Megszólalt a héten a vajdasági Szabad Magyar Szóban Gyulai Zsolt a Második Nyilvánosság magyar civil véleményportál alapító tagja és I. Péter szerb királynak Szabadkán minap felavatott szobra apropóján arról cikkezett, hogy városa a politikusok szabad prédájává lett,„akik a lakosság megkérdezése nélkül döntenek a város kinézetére katasztrofális következményekkel járó olcsó szobrok emeléséről.”

Gomba módon szaporodnak itt a megosztó jellegű és silány művészi színvonalú köztéri alkotások, miközben „egy valami elveszett. Megszűnt létezni a felvilágosult Szabadka, a multietnikus, fejlődő Szabadka. Ez már régen nem egy polgári város, hanem a nemzeti frusztráció fogságában vergődő provincia.”

Szabadkán kedd délben ünnepélyesen felavatták I. Péter szerb király szobrát, amely az 1931 és 1936 között épült, sportcsarnokot és nyári színpadot magába foglaló, ma Jadranként ismert monumentális épület előtt került felállításra.

A száz évvel ezelőtt elhunyt, életében meglehetősen ellentmondásosan megítélt uralkodó, aki soha se járt Szabadkán, rendkívül nagy népszerűségnek örvend a szerbség körében, őt felszabadítóként és országegyesítőként tisztelik. Egyrészt, mert vezetésével Szerbia győzelmet aratott a balkáni háborúkban és felszabadult az oszmán elnyomás alól, másrészt pedig nevéhez kötik az első világháború utáni Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia létrehozását.

E tisztelet jegyében például 1921 és 1941 között országszerte, s így a Vajdaságban is csaknem minden településen szobrot állítottak emlékének, melyek az ottani magyarság szemében értelemszerűen egészen más megítélés alá estek, hisz őket Trianonra emlékeztették. A király kultusza a titói évtizedek után csak újabban éledt fel a Vajdaságban és kap egyre nagyobb nyomatékot, azt követően, hogy előbb 2006-ban, Nagybecskereken, majd Bácskának, Bánságnak és Baranyának a Szerb Királysághoz való csatolásának centenáriumán, 2018-ban Újvidéken emeltek gigantikus szobrot neki. Utóbbit maga Vučić szerb elnök leplezte le.

A héten felavatott 4,2 méter magas, 1,3 tonnás és egy 5,6 méteres márvány talapzaton álló szabadkai Péter király-szobor előtörténetéhez hozzátartozik, hogy a városi képviselőtestület még az előző mandátumban, tavaly májusban döntött arról, hogy az uralkodó emlékműve mellett a horvát és a magyar közösség is felállít egy-egy szobrot Bíró Károly polgármester, illetve Ivan Antunović püspök emlékére.

Árnyalja a képet, hogy az egyenjogúság és a kölcsönösség hangoztatása az ügyben, ami a kommunikáció részét képezi, enyhén szólva erőltetett formula. Ugyanis míg a Szabadka Bernády Györgyének tekintendő Bíró Károlynak egy róla elnevezett alapítvány állított szerény szobrot, a bunyevácok ikonikus identitásteremtőjének, Ivan Antunović püspöknek pedig a nevét viselő katolikus egyesület tette meg ugyanezt, ezekre a város a költségvetéséből egy dinárt se adott. Viszont „a jog, a törvényesség és igazságosság megtestesítőjének” (copyright: Magyar Szó) szobrára a testület 21,4 millió dinárt (kb. 182 ezer eurót) biztosított.

Mindezeket fontosnak tartottam előrebocsátani mielőtt bemutatnám Gyulai Zsolt szabadkai civil aktivistának a Szabad Magyar Szóban minap napvilágot látott, Kié a város? A nemzeti frusztráció kiteljesedése Szabadka utcáin – akié a szobor, azé a város? című cikkét.

„A szobor emelgetési mániának több mint százéves tradíciója van ebben a multietnikus városban. – indítja szókérését Gyulai Zsolt, majd így folytatja: Az elmúlt évszázadban jöttek a szobrok, mentek a szobrok, attól függően, hogy ki volt az úr a településen, hogy kié volt éppen Szabadka.”

Állítását igazolandó gyorsleltárt készít, melyben szó esik az elsőként 1899-ben állított 10 méteres turulról, melynek sorsát 1919-ben a bevonuló szerb hadsereg pecsételte meg.  Helyette 1927-ben az új hatalom a város főterén egy hatalmas Cserni Jován szobrot emeltek, melyet 1941-ben bevonuló magyarok ledöntenek. A frissen Hitlerről elnevezett főtérre a turul szobrot akarták visszaállítani, de a terv megvalósítására már nem jutott idő. Ezután, amikor évtizedeken át a második világháború hősei, áldozatai kerülnek rivaldafénybe elkerüli a város központját a szobrok állítása, egészen 1991-ig. Ekkor visszakerül a centrumba a ’41-ben ledöntött Cserni Jován szobor, amivel szerzőnk szerint „elkezdődik Szabadka esztétikai mélyrepülése.”

„Hogy miért fontos a visszatekintés erre a bő egy évszázadra?”– teszi fel a kérdést Gyulai Zsolt. A válassza a következő: „Mert kirajzolódik belőle az a tendencia, amelynek ma is tanúi lehetünk. A mindenkori hatalom a lehető legolcsóbb és legostobább formáját választja annak, hogy fenségjelzést rajzoljon a saját területére: szobrot emel. Mint a kóbor macskák, amikor megjelölik a territóriumukat. Ilyenkor senkit nem érdekel a városesztétika, hogy az a szobor mennyire illik bele a városszövetbe, és hogy akit ábrázol, mennyire köthető annak történelméhez. Lényeg az önkielégítés: hátra lehet dőlni, áll a szobor, ez most itt a mi városunk.”

A szóbahozott „esztétikai mélyrepülésnek”, melyről óhatatlanul felidéződik bennem a városunknak jóvátehetetlen sebeket okozó funari korszak szoborállítási garázdálkodása, több szabadkai lenyomatát is listázza a lokálpatrióta Gyulai.

„És amikor éppen megpihen a szegény szabadkai, már kezdi elfelejteni a Cserni „Batman” emlékművét, megszokni, hogy a Kosztolányi Dezső szoborral szemben van egy torz Kosztolányi is, hogy a város leggazdagabb üzletembere Csákány Lajos – hogy megköszönje a prosperitatis euró milliókat – emeltet egy szépnek éppen nem mondható Mátyás király szobrot, újra egy méretes kést döfnek a város amúgy is haldokló testébe. A korzó végén, a Jadrán épülete elé egy olcsó műmárvány talapzatra egy újabb király került 10 méteres magasságig. Se Mátyásnak, se Cserninek, se a most felállított Péternek nem volt túl sok köze a városhoz. Az első kettő idejében majdnem lakatlan a település, a harmadik uralkodása alatt háború utáni káosz van, vélhetően egyikük sem lovagolt át az akkori Szabadkán. Bár sokan igyekeznek így beállítani. Régen volt amúgy, kit érdekel?!”

A felsorolt példázatok régi időket idéznek, az igazi kérdés viszont nagyon is aktuális és lakonikus tömörséggel két szóban összefoglalható: „kié a város?”

Gyulai elmarasztaló látlelete önmagáért beszél, a kialakult lehangoló városkép éppúgy a magyar, mint nem magyar szabadkai elöljárók közös felelőssége:

„Szabadka ugyanis három évtizede a politikusoké, akik a lakosság megkérdezése nélkül döntenek a város kinézetére katasztrofális következményekkel járó olcsó szobrok emeléséről. Ők kielégülnek, hátradőlnek, és azt hiszik, győztek, övék a város, lett Cserni Jován, kaszáló paraszt, Mátyás, új Kosztolányi, Bíró Károly, Antunovics püspök, hatalmas Irinej murál, tele a város háborús bűnös Ratko Mladić falfirkákkal, nemzeti lobogóval, és most lett I. Petar-szobor is, de egy valami elveszett. Megszűnt létezni a felvilágosult Szabadka, a multietnikus, fejlődő Szabadka. Ez már régen nem egy polgári város, hanem a nemzeti frusztráció fogságában vergődő provincia.”

A szemforgató politika bűneként joggal kéri számon a szerző, hogy miközben gombamód szaporodnak városszerte a silány szobrok, a dicső elődök életműve ebek harmincadjára jut. A Szabadkát szecessziós remekké és modern várossá tevő Bíró Károly polgármesteri háza roskadozva düledezik, talán nemsokára le is dózerolják. A 2007-ben lebontott színház sorsa is reménytelennek tűnik, hiszen azóta vajúdik annak befejezése. Éppúgy elkeserítően elszomorító a nagy szerb büszkeség, az 1936-ban megnyitott Sokolski dom, azaz a Jadrán épületének kétségbeejtő állapota. Előtte immár díszeleghet a nemzeti szimbólum, I. Péter király impozáns szobra, de ez látványpékség. Mert, mint olvashatjuk: „A szemünk láttára omlik lassan össze, pedig a nagy szlávságot megtestesítő kulturális- és sportközpont a két világháború közötti időszak egyetlen értékelhető új épülete volt.”

Úgy látja, az újsütetű városgazdáknak semmit se jelent a valódi szabadkai identitás. Mint írja: „Addig, míg a politikusaink nemzeti frusztrációját kilóra és méterre mérve szoborba öntik, semmi keresnivalója a polgári gondolkodásnak. A hatalom, a politikusok a Szabadkán élőket csak négyévente édesgetik, cirógatják, csak ekkor érdekes, hogy mit gondolnak, amikor szavazni kell – természetesen rájuk. Amíg ez így van, addig nem sok minden fog változni, csak a szobrok maradnak és a kispolgári lét.”

Mivel a remény hal meg utoljára, Gyulai sem tehet mást, csak bizakodhat.

Cikkének utolsó soraival mélyen egyetértve, drukkolok neki, hogy igaza legyen: „Nagyon remélem, hogy megérjük azt a napot, amikor a város végre meghaladja ezt a gondolkodást, és a központ összes ízléstelen szobrát a bajai temető mögötti pusztába száműzi, emléket állítva ezzel a várostörténet egyik legszomorúbb korszakának. Éljen egy polgáribb, szabadabb Szabadka – ahogyan azt Bíró Károly is megálmodta.”