikó Kollégium gyalázatos módon történt visszaállamosításával az erdélyi református magyarságot megfosztották egyik legtekintélyesebb, szimbólummá nemesedett intézményétől. A cél távolról sem csak a közösség jogos tulajdonától való megfosztása volt, ami és ahogyan történt az a félelem légkörének az újra meghonosítását szolgálta a székelyföldiek és egész Erdély magyarsága számára. A morális kártétel, amint az Kató püspök szavaiból kitűnik, hatalmas, az össze nem vethető anyagiakkal, ingatlanértékkel. Egy közösséget akartak és tudtak megalázni, s közben annak lehetőleg minél több tagját meg is félemlíteni. Mi sem bizonyítja jobban az ördögi terv meglétét, mint az azóta történtek: a ploiești-i táblabíróság tavalyi ítélete nem volt kivételes, egyedi eset, nem lezárt egy, amúgy jogi köntösbe öltöztetett kutyakomédiát, hanem nyitánya volt a semmi jót nem ígérő folytatásnak.

A 2014. november 23-i igazságtalan ítélet megnyitott egy kaput, amelyen keresztül a hasonló módon meghozott visszaszolgáltatási döntések érvénytelenítését kérhetik. Az akkori végzést az érdekvédelmi szövetség elnöke úgy értékelte: a jog megcsúfolásával meghozott bírói döntés révén „veszélybe kerül mindaz, amit az elmúlt két évtizedekben tettünk a visszaszolgáltatás terén”. A református főpásztor által a Heti Válasz számára most elmondottakból az is kiderül, hogy az akkori félelmek sajnos utólag beigazolódtak:

„Egyetlen példával szeretném megvilágítani a helyzetet. idén augusztus végén a püspökség fiatal jogtanácsosa bejelentette, hogy kilép, nem bírja tovább. „Mit nem bír tovább, Emőke, ennyire kibírhatatlan főnöke lennék? – kérdeztem tőle „Nem – válaszolta –, de mióta elítélték elődömet, Marosán Tamást, se éjjelem, se nappalom. Ugyanazzal a meggyőződéssel és jóhiszeműséggel írok alá dokumentumokat, mint ő, és nem érzem magam biztonságban” – tette hozzá. Beigazolódott, amit sejtettünk: az ítélet megfélemlítette az erdélyi magyar társadalmat. Sokakban megtört a fejlődésbe, az előrelépésbe vetet hit.  A vádat egy év távlatából is változatlanul súlyosnak tartom, elviselhetetlen egy közösség lopással, csalással való megbélyegzése. Hatalmas morális ütést kaptunk, amely után magam is nagyon nehezen tudok felállni. Azóta folyamatosan tépelődöm: tényleg le kell hajtanom a fejem, az egész közösségnek le kell hajtania? És az a balsejtelmünk is beigazolódott, miszerint ez csak a kezdet volt: azóta kikezdték a katolikus egyházat is. Nálunk pedig régen megítélt visszaszolgáltatások iratcsomóját kérték vissza, úgymond revideálásra. a módszertan világos: semmit sem ismernek el, ami jogutódlás, névváltozás tekintetében nem XXI. századi bejegyzés Ezzel az ötszáz éves református vagy ezeréves katolikus történelmet nullázzák le.”

Miközben az állam a lehető legbarátságtalanabb arcát mutatja Erdély református magyarságának, az objektív körülmények sem kedvezőek számukra. A gyülekezetek apadása ténykérdés, a fogyás veszélye a főpásztor véleménye szerint a falvakban fenyegetőbb, mint városon. Ennek okát és egyúttal a szükséges teendőket Kató Béla a következőképpen látja:

„A vidék tekintetében vagyok kevésbé optimista. Annak idején egy ezerlelkes erdélyi falu birtokában lévő kétezer hektár megműveléséhez valamennyi dolgos kézre szükség volt, ők, ez a kultúra alakította ki az iskolát, a templomot, a közösségi tereket. Ma viszont tíz, jó műszaki felszereltséggel rendelkező gazda képes megművelni a kétezer hektárt, elsősorban ez okozza az elvándorlást. Azok a falvak megmenekülhetnek, ahol ötven kilométeres körzetben el lehet jutni a munkahelyekre, a többiek viszont eltűnésre vannak ítélve. Különösen aktuális a kérdés: fel vagyunk-e az egyre inkább körvonalazódó urbánus körök megszervezésére és fenntartására? Teljesen újra kell gondolnunk az egyházi élet megszervezését, ha érdemi dolgokat akarunk kezdeni a fogyatkozó gyülekezettel.”

Az újragondolásban más-más megközelítést igényel a tömbben élő magyar reformátusság és egészen másfajta viszonyulás szükséges a szórványban élők számára. A kétfajta élethelyzetben levők megmaradásának esélyeit és ebben az Erdélyi Református Egyházkerület vezetésének teendőit az interjú további részének három kérdéséből és az azokra adott válaszokból ismerhetjük meg. A püspök a beszélgetésnek ebben a részében – egyebek mellett – egyértelműen állást foglal a sokat vitatott Szász Jenő-féle „gyöngyhalászat” ügyében is:

„– Ez a diagnózis a tömbmagyarságra is érvényes?

– Székelyföldnek még akár szerencséje is lehet, hiszen ott a városok elérhető távolságra vannak. Feltéve, ha megfelelő az infrastruktúra, illetve a városok megfelelő gazdasági vonzerővel rendelkeznek a vidékről érkező fiaital számára. Ebben a hálózatban a város éltetheti tovább a falut is. Püspöki mandátumom felénél tartok, az elmúlt három év alatt a helyzetfelmérést, a gyülekezetek életképességének feltérképezését tekintettem az egyik legfontosabb feladatomnak. Megoldások után kell kutatnunk, ellenkező esetben történelmi múlttá válunk, holott a prófétai szolgálat a jövőre nyíló ablak kitárását jelenti.

– A szórvány viszont egészen másfajta átélést és felelősséget feltételez…

– Kétségtelenül. Természetesen látjuk, észleljük a tragikus méretű beolvadást azokon a településeken, ahol már nincs iskola. Sok helyen találkoztam a jelenséggel, hogy magyar nyelvű istentiszteletről kijövő emberek a templom előtt már románul szólnak egymáshoz. „Akkor nem is értették, ami a szószéken elhangzott?” – kérdeztem. fejcsóválás volt a válasz. „Román nyelven kellene tartanunk az istentiszteletet?” – érdeklődtem tovább. Erre már határozott nem volt a felelet: a magyar nyelv számukra szent, abban nőttek fel, hogy az egyház nyelve a magyar. A jelenség valahol arra a középkori állapotra emlékeztet, amikor a liturgia még latinul zajlott, a hétköznapokban viszont már rég nem használták a nyelvet. A fogyás mértékéből ki lehet számolni, mikor lesz vége az egyháznak ezeken a településeken.

– Ennyire végesnek tekintet történetben beszélhetünk bármilyen tervezésről, vízióról?

– Ami lehetséges és kötelező feladat: ha már nincs magyar oktatás, az egyháznak meg kell szerveznie a délutáni iskolát. Egyfajta csángósodási folyamat ez, de a Moldvában tapasztalható ellenszél nélkül, mivel itt senki sem akadályozza a foglalkozások megszervezését a parókia egyik szobájában vagy az imateremben. Természetesen a román nyelvű iskolából hazahozott házi feladatok elkészítésében is segíteni kell a gyerekeknek, viszont a korrepetálás, a játék közben megtanulhatja, milyen közösséghez is tartozik. Igen, még ilyen véges történetben is bőven van tennivaló, sőt annak tudatában, hogy ma már Magyarország határain kívül a Kárpát-medencében csak 1500 olyan település van ahol a magyarság relatív többségben él. Az urbánus körök megjelenésével ezek is veszélybe kerülhetnek. A szórványmentő programok, a kollégiumok segíthetnek e tekintetben, de ez a törekvés sok esetben – és talán érthető módon is – szülői ellenállásba ütközik. A „gyöngyhalászat” ötletét nem tudjuk támogatni, a kollégiumoknak befutható távolságokra kell lenniük, ahonnan legalább hétvégére hazamehetnek a gyerekek. Csakis így tudunk segíteni, hogy megőrizhessék kettős identitásukat, a magyar nyelvet pedig ne felejtsék el.”

Szeptember elején a Ştiripesurse.ro hírportálnak adott nyilatkozatában a református püspök szégyenletesnek nevezte azt, ami az Európába érkező migránsokkal történik és kijelentette: együttérzést vár híveitől az illegális bevándorlókkal szemben. Akkor a menekültáradat látványa, a tragédiákról is szóló beszámolók ismeretében a kinyújtott kéz szükségessége mellett tört lándzsát, kertelés nélkül kimondva: „Ha Európa menekülteket akar fogadni, akkor a határon, ahol a kontinensre érkeznek, vonatszerelvényeknek és gépkocsiknak kellene állni, amelyek idehozzák őket. Miért kell ily módon végigvonulniuk Európán? Szégyen, ami történik.” Ekkor elhangzott szavai máig visszhangzanak bennünk: „Ha hagytad őket belépni, akkor kötelességeid vannak.” Sőt emlékeznünk kell arra is, hogy az akkori és még ma is huhogókkal szemben, akik politikai tőkét kovácsoltak/kovácsolnak abból, hogy megvédik az országukat és lakóinak munkahelyét azoktól, akik nem is kívánnak ott élni, sem pedig ott munkát vállalni, Kató püspök úgy vélte, „egyelőre nem áll fenn az iszlamizáció veszélye Európában”, majd azt is hozzátette: „ha 200 millió muzulmán akar Európába jönni, akkor már erről is lehet beszélni".

Most, közel négy hónap elteltével, arra a kérdésre, hogy a migránsválság előzmények nélküli feladatát miként látja, a kérdést a püspök egy más dimenzióból értékeli:

„A bevándorlási helyzet minden korábbinál élesebben veti fel a vallások, felekezetek, kultúrák együttélésnek kérdését. És ebben már nincs felekezeti különbség, itt egységesen a keresztény kultúra védelme kerül előtérbe. Ha pedig egy országban – mint például Romániában – számszerűsítve, az állami támogatások csökkentésével is jelzik, hogy a felekezetek és az általuk létrehozott épített örökségi emlékek nem jelentenek értéket, akkor majd másnak jelentenek? Mert a vallás, a hitélet kérdése betöltendő űrként tátong a társadalomban. Ezt a kérdést sürgősen és alaposan át kell gondolniuk a politikai és egyházi vezetőknek, egyelőre azonban szándékot, késztetést sem érzek rá. Az Európa nagy részére jellemző liberális gondolkodás az uralkodó, amely továbbra is a magánélet szférájába nyomja vissza a vallásgyakorlást. De mi lesz helyette? Mert ma csak Európa műveli ezt, a világ többi részén erős identitásépítés és -őrzés zajlik.”

Az interjú zárókérdése kifejezetten személyes jellegűre sikerült. A faggatózó arra kíváncsi, miként élte meg Kató püspök a most leköszönő évet, mi volt számára a legmeghatározóbb élmény 2015-ben?

Az interjú címének is választott, cseppet se megnyugtatóan hangzó, „A kérdés: nekünk mi marad?” sóhajt is tartalmazó passzusban egy majd negyedszázaddal ezelőtti emlék felidézése segítségével szól az egyházfő egykori reményekről és mai csalatkozásokról. 2015-nek nem volt számára naptári évhez rögzíthető különleges impulzusa. A nagyon nemkívánt élmény egy folyamat ismételt megtapasztalása volt, annak a kérdésnek az egyre nyomasztóbb élesedése: „miről is szól a jövendő életünk?”

 „Inkább egy állapot, ami az idén új dimenzióba került. Nemrég akadt a kezembe egy interjú, amelyet a Neue Zürcher Zeitung készített velem az 1990-es évek elején. Abban megkockáztattam a kijelentést, miszerint körülbelül 25 év kellene, hogy Románia megfelelően felkészüljön az uniós csatlakozásra. De azt is megfogalmaztam: mégis hamarabb sort kellene keríteni rá, mivel a tagállammá válás felgyorsíthatja a demokratizálási folyamatot. Ma igazolva érzem akkori meglátásaimat, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora vérveszteséget okoz a népesség és a fiatalság esetében a közös európai házba való költözés. A kérdés a migránsprobléma előtérbe kerülésével élesedik igazán: miről is szól a jövendő életünk? Azzal, hogy Nyugat-Európa eldöntötte, nem vállal közvetlen, gyerekkel járó „bonyodalmakat” feltételező áldozatot a közös európai jövő megteremtésében, egy újfajta hedonista életforma mellett tette le a voksát. A megszokott életszínvonal biztosításához viszont fiatal, aktív munkáskézre van szükség, ezt a nyugati világ a piacról akarja biztosítani magának. Ebben a „bevásárlási” csatában pedig mi vagyunk a nagy vesztesek, mivel a mi gyerekeinket csábítja Nyugatra. A kérdés: nekünk mi marad?”