Megszólalt a héten az Országútban Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár, volt külügyminiszter, és cáfolta az amerikai National Interestben minap megjelent, Amiért Magyarország Zelenszkij másik nagy baja című publikáció egyoldalúan prezentált, hamis érvekben bővelkedő állításait, melyekkel arra törekedett, hogy a kárpátaljai magyarság jogainak szűkítését már régóta kifogásoló budapesti kormányt hírbe hozza a nagyorosz birodalmi törekvésekkel. A cikk szerzőjének azzal a következtetésével kapcsolatban, hogy „Magyarország azon stratégiája, hogy Ukrajnában lévő történelmi területeit újraintegrálja, súlyos nehézséggel állítja szembe Volodimir Zelenszkijt”, Jeszenszky rámutat: az alaptalan, súlyos vádat is magába foglaló elemzői konzekvencia már csak azért sem állja meg a helyét, mert az Orbán kormány semmi mást nem kíván Ukrajnától, csak azt, hogy tartsa be az első nemzetközi szerződését, melyet Kijev, a független ukrán államot elsőként elismerő Magyarországgal kötött még 1991-ben.

„A National Interest kéthavi lapot Irving Kristol, a kiváló neokonzervatív gondolkodó alapította 1985-ben, hogy az amerikai progresszív-liberális idealizmussal (demokráciaterjesztő liberálisokkal) szemben álló konzervatív realistáknak is legyen szócsövük. A lap külpolitikai, nemzetbiztonsági írásokat, vitákat közöl. Régóta írja az „idealista” háborús vállalkozásokról, Afganisztánról, Irakról: nemhogy erősítették, inkább gyengítették Amerika globális befolyását. Az Oroszországgal, Kínával és Iránnal való realista szembenézés megköveteli, hogy az ellenérdekeltek is lehetőséget kapjanak álláspontjuk kifejtésére. Így közölte tavaly a lap hasábjain tanulságos cikkét Vlagyimir Putyin, amelyről mi is beszámoltunk. A National Interest azon realista törekvése, hogy a másik fél véleménye is meghallgattassék, azonban csorbát szenvedett az ukrán–magyar viszonyról szóló mostani cikkben (lásd az eredetit itt).”

Ezekkel a szavakkal mutatta be Pásztor Péter az Országútban azt a washingtoni külpolitikai szemlét, melynek október 24-i számában napvilágot látott Melinda Haring, az Atlanti Tanács Eurázsiai Központ igazgatóhelyettesének személyes hangú riportja Ukrajnában tett friss látogatásáról. Cikkét röviden ismertetve Pásztor elmondta: a kutató „Európa legszegényebb országában” szerzett tapasztalatai lehangolóak, mert a populizmus és a kliensrendszer fojtogatja a parlamentet, a bírák megvesztegethetők, az oligarchák szabadon garázdálkodnak, alig van külföldi befektetés. Az ambiciózus elnök, Zelenszkij véget kíván vetni a keleti országrészt sújtó háborúnak, felvirágoztatná a gazdaságot, hadat üzent a korrupciónak, miközben igyekszik országát beléptetni a NATO-ba és az EU-ba. E törekvését viszont aligha éri el, amíg a keleti végeken meg nem szünteti a harcokat, ahol eddigi próbálkozásai nem hoztak eredményt.

Ám Melinda Haring állítása szerint Zelenszkij NATO-törekvéseinek nemcsak keleten, nyugaton is van kerékkötője, mégpedig Magyarország az.

Az amerikai kutató kárpátaljai kalauzának Dmitro Tuzsanszkijt, azt az ungvári politikai elemzőt választotta, aki amúgy avatott ismerője Kárpátalja nemzetiségi viszonyainak és azok nemzetközi vonatkozásainak. Hallhattuk már őt korrektül nyilatkozni az idén a Matthias Corvinus Collegium vendégeként, de most nagyon nem akart objektív lenni. Csak példaként a mostani „tárgyilagossága” érzékeltetésére, hadd idézzünk Pásztor Péter cikkismertetőjéből:

„Megmutatja neki, hogy a románok nagyobb házakban laknak, mint a magyarok, mert jobban beilleszkedtek Ukrajnába. Ugyan Ukrajna szerint Romániában kétszázötven-háromszázezer, a románok szerint csak ötvenegyezer ukrán él, de ez nem árnyékolja be a kitűnő román–ukrán kapcsolatokat.

Bezzeg Magyarország! Az roppant ügyesen gördít akadályokat Ukrajna elé. Minthogy tagja a NATO-nak és az EU-nak, meggátolhatja Ukrajna belépését bármelyikbe. Arra törekszik, – idézem Haringet szó szerint –, hogy újraegyesítse népét és nemzetét, és ezt Budapest boldogan pénzeli.”

Aztán szó esik a washingtoni lap cikkében „A trianoni békeszerződésről, a magyar nacionalisták mumusáról”, arról, hogy „Ukrajnában és Magyarország úgynevezett történelmi területein a magyar gyerekek magyar nyelven kapnak oktatást, mégpedig a magyar szabványoknak megfelelően. ” Sőt, még arról is, hogy „Az utolsó harminc évben Budapest iskolahálózatot épített ki, mondván, hogy aki magyar, annak joga az óvodától az egyetemig minden szinten tanulnia.” Ehhez végül hozzátevődik: „A magyarok és az ukránok személyes kapcsolatai jók, biztosít Tuzsanszkij, de Budapest és Kijev viszonya más kérdés. Magyarország folyamatosan megakadályozza Ukrajna további NATO-integrációját, és minduntalan felhánytorgatja a nyugat-ukrajnai nyelvügyeket.”

Az eddig bemutatottak és Washingtonban ezek szerint fölöslegesnek és csak „haszontalannak” tűnő „nyugat-ukrajnai nyelvügyek” ily módon történő bemutatása késztette Jeszenszky Gézát arra, hogy tollat ragadjon, és helyreigazító levelet írjon National Interest szerkesztőségének. Ezzel egy időben pedig arra kérte az Országutat, hogy levele magyar változatát adja közre.

A közeljövőben, pontosabban november 10-én a 80. életévét betöltő Jeszenszky Géza (ide joggal kívánkozik az „Ad multos annos!”), mint annak az Antall-kormánynak a külügyminisztere, amely elsőként ismerte el Ukrajna függetlenségét és területi sérthetetlenségét 1991-ben, kötelességének érezte szóvá tenni, hogy az amerikai elemző cikke egyoldalú, téves információk alapján készült, állításai hiteltelenek, elfogadhatatlanok és manipulatívak.

Mindenekelőtt azért utasítja vissza a Magyarországot igaztalan vádakkal befeketítő „szakértői ítéletet”, hisz éppen ő volt az, aki egykori ukrán külügyminiszter kollégájával, Anatolij Zlenkoval 1991. december 6-án aláírta a független Ukrajna ma is hatályban levő első nemzetközi szerződésének, a magyar-ukrán alapszerződésnek részét képező kisebbségvédelmi nyilatkozatot. Ez pedig – emlékeztet levelében Jeszenszky – „elismerte a Magyarország határa mentén élő százötvenezer magyar egyéni és kollektív jogait, és mindkét felet arra kötelezte, hogy megtegyék »a szükséges politikai, jogi és államigazgatási intézkedéseket az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez és fejlesztéséhez«. A tízedik cikk kimondja, a felek »biztosítják az ahhoz szükséges lehetőségeket, hogy a nemzeti kisebbségek tanulják anyanyelvüket és anyanyelvükön tanuljanak az oktatás minden szintjén«.”

Magyarországnak, amely – a nemzetközi közösséggel összhangban – nem ismeri el a Krím Oroszország általi annektálását és elutasítja a Kelet-Ukrajnában hadüzenet nélkül vívott háborúját, nincs semmilyen titkos vagy nyílt terve az Ukrajna részét képező Kárpátalja elfoglalására – szögezi le Jeszenszky Géza, visszautasítva az obskúrus szándékot feltételező és az amerikai közvéleményt megtévesztő „szakértői” véleményt.

Budapestnek egészen más természetű gondjai vannak Kijevvel, nevezetesen a 2017-es új oktatási törvénnyel – húzza alá. Ez ugyanaz, mint Moszkva, Bukarest, Szófia és Athén gondja, azaz a kisebbségek anyanyelvi oktatásának az ellehetetlenítése, a távlati cél pedig az, hogy „a hivatalos nyelv szorgalmazásának örve alatt megváltoztassák az új nemzedékek identitását, azaz ukránosítsák a nem ukránokat.”

Levelének végéhez közeledve Jeszenszky Géza így fogalmaz: „Az ukrán lakosságnak közel a negyede valamilyen nemzeti kisebbséghez tartozik, tízmillió ukrán állampolgár anyanyelve az orosz. Nemzeti hűséget megparancsolni nem lehet – lojalitást elérni lehet, jó politikával. Ez különösen igaz a nemzeti kisebbségekre nézve. Attól, hogy valaki a hivatalos nyelvet beszéli, még nem lesz jó állampolgár. Elhinné bárki is, hogy ha minden orosz anyanyelvű ukrán állampolgár megtanul ukránul, buzgó ukrán hazafi lesz, de ha orosz tannyelvű iskolába jár, Putyin tekintélyuralmával rokonszenvezik?”

Ehhez hozzáteszi: „ha a kárpátaljai magyarok a maguk kultúrájában nevelkedhetnek fel, egyenlő jogokat élvezhetnek, és nem szembesülnek ellenséges propagandával és provokációkkal (ahogyan ma megannyiszor kénytelenek), otthon éreznék magukat őseik földjén. Ha veszélyes ellenségekként bánnak velük (ahogy több incidens is tanúsította a közelmúltban), aligha fogják Ukrajnát és az ukrán nyelvet szeretni, sőt, úgy érezhetik, Magyarországra való kivándorlásra kényszerítik őket. Ez lenne a cél?