Utasi Jenő atya üzenete a vajdasági Tóthfaluból: „Jó jel, hogy nincs kivándorlás, nem mennek el a fiatal családok, ami azt jelenti, hogy jó itt élni.”

Megszólalt a héten az újvidéki Magyar Szóban Utasi Jenő atya, a vajdasági Tóthfalu plébánosa és a nemrég elnyert Mindszenty-érem kitüntetettjeként elmondja, hogy egy kihalófélben levő színmagyar falu miként kerülte el reménytelennek tűnő sorsát, miért állt meg ott az elvándorlás, mi több, hogyan fiatalodott meg az ottani közösség? Az Utasi atyához köthető magyar csoda magyarázata pofonegyszerű: hit és falumentő program kell, és persze elkötelezett, tenniakaró emberek. „A keresztény értékek a mindennapi gyakorlati életre is szólnak” – vallja az egyházát és a magyar közösségét majd’ negyven éve Tóthfaluban szolgáló tisztelendő. Számára a napi gyakorlat művelődési központ és bentlakásos iskola építését és fenntartását jelenti, de úgy, hogy közben jusson idő és energia nyomda- és kiadóalapításra, tudományos műhely megteremtésére, fociakadémia létrehozására, s mert a plébános valóban hallatlanul gyakorlatias ember: tejüzem beindítására is.

„A világnak szüksége van arra, hogy ne csak prédikációkat halljon, hanem emberek életén megvalósítva lássa annak a láthatatlan világnak valóságát, erejét és szépségét, melyet a vallás hirdet” –

idézte másfél évtizede Márton Áront az Új Ember katolikus hetilapban Juhász Judit rádiós újságíró, amikor a vajdasági Tóthfalu 1977 óta ott szolgáló plébánosát, Utasi Jenő atyát papszentelésének 25. évfordulóján bemutatott ezüstmiséje alkalmával köszöntötte.

Az Antall-kormány egykori szóvivőjének a személyes hangú méltatása, melyben a kivételes negyedszázados életpályát magáénak mondható jeles kortársunkról elismerően szólva cseppnyi túlzás sem volt (erről magunk kezeskedünk, mert régóta jól ismerjük az örökmozgó tóthfalusi plébánost és mindazt, amit közösségért tett), így folytatódott:

„Csak azok tudják, akik közelről ismerik, milyen évtizedeket élt át hívei körében, miként lett a Logos Grafikai Műhely igazgatója, s a Forrás Médiaközpont vezetője, s – bár inkább ezzel kellett volna kezdeni!, – miként lett lelkiatyja, nevelője, testvére és védelmezője a rábízottaknak. Csak aki ismeri őt, az tudja, milyen nagy energiák feszülnek csöndessége mögött. Milyen forrásokból táplálkozik kifogyhatatlan humora, munkabírása, leleményessége és eltökéltsége. Hová lennénk papjaink nélkül… – sóhajtunk, ha rá gondolunk, de ha ezt el is akarnánk mondani neki, nem nagyon engedné. Inkább jóféle birsalmapálinkájából töltene, – teremjenek fái idén is bőségesen!, s a kupicák mellé ízes történeteket, s némi harapnivalót kínálna.

Jenő atya szívet és lelket mozgósít, otthont épít, és biztos megélhetést keres a szűkölködőknek. Krisztus igéjét hirdeti templomában, a környező földeken pedig gazdaságot működtet. Könyvkiadás, nyomdai tevékenység, hitoktatás és közösségépítés egyaránt belefér a lelkipásztor munkaidejébe. A lélek embere pályázatot körmöl, pénzt „szerez” és üzleteket köt, hajnaltól késő éjszakáig autót vezet, árut és embert fuvaroz, s bármilyen kétkezi munka adódik, megfogja a végét. S nála szerényebb emberrel aligha találkozunk. Méltóságra nem vágyik, rangját híveitől s a legfőbb Úrtól szeretné elnyerni. Plébános, aki tudja, hogy küldetése van, de nemigen beszél róla, amiként önmagáról sem szívesen szól.”

Az alig 700 lelkes, Magyarkanizsa közeli, mindmáig színmagyar Tóthfalu létrejötte, mint a neve is bizonyítja, Tóth József egykori földbirtokosnak, köszönhető, aki a XX. század legelején a birtoka egy részét kiosztotta házhelyekként napszámosainak és egyéb föld nélküli lakosoknak.  A 72 nincstelen családnak adományozott telkeken három év alatt felépült a falu és a Magyar Országgyűlés hajdani képviselőjének jóvoltából néhány éven belül iskolája és temploma is lett a településnek.

A falualapító mecénásnak és a település első plébánosának, Szabó Dénesnek, akit Tito partizánjai sok más magyar plébánoshoz hasonlóan, ’944 őszén barbár módon megkínoztak majd kivégeztek, a szűkebb közössége iránti, tettekben megnyilvánuló felelősségérzete első pillanattól kezdve zsinórmértéket jelentett az 1977-ben Óbecséről ide került Utasi Jenő számára. Az akkor 26 éves plébános megérkezésekor azzal szembesült, hogy a kis délvidéki települést a kihalás veszélye fenyegeti, mert a fiatalok a jobb élet reményében elhagyják a falut. Utasi atya nem akart tudomásul venni reménytelenséget, népességmozgási törvényszerűségeket, tudományosan megmagyarázott demográfiai trendeket, mert hitt a megmaradásban, sőt a fellendülés lehetőségében is. Annak ellenére, hogy sokan, némi ajakbiggyesztéssel kissé kolontosnak tekintették őt, elhatározta: szembemegy a megmásíthatatlannak tűnővel. Hitt abban, hogy Tóthfalu elkerülheti a sok-sok kihalófélben levő hasonló helyzetű falu sorsát és, ha tesz érte, akkor Tóthfalu be is fogja bizonyítani, hogy élni akar.

Az elhatározást tett követte. Ennek állomásait egyenként számba venni, hacsak vázlatosan próbálkoznánk vele, akkor is majd’ lehetetlen feladat lenne. Leltárt ezért nem is készítünk, csak néhány fontos mozzanatát villantjuk fel ennek a nem mindennapos történetnek. Kezdődött mindez 1980 novemberében, amikor felépült egy új plébániaépület és a régi parókia közösségi funkciót kapott, majd önkéntes munkaakciókkal és egy bécsi segélyszervezet anyagi támogatásával újjászületve, megnagyobbodott. Előbb, hisz akkortájt csak erre volt lehetőség, télen felnőtteknek, nyáron diákoknak, lelkigyakorlatok címszóval történt a közösségépítés, 1989 után pedig, mivel ekkor már lehetett, az atya más jellegű táborok szervezését is magára vállalta. Így kerülhetett sor Tóthfaluban hagyományápoló népdal és népzenei táborok megszervezésére, így adott otthont a falu versmondó műhelyeknek és lett fontos tanácskozások színhelye. Előbb szerényebb körülmények között tartották meg itt a különböző rendezvényeket, majd miután magyarországi támogatásból 2002-re elkészült a közösségi ház, a maga száz személyt befogadó emeleti előadótermével, földszintjén a szintén száz személyes ebédlőjével, és az akár kétszáz személyt is kiszolgáló konyhájával, egy minden igényt kielégítő, a XXI. századhoz méltó konferenciaközpont jött létre.

2004 és 2009 között szintén budapesti támogatással felépült iskola és egy hatvan férőhelyes kollégium, amely hétvégeken, valamint a téli és nyári szünetben rendezvények és táborok megszervezésére biztosít ideális feltételeket. A 2400 négyzetméteres intézmény felépítésében a falubeliek kalákában segítettek.

Igen nem tévedés, az elsorvadásra ítélt Tótfaluban a múlt évtizedben iskolát kellett építeni. S hol máshol, ha nem az egyház telkén, amit a megmaradásban és megtartatásban makacsul hívő helyi plébános ajánlott fel e célra. Megszületetett Vajdaság első egyházi iskolája és ezzel Utasi Jenő joggal érezhette: beérett a munkája, a neki és a benne bízó néhány helyi kezdeményező társ által szorgalmazott falumentő programoknak köszönhetően itt munkahelyek teremtődtek és ennek nyomán élhetővé vált a korábban vegetáló falu. A kilencvenes évekre Tóthfaluban megállt az elvándorlás, sőt, az itteni közösség megfiatalodott. Egy kilenc évvel ezelőtti állapotfelmérés szerint például a mindössze másfél négyzetkilométernyi területen fekvő településen az átlagéletkor 39,8 év volt. Ennél is beszédesebb volt az ittlakók korfája, olyan amilyennel másfele aligha találkozhatunk: a 10 év alatti gyermekek száma 124, a 20 év alatti fiatalok száma pedig 77 volt.

Ma már a Tóthfalusi Egyházi Oktató Nevelő Központ néven Vajdaság szerte, de nem csak ott ismert oktatási intézmény alsó tagozatára a helybeli fiatalok járnak, a felső tagozaton tanulók részére kollégiumi ellátás is biztosított. Öt esztendeje pedig a zentai Bolyai tehetséggondozó Gimnázium kihelyezett tagozataként bentlakásos sportgimnázium is megnyílt az egyházi ingatlanban, ahova az egész Vajdaságból érkezett 60 fiatal számára valósult meg az elhelyezés és a teljes ellátás. A Tóthfalusi Egyházi Oktató Nevelő Központ vakációk idején gyermektáboroknak és a Határtalanul program résztvevőinek is biztosít elhelyezést és szervez nekik változatos programokat.

„Tóthfalura a délvidéki magyarság úgy tekint, mint az egyik legtöbbet ígérő szellemi központra” – fogalmazta meg a senki által nem megkérdőjelezett egységes vajdasági véleményt Utasi atya munkásságának egy korábbi méltatója. Ugyanő állapította meg, hogy „a szellemi központtá válás egyik ugródeszkája a Tóthfalun létrehozott Logos Grafikai Műhely.” A nyomdát és a kiadót a vállalkozások világában is rendkívül otthonosan mozgó plébános 1989-ben mindössze egy nyomdagéppel és négy munkással indította be, mára az egy jól felszerelt, sokaknak munkahelyet adó kisüzemmé nőtte ki magát. A Logos, több mint üzleti vállalat, a kiadó keretében létrehozott a Széchényi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet tudományos műhelyként is eredményeket tudott és tud felmutatni, melyek részletezésére itt, sajnos terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk.

Viszont arra már igen, hogy elmondjuk: egy szellemi centrum anyagi alapok nélkül, csak alapítványi bevételekből aligha fenntartható és ezt jól tudta a nemzet vajdasági napszámosa. Utasi atyáról nem véletlenül olvashattuk a bevezetőnkben, hogy eltökéltsége és munkabírása mellett a legfőbb tulajdonsága a leleményesség és azt is: ha kell a plébános „pályázatot körmöl, pénzt „szerez” és üzleteket köt, hajnaltól késő éjszakáig autót vezet, árut és embert fuvaroz, s bármilyen kétkezi munka adódik, megfogja a végét.”

Évekkel ezelőtt Tóthtej elnevezéssel öt vállalkozóval együtt a házias tejtermékek készítésére tejüzemet alapított és ennek bevételével igyekszik az anyagi alapot is megteremteni mindahhoz a szellemi munkához, amit egy oktatási-kulturális központ működése megkövetel. Ha pedig megtörténne az a belgrádi döntés, amit sokáig már nem talán lehet elodázni, megvalósulhatna Utasi atya dédelgetet álma, amiről így vallott korábban: „És szeretnénk visszakapni azt a 100 hold földet a néhai Tóth József adományából, amit annak idején elvettek a falutól. Ha az meglesz, akkor nem is szorulunk alapítványi támogatásokra. Álmodni szabad, s az álomból valami meg is valósul.”

Tavaly március 15-én Utasi Jenőt a vajdasági magyar ifjúság keresztény szellemiségű nevelése és támogatása érdekében kifejtett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Akkor, mert a legendás szerénységű atya csendben ünnepelt és csak nagy nehezen állt kötélnek a Szabadkai Rádió riportere számára, hogy nyilatkozzon. A vele készült rövid interjúban sommásan csupán ennyit mondott: az elismerést egyfajta tükörként fogja fel: „Több év múlva belenézek, és ha úgy ítélem meg, hogy az elmúlt évek alatt meg tudtam tartani a korábbi szintemet, ha ahhoz képest még fejlődni is tudtam, akkor elégedett leszek.”

Most a Mindszenty-emlékérem átvétele után Fodor Istvánnak, a Magyar Szó munkatársának már beszédesebbnek bizonyult, mert mérleget kívánt vonni és üzenni is akart. A „Köszönöm, hogy Emberek neveltek” címmel megjelentetett dialógusban a friss kitüntetés csupán ürügy volt a beszélgetésre és az újságíró sok másról is kérdezhette a tisztelendő atyát. Így kerekedhetett ki egy olyan mélyinterjú, melyben a korát meghazudtoló 66 esztendős plébános-atya vall egyházról, építésekről, futballról, fiatalokról és legfőképpen a közösségéről.

Arról, hogy mit jelent számára ez a mostani elismerés, a Mindszenty József bíboros-hercegprímás tiszteletére alapított emlékérem, Utasi atya elmondja: a kitüntetést „édes-nyomasztó teherként” éli meg:

„Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy hidegen hagy a kitüntetés, de nagy alázattal fogadom, mert tudom, hogy aki tesz valamit, az hibát is követ el. Az viszont ad egyfajta lelkesedést, hogy mások értékelik a munkámat. A Mindszenty-díj édes-nyomasztó teherként hat rám. Mindszenty József egy karakán, következetes, szentéletű papi ember volt, nagyon kicsinek érzem magam mellette. Másrészt bizonyos vonásokat magamon is fölfedeztem kicsiben, amelyek az ő munkásságában megvoltak. Írták róla, hogy a gazdasági válság idején, amikor püspök lett, sok embert tudatosan vett föl munkahelyre, hogy fizetéshez jussanak. Mi is húsz embernek adunk itt kenyeret bejelentett munkahellyel.

Másrészt sajtóapostol volt, és nekem is szívügyem a média, mégpedig a pozitív töltetű, amikor a szépet és jót is sugározzuk az emberek felé. Persze, hogy fontos eladni a terméket, de nem tudom elfogadni, ha túlsúlyban szenzációhajhász és negatív témákkal foglalkozik a sajtó. Népünk különben is hajlamos a pesszimizmusra. Ami szép és jó, ritkán jut el a tudatunkig, és arra a következtetésre jutunk, hogy itt nincs mit keresnünk, nincs jövő. Akik elmentek Nyugatra, mondják, hogy ott milyen jó, de azt a világot is valakik megteremtették. Mi is arra vagyunk hivatva, hogy megteremtsünk egy jobb világot, ha nehéz is.

A harmadik közös pontunk pedig a nemzeti keresztény vonulat, ami mellett a legkeményebb megpróbáltatásokban is kitartott Mindszenty bíboros. Mert a papnak azonosulnia kell a népével, akit szolgál, és az értéket közölni templomon kívül is.”

Most, a nagy vitát kiváltó, a kolozsvári Farkas utcai templomban tartott minapi divatmutatóhoz kapcsolódó pro- és kontra vélemények heves ütközésének idején, melyekről a maszol is beszámolt,  úgy hisszük nem érdektelen megismerni Utasi atya véleményét arról, hogy maradjon-e inkább az egyház a templom falain belül, vagy pedig  végre vegye észre azt, ami érve volt Justin Trudeau nemrég megválasztott kanadai kormányfőnek is, amikor arról kérdezték: miért tartotta fontosnak, hogy ugyanannyi nő legyen a kormányában, mint férfi?  „Mert 2015 van” – válaszolta egyszerűen Trudeau.

Közbevetőleg mondjuk itt el, hogy az interjúalany nagy focirajongóként is közismert. Tóthfaluban futballakadémia jött létre, melynek együttműködési megállapodása van az FTC-vel, s ha nem is egyházi keretekben működik, joggal mondják róla az emberek azt, hogy „Utasi atya fociakadémiája.”

Íme hogyan látja a „Mert 2015 van!” kérdését Tóthfalu plébánosa, aki ezt követően a legnagyobb hobbijáról, a fociról is vall:

„A keresztény értékek a mindennapi gyakorlati életre is szólnak. Ha bezárkózunk, a templom muzeális értékké válik, és megcsodálhatjuk a harangszót vagy megállapítjuk, hogy milyen szép orgonája van. Nem azért kell kilépni a templomon kívülre, hogy az egyház rátelepedjen a világra, hanem azért, hogy fölkínáljon alternatívákat, lehetőségeket. Ha hitetlen emberrel találkozom, nem fogom győzögetni, hogy hívő legyen, de rámutatok arra, hogy az én hitem mit jelent számomra, mik az értékei, amivel tovább tudom vinni az életet. Van, aki elfogadja, van, aki nem. A diákotthonunkban például hetente tartunk szentmisét. Van két szerb gyerek, és voltak korábban reformátusok is. Számukra sosem tettük kötelezővé az istentiszteletet, de ők is eljártak a közösség miatt.

Az egyház univerzális, küldetése mégis abban van, hogy nemzeti sorsközösséget vállaljon. A nyelv és a kultúra megtartása az egyháznak nagyon nagy feladata. Persze nem egyedül tevékenykedünk ezen, hanem a helyi közösséggel, művelődési egyesületekkel közösen. A napi politika felőrli az embert, ezért nem azzal kell foglalkoznunk, hanem a közösségért tenni, építeni. Oromon most újítottuk föl a templom belsejét. Kaptunk támogatásokat, de javarészt a helyi emberek adták össze a rávalót. Akármilyen nehéz gazdasági helyzetben vagyunk is, össze tudtunk fogni, adtak valamit a közösbe, s kis világunkat teremtjük meg ezzel. Mindig találunk egy kis rést, ahol tovább lehet vinni a közösséget. Nagyszerű, tehetséges gyerekeink vannak, kis zenedét nyitottunk, létrejött falusi gyerekekből egy együttes, zenélnek és szépen haladnak. A diákotthonban angol és szerb nyelvtanfolyamot szervezünk, ez utóbbit a falusiak részére is, nyáron tehetséggondozó Útitárs és bábos tábort, bábáskodtunk a néptáncoktatásnál. Igencsak zsákutcaszerű a falunk elhelyezkedése: egy irányban vezet az út, nincs sem folyója, sem ipara, mégis tudunk valamit tenni érte. Nem is értem, hogy másutt, ahol nagyobb adottságok vannak, és még többet lehetne elérni, miért nem teszik meg (…)

Gyerekkoromban nagyon szerettem focizni, benne voltam az iskola csapatában. S mivel rendszeresen vasárnap délelőtt voltak az edzések, hetedikes-nyolcadikos koromban bejelentettem a szüleimnek, hogy a továbbiakban nem járok ministrálni és templomba, hanem futballozni. Persze nem engedték meg, én pedig tomboltam. Ma is focirajongó vagyok, és itt van körülöttem ötven-hatvan fiatal az akadémián. Meggyőződésem azonban, hogy a futballnak és általában a csoportos sportágaknak óriási nevelő hatásuk van: egymásra utaltság, közösségben gondolkodás, s ez persze összecseng a diákotthoni neveléssel, a közösségépítéssel. Tehát más értéket is ad az embernek, nem csak magáért van a sport.”

Az Utasi atyával készült interjúnak címében, a „Köszönöm, hogy Emberek neveltek”-ben egy személyes élménye köszön vissza a tóthfalusi intézményembernek. Ennek felidézésre a fiatalokról vallott felfogását firtató újságírói kérdésre adott válaszában kerül sor:

„A mai világban kéznél van a mobiltelefon, az internet, sugározzák a sokfajta eszmét, tehát nincs egy biztos alap, amihez ragaszkodhatna a fiatal, nincs támasz, nincs mibe kapaszkodni, hogyha kinéz a nagyvilágba, legyen mihez visszatérni. Mi úgy próbálkozunk itt a diákotthonban, hogy a fiatal kapjon élményt, hogy megtapasztalja, mit jelent segíteni a tanulásban az osztálytársamnak, odafigyelni rá, ha beteg. Az említett két szerb gyerek például szerb nyelvre tanítja a többieket. Van egy fiú, aki nem jó háttérrel érkezett, örült, amikor már sikerült hármast kapnia. Két év után pedig nagyszerű közösségépítő. Ketten az edzőképző főiskoláról visszajárnak körünkbe, segédedzők, kiválóan vizsgáznak, van jövőképük, nagyszerű emberek. Előttem van az az elsőgenerációs fiatal, aki érettségi után a hálaadó szentmise végén azt mondta: köszönöm, hogy Emberek neveltek bennünket. Ez az ideális képünk, amit szeretnénk megvalósítani. Családias a légkör, a nevelőtanáraink jó kapcsolatban vannak a törökkanizsai, a magyarkanizsai és a zentai középiskolákban a diákjaink osztályfőnökeivel, mert felelősek vagyunk a gyerekekért, sőt most már van négy ötödikes is az otthonban, akik az itteni általános iskolába járnak. Elkötelezett hivatásunk a szülőföld szeretetére nevelni a gyerekeket, itt tartani őket, hogy visszavágyjanak, bár a magyarországi fociakadémiák nagyon jól fölszereltek, csábítják őket. A Ferencvárossal van partneri megállapodásunk, kapunk is jelentős segítséget, egy tizenhat éves volt diákunk pedig már ott tartózkodik, nagy tehetség, bizonyosan hallunk még róla. Sajnos nálunk még hiányzik a tornaterem, a műfüves pálya…”

A tavalyi magyar állami kitüntetés, a mostani Mindszenty-érem értelemszerűen külső elismerést tükröznek. Ha terjedelmi okokból nem is tudjuk a teljes interjút itt az olvasóinkkal megosztani, ki nem hagyhatónak érezzük Utasi Jenő atya válaszát a kissé provokatív kérdésre, arra mely szerint vajon lehet-e egy plébános próféta a saját hazájában?

A válasz frappáns, sokat elárul a megvallatott habitusából, de egyben krédó is:

„Azt szoktam mondani viccesen, hogy két sikertörténetem van. Az egyik, hogy bezárt a két kocsma a faluban – bár ebben semmi szerepem sem volt –, a másik pedig, hogy negyvenévnyi itt-tartózkodásom után sem zavartak el a hívek. Akadtak vitáink, mert voltak, akik azt mondták, nem iskolát kell építeni, hanem a gazdaságot fejleszteni. Az én elvem viszont ma is az, hogy a tudás hatalmas tőkét jelent, s erre lehet gazdaságot is építeni. Járt itt egy szakember, s az egyik fölszólaló megjegyezte, hogy jöjjön ide a cége, és adjon munkát. A válasz pedig úgy hangzott, hogy mi teremtsük meg azt a világot, tudjunk mit fölkínálni ahhoz, hogy idejöjjön.

Jó jel, hogy nincs kivándorlás, nem mennek el a fiatal családok, ami azt jelenti, hogy jó itt élni. Elindult a falusi turizmus, vannak már befogadó családok, arborétum létesül. Az iskolában még szaktantermekre volna szükség, gazdasági téren azt viszont elértük, hogy a hústermékeket most már saját forrásból tudjuk előteremteni. Nagyon szeretem a lovakat, van már néhány, kis lovardát létesítünk, s a közeljövőben már a diákotthon lakói is megtanulhatnak lovagolni, mert ez is szép sport. Sok mindent elértünk, terveink is vannak, de nem tudnánk épülni, ha a magyar kormány nem tartaná nemzetstratégiai szempontból fontosnak Tóthfalut, s nem támogatna bennünket.”